Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-21 / 16. szám - Balla László: Magyarok és ukránok • reflexió | Visszhang • Domány András: Litvánok és lengyelek (ÉS 1989. március 17.) (2. oldal) - Balla Gábor: Emlékművek a jövőnek • reflexió | Visszhang • Az alulról építkező emlékmű (ÉS 1989. március 17.) (2. oldal) - Barabás Tamás: Még bizalmasabban • reflexió | Visszhang • Patak Károly (2. oldal) - Szántó I. Péter: Tisztelt Szántó Péter! • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Vákár Tibor: Nagykőhavas • kép (2. oldal)

Magyarok és ukránok Teljesen megértem Domány András aggodalmát, amelyet a lit­vániai lengyelek helyzetének föl­mérése közben irántunk, ukrajnai magyarok iránt érez (Litvánok és lengyelek. Élet és Irodalom, 1989. március 17.), szeretném azonban megnyugtatni: nálunk a dolog nem fest úgy, mintha az ukrán nemzeti törekvések a magyar lakosság ér­dekeit, saját nemzeti jogaiért ví­vott további harcát veszélyeztet­nék. Sőt, ennek az ellenkezőjét ál­lítanám. És ennek bizonyításául mindjárt idézném is a Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság Kij­ev­ben lezajlott alakuló értekezletének egyhangú határozatát, amely az ukrán nyelv államnyelvi státusá­nak követelése mellett hangoztatja, hogy ezzel egyidejűleg „az Ukrán SZSZK-ban egyszersmind jogi biz­tosítékot kell teremteni a köztár­saságban élő valamennyi nemzet számára anyanyelvének szabad használatára, nemzeti kultúrájának fejlesztésére, nemzetiségi óvodákra, iskolákra, színházakra, tömegtájé­koztató eszközökre, anyanyelvükön kiadott tankönyvekre és irodalmi művekre, vagyis mindarra, amire az anyanyelv teljes jogú gyakorlá­sához szükség van. A Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság támo­gatja ugyanilyen anyanyelvi tár­saságok létrehozását a köztársaság­ban élő más nemzetiségek számá­ra, kezdeményezi, hogy önkéntes alapon jöjjön létre az Ukrán SZSZK Nemzetiségei Anyanyelvi Társaságainak Szövetsége”. Ehhez még szeretném hozzáten­ni, hogy a köztársaság ukrán és magyar lakossága e mozgalmak ki­bontakozásától kezdve együttesen, egymást támogatva küzd nemzeti jogaiért. Mi, ukrajnai magyarok, régóta mély megrendüléssel ves­­­szük tudomásul, hogy a negyven­­milliós ukrán nép gyakorlatilag év­századok óta nemzeti megalázott­­ságban él. A cárizmus az ukránok nemzet voltát sem ismerte el, íróit, szellemi vezetőit kegyetlenül üldöz­te. A sztálini rendszer deklarálta ugyan az ukránság nemzeti jogait, ámde nemzeti életét az örökös „na­cionalista-üldöző” heccekkel gya­korlatilag megbénította, a nyelvük, kultúrájuk jogaiért küzdő ukrán hazafiakat börtönbe vetette, soku­kat kivégeztette, itt még a cáriz­musnál is kegyetlenebből járva el. A brezsnyevi nemzeti nihilizmus tovább rontotta az ukránság hely­zetét, az ukrán nyelvet a közhasz­nálatból csaknem teljesen kiszorí­totta, hatalmas tempóban oroszosí­­tott (ukrán iskolák tömeges felvál­tása oroszokkal). Mi, magyarok és ukránok kölcsö­nösen részt veszünk egymás nem­zeti mozgalmaiban. A Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság alapí­tói közt magyarok is voltak, én pedig a társaság köztársasági főta­nácsának tagjaként képviselem leg­magasabb választott szervében az ukrajnai magyarokat. A Kárpátal­jai Magyar Kulturális Szövetség szervezőbizottsága a Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság Ung­­váron lezajlott területi alakuló értekezletén jött létre az itt jelen­lévő magyarokból, itt, a Sevcsenko Társaság értekezletén deklarálta magát a magyar kulturális és ér­dekvédelmi csúcsszerv kezdemé­nyezőjének, mégpedig a jelenlévő ukránok legmesszebbmenő helyes­lése mellett. Pavlo Csucska pro­fesszor, a Sevcsenko Társaság kár­pátaljai területi szervezetének el­nöke egyúttal tagja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség veze­tőségének is, és alakuló gyűlésün­kön nagy lelkesedéssel énekelte ve­lünk együtt a Szózatot. Kívüle van még néhány ukrán vezetőségi ta­gunk, ahogy mi magyarok is töb­ben ott vagyunk a Sevcsenko Tár­saság irányító testületében. A Sev­csenko Társaság már több kezde­ményezésünket támogatta, sőt ma­ga is megfogalmazott magyar nem­zeti követelményeket. Hinni szeretnék benne, hogy mi, ukrajnai magyarok és ukránok to­vábbra is helyesen fogjuk felis­merni, hogy nemzeti törekvéseink kivívásában egymásnak nem ellen­felei, hanem partnerei, sőt szövet­ségesei vagyunk. Tragikusnak s mindkét nép számára rendkívül előnytelennek tekinteném, ha nem így volna. Balla László Emlékművek a jövőnek Helyénvalónak érzem Az alulról építkező emlékmű című glossza szerzőjének kifakadását az aradi vértanúk emlékműve kapcsán. (Élet és Irodalom, 1989. III. 17.) Jó­magam egészen más szemszögből látom a kérdést, mégis lényegében összecseng véleményem az övével. Érveink,, alátámasztására vissza kell pergetni az eseményeket, ame­lyeket hellyel-közzel a sajtóból, úgy-ahogy lehetett követni. Annak idején, amikor a rádióban hallot­tam Nagy Bandó András kezdemé­nyezését és nemes felajánlását, úgy képzeltem a magam egyszerű fejével, hogy először is vállalja ezt a megkésett, de jó ügyet valami­lyen csoport, szervezet, és a saj­tóban mindenki számára felfogha­tó, követhető tájékoztatást ad. Nem egészen így történt. Az elején ugyan a Jurta Színház tett gyors lépéseket, tekintélyes nevekből ös­­­szeálló bizottság is alakult. De ahelyett, hogy ismertették volna az elképzelések részleteit a néppel, valamilyen ötlet alapján a gyors adakozási kampányra sürgették az embereket. Olyan elrettentő vala­mire, ami ugyan nevében és szán­dékában felfogható jó ügy, de arról, hogy valójában mire is adják az emberek összekuporgatott pénzei­ket, sem akkor, sem utána nem ír­tak a lapok. Valakik úgy képzel­hették, hogy bemondunk egy nem­zeti színezetű akciót, kinyílnak a már nagyon is lapos, kizsigerelt pénztárcák. Unos untalan csak a rideg csekkszámlaszámokat közöl­ték a lapok, mintha más dolog nem is érdekelné az adakozásra kijelölt népet. Ez sem véletlen, mert hoz­zászoktattak bennünket az utóbbi években, hogy adakozzunk a sze­génynek mutatkozó állam javára, miközben az suttyomban mérhetet­len pazarlásokat hajtott és hajt végre. Mindezt az adakozási kam­pányt akkor kezdeményezték, ami­kor még nem ült el a Nemzeti Színház körüli rossz emlékű kény­szerkampány, amely azóta mintha befulladt volna. Ember legyen talpán, aki ma kapásból meg tud­a­ná mondani, hol tart az ügy. Vis­­­szakanyarodva, úgy képzeltem, ha már ennyi évtized után felmerült egy aradi emlékmű terve, hát ak­kor az olyan valami, amit nem lehet csak úgy kutyafuttában le­tudni. Főképp nem a közvélemény alapos kiiktatásával. Szándékosan nem a nemzet szót használtam. Telt-múlt az idő, s gondoltam, kiírnak egy nyilvános pályázatot, rendre-rangra való tekintet nélkül. Ennek eredményeképpen a legsi­keresebbek makettjeit a megfelelő térkiképzéssel együtt a közönség, az adakozó közönség elé teszik köz­szemlére, hogy ott újból megerő­södjön a hite, hogy jól sikerült, méltó alkotásra guberálta, szurkol­ta le pénzét. Aztán egy szép na­pon, csak úgy mellékesen, kiderült valamelyik lapból, hogy Szerváti­­usz Tibort bízták meg a mű elké­szítésével. Erre a meglepő hírre kissé lehangolódtam, mert bármi­lyen tekintélyes, jelentős alkotó is, mégiscsak furcsa, ha nincs mód arra, hogy kiválasztódott művek mérettessenek meg a szakma és a közönség előtt. Még akkor is, ha az átadás határideje hamaros. Ami a helykijelölést illeti, az megint csak épületes, szerintem. Nálunk az utóbbi negyven évben történtek már visszavonhatatlan, emlékezetes helykijelölések. Kije­lölték például Sztálinváros helyét, kijelölték az ország mértani köze­pének helyét.(Pys?tavacs), kijelöl­ték a leendő Nemzeti Színház he­lyét, nem is folytatom, mert itt van most ez az emlékmű. Már dön­töttek! Nem akarok elrettentő pél­dákat felsorakoztatni arra, hogy az utóbbi évtizedekben hová helyez­tek elmozdíthatatlan, otromba köztéri szobrokat és emlékműve­ket. Nemhogy Budapestet, de az egész országot teleszórták ilyenek­kel. Unalmas óráimban ezeket fo­tózom, még mielőtt a nép haragja vagy ítélete bekövetkeznék. Arra gondolni sem merek, hogy a felál­lító hivatalok egy szép napon ön­kritikát gyakorolnak és belátják korábbi tévedésüket, s megértik, milyen csúfságokat, kisebbfajta bűntényeket helyeztek ki közterü­letekre. Na mindegy, minden kor­szak leteszi a maga lenyomatát. Az idő majd rostál, ha a hivatal ké­sik. Úgy néz ki, még tart az a fo­lyamat, hogy nagy ellenérzéseket kiváltó műveket biggyesztenek ide, oda meg amoda. Legtöbbször el­képesztően szerencsétlen helyekre. Egy köztéri szobor, emlékmű tér­igénye, környezete igen nagy szak­mai gondosságot, következetességet és mérlegelést igényel. Különösen olyan esetben, amikor történelmi emlékezetünket hivatott ébren tar­tani. Hogy a vár azon zsúfolt, kü­lönböző eltérő rendeltetésű szeglete mennyire alkalmas erre, azt nem tudom. De ezek után már nem is érdekel. Balla Gábor VISSZHANG I ÉLET ÉSki Még bizalmasabban Rátapintott Patak Károly: csak­ugyan a szokásosnál jóval hos­­­szabb átfutási idővel jelent meg Bizalom és bizalmas című glosz­­szám. Részben ez az oka, hogy egy valamivel korábbi állapot elszomo­rító jellemzőit rögzítettem. Magam örülök a legjobban, hogy ez az idő elmúlt már az MTI felett, és mind az ÉS olvasóitól, mind az ÉS és az MTI szerkesztőitől bocsánatot ké­rek anakronizmusaimért. Cikke megjelenése előtt egyéb­ként egy szerkesztőségi szobában véletlenül összefutottam Patak Ká­roly kollégámmal. Akkor valahogy érdekesebbért mondta el a Bizal­mas fejlődéstörténetét, mint ahogy az ÉS-ben rögzítette. Elmesélte: egyéni sikerének könyvelte el, hogy személyesen meg tudta győz­ni a béemet: engedélyezze már le­venni a bizalmas és piros csíkos jelzést arról a bizonyos napi tájé­koztatóról és hagyja jóvá ennek konzekvenciáit. Szerintem ez így az ÉS olvasóit is jobban magával ragadta volna. Magam azóta is nyugtalanul tűnődöm: még tájékoztatási felnőtté őrködik-e avatá­sunk valamely más területén a Belügyminisztérium ? Barabás Tamás Tisztelt Szántó Péter! Sajnálom, hogy nevünk azonos­sága kellemetlen Számodra és sajnálom, hogy ezt nem hoztad előbb tudomásomra. Első publiká­cióm 1970-ben jelent meg, egy kis kultúrtörténeti tanulmány volt a reformkor időszakából, majd következő évben néhány írásom, a cikkem a sajtóban. Sajnálom, hogy nem szóltál akkor, vagy az ezt kö­vető 19 évben bármikor. Mind­emellett az utóbbi néhán­y évben ha nagyritkán írok és az megjele­nik, a Szántó I. Péter megjelölést — és nem nevet, mert a nevem Szántó Péter — használom. Tehát: a Hepiend (és nem Happy End) felelős (és nem fő-) szerkesztője nem Szántó Péter, ha­nem Szántó I. Péter. A jövőben minden nyilvános szereplésem al­kalmával ezt a megjelölést hasz­nálom, és kérek másokat, ők is ezt tegyék. Szántó I. Péter Szerkesztői üzenetek I.ÉVAY BOTOND, DEBRE­CEN. „Annyi aíresztelés, men­demonda ellenére sikerült fel­lelni a sírt. A rádió közölte, Nagy Imre földi maradványai­nak kihantolásakor kátránypa­pírba csomagolva találták meg a koporsót, ami feltűnően és váratlanul megkönnyítette az azonosítást. Valaki évvel ezelőtt dacolva harmincegy munka­köri és országos elvárásokkal, sőt, az ide vonatkozó emberte­len tilalommal, saját hatásköré­ben döntve, lényegesnek tartot­ta — tőle telhetően — a halott fontosságát az utókor tudomásá­ra hozni, megvédeni, megjelölve a koporsót. Vajon ki lehetett ez az ember? Éppenséggel ki le­hetne nyomozni, »filológiailag« bizonyára valaki az adott te­metkezési vállalat alkalmazottai közül. Meglehetősen szűk az il­letékesek köre”. Bizonyára meg lehetne találni azt az embert, aki kátránypanírba csomagolta a tetemet, de tán nem is a ne­ve a fontos. Inkább az, hogy mindig akad egy valaki. Mind­amellett a tetemek azonosítása még folyamatban van. PETER SHERWOOD, LONDON. „Szávai János Sauvageot a magasban című meleghangú megemlékezése (ÉS, 1989. már­cius 31.) kapcsán szeretném megírni, még mielőtt post scrip­­tumra lenne szükség, hogy a benne említett Vernon -Duk­­worth—Baker­ — helyesen Duckworth Barker — most 81 éves, s a minap kaptunk tőle le­velet. Duckworth Barker egyik kimagasló teljesítménye Ka­rinthy Utazás a koponyám kö­rül című remekművének angol fordítása, mely a neves Faber and Faber kiadónál jelent meg, alig két évvel az eredeti után, 1939-ben. E mesteri átültetés egy fél évszázad múltán is meg­érdemelné az újrakiadást, így nemcsak szép és mindig idősze­rű példát nyújtanánk a magyar irodalom angolra való fordítha­­tóságára, hanem be is bizonyít­hatnánk, hogy nem feledtük el a nevét az angol—magyar kap­csolatokat ápolók e jeles alsó­jának.” Kiegészítő információit köszönjük. KOVÁCS GYULA, KISKUN­HALAS: „Évek óta olvasója va­gyok a Tiszatájnak, ezért éles, figyelemmel kísérem a kört­’” egyre hevesebben zajló vitákat. A Mai Nap április 11-i számá­nak 11. oldalán két nagyon el­gondolkodtató mondatot olvas­hattam. Az egyik:­­a végrehaj­tó bizottság elismerését fejezi ki a mostani főszerkesztőnek, Kaposi Mártonnak, színvonalas munkájáért, a Tiszatáj folyama­tosságának biztosításáért, a ko­rábbi értékek megtartásáért, az újak létrehozásáért­. Közvetle­nül utána a másik mondat: »A dicsérettel egyidejűleg a taná­csi testület javasolja a főszer­kesztő és’ közvetlen' munkatár­sainak június 30-i felmentését«. A két mondat logikátlannak tet­szett összekapcsolását akkor az­zal intéztem el, hogy biztosan félreértett valamit az újságíró. Másnap viszont már eloszlottak a kételyeim, amikor a Csongrád Megyei Hírlap vezércikkben erő­sítette meg az előzetes hírt: »A jelenlegi szerkesztőség, különö­sen Kaposi Márton főszerkesztő munkájának eredményeképpen sikerült fenntartani a folyóirat folytonosságát, a végrehajtó bizottság ezért elismerését fe­jezi ki a Tiszatáj jelenlegi szer­kesztőségének­. Milyen érdekes! A Csongrád Megyei Tanács egyáltalán nem a szokványos módját választotta az elismerés­nek és a jutalmazásnak: elcsap­ta a főszerkesztőt, sőt az egész szerkesztőséget.” Ez valóban érdekes eset, s mint tudjuk, nem is az első. A Tiszatáj már 1986-ban is kapott dicséretet. Vállár Tibor: Nagyk­őhavas 1989. ÁPRILIS 21.

Next