Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 16. szám - Balla László: Magyarok és ukránok • reflexió | Visszhang • Domány András: Litvánok és lengyelek (ÉS 1989. március 17.) (2. oldal) - Balla Gábor: Emlékművek a jövőnek • reflexió | Visszhang • Az alulról építkező emlékmű (ÉS 1989. március 17.) (2. oldal) - Barabás Tamás: Még bizalmasabban • reflexió | Visszhang • Patak Károly (2. oldal) - Szántó I. Péter: Tisztelt Szántó Péter! • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Vákár Tibor: Nagykőhavas • kép (2. oldal)
Magyarok és ukránok Teljesen megértem Domány András aggodalmát, amelyet a litvániai lengyelek helyzetének fölmérése közben irántunk, ukrajnai magyarok iránt érez (Litvánok és lengyelek. Élet és Irodalom, 1989. március 17.), szeretném azonban megnyugtatni: nálunk a dolog nem fest úgy, mintha az ukrán nemzeti törekvések a magyar lakosság érdekeit, saját nemzeti jogaiért vívott további harcát veszélyeztetnék. Sőt, ennek az ellenkezőjét állítanám. És ennek bizonyításául mindjárt idézném is a Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság Kijevben lezajlott alakuló értekezletének egyhangú határozatát, amely az ukrán nyelv államnyelvi státusának követelése mellett hangoztatja, hogy ezzel egyidejűleg „az Ukrán SZSZK-ban egyszersmind jogi biztosítékot kell teremteni a köztársaságban élő valamennyi nemzet számára anyanyelvének szabad használatára, nemzeti kultúrájának fejlesztésére, nemzetiségi óvodákra, iskolákra, színházakra, tömegtájékoztató eszközökre, anyanyelvükön kiadott tankönyvekre és irodalmi művekre, vagyis mindarra, amire az anyanyelv teljes jogú gyakorlásához szükség van. A Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság támogatja ugyanilyen anyanyelvi társaságok létrehozását a köztársaságban élő más nemzetiségek számára, kezdeményezi, hogy önkéntes alapon jöjjön létre az Ukrán SZSZK Nemzetiségei Anyanyelvi Társaságainak Szövetsége”. Ehhez még szeretném hozzátenni, hogy a köztársaság ukrán és magyar lakossága e mozgalmak kibontakozásától kezdve együttesen, egymást támogatva küzd nemzeti jogaiért. Mi, ukrajnai magyarok, régóta mély megrendüléssel vesszük tudomásul, hogy a negyvenmilliós ukrán nép gyakorlatilag évszázadok óta nemzeti megalázottságban él. A cárizmus az ukránok nemzet voltát sem ismerte el, íróit, szellemi vezetőit kegyetlenül üldözte. A sztálini rendszer deklarálta ugyan az ukránság nemzeti jogait, ámde nemzeti életét az örökös „nacionalista-üldöző” heccekkel gyakorlatilag megbénította, a nyelvük, kultúrájuk jogaiért küzdő ukrán hazafiakat börtönbe vetette, sokukat kivégeztette, itt még a cárizmusnál is kegyetlenebből járva el. A brezsnyevi nemzeti nihilizmus tovább rontotta az ukránság helyzetét, az ukrán nyelvet a közhasználatból csaknem teljesen kiszorította, hatalmas tempóban oroszosított (ukrán iskolák tömeges felváltása oroszokkal). Mi, magyarok és ukránok kölcsönösen részt veszünk egymás nemzeti mozgalmaiban. A Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság alapítói közt magyarok is voltak, én pedig a társaság köztársasági főtanácsának tagjaként képviselem legmagasabb választott szervében az ukrajnai magyarokat. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezőbizottsága a Sevcsenko Ukrán Anyanyelvi Társaság Ungváron lezajlott területi alakuló értekezletén jött létre az itt jelenlévő magyarokból, itt, a Sevcsenko Társaság értekezletén deklarálta magát a magyar kulturális és érdekvédelmi csúcsszerv kezdeményezőjének, mégpedig a jelenlévő ukránok legmesszebbmenő helyeslése mellett. Pavlo Csucska professzor, a Sevcsenko Társaság kárpátaljai területi szervezetének elnöke egyúttal tagja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetőségének is, és alakuló gyűlésünkön nagy lelkesedéssel énekelte velünk együtt a Szózatot. Kívüle van még néhány ukrán vezetőségi tagunk, ahogy mi magyarok is többen ott vagyunk a Sevcsenko Társaság irányító testületében. A Sevcsenko Társaság már több kezdeményezésünket támogatta, sőt maga is megfogalmazott magyar nemzeti követelményeket. Hinni szeretnék benne, hogy mi, ukrajnai magyarok és ukránok továbbra is helyesen fogjuk felismerni, hogy nemzeti törekvéseink kivívásában egymásnak nem ellenfelei, hanem partnerei, sőt szövetségesei vagyunk. Tragikusnak s mindkét nép számára rendkívül előnytelennek tekinteném, ha nem így volna. Balla László Emlékművek a jövőnek Helyénvalónak érzem Az alulról építkező emlékmű című glossza szerzőjének kifakadását az aradi vértanúk emlékműve kapcsán. (Élet és Irodalom, 1989. III. 17.) Jómagam egészen más szemszögből látom a kérdést, mégis lényegében összecseng véleményem az övével. Érveink,, alátámasztására vissza kell pergetni az eseményeket, amelyeket hellyel-közzel a sajtóból, úgy-ahogy lehetett követni. Annak idején, amikor a rádióban hallottam Nagy Bandó András kezdeményezését és nemes felajánlását, úgy képzeltem a magam egyszerű fejével, hogy először is vállalja ezt a megkésett, de jó ügyet valamilyen csoport, szervezet, és a sajtóban mindenki számára felfogható, követhető tájékoztatást ad. Nem egészen így történt. Az elején ugyan a Jurta Színház tett gyors lépéseket, tekintélyes nevekből összeálló bizottság is alakult. De ahelyett, hogy ismertették volna az elképzelések részleteit a néppel, valamilyen ötlet alapján a gyors adakozási kampányra sürgették az embereket. Olyan elrettentő valamire, ami ugyan nevében és szándékában felfogható jó ügy, de arról, hogy valójában mire is adják az emberek összekuporgatott pénzeiket, sem akkor, sem utána nem írtak a lapok. Valakik úgy képzelhették, hogy bemondunk egy nemzeti színezetű akciót, kinyílnak a már nagyon is lapos, kizsigerelt pénztárcák. Unos untalan csak a rideg csekkszámlaszámokat közölték a lapok, mintha más dolog nem is érdekelné az adakozásra kijelölt népet. Ez sem véletlen, mert hozzászoktattak bennünket az utóbbi években, hogy adakozzunk a szegénynek mutatkozó állam javára, miközben az suttyomban mérhetetlen pazarlásokat hajtott és hajt végre. Mindezt az adakozási kampányt akkor kezdeményezték, amikor még nem ült el a Nemzeti Színház körüli rossz emlékű kényszerkampány, amely azóta mintha befulladt volna. Ember legyen talpán, aki ma kapásból meg tudaná mondani, hol tart az ügy. Visszakanyarodva, úgy képzeltem, ha már ennyi évtized után felmerült egy aradi emlékmű terve, hát akkor az olyan valami, amit nem lehet csak úgy kutyafuttában letudni. Főképp nem a közvélemény alapos kiiktatásával. Szándékosan nem a nemzet szót használtam. Telt-múlt az idő, s gondoltam, kiírnak egy nyilvános pályázatot, rendre-rangra való tekintet nélkül. Ennek eredményeképpen a legsikeresebbek makettjeit a megfelelő térkiképzéssel együtt a közönség, az adakozó közönség elé teszik közszemlére, hogy ott újból megerősödjön a hite, hogy jól sikerült, méltó alkotásra guberálta, szurkolta le pénzét. Aztán egy szép napon, csak úgy mellékesen, kiderült valamelyik lapból, hogy Szervátiusz Tibort bízták meg a mű elkészítésével. Erre a meglepő hírre kissé lehangolódtam, mert bármilyen tekintélyes, jelentős alkotó is, mégiscsak furcsa, ha nincs mód arra, hogy kiválasztódott művek mérettessenek meg a szakma és a közönség előtt. Még akkor is, ha az átadás határideje hamaros. Ami a helykijelölést illeti, az megint csak épületes, szerintem. Nálunk az utóbbi negyven évben történtek már visszavonhatatlan, emlékezetes helykijelölések. Kijelölték például Sztálinváros helyét, kijelölték az ország mértani közepének helyét.(Pys?tavacs), kijelölték a leendő Nemzeti Színház helyét, nem is folytatom, mert itt van most ez az emlékmű. Már döntöttek! Nem akarok elrettentő példákat felsorakoztatni arra, hogy az utóbbi évtizedekben hová helyeztek elmozdíthatatlan, otromba köztéri szobrokat és emlékműveket. Nemhogy Budapestet, de az egész országot teleszórták ilyenekkel. Unalmas óráimban ezeket fotózom, még mielőtt a nép haragja vagy ítélete bekövetkeznék. Arra gondolni sem merek, hogy a felállító hivatalok egy szép napon önkritikát gyakorolnak és belátják korábbi tévedésüket, s megértik, milyen csúfságokat, kisebbfajta bűntényeket helyeztek ki közterületekre. Na mindegy, minden korszak leteszi a maga lenyomatát. Az idő majd rostál, ha a hivatal késik. Úgy néz ki, még tart az a folyamat, hogy nagy ellenérzéseket kiváltó műveket biggyesztenek ide, oda meg amoda. Legtöbbször elképesztően szerencsétlen helyekre. Egy köztéri szobor, emlékmű térigénye, környezete igen nagy szakmai gondosságot, következetességet és mérlegelést igényel. Különösen olyan esetben, amikor történelmi emlékezetünket hivatott ébren tartani. Hogy a vár azon zsúfolt, különböző eltérő rendeltetésű szeglete mennyire alkalmas erre, azt nem tudom. De ezek után már nem is érdekel. Balla Gábor VISSZHANG I ÉLET ÉSki Még bizalmasabban Rátapintott Patak Károly: csakugyan a szokásosnál jóval hosszabb átfutási idővel jelent meg Bizalom és bizalmas című gloszszám. Részben ez az oka, hogy egy valamivel korábbi állapot elszomorító jellemzőit rögzítettem. Magam örülök a legjobban, hogy ez az idő elmúlt már az MTI felett, és mind az ÉS olvasóitól, mind az ÉS és az MTI szerkesztőitől bocsánatot kérek anakronizmusaimért. Cikke megjelenése előtt egyébként egy szerkesztőségi szobában véletlenül összefutottam Patak Károly kollégámmal. Akkor valahogy érdekesebbért mondta el a Bizalmas fejlődéstörténetét, mint ahogy az ÉS-ben rögzítette. Elmesélte: egyéni sikerének könyvelte el, hogy személyesen meg tudta győzni a béemet: engedélyezze már levenni a bizalmas és piros csíkos jelzést arról a bizonyos napi tájékoztatóról és hagyja jóvá ennek konzekvenciáit. Szerintem ez így az ÉS olvasóit is jobban magával ragadta volna. Magam azóta is nyugtalanul tűnődöm: még tájékoztatási felnőtté őrködik-e avatásunk valamely más területén a Belügyminisztérium ? Barabás Tamás Tisztelt Szántó Péter! Sajnálom, hogy nevünk azonossága kellemetlen Számodra és sajnálom, hogy ezt nem hoztad előbb tudomásomra. Első publikációm 1970-ben jelent meg, egy kis kultúrtörténeti tanulmány volt a reformkor időszakából, majd következő évben néhány írásom, a cikkem a sajtóban. Sajnálom, hogy nem szóltál akkor, vagy az ezt követő 19 évben bármikor. Mindemellett az utóbbi néhány évben ha nagyritkán írok és az megjelenik, a Szántó I. Péter megjelölést — és nem nevet, mert a nevem Szántó Péter — használom. Tehát: a Hepiend (és nem Happy End) felelős (és nem fő-) szerkesztője nem Szántó Péter, hanem Szántó I. Péter. A jövőben minden nyilvános szereplésem alkalmával ezt a megjelölést használom, és kérek másokat, ők is ezt tegyék. Szántó I. Péter Szerkesztői üzenetek I.ÉVAY BOTOND, DEBRECEN. „Annyi aíresztelés, mendemonda ellenére sikerült fellelni a sírt. A rádió közölte, Nagy Imre földi maradványainak kihantolásakor kátránypapírba csomagolva találták meg a koporsót, ami feltűnően és váratlanul megkönnyítette az azonosítást. Valaki évvel ezelőtt dacolva harmincegy munkaköri és országos elvárásokkal, sőt, az ide vonatkozó embertelen tilalommal, saját hatáskörében döntve, lényegesnek tartotta — tőle telhetően — a halott fontosságát az utókor tudomására hozni, megvédeni, megjelölve a koporsót. Vajon ki lehetett ez az ember? Éppenséggel ki lehetne nyomozni, »filológiailag« bizonyára valaki az adott temetkezési vállalat alkalmazottai közül. Meglehetősen szűk az illetékesek köre”. Bizonyára meg lehetne találni azt az embert, aki kátránypanírba csomagolta a tetemet, de tán nem is a neve a fontos. Inkább az, hogy mindig akad egy valaki. Mindamellett a tetemek azonosítása még folyamatban van. PETER SHERWOOD, LONDON. „Szávai János Sauvageot a magasban című meleghangú megemlékezése (ÉS, 1989. március 31.) kapcsán szeretném megírni, még mielőtt post scriptumra lenne szükség, hogy a benne említett Vernon -Dukworth—Baker — helyesen Duckworth Barker — most 81 éves, s a minap kaptunk tőle levelet. Duckworth Barker egyik kimagasló teljesítménye Karinthy Utazás a koponyám körül című remekművének angol fordítása, mely a neves Faber and Faber kiadónál jelent meg, alig két évvel az eredeti után, 1939-ben. E mesteri átültetés egy fél évszázad múltán is megérdemelné az újrakiadást, így nemcsak szép és mindig időszerű példát nyújtanánk a magyar irodalom angolra való fordíthatóságára, hanem be is bizonyíthatnánk, hogy nem feledtük el a nevét az angol—magyar kapcsolatokat ápolók e jeles alsójának.” Kiegészítő információit köszönjük. KOVÁCS GYULA, KISKUNHALAS: „Évek óta olvasója vagyok a Tiszatájnak, ezért éles, figyelemmel kísérem a kört’” egyre hevesebben zajló vitákat. A Mai Nap április 11-i számának 11. oldalán két nagyon elgondolkodtató mondatot olvashattam. Az egyik:a végrehajtó bizottság elismerését fejezi ki a mostani főszerkesztőnek, Kaposi Mártonnak, színvonalas munkájáért, a Tiszatáj folyamatosságának biztosításáért, a korábbi értékek megtartásáért, az újak létrehozásáért. Közvetlenül utána a másik mondat: »A dicsérettel egyidejűleg a tanácsi testület javasolja a főszerkesztő és’ közvetlen' munkatársainak június 30-i felmentését«. A két mondat logikátlannak tetszett összekapcsolását akkor azzal intéztem el, hogy biztosan félreértett valamit az újságíró. Másnap viszont már eloszlottak a kételyeim, amikor a Csongrád Megyei Hírlap vezércikkben erősítette meg az előzetes hírt: »A jelenlegi szerkesztőség, különösen Kaposi Márton főszerkesztő munkájának eredményeképpen sikerült fenntartani a folyóirat folytonosságát, a végrehajtó bizottság ezért elismerését fejezi ki a Tiszatáj jelenlegi szerkesztőségének. Milyen érdekes! A Csongrád Megyei Tanács egyáltalán nem a szokványos módját választotta az elismerésnek és a jutalmazásnak: elcsapta a főszerkesztőt, sőt az egész szerkesztőséget.” Ez valóban érdekes eset, s mint tudjuk, nem is az első. A Tiszatáj már 1986-ban is kapott dicséretet. Vállár Tibor: Nagykőhavas 1989. ÁPRILIS 21.