Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-01 / 35. szám - Banos János: Jelen • vers (14. oldal) - Pablo Urbányi: Pelyhecskék • széppróza • Fordította: Dobos Éva (14. oldal) - Gutai Magda: Zárójelentés • vers (14. oldal)

— BANOS JÁNOS: Jelen 3. Ki — életemmel — bepiszkítom az utcát én a született kollaboráns elrondítom bicegvén rajta miközben lábaim szétesnek kibillennek alólam (senki se tudja vagy nem akarja): kollaborálok a megsemmisüléssel Mondják: bepiszkítom az utcát én a született kollaboráns ki leszámoltam minden énüléssel állok előttetek megkövezhető elfelejthető élem az élhető utcát billogos ember zsándárkos zsilinszskys sebhely kinek a nemléte lehetne csak életéért egyetlen fegyver Én a született kollaboráns —Két hold művelt föld mintha a szívem lenne kitépik belőlünk még akkor is ha nem ütik apámat a verőemberek halkak — már kész a mű benne van mindenki benne Ég valamikor egy tűz fölgyújtanák a házat de csak a kazal okádja a füstöt bölcsős gyerek ottpusztulnék hát kollaborálok meg szórom a harminc ezüstöt s valahányan kik élünk vonszoljuk magunkat az utcán , az életünk kollaborál füstösen égetten roncsoltan mégis hogy éljünk elszabotálva is éhen vagy durva boroknál Bepiszkítjuk az utcát végigjázzunk a járdán — mondják Pedig tőlünk gyönyörül minden nekünk drukkol az Isten Mondják, a szerelem a szigorú vámvizsgálatok ellenére is, átjut a határokon. Hajtómotorja — minek is csapnánk be magunkat — a szexuális ösztön, minden ösztönök közül a leghatalmasabb. Amikor a szexuális ösztön már csak halódó láng, mely lassan kihúny, elérkezett „az iszonyú öregség”, ahogyan Homérosz mondta az Iliászban. Valamicske vigaszunk azért mégiscsak marad, mialatt békés türelemmel várjuk a halált; a szeretet a gyermekek iránt, akik elmentek, a gyöngéd érzelmek az unokák iránt, akiket soha nem látni, vagy egy jókora pohár vörös bor. Sajnálatos módon, sem e szeretet, sem e gyöngédség, sem egy jókora pohár bor nem idéz elő orgazmust. Ám lehet, hogy mindez puszta képzelgés, tulajdon félelmeink, vagy képtelen vágyálmaink kivetítése. A világ telistele van információkkal, melyeket nem lehet nem tudomásul venni; köztudomású, hogy az élet a negyvenes évek után kezdődik, következésképpen minél idősebb az ember, annál nagyobb távlatok kell, hogy nyíljanak előtte; mi több, fiatal és lelkes kutatók által készített — igen szemérmes és diszkrét — közvéleménykutatások és felmérések, valamint oszlopokkal és grafikonokkal illusztrált statisztikák kimutatták, hogy a szexuális ösztön az idős emberekben korántsem annyira halott, mint ahogy azt elhitetjük magunkkal — s ha e program az évek során egyre gyöngül is, csak hozzáállás kérdése az egész, meg, hogy esélyt adjunk szegény öregeknek. Tanúskodhatom róla, íme a tanúvallomásom. Tavaszi hétköznap, egy tér, virágok, és virágba borult fák, a levegő virágporral telítve. Egy szökőkút, körülötte padok. Hosszú gyaloglás után, kinyitott dzsekivel, letelepedtem az egyik padra; egy másikon, szemközt, mintegy elrejtőzve a szökőkút pereme mögött, két idős ember üldögélt a napon, egy szürke felöltős férfi, meg egy bézsszínű kiskabátot viselő nő. Barátok, testvérek vagy házastársok? Rokonszenvvel nézegetem őket; az új, idők költőjének, Walt Whitmannek egy verse rémlik fel (pontatlanul) az emlékezetemben: „szépek a fiatalok, de az öregek még sokkalta szebbek.” *' *■*****.* Ezzel a poétikus-modern szemlélettel figyelem őket lopva tovább; beszélgetnek, párbeszédet folytatnak, alighanem efféle megállapításokat csereberélnek egymás közt: milyen szép nap, igen, már nem sok ilyen jut nekünk ... ne légy pesszimista, száz évig fogunk élni... ugyan minek? Hiszen az orvos eltiltott a cigarettától, még attól a pohárka bortól is... épp azért, épp azért... á, ostobaság, volt egy barátom, nyugodjék békében, aki folyton azt mondogatta, hogy az élet semmit sem ér, ha... igen, én is azt mondom, de eszembe jut az a másik, aki azon a tavaszon... mikor is... Olykor el-elmosolyodnak. Mozdulataik (már amikor megmozdulnak) egy parányit bizonytalanok, de lágyak és harmonikusak, s békét és nyugalmat árasztanak egy hétköznapon, ebben a pihenésre képtelen világban, ott a parkban, ahol éreztem, semmi keresnivalóm sincs. Nemigen mozdulnak, nem. Tetszenek nekem, tetszik nekem ez a nyugalom, tetszik az asszony, aki nem igyekszik elkendőzni öregségét holmi csiricsáré öltözékkel, és kimázolt arccal, mint valami vén kakadu. Egy darabig hallgatagon ültek, moccanatlanul. A nap odafentről teljes hévvel tűzött le, perzselt. Egyszerre, holmi hirtelen ötlettől indíttatva, megszólal a férfi, s mutat valamit az asszony kabátjának hajtókáján. Azasszony odanéz és megrázza a fejét; a férfi erősködik, és finoman leszed valamit, alighanem egy pelyhecskét: megmutatja az aszszonynak, mire amaz elmosolyodik. Ismét csönd és nyugalom. A nap heve egyre jobban átforrósít mindent, felgyorsítja a természet molekuláinak mozgását, az újjászületést, az örök körforgást, felvillanyozza a testeket. Egy forró fuvallat — a pokol fuvalma vagy Isten lehelete —, s a földről ezernyi és ezernyi éteri magvacska száll fel és kavarog a levegőben; pitypangok parányi fehér nyilai tapadnak a megdelejezett testekre. Most már semmi kétség; a férfi nemcsak hogy leszedegeti róla a pelyhecskéket, hanem — mintegy védelmezve az asszonyt a rohamtól —, (továbbra is finoman) végig-végigsimít a kabátja hajtókáján; az asszony elneveti magát, megfogja a férfi kezét, hogy visszatartsa, s anélkül, hogy eleresztené, arcát szemérmesen félrefordítja. A férfi őszinte, vagy legalábbis annak látszik: nem olyan ember, aki mindenáron, csak azért is támadásba lendül. Egy ideig úgy tetszett, immár örökké így maradnak, szobrokká merevedve, majd a férfi lágyan elvonja a kezét, az asszony pedig, talán egy kedvesen felszólító „figyelj csak!” hallatára, feléje fordul és ránéz, valami gyöngéd ragyogással a tekintetében. A férfi, a félreértéseket vagy tévedéseket tisztázandó, vagy talán, hogy értésére adja, menynyire egy csónakban eveznek az idő lassan elfolyó vizén, vagy hogy legyőzze az asszony félénkségét és tétovaságát, odamutatja, mintegy felkínálja neki tulajdon pelyhecskékkel teli kabáthajtókáját. Az asszony, mint akinek valami tisztességtelen ajánlatot tettek, egyik kezével eltakarja az arcát, majd szétnyitott ujjai közül kikandikálva, hirtelen elszántsággal szemügyre veszi a pelyhecskéket, s a másik kezével gyorsan leszed kettőt-hármat, aztán még gyorsabban, mint aki tűzbe nyúlt, visszahúzza bűnös kezét, s azt is az arcához kapja, amígy vaksin, a keze segítsége nélkül, odébbhúzódik, de azért nem túl meszsze. PABLO URBÁNYI: PELYHECSKÉK A nagymamáknak emlékére, akik a Bécsbe tartó nagy menetelés során estek el. Remélem, legközelebb jobban választják ki őket. A férfi, merész előrenyomulással számolja fel a köztük lévő távolságot, az asszony hátára teszi a kezét, ajkával a füléhez közelít, és súg neki valamit, alighanem azt magyarázza neki, hogy az élet már csak ilyen, hogy csak egyszer élünk, ki kell hát használnunk, hogy ha már egy pohárka bor sincs és cigaretta sincs, mi marad?, pelyhecskék tavasszal, sok-sok pelyhecske a levegőben, amelyek mindenhová beveszik magukat, márpedig a pelyhecskék veszélyesek, allergiát okoznak, a közismert szénanáthát, ha el akarunk élni száz évig, el kell távolítani őket. Az asszony hallgatta, arcát a kezébe temetve, s egyre csak nemet és nemet intett a fejével. Szavai komolyságát és igazságát bizonyítandó, szedegetni kezdi a pelyhecskéket az asszony nyakáról, füléről, a füle mögül; az asszony megint szabadulni próbál, ám amikor —, hogy le ne essen a padról —, hirtelen visszatér előző helyzetébe, a férfira zuhan, mintha sikolyt hallottam volna, de lehet, hogy csak egy madár rikoltott. Amaztán belefáradt kissé a küzdelembe, tán hirtelen elröstellte, mindenesetre felhagyott a rohammal, s az aszszonyra nézett, aki, iftimár elföretlen arccal’kedves, szemrehányó mosollyal nézett vissza rá, s így maradtak néhány percig. Egy nagy lélegzet után újult erővel folytatta a magyarázkodást a férfi, erősködött, hogy igenis tömérdek a pelyhecske, nemcsak kívül, a kiskabáton, vagy a nyakán, hanem belül, a kiskabát alatt elrejtőzve is. Apró, hitetlenkedő könyökrándítás a válasz, mint aki tréfának veszi a dolgot. Nem hiszel nekem (vagy: nem hisz nekem, asszonyom), na jó, nézz csak ide (vagy: nézzen csak ide), azzal kigombolja a felöltőjét, hadd bizonyosodjék meg róla az asszony a tulajdon szemével. Amaz figyelmesen keresgélt, ám azután nemet intett a fejével, láthatóan egyet sem talált. Talán valami öregkori látászavar. A férfinak alighanem jobb a látása, egy „engedje meg, asszonyom”mal, vagy egy „engedd meg”-gel, korát meghazudtoló könynyedséggel, benyúlt a kiskabát alá (a sikoly eredete ezúttal összetéveszthetetlen volt), majd kivett egy pelyhecskét és megmutatta: az asszony — látta-e, vagy sem —, szörnyülködve nézett. Amaz visszadugta a kezét és kihúzott egy másikat: az asszony a kezére ütött. A férfi ügyet sem vetett az ütésre, talán, mert úgy vélte, a nők sosem tudják, mit akarnak, s tovább kutatott, újabb, a két előzőnél nehezebben föllelhető pelyhecskék után; az asszony elszántan védekezett, s nagy igyekezetében, hogy ellökje, s kihúzza a férfi kezét, mind inkább ott-tartóztatta a kiskabát alatt. Pelyhecskék ide vagy oda, ráfért egy kis pihenés; kezét a kiskabát alatt nyugtatva, nekidőlt a támlának; az asszony riadt, félénk, gyermeki mosollyal nézte, majd apró, ideges kis nevetésekkel — a szerelemtől kitisztult látással — egyre-másra lelte föl a pelyhecskéket a felöltő hajtókáin, a nyakkendőn, kettőt-hármat pedig a homlokon, melyeket remegő simogatásokkal söpört le. A férfi, meglehet gyöngén, továbbra is a rejtőzködő pelyhecskék után kutatott. Félig lehunyt szemmel a napba néztem, csakugyan szép, meleg nap volt. Mégis beleremegtem, a felvillanyozott, megdelejezett testek egyre csak vonzották magukhoz a pelyhecskéket, mind több pelyhecskét, végtelen sokat, túlságosan sokat, míg minden erejüket ki nem meríti majd e teljes tavasznyi pelyhecske felkutatásának fáradságos feladata. Hideg lett, felálltam, becsuktam a dzsekimet, s tovább mentem, mit sem tudva arról, vajon felszöktek, vagy lesüllyedtek-e a statisztikák oszlopai, s megváltozott-e a grafikonok cikcakkja. Mielőtt kimentem volna a térről, visszanéztem, éppúgy ültek, mint amikor először megpillantottam őket. Nem, nem igaz, az asszony egy kis tükörbe nézve az ajkát rúzsozta, amit olykor-olykor félbeszakított, hogy egy mozdulattal, melyet óvakodnék kacérnak nevezni, meg-megigazgassa ősz haját. A férfi komoly arccal várakozott, s talán azon meditált, milyen jól is esnék most egy pohárka vörös- vagy fehérbor. Dobos Éva fordítása GUTAI MAGDA: Zárójelentés Befejeződik a kezdőpontnál ez a sztori is. Várd ki a végét. — Szétnyílt és záródott a rózsa. — Kinek is vagyok én az adósa? Részletfizetést és haladékot kérnék. Talán késésben volt (az ibolyákhoz képest), azért futott úgy — Sohase kérdezd a rügyfakadás indítóokát, futott tovább, túl a halálon. Nem lehet kibírni. Fölidézem immár végleges arcvonásait. Kimozdul a képből. De ő van itt, romolhatatlanul. Az élő feledékeny. Annyira szép volt! Jaj, tilalomra a té-betű, a múltidő jele. Ami élt, végképp elinalt vele. Kinyílt és bezárult a rózsa. „Vanitatum vanitatis.” Elhangzott már a szentbeszéd. „Vanitatum.” — Mondd, mire volt jó elsáncolni a fekhelyét minden gonosztól? Hol történt a karambol? És mi ez a robaj? Kifolyt a megszentelt olaj. Felfordítod, üres a korsó. ★ A könny kicsordul, aztán elapad, akár a meghökkent folyó a sivatagban. A perlekedést, sírást abbahagytam. Ő gyöngéd volt. Szemérmes. Hallgatag. Üvöltenék, de arra kényszerít, hogy párbeszédet folytassak magammal. Suttog bennem. Lúg is, hogyha kell. Hasonlít rám. Tétova félig angyal. Hiába jött érettem úri hintó tüzes lovakkal avagy Cadillac. Aki gyászol, csak az értheti meg: nem mozdulhatok a közeléből. Minden tettemet ő súlyozza ki. Szemmel tart és fülel, ha beszélek. Hínár fonja be, lemerül a mérleg. Érte igyekszem nem meghalni. Belepirulnak a vacogó falak a hiányától szaggatott imákba, ő gyöngéd volt. Szemérmes. Hallgato... Hideg rázza szótlan tárgyait. Semmi sem maradt rám, csak a hit. Kinyílt és újra titkaiba zárult, akár a tulipánfa éjszaka. „Amíg éltem, én a fiad voltam. Most már helyettem is élsz, Mama.” ÉLET ÉS1989. SZEPTEMBER 1.