Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-03 / 44. szám - Zöldi László: Félszeg nyomozás • filmkritika • Az Engesztelő. Schiffer Pál dokumentumfilmje (12. oldal) - Kis Zoltán: Ernyedten • Film (12. oldal) - Bódi Tóth Elemér: Szemben a Maisel zsinagógával • vers (12. oldal)

ZÖLDI LÁSZLÓ Félszeg nyomozás Schiffer Pál új dokumentumfilmjét egyetlen fővárosi moziban vetítik. Vasárnap délután indulok a Vörösmarty felé, kor jellemző az út. Az Astoriánál, a réges-régi Nemzeti Színház helyén felvonulási terület, a munkagödröket óriási plakátok takarják el. A kinagyított államférfiak egymás anyanyelvén köszöntik a békét: Gorbacsov angolul, Bush cirill betűkkel. Néhány méterrel arrébb, a Gólyavár környékén nyüzsgés, javában ülésezik a Szabad Demokraták Szövetsége. Még arrébb, a Nemzeti Múzeum épületéből farmerruhás kamaszok jönnek ki, tanárkísérettel nézték meg Szent István koronáját. Aztán a mozi. Nem is olyan régen, amikor a hatvannyolcas diákvezér, Cohn-Bendit látogatott Budapestre, szinte a csilláron is lógtak az érdeklődők (ha lett volna csillár). Most, öt perccel az előadás előtt kihalt az előcsarnok. Nyolcan ülünk a nézőtéren, négy nő és négy férfi. Egy öregasszony zizegős tasakban matat. Egy párnak, azt hiszem, mindegy, hogy mit lát. Ketten kritikusok vagyunk, szolgálati jeggyel, aligha növeljük a napi bevételt. Két férfi fiatal és szakállas. A maradék hölgy szintén fiatal és szintén értelmiséginek tűnik fel. Elalszik a villany, kisvártatva nyolc árny szállingózik be. A közönség fele elkésett. A teremben egyébként négyszázan férnek el. Az Engesztelő című dokumentumfilm 1956-ról szól. Idestova harminchárom esztendeje, hogy pufajkás személyek elhurcoltak két salgótarjáni férfit, egy mérnököt meg egy műszaki fordítót. A letartóztatottak soha nem kerültek elő. Sorsukról vad híresztelések keltek szárnyra, megkínozták, majd belelőtték őket az Ipolyba. A valójában történtek filmi rekonstruálásából kiderül, hogy csakugyan megkínozták őket, hullájukat azonban nem sodorta el a határfolyó; meg kellett hát találni, illett felboncolni és eltemetni a szétroncsolt arcú ismeretleneket. Most, 1989-ben a mérnök hozzátartozói — özvegye és két, immár felnőtt lányai járnak utána a kivégzés körülményeinek. A stáb megszervezi nekik a nyomozást, a rendező szociológus munkatársai, Dávid János és Geskó Sándor ugyanis évek óta foglalkoznak a tarjáni munkásokkal, többet tudnak a gyilkosságról, mint az áldozat hozzátartozói. Három elszánt és riadt nő kopogtat a hivatal vastag kapuján, Andor Tamás kamerája rögzíti a pillanatot, majd kívül reked. A hivatal elzárkózik a nyilvánosságtól. Ekkor már nem is annyira az az érdekes, hogy mi történt 1956 decemberében, hanem az, hogy a mai intézmények nem vállalják a múlttal való szembenézést. Az asszonyok, persze, tovább kutatnak. Lágyan omló szoknyában, válltöméses kabátban, tűsarkú cipőben, ondolált hajjal. Divatosan öltözködnek, az igazságot elegánsan is lehet képviselni. Viseletük nem tűnne föl, ha a másik oldalon lévők felöltöztek volna a kamera kedvéért. Csakhogy az egykori bőrkabátos, aki annak idején elvitte a mérnököt, használt melegítőben utasítja el a stábot. A kivégzők sofőrje pedig elő se bújik a vasalt kapu mögül, felesége kopott háziruhában adja tudtul, hogy férje élni kíván személyiségi jogával és nem áll a kamera elé. Kár. Az akkoriban még gyerekcipőben járó nemzedék tagjaként szerettem volna végre megérteni, hogy alacsony beosztású emberek miként jutottak el a hátbalövéses gyakorlatig. Nem hiszem, hogy a mai nézők közül bárki is felelősségre akarná vonni őket, elvégre nem lehetünk szigorúbbak az áldozatok hozzátartozóinál, akikben a bosszú gondolata még csak föl sem ötlik. A félmúlt megértéséhez viszont jogunk van, ha úgy tetszik: személyiségi jogunk. Ettől foszt meg bennünket az a beidegződés, hogy ami nem hangzik el a nyilvánosság előtt, az nem is létezik. Az elhallgatás, paradox módon, drámává rántja össze a véres történet epikus szálait. Ha ugyanis hivatásos nyomozók nyomába szegődhettünk volna, aligha függetleníthetjük magunkat a képernyőn,moziban , megszokott krimisablonoktól. Az asszony-nyomozók, viszont a becsületükért küzdenek. Vagy inkább küszködnek. Amatőrségük éppen attól megindító, hogy nem ismerik a keresztkérdés, a beugratás intézményét, ajtóstól rontanak a házba, a vétkeseknek nem adnak alkalmat, hogy elárulják magukat. Ezek az asszonyok csak azt kérdik, elegáns ruhában és fájdalmas tekintettel, hogy a férjnekapának miért kellett meghalnia? Egy hollywoodi rendező bizonyára úgy dolgozta volna fel a tarjáni mérnök szomorú esetét, hogy a Vörösmarty mozi csillárján is lógnának a nézők. A magyar dokumentarista félszeg, tétova nyomozást örökített meg, hitelesen. Felzaklató filmjét mégis csak tizenhatan láttuk. De a zizegő néni abbahagyta a csörgést és a vászonra meredt, a pár is többet figyelt előre, mint egymásra. Halottak napja táján megtudtunk valami jellemzőt Magyarországról. BÓDI TÓTH ELEMÉR: Szemben a Maiséi zsinagógával? Ha ülsz egy holdas éjszakán font az Akropoliszon, visszajönnek a görögök, visszaröppen az idő, de ki beszél itt a görögökről, ki beszél a holdas éjszakáról. Szemben a Maiséi zsinagógával beszélgetnek az eladólánykák, csehül. Voltaképpen ez érthető, hiszen csehek. Az üdítőital is cseh, amit kínálnak ezen az elringató péntek délutánon, amikor már a Szombat Királynő érkezése előtti izgalom uralhatná lassan az utcát, ha nem olyan lenne most az, mint egy üvegország a mesében, ahol nincs pihés zug, lágy izgalom, hiszen minden üvegből van, üvegúton fut a gépkocsi, az üveg fáknak üveglevelei vannak, k köztük üvegszél jár, ami már nem is szél. Ha csak egy pillanatra is csöndben lennének, visszajönne az idő, jóllehet éppen erre semmi, de semmi remény nincsen. Apollinaire a fejét ingatja, fordítva jár minden óra az ódon városban. Ámbár semmi biztosíték arra, hogy nem a többi óra járása fordított, nézőpont kérdése ez is. De még jobb lenne megegyezni egyszer abban, hogy nem messze innen a sarokról Franz Kafkának azért igaza lehetett, valójában az óramutatók irányától függetlenül önmagában jár az idő s voltaképpen nem az ember találta ki, de éppen fordítva, az idő hozta s viszi az embert kisded játékaival együtt, rég nem a tartalékait faló ész és értelem, hanem egy folyamat jegyében, amíg az egyensúly tart ég és föld között, vagy létrejön egy új egyensúly új mutatókkal más időt számlálva más számlapon. Pelyhedzik a lánykák hónalja, voltaképpen függetlenül attól, hogy csehül beszélnek, miközben a nap leszáll, mint egy réztányér színű levél a fáról. Ez is messzire vezetne, mint e szívdobbanásnyi pillanat, ha az ember olyasmit lát, ami még kismadarak fészkét idézi illatával s csak azért nem tud kezdeni az egésszel, mert oly közeli, mintha túl lenne az Óperenciás tengeren is, szemben a Maiséi zsinagógával. Fam KIS ZOLTÁN: ERNYEDTEN Apám roppant korán kelő ember, ezért azon az emlékezetes és drámai vasárnapon, 1980 késő nyarán hajnali indultunk haza balatoni villánkból, elkerülendő a közlekedési konfúziót. A Wartburg de Luxe rádióján, alighanem a Petőfin, hallottam akkor egy igen tetszetős zeneszámot, ami, most miért tagadjam, jócskán megmozgatta a fantáziámat: monoton, majdhogynem osztiátós basszgitáralapokon fájdalmas, rikoltozó dallamvonulat, aztán, mint ahogy jó zenék esetében szokás, a basszgitár ritmushangszerre jön, crescendo, fölötte szétkenődő, sikoltó gitárszóló, mindeközben oktávokat átölelő kitartott tonális keyboardakkordok a felhangtartományban; voltaképpen nagyon egyszerű és ■, hatásos zenei képlet, tiszta gótika; még egy Rösler-pianinón is, ami nekem volt, megfelelő belső hallással, nagy magányban könnyen és kényelmesen mímelhető. Akkor még nem írtam semmit, csak science fictiont, így azt se mondhattam el magamról, hogy a Richard Baumbach és a Megbízhatatlan elbeszélő szerzőjének (hogy csak az írókat említsem) nincsen egy fillérem, és fűtetlen szobában sínylődöm. Irodalmi levelezést sem folytattam, ez nyilvánvaló. Jobban érdekelt a zene, és akartam egy Moog-szintetizátort. Augusztus 28-án vonultam be katonának a kalocsai 37-esekhez; ez a tizenegy hónapos katonai szolgálat büntetőjogi ismereteim szerint, akkor és ott a szigorított javító-nevelő munka és a fogházbüntetés túlsúlyos mozzanatait elegyítve hatályosak velünk, a bűncselekmény nélkül bűnösnek kimondott nyolcszáz értelmiséginek kívánkozó emberpalántával szemben. A katonai elhárítás besúgóit, vagyis a kedvezményezett bajtársainkat téglának hívtuk. Ámde: — ez a hülye represszív tolerancia! — zászlóaljunk legproblematikusabb rétege is (írnokok, KISZ-titkárok stb.) létott .Világot olvasott. Ajkunk megkeményedett, horzsolta a puha, érzékeny, vérdús szót, és ha kellett, üvöltöttünk egymással, a naposasztalra dobott Népszabadságból szoptuk a lengyelországi híreket. A zászlóaljklubban meg volt egy félnéma lemezjátszó, azon hallgattuk a Falat, és az ő nagy magyar reminiszcenciáját, a Loksi dupla -LP-t. Rá egy évvel, november 30-án élettársi kapcsolatot létesítettem (sic!) egy távolról vallon származású hölggyel, benn a kollégiumban, és vele ágyam szurtos almán vackolódva lett még inkább áhított és kedvenc zeném a fönnebb emlegetett number, aminek akkor csak az első szavát jegyeztem meg: Hello? (Comfortably Numb). Emlékszem, én és a nyírségi pszichedelikus rock ... 1981 szeptemberében úgynevezett almatáborban jártunk Nyírmadán, és egyik este Rékási Robi barátommal „katonaikulturális küldöttségként” együtt zenéltem vele egyszer a kalocsai orosz helikopterbázison) azonnyomban felhörpintettünk három hubertust és három korsó sört, amikor a tábor repülőhangárszerű ebédlőjében megláttunk egy Ludwig (vagy Tama?) dobfelszerelést és egy igazi Rhodes elektromos zongorát, enyhén spiccesen, ernyedten, persze „fű” nélkül, a hubitól kábulva, keményen állva a piát (immunizáció, detoxikózis, okádáselhárítás stb.) odakéredzkedtünk a hangszerekhez, és valami Herbie Hancock-motívumra (Kaméleon?), legalábbis lelkünk mélyén, elszabadult a jam-pokol — de a banda szólógitárosa hangosabb volt nálam, mert, ugye, nem voltunk tekintettel egymásra, és az ő erősítőjén több volt a kakaó. Az isten se mentett meg minket, mármint engem és a Robit, hogy tavasszal egy Szolnok környéki faluban ne vegyük hangszalagra első nagylemezünk demo-promóciós anyagát a Dog Shit on the Road-ot (negyvenöt perc extázis). Kellett hozzá fél liter házi pálinka, fináncoligarcha cigi: én akkor egy kétlépcsős népi demokratikus német Vermonán működtem, két hangfallal; a címadó szám felvételekor iszonyatos, sistergő interferenciák léptek föl, többször azt hittük, felrobbant a hangdoboz, a Vermona kétszer elnémult ... Ez volt a mi pszichedelikus korszakunk. Aztán öt évvel később a PKKB-n találkoztam Robival, ő ügyvédbojtár lett, én meg bíró, és megbeszéltük, hogy egyszer összehozunk egy újabb jamet, persze riadóztatni kell Várkonyi Zolit, neki van (volt?) egy Hoyer félakusztikus gitárja, Zoli autodidakta módon tanult gitározni, pengetési sebessége már-már megközelítette John McLaughlinét, és Hoyerjével, annak idején, még az ezredtörzsfőnököt is elképesztette; arról a törzsfőnökről beszélek, aki azt állította magáról, hogy filozófiából kandidált, és mindig az ezred-pálhelyettessel teniszezett; én akkor undorodtam meg igazán, mert ez az őrnagy és az az alezredes mindezt kiképzési idő alatt tette... Minő ocsmányság! Hogy ennek mi az értelme? Mi köze ehhez Alan Parker filmjének? Csak annyi, hogy elfelejtettem a zenét, bús, szép magyar szavakban gondolkozom, és ha megnézek egy ilyen filmet, akkor jó esetben, Geldof ernyedtségéről, a happy endszerűen felrobbanó Falról csak afféle politikai kigőzölgések jutnak az eszembe (hülyülök, verbálisan gondlokozom): a Falról Berlin, a cipészkalapácsról a kommunizmus, meg ilyesmi, bazmeg. Jó ideje nem érdemes más filmeket nézni, csakis angolt, britet, mennyire nem poros Anderson II-je (1968), és mennyire az az Easy Rider, az egykori füves amerikai analógon: ez már feledhető, avult, unalmas — azért jó Nicholsont viszontlátni. Mennyire nekünk szól Terry Gilliam Brazilja, nekünk, akik itt élünk a Tejútrendszer Orion-karjában, a Perseus- és Sagittarius-kar szomszédságában, az 500 parszeknyi vastagságú szomszédságban! Kubrick, ha jól tudom, Londonban dolgozik, Ridley Scott, ha jól sejtem, szintén angol, és csak egy angol csinálhat olyan filmet, mint a Blade Runner (még ha Harrison Forddal is), egy nép-nemzeti angol, egy szigetlakó urbánus brit... A Jamet Robival és Várkonyival, persze, azóta sem hoztuk össze. El van az egész baszarintva. Ha mégis összejönnénk, minden bizonnyal jókat röhögnénk egymáson. Lehetne írni erről az egészről egy novellát, és eladni egy lapnak, ahol legalább ötszázat fizetnek flekkenként. Sok germanizmust kéne alkalmazni, megcserélni a szórendet. Ide nekem az infinitívuszokat és az accusativus cum infinitívókat! Csiholni a bal agyfélteke motoros beszédközpontját, pöcre indítani a stílusgépezetet, gyerünk, nyomjuk, hátra van még kétezer leütés (n). Nőnek lenne jó, azoknak — a neurofiziológusok mondják —, olyannyira fejlett a motorosverbális beszédközpontjuk, ott, a bal agyféltekében! Tartozom még egy vallomással: több nőt vittem el magammal olyan mozikra, amiket többször láttam, és úgy gondoltam, fontos, az interakció miatt, hogy ők is lássák. Be kell látni, ez a hülye aufklérus attitűdje. Ugyanis a nők nem aléltak el. Utána mindig beszélgetni akartak velem (hogy gondolta ezt Tarkovszkij ezzel a Harey nevű némberrel a Solarisban, mi az a dudor a fán Antonioni Azonosításában...? stb.), és mindig csodálkoztak azon, hogy utána nem akarok beszélni, és a csoda egy nő esetében, mindig a veszekedés, a szemrehányás kecsegtető előérzetét jelenti... Nos, elvittem a feleségemet, némi dialektikus erőszakkal, a Falra, és utána olyan jó volt nem beszélni, és ő emiatt nem lett ingerült, nem is neheztelt rám. Nem akarom őt megsérteni, a világért sem, de Parker és Waters víziója után érthető, hogy a férfiember néha miért bámul üveges szemmel a tévéképernyőbe. Öngyilkosság: a villódzó elektronikus sugárzásban oly nehéz látni a festéktelen könnyezést (pedig jó lenne néha nőnek lenni, és szétkönnyezni a szemfestéket!). Ne értse félre a nő: azt mondom ugyanis, hogy ezután a film után megkukul az emberfia, nemi hovatartozásra tekintet nélkül, szóval még az asszony se beszél. És ez nagy dolog, itt a Galaxis Orion-karjában, az ötszáz parszeknyi szomszédságban: kussolni a sokat pofázok szeme láttára. Addig is, ideje elmenni a hangszerbizományiba, és megvenni a régről áhított Gibsongitárt. Nekem csak egy Yamaha PS—10-es gyerek-keyboardom van, de még nem tettem le a nyolcvanezer forintos Rhodeszongoráról. Míg a pénz összejön, írjunk novellákat jól fizető lapoknak. Infinitívuszokat akarok! Film 1989. NOVEMBER 3.