Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-11-10 / 45. szám - Peterdi Nagy László: Beszéljünk Hamletről (3. oldal) - Roskó Gábor: rajza • kép (3. oldal)

PETERDI. NAGY LÁSZLÓ: BESZÉLJÜNK HAMLETRÓL Annyi mindent játszanak most a színházakban. Csak épp a Hamletet nem. Pedig itt jár-kel a közelünkben, már évek óta. Vele töltöttem majd az egész idei nyarat. Addig is amíg bemutatják, beszéljünk tehát a Hamletról! Mint annyi minden, nálunk a Hamlet is — politika. Kazinczy tankerületi igazgató úr a pozsonyi Országgyűlésre kócsagtollal felvonult rendeknek akarta bemutatni a maga fordítását, amelynek sápadt hőse oly veszélyesen hasonlított az épphogy elföldelt Kalapos királyra. Jó száz évvel később a krakkói vár üres folyosóin bolyongva Wyspianski a Mlada Polska merész álmainak hercegét képzelteoda a trónra. Egy mai lengyel szerző, Jerzy Kurek 1982- ben nemzeti reálpolitikust keresett Hamlet-parafrázisának a hősében (Po Hamlecie). , Oroszországban a Puskin, Lermontov és Turgenyev leírta „felesleges ember” Nietzschét olvasó, századfordulós kiadását nevezték Hamletnek. Olyan sok volt belőle, hogy Csehov első nagy darabja — Hamletet játszó — címszereplőjének a leggyakoribb orosz családnevet adta: Ivanov. És minthogy sem Nietzschét, sem Turgenyevet ki nem állhatta, odabiggyesztette még, máig nem múló fejfájást okozva az irodalomtörténészeknek: „komédia”. Nem jelenti ez azért persze, hogy az igazi Hamletet ne tisztelnék az oroszok. Csehov íróasztalán a műnek öt különböző kiadását számolta meg egyszer Bunyin. Debrecen szovjet városparancsnokának pedig az volt a kérése 1956 novemberében a város vezetőihez: induljon meg az élet, a színház mutassa be a Hamletet. „• "■"•"V ★ - i Igen, ez a mi nagy színházunk: a politika. Ezért a mi szerzőnk most Shakespeare, aki annyira nem ismert bennünket, hogy Csehországot a tenger mellé képzelte. De hát Anglia sem volt ám mindig olyan fejlett parlamenti demokrácia! És ha nem ment az írás, a költők — mit tehettek? — politizáltak. Az okos királyok hittek akkor még magukban. Ők meg — jobb híján — hittek az okos, a jó, a nagy királyokban. Hiába írta le történelmi drámáiban olyan pontosan a hatalom természetét, hitt akkor még a szonettek költője is, de még menynyire hitt a nagy királyban. Egészen — Hamlet szomorú királyságáig, a torokszorító csődjéig az illúziónak, a politikának. — „Négy százados Emelje Hamletet, mint katonát. A ravatalra, mert belőle, ha Megéri, nagy király vált volna meg.” A győztes norvég hadak vezére, Fortinbras rendelkezik így, akit a legjobb kelet-európai Shakespeareszakértő, Jan Kott a tragédia főszereplőjének nevez. Széles, megnyerő gesztusokkal kíséri beszédét. A hangja nyugodt, magabiztos. Beszélő neve van: forte braccio — erős kéz. Mindemellett bizonyára egészen középszerű király lesz majd, akárcsak az apukája, akivel az öreg dán király azt a buta párbajt vívta. A harmincéves wittenbergi diákból, a kövérkés Hamletból mindüknél különb uralkodó válna. Csak hát nem egészen véletlen ám, hogy nem élte meg ezt. Négy felvonáson át nagyszerűen állta a sarat, aztán a végén belemegy ő is egy ostoba párbajba. — Királyi fogadás Hamlet győzelmére. A leszúrt Polonius fia és Ophélia bátyja, Laertes ellenében, aki a zendülő polgárok élén benyújtotta az udvarnak a számlát.Ez a fordulópont. Itt kezdődik a nagy elszámolás: ki fizeti majd meg a hatalmi harc számláit? És egyáltalán: ki mit tud kezdeni a hatalommal? Mert hát — egy jó darabban ez nem sokáig titkolható — a tét mégiscsak ez, a hatalom. Hamlet ügye akkor fordul igazán rosszra, amikor a negyedik felvonás végére sem tud kitalálni semmi okosabbat a bosszúproblémánál. Az erőszakos halál az Angliától keletre fekvő kisebb királyságokban — foglalkozási ártalom. Aki ezen rágódik, ahelyett, hogy megragadná a hatalmat, és lecsapatná az épp soron lévő fejet, az műkedvelő a politikában. Wittenbergben Hamlet elolvasta a kora reneszánsz politikai irodalmát, és most megpróbálja alkalmazni azt a dán viszonyokra. Szelektál: Rabelais és Montaigne — igen, Machiavelli —■ nem. Igen ám, de egy kicsit műkedvelő ékelme humanistának is. Úgy tudja, ő született helyretolni a kizökkent időt. De hát nem tud kilépni maga sem a körből, amelyben született. Herceg, udvarfi. Egy párbajjal mindig provokálható. — Ki látott már párbajozni egy igazi tudóst? Egy magyar rendező ne legyen persze ilyen szigorú. Ki tud itt megélni a tudományából? Gondoljunk Puskinra, aki udvari történész volt, s még a hadapród ruhát is felhúzta dudorodó pocakjára. Az ágya felett meg ott lóg még ma is a lengyel felkelést vérbe fojtó Paskievics tábornoktól kapott díszkard. Nemcsak Mickiewiczet, még dekabrista barátait is meg kellett tagadnia néha, hogy halassza legalább egy kissé a végzetet. És mit ért vele? A feleségével provokálták. Egy elfogott levél, s leteríti egy illatos szőke hajú mesterlövész egy fagyos hajnalon. Váltott lovak menekítik a holttestet a fővárosból a csikorgó havon. A falvak népe nem tudja, hogy kit visznek, de részvéttel és borzadva nézi a menetet. És hallgat. A költő halála című vers szerzője, Lermontov szintén párbajban lelte halálát. Tinyanov irodalomtörténész, aki egy évszázaddal később leírta ezt a jelenetet, munkatáborban pusztult el. ^.4 • % ★ ■ H 1 Mint említettük, Angliában sem volt azért mindig oly fejlett a demokrácia. A költő, aki főúri pártfogók meg egy félig bordélyként üzemelő színház segítségével tartotta el a családját, jól tudta mindezt a költészet, a nép, a hatalom és az erkölcs viszonyáról. Olyan bizalmat előlegez mégis Hamletnek, amilyet talán egyetlen politikus sem kapott még. . n. — „Udvarit, hús, tudós, szeme, kardja, nyele, E szép hazánk reménye és virága” ... Melyik trónörökösről beszéltek így a királydrámákban? 1601-ben Shakespeare már 37 éves. Másként néz az ifjúságra, a szerelemre, meg a nőkre is, mint a Szentivánéji álom vagy a Rómeó és Júlia megírása idején. Nem vár tőlük valami nagyon sokat. De Hamlettól elképzelhetetlenül sokat vár. — Mint Essex gróftól akkor az angolok. Tudjuk, a szép és művelt úr a költő patrónusának, Southamptonnak a barátja volt. Úgy tekintett rá az ország, mint a trón várományosára az idős és beteg Erzsébet után. Tőle várta Shakespeare is, amit Hamlettól az iskolatársai, hogy a nagyhatalmi darálót hajtva valósítsa meg azért a humanisták álmait is. Az édesbor-monopólium megtagadása miatt idő előtt kirobbantott felkelés és a gróf lefejezése ezt a szép álmot hiúsította meg. Innét a Hamlet — éppoly végletes — pesszimizmusa. — „Ó, mily hebehurgya, véres munka ez!” Egy udvarfi, egy tudós! Aki megúszta a hajótörést, a kalózokat, a bérgyilkosokat, az öngyilkosságot, s hagyja leszúrni magát mint egy disznót! Méghozzá a lehető legbanálisabb módon: fogadásból, egy mérgezett tőrrel. Ehhez kellett az a sok tudomány? Nem elég erős még a parlament. Tavaly égették meg Giordano Brúnót. Még csak néhány hónapja, hogy vérbe fojtották a németalföldi felkelést. A hosszú pangások után a politikát mindig megkísérti a csodavárás. Essexet Erzsébet hosszú uralkodásának a keserű vége tette nemzeti hőssé: a gazdasági válság meg a termékszerkezet-átalakítás, a földjükről elűzött, majd csavargóként kivégzett parasztoknak a London Bridge-en száradó koponyái. ★ Hogy magunkról is szóljunk azonban: Kazinczy említett fordításának a hőse, II. József is vagy negyed századon át készült a trónra. Mint jólnevelt uralkodóhoz illik, megfordult persze a párizsi irodalmi szalonokban is, megismerkedett a Nagy Francia Forradalom szellemi előkészítőivel. Sok mindent végiggondolt aztán magától is, amiből kitelt volna egy rendszerváltozás. És mi valósult meg ebből uralkodásának a tíz esztendeje alatt? A költők és filozófusok túl sokat várnak a királyoktól. Mit adhatott II. Frigyes Voltaire-nek, némi készpénzen felül? II. Katalin magához édesgette Diderot-t, de vérbe folytatta a Pugacsov-felkelést, és Szibériába küldte Ragyiscsevet. A mi jó kalapos királyunk inspirálta Beethovent a Fidelia megírására, és beleírhatott néha Mozart operáinak szövegkönyvébe. De a rendeleteit vissza kellett vonnia. Mint politikus nem léphetett ki a körből. És nagyon egyedül maradt. Amíg a nép hallgat, a zenekedvelő trónörökösök legfeljebb egy palotaforradalomra számíthatnak. Ennek megvannak azonban a maga — korántsem széplelkeknek való — törvényei. A tisztaszemű egyetemisták vérengző kamasszáválnak, mint Hamlet az anyja hálószobájában, eszközzé a hatalom kezében, mint a Párizsból jött Laertes, aki aztán jófajta dán méreggel kente meg a tőre hegyét. Meg sem bosszulták még apjuk halálát a fiatalurak, s megnyomorítva máris egy seregnyi ember. — „Nézem pirulva húszezer fiú közel halálát, kik egy áldicsőség káprázatáért a kész sírba mennek” — meditál a herceg Fortinbras hada láttán. Joggal pirul. Tom Stoppard megírta a két gyermekkori pajtás, Rosenkrantz és Guildenstern drámáját, akiket Hamlet szemrebbenés nélkül küldött a biztos halálba. (Ro és Gu halott. J. Zurek említett darabja arról szól, hogy mibe került a dánoknak a zendülés, amelyet — nála — Laertes azért robbantott ki, hogy átadja aztán Hamletnek a hatalmat. Claudius mesterien szerelte le a két heves ifjat. A nép — hallgat. Ha pedig megszólal, letorkolják. — „Mily utalkodott ez a semmirekellő! .. • Oly elménő lett a világ, hogy a paraszt Lábujjhegye az udvaronc sarkára tapos” — fakad ki Hamlet herceg, amikor keresztkérdéseire a sírásó szójátékkal felel." Túl sok jót nem hozott volna hát a dánoknak Hamlet királysága sem. Túl sokba kerül még egy palotaforradalom is. És — hiába. A legelkeserítőbb az a széles kollégiális mosoly, amely Fortinbras arcán ül, míg egykori ellenfelének a temetését intézi. Ahogyan a halála után mégiscsak nagy királyt csinál Hamletból. Egy teljesen szabályszerű ,nagy királyt”. [] Ebbe a megoldásba, azonban ma már nem nyugodhat bele ná . . lünk a rendező. Nézzünk hát egy másikat! Az intellektuális, a moralista Hamlet amint színpadainkon már vagy két évszázada hódít, tulajdonképpen nem is Shakespeare mester, hanem Goethe kancellár úr műve. A Werther, a Tasso és a Faust szerzője a Wilhelm Meisterre szőtt Hamlet-elemzéseiben a maga hőseinek képére formálta át a dán királyfi alakját. Izzadó és vérmes reneszánsz hercegből Hamlet akkor lett korán jött, sápadt polgári hős, akinek gyenge vállaira túl nagy súlyokat rakott a történelem. Hagyjuk most azonban az irodalomtörténeti hűség kérdését, amelyet Shakespeare-könyvében Hevesi Sándor olyan érdekesen elemez. Az ő Hamletje is intellektuális, s nem kevésbé moralista, mint a másik. De talán nem annyira magányos. Ellenkezőleg. „Hamlet a világirodalom legnagyobb Everymanje. Az igazi Jedermann” — írja Hevesi. — „Minden jóravaló ember fiatalkorában Hamlet, mert csalódik a világban, anyjától kezdve a női nemben, tétován áll Élet és Halál kérdései között, s ha nem enged idealizmusából, bűnbakja lesz az életnek”. A mai magyar középnemzedék számára ennek a Hamlet-felfogásnak legszebb összefoglalása Gábor Miklós felejthetetlen alakítása volt a Madách Színház 1963-as előadásában. A meleg baritonú, szőke herceg, akit nem enged idealiz■ musából. Mindaddig nem hajlandó leszúrni Claudiust, amíg minden ■ kétséget kizáróan meg nem győ ződik róla, hogy a Szellem igazat mondott. A bizonyosság aztán a mérgezett ital, amely a királynéval, s a mérgezett tőr, amely vele, magával végez. Nem hogy Machiavelli, de még Sztálin sem tudta, persze, már követni ezt az etikai maximalizmust. Az utóbbi dekadens műnek nyilvánította és hosszú évekre le is parancsolta a színpadról a Hamletet. Nem így Gábor Miklós szovjet nézői, akik vendégjátékán, majd a Teatrban megjelent próbanaplójá- I ban a magukéhoz igen közelálló í gondolkodásmódot ismertek fel. Egyébként is nagyon kelet-európai dolog ez a fajta idealizmus. Ha a ’ beosztottairól — a népről — volt szó, Sztálin sem tiltakozott ellene soha. Sőt! Egy jól szervezett társadalom csak idealista lehet. Mi más jut neki? A valóságban Hevesi Everymanje is egy Jedermann volt inkább: a korabeli radikális magyar értelmiség prototípusa. A Shakespeare-színpadon előadott 1911-es Hamletje is tulajdonképp ezzel a bájos romlatlanságával tűnt ki a kortársi frakkos Hamletek között. A Nemzeti Színház 1952-ben Gellért Endre és Major Tamás kollektív rendezésében játszotta el a Hamletet. A parádés szereposztás (Tőkés, Gobbi, Ungvári, Básti, Ferrari Violetta) igen okos dolgokat nyilatkozott a sajtónak Hamlet erőtlenségéről és a feudális hatalmi gépezetről. De — bár valóban csak egy fogaskerék szerepe jutott nekik ebben az önmagát őrlő gépezetben — ezek a nagyszerű színészek eleven embereket játszottak: a kortárs magyar értelmiség legjobbjait, akik megpróbálták tudatosan, majdhogynem önként s büszkén megélni a sorsukat. Kétségtelen, idealisták voltak. És az adott helyzetben vagy húsz évvel Kott híres könyvének a megjelenése előtt, ez kicsit abszurdan hatott. ★ Az emberiség most újra az Élet és Halál, a megmaradás nagy kérdéseihez jut el. Soha nem volt még talán ennyire szükségünk a hitre, az idealizmusra. De nagy még a csizmadobogás. Mire a Story Teatrban a Swinarski tragikus halála miatt félbemaradt Hamletet Wajda befejezte, Fortinbras katonái már plasztik pajzsokkal, gumibottal a kézben masíroztak, csak úgy bűzlött a színház a sok könnygáztól. A kelet-európai ,,kegyetlen színház” vizsgaelőadása mégis Ljubimov és Viszockij Hamletje volt a Tagankán. Idealizmus? Mit mondjak: Viszockíj ocsmány egy figura volt Gábor Miklós szőke hőséhez képest. Nem volt herceg, nem, humanista. Közönséges, durva arcú, rekedt kocsmatöltelék. Egy moszkvai vagány, akiegyszercsak igazi hatalmat kapott a kezébe. És — ahelyett, hogy valami hasznos dologra fordítaná — meghatódik tőle. Ez lesz a veszte, hogy komolyan veszi a rá bízott hatalmat, a felelősséget. A politika foglyává válik — mondják az ilyen közegre. És elcsapják az állásából. Persze nem Ljubimov vezette rá a színészt erre a figurára a próbák néhány hete alatt. Hanem — az élet. Azok a bűnrossz szovjet detektívfilmek, amelyekben játszott. Ő volt rendszerint az egyetlen élő alak, a vagány felügyelő, aki — ha kell, törvénytelen eszközökkel is — lefüleli a törvénysértőket. Igenám, csakhogy közben szörnyen feldagadnak a nyakán az erek. Értelmes ember, hát feszíti a kérdés: miért éppen ő? Miért mindig épp neki kell belopni a lopott holmit a tolvaj zsebébe? Miért nem csipkedi magát egy kicsit az a tisztaszemű alhadnagy is, aki majd az utóda lesz? Vagy ez itt a szereposztás? Az egyik lapátos, a másik meg csak fintorog? Egy előbb hülyévé, majd talán gyilkossá is tett nemzedéknek ez a forrongó dühe, a gitáros zsaru őrjöngése volt a Taganka előadásának a fergeteges ereje. A kritikusok a minden irányban mozogni tudó nagy szürke függönyt elemezték, amelyben a Hatalom Kozt kimutatta Nagy Mechanizmusát látták megjelenőim. Ez is igaz, persze. De nem ez volt a moszkvai előadás igazi felfedezése. Viszookij megérezte, hogy a nagy malmot, amelyben milliók topognak, s amelyben összefolyik a gyilkosok és az áldozatok vére, már csak önmaga tehetetlensége hajtja. Azt gondolta hát: ő született megállítani azt. A bikanyakú Hamlet megveti a lábát, és megragadja egymás után a láncokat, karokat, emeltyűket. Erőlködik, vicsorog, üvölt. De nem tud megkapaszkodni. Enged végül a karja, és becsúszik maga is a fogaskerekek közé. Akkor lebben egyet a vastag, szürke függöny: a malom felnyalja a vért, s zakatol tovább. Viszockij valósággal megvész belé, hogy nem tudja leállítani a malmot. Tehetetlenségét nyers modorral palástolja. Goethe kancellár úr bizonyára nagyon helytelenítette volna azt a módot, ahogyan Poloniusszal, majd Royal és Guval elbánt. Nem Freud és a minden kétértelmű szótól kéjesen megborzongó széplelkek kedvéért volt továbbá oly útszéli és közönséges az anyjával meg Ophéliával. Hanem mert — idealista. Azért tudott ekkorát csalódni. De nem is a Hair szelíd hippije. Zefirelli Rómeó és Júliájának táncos fiataljait kivégezte már akkor Moszkvában A. Efrosz félelmetes előadása, amelynek a végén azok a bizonyos Fekete Jacknek becézett szovjet óriásbombázók dübörögtek el a hangszórókban a fejünk felett: — Afganisztán. Ez a legújabb olvasat. Az orthopédiai meg a pszichiátriai rendelőkben csupa Viszockij-szabású Hamlet üldögél most. A történelem davajgitárt nyomott a kezükbe, és nem kérdezte, olvasták-e Montaigne-t és Okudzsavát, látták-e valaha Viszockíjt. Hazajöttek, amint lehetett. De érzik, tudják, hogy ami történt velük, abból következik valami. Amint a szelíd hippik ügyetlenebb, besorozott társairól, a vietnami háború amerikai veteránjairól, róluk sem akarnak most tudomást venni a tisztaszemű kortársak. Ugyanazzal a már-már eszelős dühvel kérdezik hát, mint egykor Viszockij: miért éppen én? És megvesznek belé, hogy nem beszélhetnek. Sokan kiabálnak most összeviszsza, de erre a fojtott üvöltésre figyelni kell. Az esszenciális vérnyomás, amelytől Viszockíj nyakán kidagadtak az erek — Dánia utolsó tartaléka. Az újságpapír sok mindent kibír. De ezt nem lehet hazudni. Igen, Viszockíj idealista volt, ezért robbantak szét végül az aortái. De ez nem egy könyvmoly, nem az ifjú Werther, s nem is egy mai ifjúsági vezér átszellemült idealizmusa. A Taganka Hamletje ízig-vérig kelet-európai hős: a szolgáló értelmiségi. A mai Jedermann, Ivanov, Kowal, Kovács, Nagy, Kis. Aki, ha szólítják, megy mindig. — „Gyürközz János s rohanj János!” S hogy megtette a dolgát, üldögél most a rendelőben, és azon töpreng: futja-e majd az obsiiból egy kis trafikra, és A Hamletben nincsen szó trafikról, újrakezdési kölcsönről. Viszockij zsenije mégis a mai helyzetet érezte meg, amely teljesen új Kelet-Európában: nem lehet (Folytatás a 4. oldalon.)