Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-22 / 51-52. szám - Megyesi Gusztáv: Leleplezések kora (2. oldal) - Szász Imre: Nemzedékek (2. oldal)

Amikor néhány évvel ezelőtt Taub bácsi, anyámék házának földszinti lakója egyik napról a másikra megháborodott, de lega­lábbis a szenilitás jelei kezdtek mutatkozni rajta, szörnyű idők köszöntöttek a házra. Taub bácsi túl volt már a hetvenen, ebéd után kiült az udvarra, derekát pokrócba tekerte, arcát a Nap felé fordította. Ám amikor belépett egy-egy lakó a ház kapuján, s végighaladt az udvaron, minden átmenet nélkül botrányos szavakat vágott a fejükhöz, egy héten belül rongy kurva és többszörös rabló­­gyilkos, megátalkodott gazember lett a fél ház, kifejezetten reszkív volt hazamenni. Valami megfejthetetlen okból Taub bácsi egyedül apámat nem bántotta. Apám naponta többször is lement a boltba ezért­ azért, s minden alkalommal békében visz­­sza is tért. Taub bácsi rá se né­zett, mintha apám nem is létezett volna. Ez az idő múltával erős önbizalmat adott a családnak, ta­lán túlságosan is nagy adagot, mert apámmal elszaladt a ló. Mi­kor összejöttek az unokák, apám levitte őket sétálni, hazafelé meg­álltak az udvaron, apám hossza­san nézte, amint a gyerekek ker­­getőznek, anyám idegesen leste az ablakból Taub bácsit, de az nyu­godtan ült a székben, arca rezze­néstelen volt, szelíd. Valamikor nyár elején aztán be­következett a vég. Apám lassú, araszos léptekkel sétálgatott az udvaron, botjával meg-megkocog­­tatta az udvar keramitkockáit, könnyű dalt dudorászott, amikor előbukkant a kapualj sötétjéből doktor Pékár, apám legkedvesebb szomszédja. Doktor Pékár fül-, orr- és gégegyógyász, úriember volt mindig, az egész családjából áradt valami finom előkelőség. Apám anyja még ötvenegyben is nagyságos asszonynak szólította doktor Pékár feleségét, és ez a megszólítás nem valami szolgalel­­kűségből fakadt, apám anyja e megszólítással kívánta jelezni, hogy nem fogadja el ezt az egész új világot; a finom előkelőség, ele­gancia tértől és időtől független. Doktor Pekár széles mozdulat­tal üdvözölte apámat, meglapogat­­ták egymást, majd botjukkal óva­tosan lépegetve a lépcsőház felé indultak. Apám a megszokott mó­don biccentett Taub bácsinak, dok­tor Pekár is megérintette kalapja szélét, ám ekkor Taub bácsi hir­telen fölágaskodott a karosszék­ben, teljes testével apám felé for­dult, s pillanat múltán rettentő, bömbölésszerű hang lett úrrá föld­szinten, emeleten. — Be vagy szarva, mi? — kiál­totta ujját apámra szegezve. — Félsz, hogy bevitetlek megint, mi? Aztán majd megint összehu­­gyozod magad, mi? — Nem kell vele foglalkozni — mondta apám erőltetett nyugalom­mal doktor Pekárnak, s belekarolt, úgy indultak a lépcsőknek. Még öt percig zengett a ház, de már akkor Taub bácsi csak Pekárt szidta, hogy s mint könyörgött ne­ki annak idején Pekár, jaj, Taub úr, ne bántson. Taub bácsi vitette be apát? — kérdeztem már odafent anyámat a konyhában. — Igen — felelte hű­vösen, tárgyszerűen —, de nem történt semmi. Reggel bevitték, délután már itthon is volt. Nem csinált ő semmit ötvenhatban — tette még hozzá, s elfordította a fejét. Hallottam már apám ötvenhatos szerepéről, úgy érzem, nem fog dokumentumkötetekbe kerülni. Egy napon kapuőrséget adott doktor Pékárral, álltak a kapuban egész éjjel, ha idegen jő, de ne eresszék, a ház védve legyen. De nem jött senki, csak éjféltájt, az is Taub bá­csi volt. — Ki vagy? — kiáltotta előbb apám, majd doktor Pékár, doktor Pékár szájára nem állt a tegezés, és apám se tegezett soha ismeretlen embert, megadták a tiszteletet gondolatban is. — Mi az isten van itt? — rázta Taub bácsi a kapu óriáskilincsét, a ko­vácsolt vas kilincs megforrósodott bácsi a kapu óriás kilincsét, a ke­­megett az izgalomtól apám és doktor Pekár hangja, „nyisd ki, a szentségit!” — kiáltott Taub bá­csi. — De ki vagy? A nevedet akarjuk — kiáltott most már apám és doktor Pékár is, az anyátok úristenit! — tombolt Taub bácsi, tíz perc után aztán feladta. — Taub Nándor vagyok — mondta megereszkedett hangon. — Akkor bejöhet — mondta apám és doktor Pékár visszaszelídülve, s beenged­ték Taub bácsit, ő rájuk se né­zett, apámat félretolta az útból, úgy vonult végig az udvaron meg­törve, méltóságát vesztve. Mindezt anyámtól tudom. Taub bácsi akkoriban már nagyon ivott — tette hozzá a történethez anyám, s csak jóval később tud­tam meg, hogy az öreg ötvenhat után a rendőrségen dolgozott, va­lami szerepe lehetett apám és dok­tor Pekár bevitelében. — Apát megverték? — kérdez­tem anyámat, s megfogtam a vál­lát. — Ez a szemét apához nyúlt? — hangom emelkedett, s gondolat­ban már az udvaron jártam. — Engem nem bántott senki! — hallottam e pillanatban apám hangját, a konyhaajtóban állt, ar­ca teljesen szétesett. — Nem bán­tottak, érted?! — mondta furcsa, visszafojtott levegővel, s megindult felém, karját fölemelve. Utoljára tízéves koromban ütött meg, de az se volt komoly, most nekilen­dült ez a kar, aztán hirtelen le­hanyatlott. — Hagyni kell az egészet. Ko­ros, beteg ember — mondta re­kedtesen az udvar felé bökve. „De hiszen te is ... ” — akartam mon­dani krétaszínű arcára nézve, ki­látástalan leleteire gondolva, de nem mondtam semmit. Még annak az évnek a karácso­nya előtt temettük el, rá két hó­napra követte őt Taub bácsi. MEGYESI GUSZTÁV:----------------------------------------------------------------------------------­Leleplezések kora Drága Papóka. . . légy erős, hazamegyek. Nem akarok Gézával élni — az okokat hadd tartsam meg magamnak —, nem akarok itt élni — az okokat meg sem tudom mondani, mert Anglia sokkal kedvesebb, türelmesebb, szabadabb ország Magyarországnál. Mégis otthontalan vagyok, otthontalanabb, mint odahaza, pedig ott is otthontalan voltam. Sokáig azt hittem, hogy miattad, meg Mama miatt, mert hogy elválta­tok és mind a ketten eszelősek és önzőek vagytok. De hát az az egész kurva ország eszelős és önző. És mégis ott va­gyok otthon. Mintha egy börtöncellában születtem volna, és szégyelnivalóan visszavágynék. Ez mind hülyeség, de ennél mondani nem tudok. A londoni konzulátus, nyö­szörögve, kelletlenül és kellemetlenül mostanára elrendezte a dolgot. Van valamelyes pénzem, jól tudok egy nyelvet, otthon is javultak a körülmények, így hát viszonylag szabad ember leszek, mikor hazaérek. Azt ne kérdezd, hogy miért jobb viszonylag szabad embernek lenni a teljesen szabadhoz képest. Te is otthon maradtál, azzal a marha nagy eszed­del. Csók Zsófi Forrainak sejtelme sem volt róla, miért választotta őt ba­rátjának, vagy pontosabban pártfogolnának a földszinten lakó Kohut István. Talán azért, mert Mari mindig készsé­gesen lerohant, hogy Sárikának, Kohut álmatag, lassú be­szédű, piszkos feleségének segítsen, ha a kislányukkal, akit szintén Zsófinak hívtak, valami baj volt, hányás, fogzás, ki­ismerhetetlen mélyléti sírások. A két Zsófi egyidős volt. De Forraiban olykor felvillant a gyanú, hogy nem a természe­tes hála, a lekötelezett apa gesztusa készteti Kohutot arra, hogy velük is törődjön, hanem a vagányság, amely érzel­­mességből is, meg fölényérzetből is, tévedhetetlenül kikeresi pártfogolnának a legtehetetlenebbet. Kohut kijárt valami­lyen repülőtérre, amint a nyugati segélyek lassan, aztán egyre sűrűbben érkeztek, kiment, noha még lőttek a város­ban és már bárkit, bármikor, bármilyen ürüggyel letartóz­tathattak és elvihettek. „Engem sose félts”, mondta­ Kohut, miután átadta Marinak a láda rózsaszín-sárga amerikai sajtot, a tejport és a mogyoróvajat, amit Zsófi is, Mari is idegenkedve, sőt undorodva fogadott, egyedül Forrai volt hajlandó enni belőle, inkább fukarságból, mint meggyőző­désből. „Azért, mert a háború utolsó éveiben nem ehettem se vajas kenyeret, se zsíros kenyeret, most nem fogom ezt a szart megenni”, mondta Mari. „De te csak vezekelj mind­nyájunk helyett.” Kohut november közepén egy liter cseresznyepálinkával jött fel este kilenckor. Forrai akkorra már kijózanodott a délelőtti, ha nem is részegségből, legalább bódulatból, ami­hez Mari a maga titokzatos, kötekedően tréfás, hangos és nagyon közvetlen kuncsafti kapcsolatai révén mindig be­szerezte a szeszt, és csak néha mondta, nagyon tartózko­dóan: „Ádám, ehetnél is valamit.” De Forrai, elnézve Zsó­fit, aki boldogan falta a szegényes, kényszerű és egészség­telen menüt, az avas kekszből épített tortaféléket, a fok­hagymával kétoldalt megkent és zsírban kisütött kenyeret, a „huszárrostélyost”, úgy érezte, hogy nem Javán már soha többé enni. Még a váratlanul elébe varázsolt nyúlgerinc („van egy szelídített és házimunkára fogott orvvadászom”, mondta Mari) sem csábította igazán enni. Egész nap otthon ült, hallgatta a külföldi adókat, és Tolsztojt olvasott. Kohut november tizenhetedikén jött fel, ezúttal sajt és tejpor nél­kül. Nem tehetek róla, gondolta Forrai, csak klisékben tu­dok gondolkodni. A pofája olyan, mint a menyété. De le­gyünk őszinték, sohasem láttam menyétpofát, egyszer lát­tam egy menyétet hajnalban a vízparton, de az is egy­kettőre eltűnt a nádtövek között. „Ádám”, mondta Kohut István, „itt mi nem rúgunk labdába. Itt legfeljebb belénk rúgnak. Holnap reggel hétre jön egy teherautó. Kimegyünk, ott kinn te tolmácsolsz, nyomod a sódert, én meg elintézem a többit.” Forrai szinte rémülten nézett a poharába: „Te, nincs nekem annyi pénzem, hogy megfizessem a teher­autót.” Kohut legyintett: „Azzal ne törődj.” Hatalmas bank­­jegyköteget vett ki a zsebéből. „Ha kell, még a sofőr jó szingaléz anyukáját is megveszem. Fejenként egy koffer, Zsófikénak is egy, hiszen már nagylány, ugye nagylány vagy, csillagom.” „Igen”, mondta Zsófi lelkesen. Szerette Kohutot, aki mindig viccelt és játszott vele, feldobta a le­vegőbe, átlendítette a karjánál fogva a lába között, és néha csokoládét is hozott, akárcsak a saját lányának, sőt egyik titokzatos repülőtéri útjáról banánt is, amit Zsófi héjastúl akart megenni először, azután, mikor Mari meghámozta neki, beleharapott és kiköpte. „Nem megyünk”, csattant fel Mari. „Nekem itt vannak a szüleim, a testvéreim, mi ezt a lakást Ádámmal a tíz körmünkkel kapartuk össze, engem innen csak vízszintesen visznek ki.” Kohut feleletre se mél­tatta. „Döntsd el, Ádám, és szólj be este tízig. Reggel öt­kor jön a fuvar. Te is tudod, hogy itt akkora gebaszt lesz, hogy mindenki belekékül.” A telefon már napok óta nem működött. Forrai szinte megijedt, mikor este váratlanul megszólalt. „Na csakhogy”, mondta Apa elmosódottan, a vonal túlsó végén. „Már há­rom napja próbállak hívni. Hogy vagytok, kisfiam?” De máris Zsófit kérte a telefonhoz. „Igaz, hogy ágyúztak felé­tek?”, kérdezte Apa, mikor Zsófi hosszas csivitelés után végre visszaadta a kagylót Forrainak. „Á, nem volt veszé­lyes”, mondta Forrai, pedig még most is rettegve gondolt arra a három órára, amit a meg-megremegő pincében, a SZÁSZ IMRE: NEMZEDÉKEK pislákoló, elalvó, majd újra kigyulladó fényben töltöttek. Az egyik lövedék talán húsz méterre csapódott be tőlük, a sarokház kiugró alkóvjába. „És felétek?” Látta maga előtt, hogy Apa legyint. „Itt csak egy kis géppisztolyozás volt. Éppen, mikor jöttem haza a piacról. Az utolsó száz métert laposkúszásban kellett megtennem. Rég voltam ka­tona, elszoktam tőle. Különben is puskával gyakoroltuk annak idején, Mannlicherrel meg egy fej karfiollal, meg egy kétkilós cipóval.” Forrai hallotta a háttérben Anya hangját. „Nem adom”, mondta Apa a kagylótól kissé el­fordulva. „Bármelyik pillanatban megszakadhat a vonal, most nincs idő fecsegni.” Megint erősebbé vált a hangja. „Ez majd elmúlik, aztán megint látunk benneteket. Csóko­lom a...” A vonal mintha Apa zsarnoskodását akarná iga­zolni, megszakadt, és Forrai hiába próbálta hívni az apja számát, a készülék csak búgott, kattogott, zörgött, aztán megint végképp elnémult. Apának eszébe sem jut, hogy mi is disszidálhatunk. Vé­gigtolja maga előtt a járdán a kosarat egy karfiollal és egy kétkilós veknivel, hason kúszva, hatvannégy éves korában, és nem fél a géppisztolytűztől, pedig én, azt hiszem, össze­szarnám magam. Vagy ha fél is, nem vesz róla tudomást, neki haza kell érnie időben, a karfiollal meg a kenyérrel, másképpen Anya aggódna és sírna, illetve Anya amúgy is sír, de ő beléphet az ajtón, és Anya rémült ölelésére azt mondhatja, szinte kamaszos mosollyal: „Nem kell izgulni. Feldweber Kovács annak idején nagyon jól megtanított bennünket a laposkúszásra. Itt a karfiol és a kenyér, tejet nem kaptam.” Lehet ebben a jelenetben szemrehányás is, sőt biztosan van, ha erre a jelenetre egyáltalán sor kerül. Szemrehányás, hogy Anya képes volt elküldeni őt kenyérért és tejért, holott lehet, hogy nem is Anya küldte el, hanem ő maga akart lemenni, de az is lehet, hogy Anya csakugyan addig nyűglődött a tej és a kenyér miatt, míg Apa indula­tosan fel nem kapta a kosarat. A végeredmény ugyanaz, gondolta Forrai. Este kilenckor lement Kohuthoz, és megmondta, hogy nem mennek. „Te tudod”, mondta Kohut kicsit megbántva, de szinte meghatódott, mikor Forrai átadott neki egy kis ma­gyar—német, német—magyar kéziszótárt, és a maga számára is váratlanul megölelte: „Járjatok szerencsével, Pista”, mondta. „Ezt Biblia helyett hoztam.” A másfél szobás lakásban már minden a feje tetején állt, Sárika mamuszban és egy gombja vedlett, madzaggal átkötött pongyolában ki-be rohangált, állott, savanyítás izzadtság- és fokhagymaszag terjengett, Kohut éppen tíz szál házikolbászt tekert be zsírpapírba. Három év múlva a postás hatalmas Webster szótárt ho­zott. Feladóként egy New York-i könyvkereskedés szerepelt, s a könyv címlapjánál Forrai egy kártyát talált, rajta kéz­írással: „The Bibel of the lingvist.” A helyesírási hibákból Forrai azt gyanította, hogy a nagyszerű szótárat Kohut küldte, de erről sohasem sikerült megbizonyosodnia. — Te miért nem disszidáltál 56-ban? — kérdezte Zsófi. — Velem meg a mamával. Több nyelvet beszélsz, három ló­hosszal megelőzhetted volna azokat a derék sztálinistákat, akik ma Angliában és Amerikában professzorkodnak. — A legegyszerűbb és talán legpontosabb válasz az volna, hogy nem tudom. Mert tényleg nem tudom. De a legnagyobb baj az, hogy igazán egyértelmű választ csak arra tudtam volna adni, hogy miért mentem el, ha elmegyek. Mert sza­badság kell, mert nem akarok többé rettegni, mert anyagi jólétet akarok, mert úgy érzem, ott kinn még vihetem vala­mire, és nem leszek egész életemben a fanatikusok és segg­­nyalók alázatos szolgája. Erre nagyon tiszta, világos és tisz­tességes választ tudtam volna adni. De arra, hogy miért ma­radtam itthon? Ha valami magasztosat vagy érzelmeset mon­dok, akkor máris gyanúba foghatom magam, hogy ez csak önámítás. Forrai egész éjszaka nem aludt. Mielőtt lefeküdt volna, megivott még egy nagy pohár pálinkát, de ettől sem oldódott fel. Mari az ágyban, a sötétben megfogta a kezét és kétségbe­esetten szorongatta. Forrai tudta, hogy sír. Aztán gyengült a szorítás, óvatosan kiszabadította a kezét, felkelt, mezítláb átlopakodott a konyhába, töltött magának, a talpát felhúzta a támlátlan konyhaszék alsó kimerevítőjére, mert fázott a lába a hideg kövön. Látta magát, ahogy megérkeznek más­nap a hajnali órákban — feltételezte, hogy a teherautó ki­várja a sötétség beálltát —, jönnek az osztrák határőrök, akik alighanem már unják ezt a sok magyart,d ő könnyedén és természetesen üdvözli őket németül, majd később a láger­­ben azt kéri, hogy az angolok vagy amerikaiak képviselőjé­vel beszélhessen. Ott ülnek egymással szemben egy­­ irodában, „Your English is very good indeed”, mondja az angol­ vagy amerikai (talán inkább angol legyen, gondolta Forrai fut­tában), de azután hirtelen változik a helyzet, a szoba ugyan­az, a kihallgató ugyanaz, de azt, hogy ő jól beszél angolul, gyanakvással, sőt ellenségesen fogadja, és megkérdezi, szol­­gált-e a hadseregben vagy a Belügyminisztériumban, aztán beviszik valahová Bécs központjába, egy szürke épületbe, egy teljesen jellegtelen és rideg lakásba, és ott jólöltözött és tartózkodó (amerikai) kérdezgetni kezdi, órák hosszát kérde­zik, újra meg újra felteszik ugyanazt a kérdést... Bassza meg a kutya, gondolta Forrai, hát még a fantáziálásomban sem tudok olyat kitalálni, aminek szívből örülnék, ami akármi­lyen gyermeteg szinten is, siker és elismerés volna. Még a fantáziálásban is győztesből áldozattá válok egy pillanat alatt. Ivott még egy pohár pálinkát, visszament az ágyba, és el­aludt. Reggel arra ébredt, hogy Mari kétségbeesetten szorítja a karját: „Azt álmodtam, hogy felébredek, és nem vagy itt.” Az órájára nézett, nyolc óra volt. — Ez nekem túl komplikált — mondta Zsófi. — Pedig egyszerű. Lehet, hogy azért nem ültem fel arra a teherautóra, mert gyáva vagyok, és nagyobb biztonságba ér­zem magam a megszokott és ismert rosszban, mint a lehet­séges, de ismeretlen jóban. Lehet, hogy a merészebb, vállal­­kozókedvűbb, életrevalóbb része ennek a népnek már egy fél évszázada útra kel, és itthon maradnak a gyávák és az erőtlenek. De az is lehet, hogy az erősebben kötődőek, a mé­lyebben idetartozók maradnak itthon, olykor talán még a saját józan ítéletük ellenére is. Akiknek ez az egyetlen le­hetséges otthon. Emlékezz csak rá, egyik leveledben azt ír­tad, hogy majd megdöglesz egy félig kihűlt, igazi kávéért és egy Kossuth cigiért. Valahogy, talán állati szinten erről az imprintingről van szó. Az is lehet, hogy legtöbbünket nem lehet átültetni. Pontosabban: ha átültetnek, megnyomorodsz, ha itthon maradsz, megnyomorítanak. Vagy te nyomorítasz meg másokat, mert a hóhérok éppolyan kegyetlenül ide­gyökereztek, mint az áldozatok. Az anyukájuk nekik is Kis­várdán született, az apukájuk Tiszakarádon, és emberi be­szédre képesek voltak gyerekkorukban, ők is éppúgy elsza­valhatták a Talpra magyart március tizenötödikén, könnyes szemmel, egy iskolai ünnepségen, mint azok, akiket össze­vertek, megrugdostak, felakasztottak. Ha valaki tanácsot kér tőlem, azt mondanám, hogy minél fiatalabban meneküljön el innen. De én nem tudtam elmenni, pedig akkor talán még elég fiatal lettem volna hozzá. És, mint ahogy remélem, gyenge elméd is felfogta, nem tudom máig sem, miért nem ültünk fel a teherautóra. Gyávaságból-e vagy valamilyen homályos, meghatározhatatlan, de nagyon erős kötődésből. — Neked persze kedvedre valóbb, ha azt hiszed, hogy gyá­vaságból — mondta Zsófi. — Nem kedvemre valóbb, hiszen megszégyenítő. De leg­alább racionális magyarázat. Világos, tiszta, nincsen benne misztika, érzelmes duma. — Papa, én nem vagyok nagy, világhírű teoretikus, mint te, akit idéznek a Behring-szorostól az Antarktiszig... Jó, jó, nem csúfolódni akartam, csak olyan jól hangzott. Akkor egy egyszerű keresztkérdést teszek fel: miért jöttem én visz­­sza, annyi év után? Csak azt ne mondd, mert hülye vagy, mint az apád. — Mert hülye vagy, mint az apád — mondta Forrai. 1989. DECEMBER 22.

Next