Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-02-23 / 8. szám - Major Zala Lajos: Hol van azóta Wang Weilin fehér inge? • vers (14. oldal) - Bólya Péter: Ernő (Harmincnégy) (14. oldal) - Kerekes László: képmelanzsa • kép (14. oldal)

­ MAJOR ZALA LAJOS: Hol van azóta Wang Weilin fehér Emlékeznek még Wang Weilinre a pekingi fehéringes fiúra a harckocsik előtt a Chang sugárúton? emlékeznek még? . hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge hol a reménység tiszta inge? nem tudom ki mosta ki ingét így hófehérre s hogy van-e kéz mely ily vakító fehérséget tudjon parancsolni anyátlan csendben, álljts döbbenetét a dögunalmas képernyőre: „forduljatok vissza hagyjatok fel népem öldöklésév­el!” hol van azóta Wang Weilin fehér inge az ifjúság lobogó inge a Mennyei Béke Terének lánctalpak taposta békéje ahol a nép hadserege népet gyilkol a nép nevében lő az ifjúságra: a Jövőre hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge hol az ifjúság tiszta inge a Tienanmen tér fiatal csendjének tarkón lőtt békéje: számla a golyó emberértékéről? ha itt az órájuk mocskos kezű véneknek gaz aggoknak miért nem egyedül vágnak neki a megmásíthatatlannak a halálba miért kellenek nekik gyönyörű kíséretnek? ifjú kísértetek a békétlen örök békességbe? hol van azóta Wang Weilin fehér inge ráfolyt-e tarkójáról a vér a vakító fehérségre szavaktól mocskolt fehérségre a pekingi munkás egyetlen fiának hova lett véres tisztessége­ a számla a folyó emberértékéről? hova lett Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge az ifjúság bemocskolt tiszta inge a döbbenet csendjének vén reménytelensége? hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogón kísértő inge az ifjúság vádoló inge: a számla a golyó ember értékéről? kilyukadt Földünk lyukas zászlóinak számlátlan tisztessége? Még csak nyár volt — és én levelet kaptam. Ennek azonban előzményei is voltak. Azon a héten is­mét a B. elmeosztályon feküdtem, felvetettem magam, mivel ismét egy nap alatt elittam a rokkantnyugdíjamat, nem ne­héz, és a fenyegető éhínség elől dr. I. Etelkához menekültem, „főorvosnő, megint hallucinálok, főleg képeket, hangokat rit­kán hallok, tán csak egy kis patadobogást akoz, nem kéne be­feküdnöm?” De, mondta. Jól éltem ott, már amúgy, ami nekem jó: autonóm gyógy­szer is meg Diana (becsempészett áru, a párnám alatt tar­­tom, mert néha kórteremkutatás is lett, két nővér, Erika meg még egy, behatolt a 216-ba és átforgatta az éjjeliszekrénye­ket, az után, ami nekem a párnám alatt lapult). Erotikus képzeteket is az ottaniak szolgáltattak, például Marika, a virgonc takarítónő, ahogy enged Erika csábításának, földre hullik a két köpeny, alattuk semmi, csak a test, a hús, a szép női zónák... A koszt pedig, amiért végre is ott voltam, jött, napi háromszor, tiszta tálalásban. Általában a kórteremben ettem, az ágyon ülve­­ szinte öleltem a tányért. A negyedik szobatársam volt, Béla, ötven körüli, ősz ma­nus, minden végtagja hiányzott, a karjai könyékből, a két lába térdből. Bürger-kórban szenvedett (thrombangitis oblit; képzett vagyok, bizony, még nem is volt van rég, mikor ápo­ló voltam és rendes ember, csak azután, ezeknek elvesztésé­vel lettem író). Bélának már nem sok volt hátra. És, borza­lom, félt. Így, abszolúte csonkán, rajongott az életért. Mond­ta is: — Tudod, Ernő, én sose féltem a haláltól, de most, hogy közel van ... félek. Gyakorlott mozdulatokkal belemászott a tolószékébe, ki­gurult az ajtón. Éreztem, hogy engem is elönt a félelem. Béla után nézve olyan biztosan tudtam, hogy nemsokára én is meghalok, hogy beleizzadtam. Magamra kapkodtam a ruháimat, ott lehet, nyílt elmeosztály, bárki bármikor elmehet, kirándulni vagy végleg, kiszáguldottam a városba. Csak lassan múlott el a félelem a siető, egészséges embe­rek közt, fél óra múltán már villamosra is mertem szállni. Hazamentem. És levelet találtam a postaládámban. Anyám nővére ír­ta, Joli néni, ki évtizedek óta vidéken él, szándékos nyomor­ban (hívő). Meghívott. Hogy én vagyok a legközelebbi roko­na, s mielőtt meghal, szeretné velem felvenni a kapcsolatot, utazzam le hozzá pár napra, T., a falu, ahol él, üdülőhely lett, legalábbis a vízparti része az, és hát itt a nyár, nyaralni is kell, nem? Úgy határoztam, hogy igen. Hogy lennék. Kell, hogy nya­ralják olykor az ember, még akkor is, ha már alkalmatlan er­re, mint én is. Igen, a halálfélelem elől utaztam vidékre. Visszamentem a kórházba, összecsomagoltam a holmi­mat — nem sok, a pizsamán kívül tán csak a Dianák meg a bogyók, kellenek ők vidékre is —, elköszöntem dr. I. Etelká­tól, „jól vagyok, jól lettem, főorvosnő, most elmegyek, majd jövök”. Kora délután már a T. felé vivő vonaton voltam. Valahogy azt éreztem, amint lehúztam az ablakot, hogy jókor jött ez a meghívás, tán megfulladtam vén, ha a város­ban maradok. Honnan a francból érkezett elő ez a halálfélelem? Sose volt, hisz épp hogy nem volt, azért lehettem önpusztító, no­sza. De most, illetve akko, miko a végtaghiányos Béla a fé­lelmeiről beszélt, rámtört, piszok erővel és intenzitással. Pedig már nincs visszaút! Hogy lenne?! Hogy regenerá­lódjék a máj, a szív, az erek légiója, vénák, éterek, minden? Az elpusztult agysejtek, a zsibogó környéki idegek, a remegő ujjak, vállak, szemhéjak? Hogyan térhetne vissza a semmi­ből a páros potencia, az agresszió, az ösztönbalhék, amékek a többi ember életét adják? Mi töltse meg napjaimat a magyar­­kábszer és a pia helyén? Az, amit I. Etelkáék javasolnak teszt, munka, sport, szerelem?... Röhej. Már nem tud érde­kelni egyik sem, lehet, hogy sose is érdekelt, csak rádumál­tam magam, mindenki csinálja, hát nekem is kell. Pedig nem kell, vanitatum vanitas, végre rájöttem, s nem vagyok haj­landó elveszíteni. Kvietáltam, várom a halált. Csak ne félnék tőle! Minden rendben volna elméletileg, s a gyakorlat: a majré. Mióta a csonka Béla elmondta, hogy: Jaj nekem? Mindegy, vidéken rendbe jövök, vagyis nem fo­gok félni többé a haláltól, amelyre szántam magam. Óh, pondró az egyén, tényleg! És aztán hamarosan megérkeztem. Sárga busz vitt az állomásról a centrumba. Szóval a falu közepén tett le, ott, ahol egykor a kisbíró dobolt, s ahol most urbánus üzletek állanak, ABC, butik, cukrászda. Kétségtelen az üdülőhelység, de utálom, de hát most már itt vagyok, mú­lik a félelem, s ez a cél. Joli néni háza már jobb helyen állott, a falu szélén, a gátsoron. (De azért nem oly messze a templomtól.) ősrégi házikó, fehér falú, tornácos is; ablakai meg ajtajai zöldre kenve, fedele nád, előtte apró udvar, nem van paraszti, hol tyúk terem, meg egyéb aprómarha, hanem rózsa, kardvirág, tán liliom is, ha ugyan­az az a hosszú fehér. (Egy időben, még rendes ember koromban elhatároztam, hogy sorra meg­tanulom a virágok nevét, kell, hogy egy író ismerje a flórát, amékben él... illetve amelyik hiányzik neki. Vettem is ilyen könyveket. Aztán hamarosan tényleg író lettem, az irodalmi BOLYA PÉTER: ERNŐ (Harmincnégy) alvilág konok lakója, és, révületek során, minden könyvet visszavittem oda, ahonnan hoztam.) Benyitottam a kapun. Hetven körüli, ősz, pirospozsgás arcú asszony jött elő a házból, fekete ruha, kötény volt rajt. — Joli néni — mondtam. — Ernő — mondta, mosolygott, megismert. Pedig gatyás koromban látott utoljára. Bementünk. Szobája éppoly egyszerű volt, mint ő maga; dísze csak egy hatalmas feszület a falon. Csend, tisztaság, hús nyugalom a vert falak között. Éreztem, nem vagyok oda való. Megreggeliztem, tojást meg kolbászt. Amúgy sülve. Az­tán mondtam a Joli néninek, hogy most elmér sétálni, azt mondta, hogy jó, de vigyázzak. Azt már nem mondtam, csak tudtam, hogy ha továbbra is ott maradok abban a hűs nyu­galomban, abban a mozdulatlan békességben, megbolondulok. Meg a félelem is újból rámtört, van volt az a bigott szo­ba, mint a halál előcsarnoka. Még egy lobogó gyertyát is lát­tam a tojás meg a sült kolbász felett, imbolygott és közele­dett a lángja, jaj, mennem kell. Hozzá kell tennem, hogy már meg voltam kínálva, még mikor leálltam a buszról, bevettem, amúgy menet közben,­­ Andaxint meg egy pregnáns Eunoctint, indokolt volt tehát a vízió, meg minden. Ah, Ernő, nem szabadulsz? Nem hát. Akarsz egyáltalán? Mit mondjak, a félelem, az nem frankó. Úgy nem lehet élni, még vanni se, még a nekem rendelt vegetálást is lehe­tetlenné teszi a majré, borzalom, úgy szedni a magyar kábszert hogy árt; úgy vnnya, hogy oh, rongál; úgy nem enni naphosz­­szat, hogy kimúlsz, Ernő, minden nap egy sejttel kevesebb az agyban, a májban, a szív izmaiban ... Még csak az kéne, hogy Onan kultusza is szorongást okozzák, képzeld el, kezéig s el­érkezik az orgazmus Erzsi nővér s Évi II. nővér aktusa lát­tán — nyugalom, csak fantáziáról van szó — s, utána hamm, a dráma: mit tettem, ez ártalmas, riadalmat és komplexust okoz, hogy éljek így tovább?!... És így indultam falusi sétám iránt; a cél: a szabadulás. Bíztam benne, hogyne, hogy a testmozgás, a magány, a ter­mészet, nos, visszanyerem közönyömet a saját halálom iránt. Micsoda titok az egyén! Kivált az a nyomorult psziché! Min-­­­den rejtély s oktalan, ami arrafelé történik, ráfogom Bélára és végtagjai hiányára, pedig csak az egyik agytekervény lá­zadt fel, az, amelyekben a halálfélelem lakik, hirtelen balol­daláról a jobbra fordult, lelökte magáról a kábszer páncélját, s vadul hatni, munkálni kezdett... Hogy, no hogy kéne is­mét megbénítani? Sietve mentem a gáton, féltem. Mentem, szemben a szél­lel. Mert fújt. Még ez is. Minden rossz volt a félelem tükré­ben, „meghalni volna jó — gondoltam —, ha nem félnék tő­le annyira!” Apró postaépülethez értem. POSTA. De nem igazán volt az: paraszti ház, amiknek verandáján millió újság, főleg fél­pornó képeslapok meg kalendáriumok, odább, mert bemen­tem, egy tekerős telefon, még odább a konyhában egy feke­te menyecske, aki a posta, mellékállásban, miközben főz meg más meg takarít. Köszöntem. — Keszcsókolom — mondtam városiasan. — Posta ez? — Igen — volt a válasz, szelíden, szó se róla. Szép, sőt hatalmas tompor volt a pettyes ruha alatt. Jézus, Ernő! Félsz, s közben a libidó? Lehet, hogy azonos a kettő? — Tessék mondani... nem lehetne egy fél házipálinkát kapni? Félek. Az asszony nem csodálkozott, van neki, láttam. — Szilva van meg ... szilva. — Egy felet kérek. Töltötte, gyújtotta. — Tessék — mondta. Éreztem, szere­tem. Mesébe illő ez. Ránéztem, hogy legalább a szeme színére emlékezzem, lehet, hogy a mai testiséghez nem is kell még egy nő, csak ő, amint mindent kitár, karja szoros, lába szét, csókol s rám néz, csak tudnám, csak ismerném a szeme színét!... Nem nézett rám. Tudta, hogy idegen vagyok — én, D. Ernő, a látogató. Fizettem, mentem tovább. Jé, de jó lett volna álom helyett élni! Mi akadálya lett volna ezt a nőt hús­ vérileg bírni? De hát... végső soron mindegy. Álmaimban enyém lesz. Jó ez így, könnyebb. S ahogy tovább mentem a falusi parton, tudtam, hogy már sehol semmi tennivalóm nincs. És a félelem úgy elszállt, mintha sose lett volna.­­.. Békében hevertem egy fa tövén (asszem akác volt). „Ez az igazi béke, Ernő. A sikerült Rossz békéje. Milyen más ez, mint Joli néni szobája!” Az eget néztem, bárányfelhős, nyári vór, tele álomképek­kel, lassan úszott át rajta a mezítelen postásné. Azon gondol­koztam, hogy fogok elbúcsúzni Joli nénitől, örökre. Bátor voltam és szemtelen, belenevettem az égbolt arcá­ba. Amúgy hanyatt, minden rossz tövén. Szinte toporzékol­­tam fektémben, ó, csak már otthon lennék, benne a terézvá­rosi héderben, ott az én helyem és biztonságom, ha kell, bo­gyók, ha kell, pia, ha kell, képzetek erotikus tömege... Alig mentem pár métert a parton, kisebb csoportosulást láttam. Komoran, riadtan álldogáltak. Közelebb mentem. Ha­lott, vízbefúlt fiatalember feküdt lábaik előtt, egyetlen piros fecske volt rajta, arcán merev mosoly, testén itt-ott már li­­lás foltok. — Elég friss még — mondta a körorvos. Futva indultam az állomás felé. Sikoltva és röhögve szár­nyalt felettem a félelem. Magam előtt a mosolyt láttam, ami­­ket a halott arcán is — afelé futottam. Késő este lett, mire hazaértem. Joli néninek megírtam, hogy nem megyek többet. (S. Jánost, akiről Ernő figuráját mintáztam, 1084 nyarán láttam utoljára. Ment az utcán, a semmibe nézett, ahol sok mindent látott. Utánanéztem, ahogy imbolyogva távolodott a napos utcán. Már nem ismert meg.) ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM Kerekes László ké­pmelanzia 1900. FEBRUÁR 23.

Next