Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-23 / 8. szám - Major Zala Lajos: Hol van azóta Wang Weilin fehér inge? • vers (14. oldal) - Bólya Péter: Ernő (Harmincnégy) (14. oldal) - Kerekes László: képmelanzsa • kép (14. oldal)
MAJOR ZALA LAJOS: Hol van azóta Wang Weilin fehér Emlékeznek még Wang Weilinre a pekingi fehéringes fiúra a harckocsik előtt a Chang sugárúton? emlékeznek még? . hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge hol a reménység tiszta inge? nem tudom ki mosta ki ingét így hófehérre s hogy van-e kéz mely ily vakító fehérséget tudjon parancsolni anyátlan csendben, álljts döbbenetét a dögunalmas képernyőre: „forduljatok vissza hagyjatok fel népem öldöklésével!” hol van azóta Wang Weilin fehér inge az ifjúság lobogó inge a Mennyei Béke Terének lánctalpak taposta békéje ahol a nép hadserege népet gyilkol a nép nevében lő az ifjúságra: a Jövőre hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge hol az ifjúság tiszta inge a Tienanmen tér fiatal csendjének tarkón lőtt békéje: számla a golyó emberértékéről? ha itt az órájuk mocskos kezű véneknek gaz aggoknak miért nem egyedül vágnak neki a megmásíthatatlannak a halálba miért kellenek nekik gyönyörű kíséretnek? ifjú kísértetek a békétlen örök békességbe? hol van azóta Wang Weilin fehér inge ráfolyt-e tarkójáról a vér a vakító fehérségre szavaktól mocskolt fehérségre a pekingi munkás egyetlen fiának hova lett véres tisztessége a számla a folyó emberértékéről? hova lett Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogó fehér inge az ifjúság bemocskolt tiszta inge a döbbenet csendjének vén reménytelensége? hol van azóta Wang Weilin fehér inge Wang Weilin lobogón kísértő inge az ifjúság vádoló inge: a számla a golyó ember értékéről? kilyukadt Földünk lyukas zászlóinak számlátlan tisztessége? Még csak nyár volt — és én levelet kaptam. Ennek azonban előzményei is voltak. Azon a héten ismét a B. elmeosztályon feküdtem, felvetettem magam, mivel ismét egy nap alatt elittam a rokkantnyugdíjamat, nem nehéz, és a fenyegető éhínség elől dr. I. Etelkához menekültem, „főorvosnő, megint hallucinálok, főleg képeket, hangokat ritkán hallok, tán csak egy kis patadobogást akoz, nem kéne befeküdnöm?” De, mondta. Jól éltem ott, már amúgy, ami nekem jó: autonóm gyógyszer is meg Diana (becsempészett áru, a párnám alatt tartom, mert néha kórteremkutatás is lett, két nővér, Erika meg még egy, behatolt a 216-ba és átforgatta az éjjeliszekrényeket, az után, ami nekem a párnám alatt lapult). Erotikus képzeteket is az ottaniak szolgáltattak, például Marika, a virgonc takarítónő, ahogy enged Erika csábításának, földre hullik a két köpeny, alattuk semmi, csak a test, a hús, a szép női zónák... A koszt pedig, amiért végre is ott voltam, jött, napi háromszor, tiszta tálalásban. Általában a kórteremben ettem, az ágyon ülve szinte öleltem a tányért. A negyedik szobatársam volt, Béla, ötven körüli, ősz manus, minden végtagja hiányzott, a karjai könyékből, a két lába térdből. Bürger-kórban szenvedett (thrombangitis oblit; képzett vagyok, bizony, még nem is volt van rég, mikor ápoló voltam és rendes ember, csak azután, ezeknek elvesztésével lettem író). Bélának már nem sok volt hátra. És, borzalom, félt. Így, abszolúte csonkán, rajongott az életért. Mondta is: — Tudod, Ernő, én sose féltem a haláltól, de most, hogy közel van ... félek. Gyakorlott mozdulatokkal belemászott a tolószékébe, kigurult az ajtón. Éreztem, hogy engem is elönt a félelem. Béla után nézve olyan biztosan tudtam, hogy nemsokára én is meghalok, hogy beleizzadtam. Magamra kapkodtam a ruháimat, ott lehet, nyílt elmeosztály, bárki bármikor elmehet, kirándulni vagy végleg, kiszáguldottam a városba. Csak lassan múlott el a félelem a siető, egészséges emberek közt, fél óra múltán már villamosra is mertem szállni. Hazamentem. És levelet találtam a postaládámban. Anyám nővére írta, Joli néni, ki évtizedek óta vidéken él, szándékos nyomorban (hívő). Meghívott. Hogy én vagyok a legközelebbi rokona, s mielőtt meghal, szeretné velem felvenni a kapcsolatot, utazzam le hozzá pár napra, T., a falu, ahol él, üdülőhely lett, legalábbis a vízparti része az, és hát itt a nyár, nyaralni is kell, nem? Úgy határoztam, hogy igen. Hogy lennék. Kell, hogy nyaralják olykor az ember, még akkor is, ha már alkalmatlan erre, mint én is. Igen, a halálfélelem elől utaztam vidékre. Visszamentem a kórházba, összecsomagoltam a holmimat — nem sok, a pizsamán kívül tán csak a Dianák meg a bogyók, kellenek ők vidékre is —, elköszöntem dr. I. Etelkától, „jól vagyok, jól lettem, főorvosnő, most elmegyek, majd jövök”. Kora délután már a T. felé vivő vonaton voltam. Valahogy azt éreztem, amint lehúztam az ablakot, hogy jókor jött ez a meghívás, tán megfulladtam vén, ha a városban maradok. Honnan a francból érkezett elő ez a halálfélelem? Sose volt, hisz épp hogy nem volt, azért lehettem önpusztító, nosza. De most, illetve akko, miko a végtaghiányos Béla a félelmeiről beszélt, rámtört, piszok erővel és intenzitással. Pedig már nincs visszaút! Hogy lenne?! Hogy regenerálódjék a máj, a szív, az erek légiója, vénák, éterek, minden? Az elpusztult agysejtek, a zsibogó környéki idegek, a remegő ujjak, vállak, szemhéjak? Hogyan térhetne vissza a semmiből a páros potencia, az agresszió, az ösztönbalhék, amékek a többi ember életét adják? Mi töltse meg napjaimat a magyarkábszer és a pia helyén? Az, amit I. Etelkáék javasolnak teszt, munka, sport, szerelem?... Röhej. Már nem tud érdekelni egyik sem, lehet, hogy sose is érdekelt, csak rádumáltam magam, mindenki csinálja, hát nekem is kell. Pedig nem kell, vanitatum vanitas, végre rájöttem, s nem vagyok hajlandó elveszíteni. Kvietáltam, várom a halált. Csak ne félnék tőle! Minden rendben volna elméletileg, s a gyakorlat: a majré. Mióta a csonka Béla elmondta, hogy: Jaj nekem? Mindegy, vidéken rendbe jövök, vagyis nem fogok félni többé a haláltól, amelyre szántam magam. Óh, pondró az egyén, tényleg! És aztán hamarosan megérkeztem. Sárga busz vitt az állomásról a centrumba. Szóval a falu közepén tett le, ott, ahol egykor a kisbíró dobolt, s ahol most urbánus üzletek állanak, ABC, butik, cukrászda. Kétségtelen az üdülőhelység, de utálom, de hát most már itt vagyok, múlik a félelem, s ez a cél. Joli néni háza már jobb helyen állott, a falu szélén, a gátsoron. (De azért nem oly messze a templomtól.) ősrégi házikó, fehér falú, tornácos is; ablakai meg ajtajai zöldre kenve, fedele nád, előtte apró udvar, nem van paraszti, hol tyúk terem, meg egyéb aprómarha, hanem rózsa, kardvirág, tán liliom is, ha ugyanaz az a hosszú fehér. (Egy időben, még rendes ember koromban elhatároztam, hogy sorra megtanulom a virágok nevét, kell, hogy egy író ismerje a flórát, amékben él... illetve amelyik hiányzik neki. Vettem is ilyen könyveket. Aztán hamarosan tényleg író lettem, az irodalmi BOLYA PÉTER: ERNŐ (Harmincnégy) alvilág konok lakója, és, révületek során, minden könyvet visszavittem oda, ahonnan hoztam.) Benyitottam a kapun. Hetven körüli, ősz, pirospozsgás arcú asszony jött elő a házból, fekete ruha, kötény volt rajt. — Joli néni — mondtam. — Ernő — mondta, mosolygott, megismert. Pedig gatyás koromban látott utoljára. Bementünk. Szobája éppoly egyszerű volt, mint ő maga; dísze csak egy hatalmas feszület a falon. Csend, tisztaság, hús nyugalom a vert falak között. Éreztem, nem vagyok oda való. Megreggeliztem, tojást meg kolbászt. Amúgy sülve. Aztán mondtam a Joli néninek, hogy most elmér sétálni, azt mondta, hogy jó, de vigyázzak. Azt már nem mondtam, csak tudtam, hogy ha továbbra is ott maradok abban a hűs nyugalomban, abban a mozdulatlan békességben, megbolondulok. Meg a félelem is újból rámtört, van volt az a bigott szoba, mint a halál előcsarnoka. Még egy lobogó gyertyát is láttam a tojás meg a sült kolbász felett, imbolygott és közeledett a lángja, jaj, mennem kell. Hozzá kell tennem, hogy már meg voltam kínálva, még mikor leálltam a buszról, bevettem, amúgy menet közben, Andaxint meg egy pregnáns Eunoctint, indokolt volt tehát a vízió, meg minden. Ah, Ernő, nem szabadulsz? Nem hát. Akarsz egyáltalán? Mit mondjak, a félelem, az nem frankó. Úgy nem lehet élni, még vanni se, még a nekem rendelt vegetálást is lehetetlenné teszi a majré, borzalom, úgy szedni a magyar kábszert hogy árt; úgy vnnya, hogy oh, rongál; úgy nem enni naphoszszat, hogy kimúlsz, Ernő, minden nap egy sejttel kevesebb az agyban, a májban, a szív izmaiban ... Még csak az kéne, hogy Onan kultusza is szorongást okozzák, képzeld el, kezéig s elérkezik az orgazmus Erzsi nővér s Évi II. nővér aktusa láttán — nyugalom, csak fantáziáról van szó — s, utána hamm, a dráma: mit tettem, ez ártalmas, riadalmat és komplexust okoz, hogy éljek így tovább?!... És így indultam falusi sétám iránt; a cél: a szabadulás. Bíztam benne, hogyne, hogy a testmozgás, a magány, a természet, nos, visszanyerem közönyömet a saját halálom iránt. Micsoda titok az egyén! Kivált az a nyomorult psziché! Min-den rejtély s oktalan, ami arrafelé történik, ráfogom Bélára és végtagjai hiányára, pedig csak az egyik agytekervény lázadt fel, az, amelyekben a halálfélelem lakik, hirtelen baloldaláról a jobbra fordult, lelökte magáról a kábszer páncélját, s vadul hatni, munkálni kezdett... Hogy, no hogy kéne ismét megbénítani? Sietve mentem a gáton, féltem. Mentem, szemben a széllel. Mert fújt. Még ez is. Minden rossz volt a félelem tükrében, „meghalni volna jó — gondoltam —, ha nem félnék tőle annyira!” Apró postaépülethez értem. POSTA. De nem igazán volt az: paraszti ház, amiknek verandáján millió újság, főleg félpornó képeslapok meg kalendáriumok, odább, mert bementem, egy tekerős telefon, még odább a konyhában egy fekete menyecske, aki a posta, mellékállásban, miközben főz meg más meg takarít. Köszöntem. — Keszcsókolom — mondtam városiasan. — Posta ez? — Igen — volt a válasz, szelíden, szó se róla. Szép, sőt hatalmas tompor volt a pettyes ruha alatt. Jézus, Ernő! Félsz, s közben a libidó? Lehet, hogy azonos a kettő? — Tessék mondani... nem lehetne egy fél házipálinkát kapni? Félek. Az asszony nem csodálkozott, van neki, láttam. — Szilva van meg ... szilva. — Egy felet kérek. Töltötte, gyújtotta. — Tessék — mondta. Éreztem, szeretem. Mesébe illő ez. Ránéztem, hogy legalább a szeme színére emlékezzem, lehet, hogy a mai testiséghez nem is kell még egy nő, csak ő, amint mindent kitár, karja szoros, lába szét, csókol s rám néz, csak tudnám, csak ismerném a szeme színét!... Nem nézett rám. Tudta, hogy idegen vagyok — én, D. Ernő, a látogató. Fizettem, mentem tovább. Jé, de jó lett volna álom helyett élni! Mi akadálya lett volna ezt a nőt hús vérileg bírni? De hát... végső soron mindegy. Álmaimban enyém lesz. Jó ez így, könnyebb. S ahogy tovább mentem a falusi parton, tudtam, hogy már sehol semmi tennivalóm nincs. És a félelem úgy elszállt, mintha sose lett volna... Békében hevertem egy fa tövén (asszem akác volt). „Ez az igazi béke, Ernő. A sikerült Rossz békéje. Milyen más ez, mint Joli néni szobája!” Az eget néztem, bárányfelhős, nyári vór, tele álomképekkel, lassan úszott át rajta a mezítelen postásné. Azon gondolkoztam, hogy fogok elbúcsúzni Joli nénitől, örökre. Bátor voltam és szemtelen, belenevettem az égbolt arcába. Amúgy hanyatt, minden rossz tövén. Szinte toporzékoltam fektémben, ó, csak már otthon lennék, benne a terézvárosi héderben, ott az én helyem és biztonságom, ha kell, bogyók, ha kell, pia, ha kell, képzetek erotikus tömege... Alig mentem pár métert a parton, kisebb csoportosulást láttam. Komoran, riadtan álldogáltak. Közelebb mentem. Halott, vízbefúlt fiatalember feküdt lábaik előtt, egyetlen piros fecske volt rajta, arcán merev mosoly, testén itt-ott már lilás foltok. — Elég friss még — mondta a körorvos. Futva indultam az állomás felé. Sikoltva és röhögve szárnyalt felettem a félelem. Magam előtt a mosolyt láttam, amiket a halott arcán is — afelé futottam. Késő este lett, mire hazaértem. Joli néninek megírtam, hogy nem megyek többet. (S. Jánost, akiről Ernő figuráját mintáztam, 1084 nyarán láttam utoljára. Ment az utcán, a semmibe nézett, ahol sok mindent látott. Utánanéztem, ahogy imbolyogva távolodott a napos utcán. Már nem ismert meg.) ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM Kerekes László képmelanzia 1900. FEBRUÁR 23.