Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-03-02 / 9. szám - Marafkó László: Öntömjén - avagy a robbantás elmarad • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Dr. Borbély Sándor: Nyilatkozat Mackó-ügyben • reflexió | Visszhang • Dr. Galgóczy Albertné szül. Sebők Magdolna (ÉS 1990. február 16.) (2. oldal) - Szoboszlay Gábor: Őszibarack-ügy • reflexió | Visszhang • Tanács István: Bor (ÉS 1989. december 8.) • Szoboszlay Gábor főosztályvezető-helyettes, Kereskedelemfejlesztési és Engedélyezési Hivatal (2. oldal) - MEASZ Nácizmus Üldözöttei Bizottsága: Egy párhuzam veszélyei • reflexió | Visszhang • Szvák Gyula: Lőtök-e majd egymásra (meg rám), fiúk? (ÉS 1990. február 23.) (2. oldal)

ZÉLET ÉS|# VISSZHANG Öntömjén - avagy a robbantás elmaradt Állítólag Karinthy fordult így egyszer Babitshoz: „Mondd, Mihály, mire is vagy te olyan szerény ?” Mivel ilyen felütés után eleve cáfolhatatlan a gyanú, hogy magamat Babitshoz kívánom hasonlítani, köntörfalazás nélkül elkerülöm a mentegetőzést, s a lényegre térek: ez némi adalékot szolgáltat azokhoz a közelmúltban megjelent ÉS-cikkekhez, melyek a könyvkiadás és terjesztés kérdéseivel foglalkoztak. 1984 nyarán többször is felkerestem az ötvenes évek irodalmi életének egyik, visszavonultan élő szereplőjét, aki egy 1956-os verse miatt — még ha később néhány könyve megjelent is — utóbbi évtizedeit elszigetelten, irodalomtól, közélettől távol élte le. Az a gondolat foglalkoztatott — mely bármennyire nem eredeti, de akkor még eretneknek számított —, hogy negyven év története egységes folyamatként értelmezhető, s a megoldatlan kérdések, elfojtások időzített bombái napjainkig itt lapulnak, s bármikor működésbe léphetnek. Ezt manapság evidenciaként éljük meg. A balek című kisregényben, amit erről írtam, három szálon fut a cselekmény. A jelenben, egy kutatóintézetben, ahol a főnök manipulatív szakmai és irányítási módszerekkel próbálja „kiirtani” a neki nem parírozó beosztottját. A másik szál a sztálini idők, illetve az ötvenes évek hazai irodalmi-politikai viszonyait emlékirat-, dokumentumrészletek kollázsszerű bevágásával idézi meg. A harmadik szál egy élő, az adott időszakot aktívan végigküzdő író, az Öreg mindennapjait követi végig. A három szál egy ponton összefut. KülSőség a könyv egy igazolójelentés formáját ölti. A munkát 1986-ban fejeztem be, s 1987 legelején megmutattam Száraz Györgynek, aki elismeréssel szólt róla. „Közölhetném — mondta —, de ebben a helyzetben nem akarok a kortárssal viharos vizekre evezni.” Néhány héttel voltunk túl az írószövetség konfrontációval terhes 86-os közgyűlésén. A balek az íróasztal fiókjába került. 1987 nyarán, szabadságom alatt belekezdtem egy krimibe. Merő játékból, mintegy fordított keresztrejtvényként, nem a megfejtés, hanem a titok elrejtésének, a talányos labirintus felépítésének logikáját élvezve. Az alapötlet viszont — mondhatni — „véresen” komoly volt. A levegőben érződött már. Nevezetesen az, hogy a növekvő társadalmi feszültség közepette szinte természetes: szülessen meg egy aktion gratuite, valószínűleg brutális, a társadalmat sokkoló formában. S bármi legyen is az elkövető szubjektív szándéka, tettének igazi veszélye az, hogy nagyobb politikai megfontolások, játszma részévé válthat. A kisregényt, A robbantót egy hónap alatt megírtam. 1988 őszén egy fogorvosi előszobában néhány mondatot váltottam egy ismerősömmel, aki elpöttyentette, hogy egy kulturális kisszövetkezetet alapított, és sok egyéb mellett könyvkiadásba is belevágnak. Nincs-e elhevező kéziratod? — kérdezte. Addig-addig győzködött, amíg — elolvasásra — átadtam neki a két kisregényt, bár A balek kiadására egy állami kiadótól szóbeli ígéretem volt, feltéve, ha nem a krimit, hanem valami mást teszek melléje. Egy hét múlva közölte, hogy tetszenek neki, s együtt kiadják őket. A kézirat az év vége előtt nyomdába ment, majd 1989 közepén megjelent A balek. A szövetkezet (Folk-Union Kulturális Kisszövetkezet Horizont Kiadója) úgy rendelt tekintélyes példányszámot belőle — vállalkozókedv? gyakorlatlanság? avagy mindkettő? —, hogy a nagy terjesztő vállalatokból még nem volt megrendelése. Mint kiderült — a remélt mennyiségben — nem is lett. A terjesztők nem elemezték a bértartalmat, de az kiderült: krimiből olyan kell, amelyben —, ha mondjuk az olvasó Budapesten felszáll a vonatra — Tatabányáig már jelentős mennyiségű vér folyik el. A borító — a kitűnő Bak Imre egy izgalmas, félabsztrakt grafikájával — szerintük nem eladható. Nekik valami hátborzongató címlap és üvöltő cím kell. Mert kit érdekel ma A balek, amikor korunk hőse a jég hátán is megélő, a gyorsan változó rendeleteknél is gyorsabb vállalkozó, az „ügyes fiú”. A százezerszámra élő balekoknak meg nemigen jut idejük olvasni, vagy ha igen, akkor nem önnön sorsukra kíváncsiak, hanem a „feltörés” receptjére. Ami persze nincs, de illúziójával talán még egy könyv is eladható. Az már talán az érzékeny szerző gyanakvása, hogy a készpénzes vásárlásra alig hajlandó nagy könyvterjesztők a kiadói piac robbanása, boom-ja láttán a „kishalakat” magukra hagynák, érzékelve, hogy az aluljárókban a standos árusok lefölözik a piacot. S mivel ennek nyeresége nem kerül vissza a könyvterjesztői, illetve könyvkiadói vérkeringésbe, talán úgy tartják: éljenek meg a kis kiadók úgy, ahogy tudnak, ha már egyszer bemerészkedtek a nagy versenytársak közé. Ráadásul A balek esetében még megmagyarázhatatlanabb az, hogy egy kisszövetkezet — kis hal, „piranja” — olyan művet vállal, amilyenre a profi, nagy kiadók szoktak ráfizetni. Időközben az események lekörözték a könyvet. A politikai irodalomban az ötvenes évekről (szerencsére!) olyan tiltott művek garmadája jelent meg, hogy azokkal egy áttételesebb kollázs-kisregény nemigen versenyezhetett. Pedig 1989 elején újsághírek jelentek meg arról, hogy a metró egyik kocsijában házi barkácsolású, de veszélyes robbanószerkezetet találtak. A tettes ma sincs meg. A robbantó című kisregény jóslata viszont igazolódott. Amire még a reklámban is lehetett volna hivatkozni. Csakhogy ilyen olcsó fogás az irodalomban nem illik. (A kisszövetkezet egyik vezetője szerint — csak nálunk nem.) Az öreg egyik modelljének műve időközben — a szerző jelenlétében — hál’ istennek elhangzott a televízióban. Az intézetbeli igazgató modelljét időközben nyugdíjazták. Szóval, majdnem minden bejött — csak az üzlet nem. Apropos: lehet, hogy a könyv rossz. Akkor ez az írás korántsem öntömjén, hanem öngyász. S béke poraira. A raktárban nyilván már van is így elég por a kötegein. De miért ne lehetnék büszke rá, ha Babits egy életműre lehetett szerény. Marafkó László ruháját rendbe hozni, mire ismét a nagyközönség elé lép. Valamikor sietve, heti folytatásokban „dörmögte el” utazásait, szövege nemcsak ortográfiailag, hanem szóhasználatában is erősen viseltes lett, kalandjai nemegyszer lassan, körülményesen „cammogtak”, némely esete fölött a mai gyermekolvasó nemhogy mosolyogna, hanem unatkozna. A fennálló rendelkezések értelmében a segítő-simogató gesztus szerzői jogvédelem alatt áll, így került nevem szerénytelenül az új könyv címnegyedébe. Fölteszem, az író leányának a keze ügyében a századelő díszes kötetei vannak, az én nemzedékemnek viszont csak a szegényebb 9. és 10. kiadás jutott, amelyeket az Új Idők Irodalmi Intézet Rt., a Singer és Wolfner cég, vagyis Sebők korábbi kiadójának jogutódja jelentetett meg 1946-ban, 1948-ban. Mint „az első kiadás változatlan lenyomatát”, a Mackó-regényfolyam három legsikerültebb könyvét prezentálták. Mi sem természetesebb, hogy én ezeket a polcomon lévő köteteket vettem „átigazításom” alapjául, ha már gyermekkoromban ezek szövegét fújtam szinte szó szerint. Sebők Magdolna és testvérei nyilván tudtak ezekről a kiadásokról, hiszen ez időben még jogvédelem alatt állottak Sebők munkái. Tudniuk kellett, mi több, valamelyikük beleegyezését is adhatta, hogy ezek a kötetek már némileg rövidítve-módosítva kerültek forgalomba, például nem az ominózus Retyezátra, hanem a Bakonyba utazik a ténsz úr Cammogó koma bájos és művelt Dorka leányának lagzijára. Nóta bene: a 7. kiadás 1938-ban (!) telepíti át először Mackóékat a Bakonyba, ennek változatlan utánnyomása jelenik meg 1942-ben. Elegendő csak bekukkantani az OSZK katalógusába! Nem értem, hogy az „utolsó békeév” és a „koalíciós idők” egyébként érthető megfontolásait most miért akarják az én nyakamba varrni. Kijelentem, hogy ezekhez a kiadásokhoz képest semminemű olyan részeket nem hagytam ki, amelyek „a magyar történelemről, földrajzról, a helyes viselkedésről és az Istenben való bizodalomról” beszéltek volna. Arra már gondolni sem merek, ha az első kiadások alapján dolgozom, miféle vádakkal illetnének, ti. Sebők Mackó-könyveinek Trianon utáni olvasata hamar rásütheti a szerzőre az irredentizmus és sovinizmus bélyegét. Holott erről azokban az időkben szó sincs, a félreértésekre okot adó mozzanatok meghagyása éppen ellent mondana az író hazaszerető szellemének, ismeretterjesztő szándékának. Nem lehet véletlen egyébként, hogy még a mai összevissza kiadói világban sem vállalta senki az eredeti Mackó-sorozat reprint megjelentetését, még Mühlbeck Károly kitűnő rajzaiért sem. Az az igazság, hogy Mackó bácsi mindenképp melegebb családi fogadtatást remélt. És ha tudja, hogy a hosszú évtizedek után is egykori „szerkesztő bácsijának” leányát jó egészségben és ilyen harci kedvben találja, föltétlen hatalmas csokrétával és cuppanós kézcsókkal teszi nála tiszteletét. Dr. Borbély Sándor gítsen a részletek tisztázásában. Segítsen, mert ha a történet nem igaz, tiltakoznunk kellene a Kereskedelmi Minisztériumot ért méltánytalanság miatt; ha pedig igaz, mindent el kellene követnünk, hogy hasonló eset ne ismétlődhessen meg. A Rizling Mgtsz elnöke azonban nem válaszolt, és nem felelt január 22-i újabb levelemre sem. Ezen a ponton elfogott a gyanú: hátha fantommal levelezek és Pusztamérgesi Rizling Mgtsz, meg Vecsernyés Ferenc nevű elnöke nem is létezik? Azonban gyorsan tisztázhattam: a termelőszövetkezet, Vecsernyés úr vezetése alatt, igenis működik. Szoboszlay Gábor főosztályvezető-helyettes Kereskedelemfejlesztési és Engedélyezési Hivatal 1·10 m Nyilatkozat Mackó-ügyben A minap olvastam ismét Robinson történetét, no, nem Daniel Defoe klasszikus szövegét, hanem Sebők Zsigmond „átigazítását” — ad usum Delphini. Megjelent: 1897- ben, aztán még kétszer. A gyermekkönyvkiadás mindig ismerte és manapság is folytatja az értékmentés eme pedagógiai gyakorlatát. Ezért nem értem és fölöttébb bánt, hogy dr. Galgóczy Albertné sz.: Sebők Magdolna az ÉS 1990. február 16-i számában leszedte rólam a keresztvizet, mert mély téli álmából merészeltem fölébreszteni Mackó tekintetes urat, édesapja emlékezetes mesefiguráját. Sebők Zsigmond 1916-ban hunyt el, a szerző jogainak anyagi védelme ötven esztendő múltán, tehát 1966-ban lejárt, az író személyéhez fűződő jogokat pedig az állam vigyázza. Legutóbb 1986-ban Sebők „legszebb meséinek” hasonmás kiadása kapcsán például „minden jogot” a Könyvértékesítő Vállalat és a Móra Könyvkiadó tartott fenn magának. Én azt szerettem volna, ha az író legeredetibb figurája, az évtizedekkel ezelőtt annyira szívemhez nőtt Mackó bácsi is találkozik újra a gyerekekkel. De Sebők Zsigmond magára adó uraságnak teremtette meg Mackó Mukit, illett hát a nagy történelmi viszontagságok alatt összegyűrődött Őszibarack-ügy Az Élet és Irodalom 1989. december 8-i számában jelent meg Tanács István Bor című írása. Az írás végén Vecsernyés Ferenc, a Pusztamérgesi Rizling Mgtsz elnöke egy „tipikus történetet” mesél el a magyar bürokráciáról, arról, hogy a Kereskedelmi Minisztérium hogyan adott 1989-ben őszibarackkiviteli keretet az IBUSZ-nak, az Autótechnika Rt.-nek és mindenki másnak, csak éppen a termelőknek nem, és így lehetetlenné tette, hogy a hatalmas dél-alföldi őszibarack-felesleget schillingért eladják. Az őszibarackügyről — bárkit kérdeztem is meg a minisztériumban az írás megjelenése után — senki nem tudott. Nemhogy írásos nyoma nem volt, de még vele kapcsolatos telefonhívásra sem emlékezett senki. Ezért december 21-én levélben kértem Vecsernyés Ferencet, se Egy párhuzam veszélyei Nem kis várakozás volt bennünk abban a tekintetben, hogy a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt vagy más pártok határozottan és gyorsan reagálnak-e dr. Torgyán József kijelentésére, amelyet pártjának 1990. február 10-i, Parlament előtti tüntetése során tett, annak a véleményének adott kifejezést, hogy a fasiszták első áldozó minisztránsok a kommunistákhoz képest. (A véleményt a Népszabadság 1990. február 12-i számában is olvashattuk a tüntetésről szóló tudósításban.) Azt sem titkoljuk, még abban is reménykedtünk, hogy dr. Torgyán József tesz helyesbítő nyilatkozatot. Gondoltuk, felelős politikusoknak saját megnyilatkozásaikat is kritikusan kell elemezniük. Ha valamit a szenvedélyek izzásában, a szónoki hevületben „elmértek”, azt nem hitelrontó dolog helyesbíteni. Sőt! De hát, ez sajnos nem történt meg. Politikusaink némelyike hajlamos marginális tényezőknek tekinteni azokat a most már korántsem szórványos megnyilvánulásokat, amelyek gyűlöletkeltőek, kegyeletgyalázóak, amelyek nemzeti önbecsülésünket és a külvilág előtti hitelünket is rombolják. Szvák Gyula Lőtök-e majd egymásra (meg rám), fiúk? című cikkében — Élet és Irodalom, 1990. február 23. — egyebek mellett a politizálás erkölcsi hiteléről elmélkedik. Nos, Torgyán József vélekedését Európa neonáci alvilágán kívül egyetlen politikai párt, társadalmi, egyházi szervezet sem osztja. Eszünk ágában sincs kicsinyíteni Sztálin és hazai kiszolgálói, általában a sztálinizmus bűneit. Kommunisták, demokraták százezreinek, ártatlan emberek millióinak szenvedéséért és életéért felelősek. És azért is, hogy a forradalmi mozgalmakat súlyosan kompromittálták, azok, hitelüket vesztve, csaknem képtelenné váltak céljaik képviseletére. Bűneiket sorolhatnánk és soroljuk is tovább. A szocialista eszmék hívei önmaguk élveboncolása árán is élenjárnak a sztálinizmus történelmi tanulságainak feltárásában. De hát miként is vélekedjünk ezután ezekről az említett első áldozó ministránsokról? Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság államfője a nyugatnémet történészek 37. kongresszusán elmondott beszédében így fogalmaz: „A történelmi párhuzamoknak megvan a helye a tudományban. Auschwitz azonban egyedülálló mozzanat, amely máshoz nem hasonlítható.” A náci népirtás és a sztálini korszak bűnei összekapcsolásának kísérletére utalva nyomatékosan hangsúlyozza: „Auschwitz, a zsidók kiirtása a németek nevében, a németek által történt. A tragédia egyetlen más népcsoport megsemmisítésével nem vethető egybe. Ez a megmásíthatatlan igazság.” Nos, tudjuk, hogy a fasizmus Európa megszállt országaiban a nem zsidó lakosság millióit is kiirtotta. Azt is tudjuk, hogy segítőtársak, bűnrészesek is voltak. Nem is kevesen. E térségben „jobb esetben” a segédnépek rabszolgasorsára ítéltetett csaknem minden nemzet. Erre emlékeznünk kell. Arra is, hogy a bölcsőből kirángatott csecsemőkön, a kórházak járóképtelen betegein, a hétköznapi emberek millióin, dolgozó férfiakon és nőkön, élni vágyó fiatalokon, tudósokon és művészeken, hazájukért, köztük a mi magyar hazánkért is küzdő hazafiakon egyaránt, kíméletlen következetességgel hajtották, végrehalálos ítéletüket. Csak Magyarországon több mint egymillió ember pusztult el, több százezren a bűnös szovjetellenes háborúban, amelyre soha senki elfogadható indokot nem talált. A magyar fasiszták által kitalált munkaszolgálat mozgó vesztőhelyein, Auschwitzban és a többi náci koncentrációs táborban óvatos számítás szerint is hatszázezer zsidó vallásban született magyar — és sajnos csupán becsülhető adatok szerint — harmincezer magyarországi cigány, továbbá politikai foglyok százai, köztük köztiszteletben álló politikusok, egyházi emberek, papok, akik nem tűrték szótlanul a fasizmus tobzódását. Az Auschwitzban legyilkolt honpolgáraink közül hány volt a tíz éven aluli gyermek? Talán száz-százötvenezer? Mennyi volt a tíz—húsz év közötti fiú és leány? Talán ugyanennyi. És az életüket becsületben leélt idős emberek száma? Ki tudja? Mindez csupán töredéke annak, amiért sokan a történelmet Auschwitz előtti és utáni korszakra osztják, jelezve: páratlan katasztrófa történt. Mi, akik a sors kiszámíthatatlan „kegyéből” mindezt láttuk és túléltük, alig pár ezren élünk csupán. Idősek vagyunk, félnivalónk már régen nincs. De a jövőért, az utánunk következő nemzedékekért a tanúságtevő felelősségével tartozunk. Nem akarunk és nem is tudunk az ártatlanul legyilkoltak emlékéhez hűtlenek lenni. Nem hallgathatunk. Nincs és nem is lehet olyan tisztességes politikai szándék, amely ezt a kijelentést igazolhatná. A fasizmus bűneinek „relativizálása” és bagatellizálása ellentmond az elemi politikai erkölcs normáinak. A politikai küzdelem hevében önmagát is megszégyenítő gondolatot hirdetett meg. Meggyőződésünk, hogy a sokezres nyilvánosság előtt tett nyilatkozatot felül kell vizsgálni, mert akkor és ott ön — remélhetőleg akaratlanul — nem pártját, a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártot, hanem az „első áldozó ministránsokat” képviselte. MEASZ Nácizmus Üldözöttei Bizottsága Szerkesztői üzenetek KONCZ LÁSZLÓ, GYÖNGYÖS. ,,Sokszor az volt az érzésem, hogy pusztán nyavalygás, ami a tévé Napzárta című műsorában a kerekasztal körül folyik. Mégis kíváncsi voltam az érettségi írásbeli tételek nyilvánosságra hozatala kapcsán rendezett vitára. (1990. február 19-i adás.) Figyelmesen végighallgattam tehát. Az alábbi vélemény alakult ki bennem. A művelődési kormányzat még mindig kiskorúként kezeli a tanárokat. A Művelődési Minisztériumot képviselő főosztályvezető a hatalom megtestesítőjének mutatkozott. Viszont ritkán látni a képernyőn olyan szelíd bájjal érvelő, valódi észérveket felvonultató embert, mint amilyen az a fiatal tanár, akinek nevét már tiszteletből is illett volna megjegyeznem. A művelődési miniszter igenis védelemre szorul, éspedig azon minisztériumi embereivel szemben, akik még 1990-ben is ilyen rosszul képviselik a főhatóságot.” A témával kapcsolatban felhívjuk figyelmét az Élet és Irodalom 1990. február 23-i számában megjelent Szerény javaslat című cikkre. MARTOS GÁBOR, BUDAPEST. Az Élet és Irodalom 1990. január 19-i számában glossza jelent meg Utazzon ön is a Freud-alattin! címmel. Az írásba sajnos olyan sajtóhiba csúszott, mely értelemzavarónak minősíthető (lángávó helyett lángvágó jelent meg). A hibáért az olvasók, valamint a szerző, Martos Gábor elnézését kérjük. DR. GARAY LAJOSNÉ, VELENCE. ,,Hosszú évek óta vagyok lapjuk olvasója. Igen bosszantó, hogy nem kapom meg a lapot időben, a múlt heti szám pedig meg sem érkezett. Nem a 13,50 forintért reklamálok, hanem az újságért. Nem tudom elfogadni a Posta magyarázatát, hogy azért nem jutott újság, mert Velence az ABC legvégén van. Ez nevetséges, hiszen elő van fizetve éppen azért, hogy biztosan meglegyen.” Panaszát továbbítottuk a Postához, félő azonban, hogy intézkedésképp azt javasolják, költözzön Abára, amúgy újságolvasói szempontból ítélve elviselhető még a helyzet Abán, sőt Bélapátfalván is. 1990. MÁRCIUS 2.