Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-18 / 3. szám - Budai Katalin: • könyvkritika | Ex libris • Tűzpalota. Csehszlovákiai magyar költők szerelmes versei (Madách, Pozsony) | Fábián István: Némulat (Szépirodalmi) | Szép Ernő: Szegény, grófnővel álmodott (Pesti Szalon Könyvkiadó) | Rainis: Száll és ég, s kihuny a csillag (Európa) | Molnár H. Lajos: Falra hányt esztendő (Szépirodalmi) | Kovács Vilmos: Csokonai Kiadó, Kárpáti Kiadó) (11. oldal) - Szkukálek Lajos: rajza • kép (11. oldal) - Gittai István: A pisztráng visszajár | Mégegy dalocska • vers (11. oldal)
EX LIBRIS BUDAI KATALIN Tűzpalota. Csehszlovákiai magyar költők szerelmes versei Ha a csehszlovákiai magyar költők nem szerelmesebb természetűek, mint anyaországi pályatársaik, s ez a valószínű, akkor miért ezeket a verseiket ismerjük meg? Hát nincs fontosabb dolguk: küldetés, felelősség, saját út, védősáncos értékvédelem, miegyéb? A szerkesztők, Bara Kálmán és Karsay Katalin úgy vélték, legyen már végre egy olyan egyetemes terep, ahová a kirekesztett, azonosságáért perlő vagy éppen az elzártságot abszolutizáló alkotó szabad emberként, szeretőként, játszótársként léphet be. A kisebbségi irodalom sokszor kisszerűséget védelmező várárkait Balla Kálmán már régóta töltögeti, emlékezetes 1979-es vitairatával is többek között, mellyel alaposan felkavarta a szlovákiai magyar irodalom állóvizét. E bátor és szép kötet szerkesztői zárszavában, mintegy összefoglaló magyarázatát is adja az akkor elkezdett küzdelemnek, mely a „jelző nélküli”, azaz a „normális” irodalom munkálásáért folyt. Így ez a nem tiszteletkörös, minőségelvű, a versek és nem a költők kanonizált hierarchiájából eredeztetett antológia a „természet, életidő és a szerelem belső tagolódása” szerint válogat, nagyon helyesen. Remekül megfér így Győri Dezső, Rácz Olivér meg Krausz Tivadar és M. Csepécz Szilvia. (Bár valaki igen nagyon hiányzik: a költő Balla Kálmán.) Egyébként mindenki bízvást találhat kedves, becses, érzelmi állapotához való költeményt. Nekem éppen most Cselényi László, Tóth László meg Bettes István idill-törögetése tetszett. (Madách, Pozsony, 248 old.) Fábián István: Némulat Az utóbbi esztendőben nem ütött meg így könyv, nem ért ilyen elementáris versélmény , melyet már-már a befogadás egy túlhaladott állapotának véltem ebben az inkább közérzetet kifejező, szövegnyomolvasó, érthetetlenségeket racionalizáló újabb költészetben. Romantika? Szenvedély? Póz-próbálgatás? Van benne az is. De mintha Fábián István, harmincöt éves, második kötetes költő az írás előtt egy poharat a kezében vagy a foga közt összetört, elmorzsolt volna, szilánkostul. „Azután lesz a vers”. Nem mondom, hogy előbb megyünk az Erdély-tüntetésre a Hősök terére, ha a Szent Anna-tó című versét már a megírása táján olvashattuk volna — ,de még ez sem biztos. A szerelmes versei is (A rémület darabjai, Szerelem és létezés dolgairól, Hová?, Mese stb.) is sötétlőek, vadak — de vagáns módon énekelnek. Alapérzése: a szégyen, a tartozás, az esküszegés. Ebből a helyzetből nem írni a nehezebb, s fölsejlik, hogy Fábián nyilván azt is próbálta. „Csak rajzaim vannak / darabja valami igaznak” — nyomdaipari szakképzettségét meg nem tagadva, erős képversekkel is bizonyítja e fenti ars poeticát. Érzem benne Kormost, Nagy Lászlót, Kányádi mondatfűzését, Zalán dikcióját, de akkor is már téveszthetetlen a hangja. Ilyenekre gondolok: „Hová rombolsz, hová viszel? / A fájás sálat, sapkát visel. / Arcomba temetővirággal lecsapsz, / igazat mondasz: mindig becsapsz.” (Szépirodalmi, 85 old., 4S Ft) Szép Ernő: Szegény, grófnővel álmodott Szép Ernőről nem tud elég kiderülni, nem lehet eléggé kimeríteni ezt a megöröklött gazdagságot. Pedig de sokat tesz ezért Tálldon Dezső, jegyzetlapjai publikálásával Bárdos Pál, vagy éppen a legutóbbi Újhold- Évkönyv egyik szép tanulmányával Márványi Judit — s mindenki, aki olvassa, vagy újra és újra színpadra viszi, e színműveket nézőként élvezi. Egy nagyon igényesen bemutatkozó új könyvkiadó, a Pesti Szalon alaposan búvárkodott a Szép Ernő-i kincsekben és talált is egy gyönyörűséges könyvet tőle, amely 1921- ben jelent meg Bécsben, háromszázhuszonöt számozott példányban, s ami nekem leginkább tetszik, Johann N. Vernay bécsi nyomdász ciceró Sorbonne betűivel, meg a kor híres akverellistájának, Erich Schütznek képeivel. Könyvészeti kuriózum tehát, ínyenc csemege e ritka kis kötet felfrissített újrakiadása — de talán még ennél is több. Egy huszonkilenc éves fiktív minisztériumi segédtitkárnak az íróhoz küldött fiktív álomnaplója ez — egy bevonulás előtti, halálra szánt ember életjelei, „bolond szerelmes álmai”-nak leírásai, az 1913 és 1915 közötti két esztendőből. Obszcén? Borzongatóan szépséges és fájdalmas, Freud álomfejtéseire méltó logikájú s légióként íróilag bravúros. Nem tudom, mit idézzek, az aláhúzott sorokkal megtölthetném az egész rovatot. Szép Ernő írásaiban érezni igazán, hogy a szépség, az álom fáj. Fájdítja a szívet. Akkor is, ha a ritka parfümös, angolos akcentusú, szőke grófnő után sóvárgunk és akkor is, ha az élet után. (Pesti Szalon Könyvkiadó, 279 Ft) Rainis: Száll és ég, s kihuny a csillag Már akkor szerettem Rainist, mikor még egy sorát sem tudtam elolvasni, hiszen lettül írt. Az őt körülvevő érzelmek kaptak el engem is, tavaly tavasszal, Rigában, ebben a virágokkal ékes, mindig muzsikáló városban. Jártam Rainis szobránál, sírjánál, irodalmi múzeumbéli tárlóinál, sőt, tengerparti nyaralójában is, Jurmalában. Láttam híres színműveinek képeit, kosztümjeit a mintaszerűen gazdag rigai Színházi Intézet múzeumában. Láttam s emeltem azt a nehéz kardot s azt a pengetős hangszert, mely a Játszom, dalolok című, lett népmesék ihlette nagy színpadi alkotásából valók. De ha nem is láttam volna ezeket a relikviákat, akkor is meg kellett volna ismerkednem vele. Nem volt olyan lett írástudó, aki ne idézte volna, ne hivatkozott volna rá, séta közben egy szál virágot ne vitt volna a belvárosi parkban álló szobra lábához. Ezt a rajongást, ezt a — nem hivatalból tüzelt — kultuszt nehéz megérteni idegennek, illetve a művek bizonysága nélkül csak a túláradó szeretetet regisztrálhatja. Az Európa Könyvkiadó, s főleg a kitűnő fordítók, többek közt Baka István, Bede Anna, Rab Zsuzsa vagy Székely Magda jóvoltából a századforduló valóban egyik nagy tehetségű, európai mértékkel is mérhető nagyságát ismerhetjük meg. Janis Plieksans — ez az eredeti neve — 1865-ben született. Feleségével, a szintén híres költő Aspazijával hosszú ideig élt svájci emigrációban. Nagy lélek, világot átkarolni vágyó szenvedélyű, romantikus emberbarát, a költészetet a filozófia és az etika mellé rendelő, szívós gondolkodó. Itt közölt naplórészleteiből kiolvashatóan rendkívül tiszta és naiv, bizakodó látnok — s hál’ istennek, lírai gyakorlatában ennek némileg ellentmondóan, remek, erős képekkel élő, bátran kísérletező, remek lírikus. Kár, hogy a válogató Lauberite Wiese utószavában nem tudta közvetíteni mindazt az összetett érzelmi-szellemi kisugárzást, melyet mindmáig Rainis honfitársaira gyakorol. Talán a költemények megteszik helyette. (Európa, 191 old., 75 Ft) Molnár H. Lajos: Falra hányt esztendő Ez egy második kiadás. Az elsőt még Romániában érte meg, 1983-ban. De betiltották. Most, egy vessző változtatás nélkül, a szerző áttelepülése után, kiadta a Szépirodalmi is. A rezsimek erős hasonlatosságára világít, hogy valószínűleg 1983-ban Magyarországon sem adták volna ki, vagy legalábbis agyonhallgatták volna. Bár a javító szándékú, kritikai realizmus példájává is stilizálhatták volna akkor még jelentékeny pozícióban lévő irodalompolitikusok. S mondjuk, Galgóczi Erzsébet szociográfiáival rokonították volna. Most már erről nem érdemes beszélni, de ezeket a kisstílűnek gondolt, piszlicsáré panaszokat, gondnoki önkényeskedést, téeszbeli hanyagságot, elfelejtett lakáskiutalást, főhatósági bosszúállást szóvá tevő, szinte egy újságíró noteszából kifejtett regényt is a (Ceausescu)rezsim egyik bátor sírásójának kell tekintenünk. Mert hát a labdákat felhasogató öreg gondnok önkényeskedésének fedezésétől már csak egy lépés a politikai hatalom önkényeskedése. A nagy gazemberségek tükröződnek a látszólag kicsiben. Molnár H. Lajos, aki már produkált itthon egy ilyen másodkiadást, a Donki Ákost, kalandos és változatos életének, iparipszichológusi és újságírói tapasztalásainak legjavát tárta elénk e két munkájában. Donki Ákos itt is szerepel,"ő az egyik ügy Szántó Gábor újságíró egy ideig valóban a jobbítás reményében végzett hírlapírói kutakodásai sorában. Aminek a vége egy infarktus, majd egy véletlennek álcázott autóbaleset. Innen többé-kevésbé már ismerjük a történetet. A magyar és a világ politikai vonatkozásait is. (Szépirodalmi, 318 old., 52 Ft) Kovács Vilmos: Holnap is élünk A már másfél évtizede halott, a magyarországi magyar földig szinte már csak porhüvelyével eljutó, tragikus alkotói sorsú Kovács Vilmos, a jeles költő és műfordító 1963-ban vetette papírra szinte már legendássá híresült regényét, melynek ottani kiadását s utóéletét is megalázó huzavona kísérte. Ez a mostani (tavalyi) megjelenés, immár példaértékűen debreceni—ungvári közös kiadás, nem az első megjelenés szövege. 1975-ben, egy magyarországi megjelentetés reményében Kovács Vilmos változtatott rajta, feltehetjük, előnyösen. Az élőbeszédhez, a valósághoz közelítés kínzó vágyából eredeztethető, még így is hosszadalmas, körülményeskedő, cirkalmazott párbeszédekből, belső monológokból húzott tömörített. Sután optimista, bizakodóan orosz gyárvárost építeni induló festő hőse helyeslésre méltó döntése csak vörös farok a regényen. Amit az önlevükben lévő festők, illusztrátorok, tanárok, újságírók belterjes köréről s a kor művészetfilozófiai diktátumairól elmeséltet Kovács, ahhoz se a mostani, se az akkori jól olvasóknak nem kellett sorvezető. Festészet, művészetelmélet, kallódó, gondolkodni képes hős: ez a hányatott, fontos regény a szabadság hitének őrzésével szól a szabadság hiányáról. S e Kárpátalja szenvedéstörténetének nincs lezárása: Kovács Vilmos fia, Gáti Kovács István Időzavar című regényében írta tovább. (Csokonai Kiadó, Kárpáti Kiadó, 215 old., 90 Ft). Szkukálek Lajos rajza 1991. JANUÁR 18. i GITTÁI ISTVÁN: A pisztráng visszajár I. Szökellj, repülj, válj koppanássá, ejts kijáratot a vastag függönyön, gyújtsd fel pihepuha búvóhelyedet, ragyogjál, sírjál, elengedés pillanatát fenséggel urald akár a zergegidó. II. Akár a zergegidó te is lehetnél, én is, bárki is hajnalba néző, ugrásra kész, hiszen amott a sziklamarton hús lucsokban vibrál, vibrál egy fűcsomó. III. Vibrál, vibrál egy fűcsomó, nem és nem élhet észrevétlen. Belel a szél, a harmat, a zergegidó éhe, szeme. Ezért, hát ezért duzzasztják önnön nedvei. IV. Ezért, hát ezért duzzasztják önnön nedvei, miért is ne: lenni valakiért, valamiért kereknek, simának. Árva az ki, mi felesleges. Sivár látvány víz nélkül a meder. V. Víz nélküli meder te nem lehetsz, magadnak azt te , nem akarhatod. Különben is: szó nélkül nem hagyom, hogy te csak úgy elfüggönyözd, feladd magad. Monszunesőért üzentem. VI. Monszunesőért üzentem. Apró kavicsban repül óhajom. Örökkévalóság az mi halk koppanás és félénk ablaknyitásod közé szorult. Én vagyok az, a fűcsomó, mondom, a zergegidó, az, ki medert keres. Még egy dalocska Madárka félpénzen guggol, akár ha költené. A félpénz közben, mintha jégből, olva-olvadoz. Sebaj, félpénz, sebaj, madárka, sebaj, vénasszonyok nyarában nagy harangok keresik a bűnbakot.