Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-08 / 6. szám - Koltai Tamás: Neobarokk • színikritika • Moliere: A képzelt beteg, rendező Ács János és Márton András, Radnóti színház (12. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Zoroaster-sirató • Zoroaster, a Pannon Kiadó sorozata (12. oldal) - Döbrentei Kornél: A harmónia házában • Elhangzott a Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre galériájában 1991. január 18-án, Lacza Márta és Dékány Ágoston kiállításának megnyitóján. (12. oldal) - Lengyel Balázs: Közös műhelyben • Elhangzott a Fészek Művészklubban, Petőcz András és Sáry László estjén. (12. oldal)

Színház KOLTAI TAMÁS: Britten Purcell-variációira megy föl a függöny A képzelt beteg Rad­nóti színházi előadásán. Barokk dallam, modern hangszerelésben — akár a produkció szignálja is le­hetne. A díszlettakarékos tér csu­pasz falai a színpadi architektúrát követő, zegzugos járásokat kínál­nak, Menczel Róbert terve szerint. A több korba is illő, elszórt búto­rok — BlomdelUkezetes tükör, or­vosi asztalka üvegcsék, tégelyek garmadájával, ősi típusú infúziós akasztó, bizonytalan rendeltetésű állványok, életnagyságú porcelán kutyák — egy bizományiból be­rendezett polgári lakás slampos szobáját imitálják. A szél papírla­pokat, föltehetően recepteket ka­­var ,a légben, odakintről mennydörgés és zivatar zúg, mi­közben a sarlatán Purgó doktor (Széles László) sanda kórságokat süvölt Argan fülébe. Semmi pre­­sztőz finomkodás, kéztartásokból és ajakcsücsörítésekből kisajtolt mulatságosság. Kidobatnak a múlt századi Moli­ere-játszás átöröklött kacatjai. Csupa széles ívű formá­lás, pizzicatok helyett legatók, bo­londozás helyett szenvedélyek — merő teatralitás az előadás. Nem tartozik a közönségre — a kritikusra sem —, hogy a két ren­dező, Ács János és Márton András milyen­­ körülmények között váltott stafétát, és a befutó folytatta-e vagy megváltoztatta az induló fu­tási irányát. Mindenesetre az idő­eredmény nem rossz, összesen egy óra harminc perc, az is lehet, hogy országos felnőttcsúcs. Széles elő­adás, a balett-komédiai közjátéko­kon kívül prózai részek is kivágat­tak Major Tamás és Várkonyi Zol­tán kissé megstuccolt, mai élőbe­szédre hangolt fordításából. He­lyettük néhány felhizlalt betétszám emeli a hatást, mint az említett Purgó-jelenet, vagy a László Zsolt elé­vezette, kevésbé sikerült ének­­leckeetűd. A szeleburdiságok nem egyneműek, néha csa­k zajtkeltő ef­fektusok, kivagyi csörömpölések, máskor viszont bravúros mutatvá­nyok, például Egri Kati commedia dell’ arte lazzói To­inette-ból cso­dadoktorrá és viszont. Ami az elő­adás ritmusát illeti, mindent egy­bevetve mintaszerűnek mondható: realisztikusan időigényes részlet­rajzok­­ után széles ecsetvonású, gyors al fresco-műveletek követ­keznek. (Az utóbbiak helyenként hatásos effektusok a szituációk el­­kenésére, de a szóban forgó eljá­rás hirtelen döntéseket kíván, s nem lehetetlen, hogy a bemutatóig rövid idő alatt, kellett megszárad­nia a festéknek.) A játék nem a betegség körül forog, inkább a beteg ember kör­nyezetére tett hatását vizsgálja. Nagy-Kálózy Eszter Bélin-jének fiatalságát már megtörte a hos­­­szan tartó betegápolás — vagy in­kább Argan rigorózussága. Ami­kor halottat tettető férje mellett kitör belőle a hisztérikus meg­könnyebbülés, nem az önleleplezés kínosságán örvendünk, inkább együttérzően hallgatjuk, s még a cselvetést kommentáló durva gesz­tusáért sem ítéljük el túlságosan. Tóth Ildikó Angelikájának apasí­­rozása olyan szívbe markoló, hogy a nézőtéren sűrű szipákolás hal­latszik, ami nem „méltatlan” a moliére-i komédiához, ellenkező­leg, azt bizonyítja, hogy a gyakran (és igaztalanul) általános tulajdon­ságok szatirizálásával vádolt szer­ző az emberi érzelmek teljes skálá­ján játszik. A főiskolán még nem is oly rég maturált naiva egyre in­­kább színésznővé feslik; nézőrika­­ló bravúrját megelőzően is föltű­nik robbanékony, kicsit érdesen groteszk kislányosságával. Viharos, lágyakat a helyükről ki­lendítő bejövetelével és egész ala­kításának gesztusokba zárt ko­reográfiájával föltűnik az enyhén kretén Diafolius Tamást eredeti tehetséggel játszó Lengyel Ferenc. Kiss Jenő a szokásos, Miklósy György a rezonőr. A ribilliót flegmán tűri, legföl­jebb hasgörcsei alkalmával izzik föl Kern András mint Argan. Kern humora inkább angolos, mint franciás; különös tehetsége van ahhoz, hogy látszólag semmit se csináljon — e tétlenség valószínű­leg gondosan válogatott eszközök rafinált használatának eredménye —, s száraz jelenlétével nevetés­­hullámokat keltsen maga körül. Nem dönti el, hogy Argan képzelt beteg-e vagy valódi. Csendes má­niákus, aki szenvedélytelen tár­gyilagossággal foglalkozik önma­gával — és csakis önmagával. A nadrágjába gyűrve nevetségesen fölpuffadó slafrokot (Tordai Haj­nal tervezte) éppúgy nem veszi észre, mint a családtagjaiban dúló érzéseket és indulatokat. Bízvást elmondhatja magáról, hogy érzé­ketlenül áll a szenvedélyek viha­rában — ha közel a toalett, meg van oldva az élete. Neobarokk Zoroaster-sirató Szomorúan tudatom min­denkivel, akit illet, hogy éle­tének második évében hos­­­szan tartó, súlyos betegség után kimúlt a Pannon Kiadó Zoroaster sorozata. Ez a vál­lalkozás a kísérletező szelle­mű kortárs magyar irodal­mat lett volna hivatott be­mutatni. Három­ kötet látott napvilágot: Kukorelly Endre Én senkivel sem üldögélek című verseskötete, Krausz Tivadar történetei Apáca­pác címen, és Németh Gábor sokakra revelációként ható Angyal és bábú című próza­kötete. Talán még Abody Ri­ta Démonikus levelei meg­jelennek, túlélve a sorozatot. Kár, hogy így esett. Nagy terveink voltak. Greguss Sán­dor prózája, Perneczky Géza tanulmánya, Ménes Attila ki­váló kötetterve és Garaczila­­czi drámái ott sorakoztak a polcomon leadásra Hasztalan. A gazdasági várva. vi­szonyok, a könyvszakma csődje, az értetlenség és kis­stílűség halálra ítélte a soro­zatot. Éppen a legrosszabb idő­ben történt ez. Megszűntek a JAK-füzetek, a JAK „utód­lapjai” döglődnek, az Ikrek Kft. helyzete enyhén szólva labilis, úgy hallom, a Holnap Kiadónál visszaadnak egy­szer már elfogadott kézira­tokat, a Széphalom Könyv­műhely nem győz dotációt kunyerálni... Hát ki fogja az új irodalmat kiadni!? Ki az Isten!? Van, aki azt mondja, örül­jek, hogy ennyit is tehettem. Úgy érzem, kötelességem kö­szönetet mondani mindazok­nak, akik a Zoroaster Köny­vek megjelenését támogat­ták, segítették. Köszönök mindent a szer­zőknek, Jordán Gusztáv mű­szaki szerkesztőnek, Hajdú Ágnes és Rőczey György gra­fikusoknak, végül, de nem utolsósorban Urbán Tamás igazgatónak, aki a vállalko­zás anyagi hátterét biztosí­totta. (A tárgyilagosság ked­véért meg kell azonban je­gyeznünk, hogy­ amit a jobb kezével adott, azt most a dallal visszavette.) Három könyv marad. Ez már vis­­­szavonhatatlan. Bizakodjam. Altassam ma­gam? Fáradt vagyok, fásult, kiégett is talán. Innentől folytassa más, folytassa, aki tudja, akinek engedik, foly­tassa, aki azt hiszi, lehet. Nagy Atilla Kristóf Vizitálásom a Dékány Ágos­ton—Lacza Márta művészpáros­nál majdnem álomszerű. A va­lóság és képzelet egymásba át­folyó, egymást folytató, újabb és újabb variációkká összeálló kaleidoszkópjátéka; eleven múltidejű jelen s jövő idő. Ebben a haszonelvű érzelmi­szellemi kiüresedésben, amit ma racionális életvitelnek neveznek, egyre jobban hiszek a jelekben, amelyek, még ha a véletlennel szövetkezve is — mint tudjuk, véletlenek pedig nincsenek, ha mégis, az csakis a véletlen mű­ve! — egy magasabb rendű lét­síkról hírnökölnek. Látogatásom kezdetétől efféle jelek kísértek. Leszállva a HÉV-ről rögvest egy jámboran baktató csacsifo­­gattal találkoztam. Valószerűt­len volt, a kép, a civilizáció­rongálta környezet pillanatra bibliai tájjá változott. A kordét egy nagyobb meg egy kisebb szamár húzta, anya és fia lehe­tett. A bakon vastag nő uralko­dott szelíden, fején elgyötört férfikalap, markában álmodoz­va tartotta a gyeplőt, bizodal­­masan. Látszott, egész lényével ráhagyatkozik az állataira. Men­tek, elementárisan összetartozó szövetségesek. Aztán az utcanév: Harmatos utca. Benne az épülettel, amely számomra valóban a tisztaság, a romlatlanság végváraként­ ma­gasodik azóta is. Lenyűgöző nagyságában is finomvonalú ke­csességgel. Már külsejében ben­sőségesen. A kaputól lépcső ira­módik fölfelé. Fürge, a kutya nevéhez méltatlan komótosság­­gal jött elém; a szeretet megtes­tesülésének kicsiny, eleven da­rabja. Megsimogattuk egymást, ő a pillantásával, én a kezem­mel. Ahogy hozzáértem, feltöl­tődtem csendes­ ragyogású me­legséggel. És a lépcső tovább­vitt egy tüneményes birodalom­ba, ahol nyitott szívű, tiszta lel­kű, mesterkéletlen emberek fo­gadják a látogatót. Látszott, hogy a falak, a padló, a bárpult, a bútorok is jól érzik magukat, egymást kiegészítve harmóniá­ban léteznek, már-már megsze­­mélyesülnek. Itt minden, a szol­gálatra született tárgyak, az in­ A harmónia házában tini szobabelső, még a jó szán­dékú energiát sugárzó lámpa­fény is, mintha rögtön alkotás­sá válnának, ünnepélyesség nélkül, magától értetődő pre­desztinációval. És a lépcső lan­kadatlanul vitt tovább, a galé­riára, a teremtés serkentő fé­nyességű cellájába, ahol két öntörvényű alkotó ember egy­más autonómiáját erősítve, egy­mást inspirálva, tágas árkuso­kon, vásznakon vonalakból, szí­nekből világokat teremt. Új és új dimenziók fogalmazódnak meg így, válnak láthatóvá, az ötletek megejtő pazarsága struktúrákká szikárul, rajtuk, általuk varázsosan parázslik át az Üzenet, hogy diadalmas, szent felfedező-kaland az élet. Még akkor is, ha a Dékány-raj­­zolta árnyék a sivatagba fekete­­dett bőrcsomagként hever az evilági jelenlét irtózatos lehetet­lenségeként. Mégis azt sugallja, állni kell az életőrhelyen, mint a fantasztikus madárijesztő, aki vitorlaszárnyával elszakadna a földtől,ide marad: félszárnyú al­batrosz örökké idelent, repülés­­re­ feszülten. Vagy a varrataival döbbenetessé hangsúlyozott ko­ponya, a Hamlettel odahagyott, amely töredezett szélű tojáshéj is egyben. „Tojásét” ötlik fel a weöresi sor, de van kiút ebből az éjből, nyitottan vára­kozik a reménykapu, egy hasz­nálaton kívüli poroló. Kitódul­hatnak rajta a laczai nők az életszikrától teherbe ejtve, el­­nyűhetetlenül gömbölyűn a hömpölyös létáramlású nők, gusztusos, hárs hússal, amelyből kiszületünk, amiért élünk, s amibe belehalunk. A vaskosan igaz női test, mely vággyal és ábránddal tetézve mindig eszme is, több, mint ölelhető valóság: a test olykor Igévé leszen. Áll egy nő a fo­lyóparton, hirtelen mozdulattal magára kanyarítja az elzúgó fo­lyamot, ettől a mozdulattól di­namikus talpa alatt a part is, vagyis a túl van. Megérkezés és kezdet. Mitikussá duzzasztott asszonyi mell táplálja a folyót, ereszti tova, hogy term­feke nyitse meg a semmit. Ez a folyót táp­láló emlő a megmaradás, a túl­élés reményes szimbóluma. És a szabadságé. ( mac/ Elhangzott a Pest­erzsébeti múze­um Gaál Imre galériájában 1991. ja­nuár 18-án. Lacza Márta és Dékány Ágoston kiállításának megnyitóján. LENGYEL BALÁZS: -------------------------------------------­Közös műhelyben Ha egy fiatal költőnek, akit a szakma már befogadott, sőt már­­már a versszerető olvasóközönség is elismert, a zenei irodalomnak olyan élvonalbeli kiválósága, mint Sáry László teremt zenét verseihez, az mindenképpen megtiszteltetés kivételes alkalom. Semmiképpen nem párhuzamosítható azzal, mint amikor Ady Endre verseit Reinitz Béla „megzenésítette”. S ha már Ady neve szóba került, ugyan is­tenkísértés bármelyik mai fiata­labb költő kapcsán őt emlegetni, eszembe jut, mit írt híres és sokak szerint elítélt Ady-vitájában Kosz­tolányi, mintegy indulata indokául. Nem egészen pontosan idézve azt írta: ..Iszonyú színésznők szaval­ták és énekelték verseit”. Nos, eb­ben a mondatban — bármennyire kétes is Kosztolányi heves állás­­foglalása —, van valami elgondol­koztató. Van valami, ami miatt a zenei megoldást nem ismerve, szo­rongva fogadtam el Petőcz András megtisztelő felkérését az est beve­zetésére. Nem hiszem ugyanis, hogy a verse, amely részben zenei­­hangzati kompozíció is, okvetlenül zenei kiegészítésre szorul. Hogy a zene a verset okvetlenül hatáso­sabbá teszi. Sőt! Gyakran olyat tesz hozzá, ami már benne van, amit kár oldani vagy cifrázni. Tovább­­menve, még azt is merészelem gon­dolni, hogy a vers nem mindig akusztikus műfaj, bizonyos esetek­ben inkább elolvasásra, mint elő­adásra készül. Nem véletlen az, hogy az előadóművészeknek meg kell tanulniuk nagy, ízlést fordító költőinket új és új stílust teremtve elmondani, ahogyan meg kellett tanulni Adyt, Babitsot, Kosztolá­nyit, Kassákot, József Attilát, s a maiaknak beleéléssel és invenció­val meg kell tanulniuk előadni mai költőinket. S ehhez még azt is hoz­­zátehetném, hogy a közönség szem­pontjából többnyire akkor igazán hatásos egy versnek nyilvános elő­adása, ha a közönség ismeri a ver­set, sorait szinte a memóriája szé­lén tárolja. A nagyszabású előadó­­művész ekkor tudja a maga kifino­mult művészetét hatásossá tenni: a vers rejtettebb hangsúlyait kiemel­ni, mélységeit által adni, esetleg új, egyéni szempontból ezt-azt felmu­tatni benne. Nagy és nehéz művé­szet az előadóművészet, ahogyan nem más, sőt talán még nehezebb a verszenésítés. Mindezt a kissé eretnek nézetet — amelyet belátom, visszás éppen itt és most fejtegetni —, nemcsak azzal indokolom, hogy a vers maga is hangi kompozíció, hanem sokkal inkább azzal, hogy a vers születé­sénél fogva — mint a magas iroda­lom általában —a visszaélés a köz­napi jelentésű szavakkal. Valami, olyannak a létrehozása a szavak alkalmazása révén, amire a szavak napi használatunkban nem képesek vagy alig képesek. A költő úgy komponálja össze őket, szóösszeté­telekben, szócsavarásokban, képek­ben, hasonlatokban, kihagyások és asszociációs ugrások igénybevéte­lével, hogy többet jelentsenek ön­maguknál. Hogy valami olyat érzé­keltessenek vagy közelítsenek meg, amely másképp — a szavak rendes használatával — meg nem közelít­hető. A költő többletértelmet hív életre, amely egyszersmind több­féle értelem is. Ezért mondhatja T. S.,Eliot, a modern költészet egyik atyamestere, hogy ahány versolva­só, annyi versértelmezés. Ami első hallásra ugye abszurd, de ha arra gondolunk, hogy egy-egy klasszikus verset újra olvasva hányszor fede­zünk fel benne olyan részeket, ami fölött elsiklottunk, amit esetleg elő­zőleg nem értettünk, akkor azért felsejlik. Eliot megállapításában némi igazság. De ennyi bevezetés után, Petőcz András verseire és Sáry László szö­veghez alkalmazkodó és megrendí­tő zenéjére rátérve, legelőször is a többletértelem létrehozásának módszeréről kell beszélnem. Az, ami kevésbé feltűnő a költő mód-Elhangzott a Fészek Művészklubban, Petőcz András és Sáry László estjén, szerében: a szókompozíció. Ezt visszatérő szavain lehet leginkább tetten érni. Az olyan szavak és fo­galmak ismétlésén, mint a gyöngy, remegés, félelem, madárcsattogás, elhalkult figyelés,­ hallgatás stb. Csupa-csupa nagy aurájú szó. De a többletértelmet létrehozó módszert Petőcz András nem is annyira válo­gatott szavaival, és a magyar köl­tészet hagyományaival ellentétben nem is annyira képi anyagával, ha­nem szó- és mondatismétléseivel valósítja meg. Kimond valamit, ami a maga egyértelműségében esetleg elsikkadhat, amin mi olva­sók keresztülfuthatnánk, de amit újra és újra megismétel, s ami az ismétlés következtében különös hangsúlyt kap, a puszta kijelentés­nél sokkal súlyosabb­ tartalmasabb értelmezést. Másra utal, mint amit mond. Nem állítom, hogy ebben az ismétléses módszerben, mely a lí­rai tartalommal való telítésnek a klasszikus költészetben is ismert módszere volt, nem képződik néha monotónia, vagy nem jelentkezik benne az avantgárd vagy poszt­­avantgárd költészetre jellemző puszta trükk, valami gyanús vajá­­kolás, varázslás. (Csak zárójelben: olykor a rím se más.) Trükk, amely még ha szellemes is, bizonytalan értékű eleme a lírai költészetnek. (Lásd például a Néhány szó min­dig eltűnik, majd ismét előkerül című verset, mely úgy kezdődik: „Ha azt mondom, a helye betöltet­len, nem mondok sokat” stb.) Meg, hogy más példát hozzak fel, ott a Lépések közeledése és távolodása című verskísérlet. Petőcz András persze kiáll ezekért a versekért is, és azt mondja, hogy amit csinál, az experimentalizmus meg minimaliz­­mus. Annyi mindent olvasva a köl­tőktől arról a témáról, hogy volta­képpen hogyan kell írni, és hogy ők hogyan írnak, az olvasóban és a kritikusban is, századunk során ok­vetlenül kialakul az elméletesdivel szemben a közöny. A vers száimít', s nem a konstrukciót magyarázó el­mélet. Ha tehetséges a költő, akkor a legbadarabb elmélet alkalmazá­sával is jó vagy elfogadható verset tud létrehozni. Még akkor is, ha a kialakult költői hatáslehetőségeket szántszándékkal redukálja, ha az értelmes közlést hordozó szót túl­nyomóan hangeffektusok létrehozá­sára fordítja. Még akkor is, ha versvilágát szántszándékkal lecsök­kenti. Mindezt nem Petőcz András módszerének bírálataként mondom, mert nem a módszerről van itt most szó, hanem a versekről, me­lyek ha akarja, ha sem, gyakorta áttörik a módszert, s legalábbis szá­momra többet adnak, mint amit az elmélet kínál. Kitapintható költői érzékenységet és érzékletességet közvetítenek, az életnek olyasféle tükörképét, melyben van líra, van fény, van gyöngédség, harmónia. Ebbe a lírai világba bele tudom élni magam, legföljebb annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy Petőcz még csak töri a dolgok burkát, most jön el számára a neheze. Az experimen­tális korszak után a létmondaniva­lók teljesebb megközelítése, a létel­lentétek mélyebb feltárása. Verseinek Sáry László zenéjével való együttes elhangzása így válik rendkívül szerencsévé. Nem érzem magam felhatalmazva, hogy a zene területén bármit is megállapítsak, csupán azt a benyomásomat fogal­mazom meg, hogy a zene felerősíti azt a többletértelmet, amit Petőcz az ismétlésekkel létre akar hozni. A szóközökben felhangzó vagy a versszöveget aláfestő zene olyan lí­rai tartalmakat hív elő, olykor, mint például a Tavaszi pillanat­ban tragikus mondanivalókat is, ame­lyek túllépnek a költő által meg­célzott minimalizmuson. Felöltözte­tik a verset azok számára, akik szí­vesen hallgatják a verset hagyo­mányhoz szokott füllel. Így lesz vers és zene egyetlen új egész, kö­zösen létrehozott műfaj, lelkes ex­­perimentalistákat és hagyományhű hallgatókat egyaránt megérintő. 1991. FEBRUÁR 8.

Next