Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám - Papp Zsolt: Az elemző, aki önmagához tartozik • könyvkritika • Lengyel László: Micsoda év (Szépirodalmi Könyvkiadó) (11. oldal) - Kádár Katalin: rajza • kép (11. oldal) - Döbrentei Kornél: Fekete gombú kötőtű • Restár Sándor költő (11. oldal)
PAPP ZSOLT: Az elemző, aki önmagához tartozik J. Erasmus est homo pro se. (Erasmus) Egy ritka mű Megjelent Lengyel László új könyve, címe Micsoda év! 1989 januárja és 1990 decembere között készült tanulmányokat és esszéket tartalmaz az elmúlt évek hazai és határokon túli változásairól, Lakitelek felizzásától a pártok alakulásán, a ’micsoda éven’, azelső éven’ át a polgárosodás gondjaiig, aztán — ha tetszik — Tádzsikisztán és Macedónia függetlenségének megjósolásáig. Az írások a 2000, aztán több hetilap és folyóirat hasábjain jelentek meg. Bennük néhány bravúr. Inter arma silent musae? Ugyan. Csatazajban is lehet szikráztatni az elmét, működtetni a műveltséget és hajtani a lehetetlent. Lengyel már akkor végiggondolt és kiírt folyamatokat, amikor azok sokunknál még csak problémák voltak. (Ami fel is éleszti az elmében lakó filisztert: lehetséges ez? Nem szemfényvesztés? Görögtűz?) További bravúr. Politikai folyamatokról lehet testközelből úgy írni, hogy a szerző a folyamatokkal azonosul, ám a résztvevőktől — tele sokirányú szimpátiával (mennyi mindent várt Lengyel a kisgazdáktól!) — távolságot tart. Lengyel ugyan éppen nem azt keresi, ami másoktól elválasztja. Ám az ügy érdekli inkább, és nem a csapat. Előbb az elemzés, aztán a karám. Fraternizálásból nem adunk fel elvet, tényeket. (Persze, ki tartja igazságát, elveszti karámját.) Végül: Lengyel e tanulmányokkal — s még hány korábbi dolgozatával, melyekkel a nyolcvanas években tolta, ameddig tudta, kifele az első nyilvánosság határát — párját ritkító olvasottsághoz s ubi, ibi népszerűséghez jutott e honban. Folyamatos olvasottsághoz, olyan időkben, amikor az ember reggel megborotválkozik, és közben kimegy a divatból. Hogy e népszerűséggel mit kezd, az ő dolga. (Ki tudja, még jól jöhet egyszer. Relata refero — 1987—88. fordulóján, amikor már ’érett’ Lengyel kizárása az állampártból, az ország több tájáról ajánlottak neki búvóhelyet.) De hát mi vezérli? A megértés és megértetés elementáris kényszere. Mi a titka? Megismétlem: Lengyel — körözhetünk ezen fintorgó pamfletekben — többet, alkalmanként mást tud, mint a kortársak. Nem vátesz. Csak éppen veszi a fáradságot és összeszámolja a vektorokat. A váltott lovakat, összjelenségeket, jelenségszövődményeket elemez. S arról ír, ami jön. Ami lesz, s aminek még nincsen alakja. Ráadásul személyeket — politikai személyiségeket — merészel jellemezni, amiért aztán jöhetnek a sértődések. Lengyel szokatlan, írásaiban van intuíció, s bennünk a tévesztés ódiuma — kelet-európai papírforma? ■—, amit maga tesz szóvá. Egyszer egy nagyon tehetséges közgazdász azt mondta: milyen kár, hogy Lengyel nem maradt meg közgazdásznak! Nagyon tehetséges közgazdász volt! Aztán utánaszámoltam. Arra jutottam, hogy kettőezer — talán kettőezer-kettő? — nagyon tehetséges közgazdászunk van. Néha azt gondolom, elég ta-lán nekik a maguk dicsősége. .... Egy elemzésmód Lengyel László, az elemző, tizenöt éve reménykedő borúlátó. Magam legalábbis ennyi ideje ismerem. E bizodalmat és kétkedést összekötő beállítódásból sajátos elemzésmód következik. Lengyel a színe után nézi a fonákját, aztán a fonákjának a visszáját — a színét — keresi, mígnem a visszájának a színét is a fonákjára fordítja. Talán ennek a körkörös elemzésnek, ennek a sem a indulásnak, sem a gyászos elmének, sem az egyik, sem a másik , oldalnak magát oda nem adó megközelítésinek köszönhető, hogy írásai megfogják az olvasót. (Azt hiszem, azért van ez, mert ez a világ is — itt, körülöttünk — elliptikus. Minden visszatérül és önmaga farkába harap. A jó visszatér magához és rosszra fordul. A nyereségből veszteség lesz. A rosszat —ha nem is a hebbeli értelemben — tenni kell, a jóért. Aztán ez a jó is kifordul, másba csap.Lengyel valami ilyesmit tud, kínos pontossággal. Érzékeltetném, ha nem is szívszerűsen. Lengyel reménykedik. Szabad választások. Népszuverenitáson nyugvó politikai és állami rendszer! Végre! Lengyel szorong. Tudja: az urak szabad választása még nem küszöböli ki az urakat és a szolgákat. Lengyel indul: kérem, még mindig jobb, ha a nap dönti el, hogy kik döntsenek. Derű: végre a parlamentáris demokrácia. Amelynek működését kétharmados törvények védik. Lengyel beru? Esélyeik? Vagy az ellenzék bénítja a kormányzati munkát. Vagy a kormányzat blokkolja az ellenzéket. Nézzük. A parlamentáris demokráciánál jobbat még nem találták ki,e földgolyón. Ám a parlamentáris demokrácia azt jelenti, hogy a szabad választásokon a népakarat csak a döntési kompetenciát ítéli oda a győztes pártoknak s politikusoknak. Vagyis a szabad választások a majdani politikai aktusok tartalmáról, a döntések következményeiről semmit sem mondanak. Tehát jaj. Mi lesz, ha elszabadul a kétharmados többség gőzhengere? Ha a megválasztott többség azt csinál, amit akar? Amikor aztán a társadalomkutató — a társadalom? — hasztalan vonít, legitim ez a politika, de hol vannak a garanciák a meghozott döntések áttekinthetőségét és helyességét illetően? Néhány nyomasztó meglátás Lengyel László már tizenöt évvel ezelőtt úgy ismerte a modern politikai s gazdasági intézményességet, amint azt e zónában tisztességgel meg lehetett tanulni. Belső ellentmondásaival egyetemben. Ám nem lehet véletlen, hogy korábbi könyvét az időközben elhunyt kiváló történésznek, Szűcs Jenőnek ajánlotta. Lengyel azt is tudja, hogy e térségben nem hetven, hanem legalább kétszáz — ha nem négyszáz — éve volt kitaposva az az út, amelyre Magyarországot 1949—50-ben ’rásegítették’. Lengyel szorong. Van egy modern intézményesség, a maga anomáliáival. Ezt az intézményességet most meg kellene honosítani egy olyan térségben, ahol a szerkezetek és az idegrendszerek kétszáz (négyszáz) éve másfajta pályákra álltak be. Miféle pályákra? Lengyel borúlátó. Olvasta Szűcs Jenőt, Bibó Istvánt, Péter Lászlót. Tudja, hogy a régió hosszú távú sajátja, hogy nem vált el egymástól a közhatalom és a tulajdon, a közhatalom és a vallás. Itt mindig az állam volt a legnagyobb vállalkozó, a majdnem osztatlan hatalom, a legfőbb ideológiai letéteményes. Aztán itt ebbe a közhatalomba mindig befészkelte magát egy ’egységes párt’. Itt a nemes, a katona, a politikus, a pap és a párttitkár vitte az ügyeket. És nem a civil. A polgárt vagy zsidózták, vagy — később — víz alá tartották, míg bugyborékolt. Lengyel szorong. Mert úgy látja, hogy egyedülálló a lehetőség a Nagy Tradícióból való kiugrásra. 87—88-as elemzéseiben alternatívák sorozatában gondolkodik, és megkísértve műveltségétől és vágyaitól, úgy véli, hogy az etáji történelem is ráharaphat az európai teleológiára. Lesz jobb, bal, partnerség, konszenzus, reciprocitás. Felcsillan, hogy ha e történelmet végre magára hagyják, beáll az európai teleológia. Nem állt be. Nincsenek egyetemes teleológiák, öt perc alatt nem lehet politikahordozót, polgárságot, biztonságot csinálni. Aminek a kedvéért aztán jönne a nyugati tőke. Kivált — így Lengyel — ha magára hagyják a közép- Kádár korszak már éppen polgárosodó kisemberét. Ha visszanyírják a vállalkozót. Mi fogja itt integrálni a társadalmat? Kérdés, amire nincs megnyugtató válasz. A viszonylag szűk körre integrálódó piaci individualizmus nem integrál. A még új, még „forró” alkotmányosság szintén nem integrál; érthető, ám naiv várakozás volt felvenni, hogy a szegény embereket integrálják a polgárjogok. Eközben az ország majd minden határán túl ég, üszkösödik valami. Lengyel lélegzet-visszafojtva nézi, mi teremt ebben a társadalomban belső egyensúlyt? Jön a vallás? A tekintély? A tradicionalizmus? A katonák? Jön az „egységes párt”? A szigor? A megfélemlítés? A diszkriminálás? Tovább a száz éve „bevált” úton? Lengyel tudja ide véve utóbbi írásait is, hogy e térség múltjában a nagy kormányzó pártok s vezéreik mindig küldetésre vették a dolgukat. Kikre politikusaik s híveik felesküdtek. Tudja, hogy itt az érzületek közösségén mérték a valóságról szóló híradásokat. Azzal szerettek foglalkozni, hogy a hírhozó közénk tartozik, vagy sem. Aztán a másként hírhozókat nem partnernek, hanem ellenségnek tekintették. Úgy látom, Lengyelnél is kezdenek elfogyni az az irányú ellenérvek, hogy csúszunk vissza a Nagy Tradícióba. Megkockáztatom: nem úgy látja, hogy kormánypártok és ellenzékek a rivalizálva válsághárító, szerepcserés funkcionálásra készülődnének. Egymást kiegészítő, s így feljavító mentalitások alapján. Miként másutt szokás. Nem. Csak nem tartunk a konstruktív bizalmatlanság felől a destruktív bizalmatlanságba? Csak nem megyünk tovább a kikövezett úton a puha diktatúra után a puha totalitárius demokráciába? Csak nem? Lengyel hörög. Mert az természetes, hogy a hatalomra jutott pártok kiépítik a maguk hadállásait. Hogy a maguk embereit viszik az apparátusokba. Nem tettek mást a nyugatnémet szocdemek vagy az angol konzervatívok sem. Ha váltás, akkor cserék. De hát ottan nincsen olyan hagyomány, hogy a politikák a törzsiség, a hasonszőrűség, a klánszellem „kritériumai” nyomán különülnének el. Nálunk? Rózsák háborúja. Már most is lehetkezdeni azzal, ha a magyar politika a történelmi sorsközösségek kiszorítósdijává válik? Lengyel tanulmánya a „zsidókérdésről” — és kinyílt egy ajtó félve — bibói gravitációjú. Az állam tehát nem az egyik vagy másik politikai párté. Az állam a politikák találkozásának színtere, mégpedig ama politikáké, amelyeket kölcsönös betartás, kölcsönös egyezkedés, kölcsönös lemondás és kölcsönös előnybiztosítás jellemez, így, együtt. Talán a politikánk egyensúlya teremthet belső integrációt. Csak hát nálunk — betartás, nyomásgyakorlás, kizárólagosság. Lengyel így kíméletlen. Elemzései az utóbbi időben egyre keserűbbek. Nem irigyelhetők a címzettek. Eljön a reggel. Talán egy békésebb nap következik. A politikus kinyitja az újságot. A békés napnak vége. Az éjjel erre járt Lengyel László. Az ablak alatt, a kiskertben, összetaposta az ágyást, amit már elgereblyéztünk. Levert néhány üveggömböt. Már volt néhány palánta, cserje. Hát nem beletramplizott a veteménybe? Hát nem rálehelt a tükröm tükrömre? Mitől lett ilyen sós a délutáni teánk? Ez a Spitzbuch! Ez a Hófehérke! Egy megátalkodott! Holott csak arról van szó, hogy Lengyel nem hajlandó belehalni a részvétbe, amit a politika tehertételei és hibái miatt érezni kellene. Óriási a tét. Amihez csak annyit lehet hozzátenni, hogy a királynő, aki hátra akarja köttetni azoknak a sarkát, akik azt mondják rá, hogy nem szép , biztosan nem szép. Az a királynő meg, ki tűri, hogy csúnyának mondják, még szép is lehet. (Éppen attól szépül meg, hogy tűri, hogy csúnyának mondják. Innen nézve Lengyel László létlehetősége, jelensége az elmúlt másfél-két év egyik legnagyobb eredménye és dicsősége. Malgré Lui. Lengyel — és a Lengyelek — azok, akiket fel lehet mutatni az új világ jeleként. Lengyel rendszerkritikai ittléte a rendszer még nem tapasztalt szabadságfokát mutatja. Pillanatnyilag.) Erények, hátulütők Azt hiszem, be kell rendezkedni Lengyel Lászlókra. Meg lehet nyugodni, mert totálisan apolitikus. Úgy értve ezt, hogy az egyik oldal bírálata után jön a másik oldal kritikai analízise. Lengyel éppen a konszenzusos politika deficitjeit látva konszenzusképtelen. Az elemzőnek így nem jut reklám. Vigasza legfeljebb saját belső függetlensége, ami persze szembe találja magát az érvvel: a teljes függetlenség a teljes felelőtlenség. Imposszibilitás? Nem, mondaná erre Lengyel. Pártatlan vagyok, s nem érzéketlen vagy elkötelezetlen. Tessék megnézni az írásokat: nehezen találni társadalmi réteget, amelynek ügyét-baját-lelkét Lengyel ne tette volna szóvá. Elmondja a magyar kispolgár gondját, napjainkig. Elmondja, a nagyüzemi bárók fejfájását. A vállalkozók kínjait. Elmondja, mit gondol a magyar értelmiség egyik vagy másik bugyra. Elmondja a kisvárosi alsó középosztály panaszát. Elmondja akképpen, hogy ellentmondás van nép és hatalom között. Engem ugyan zavar az azonosulás, az empátia helyenkénti túlhajtása. Elhiszem, hogy Lengyel tudja a fentieket, sejti, milyen dilemma előtt áll Jelcin s mit gondol most Tom Lantos. Ám amikor arról is beszél, hogy mit követel a moszkvai háziasszony, mit akarnak az „állampolgári százezrek”, vagy a minisztériumi hivatalnokok —, nos, ez néha kissé üres, vagy rögtönzött. Mindegy. Lengyel elképesztő módon tud — tudni vél — mások fejével gondolkodni. Az elemző megszólal, és négy-öt társadalmi csoport beszélget, kérdez-felel, egymásnak s hatalomnak. Ezt nem tudja más. Lengyel ráadásul csak azt teszi szóvá e csoportok kapcsán, amit azok címére a politika már megfogalmazott. Elképesztő, hogy mire emlékezik. S lehet, hogy ez is nagyon fáj. Pedig egy mai nyugati tévés beszélgetés refrénje, hogy az újságíró azt mondja a politikusnak: ön ekkor és ekkor ezt mondta. Tegnap ezt mondta. A kettő ellentmond. Tessék megmagyarázni. Nos, mi még nem tartunk itt. Talán az elliptikus világ miatt sem, ahol a jó is visszájára fordul. Talán lehetne több türelmet tanúsítani. Valahogyan kezelni kellene a politika aggodalmi neurózisát, hiperesztéziáját. Nyugtatni kellene, viszszatérően elmagyarázni, hogy ha nem épít ki hegemóniát, akkor is lehet érvényes. Ha van arca. És legyen arcizma. Lengyel László elemző. Napjaink sugárzó energiájú, kritikus kommentátora. Van benne fölény, helyenként kioktató, mostanában mintha pazarolná a megvetését és a koszorúit. Kortársainak csak azt ígéri, hogy a saját színvonalára emeli őket, amiért lehet majd kevésbé népszerű, ám akkor is olvasni fogják. Elmehetett volna vezérügünek vagy közbirkának. Vagy közgazdásznak. Lett ezek helyett közíró. Kínosan okos, többet tudó, egészben gondolkodó, E típus sorsa — jobb esetben, ám a Nagy Tradíció szerint — külföldön folytatódik. De hát még nem dőlt el semmi. •aj." Fekete gomba kötetű ! Amikor Restár Sándor versei megszülettek, még cinkos, szomorú többértelműséggel írhatta le a költő egyik legjelentősebb opusza címeként:... és elsietnek a krizantémok. Azok el. Ellentétben az akkor még (a kötet utolsó darabjai 1989. májusi keltezésűek) statikus-ideiglenesen hazánkban állomásozó, megbonthatatlan baráti katonákkal, akiket egyszerre lépéses helyben maradásra irámított a zene. A kötet címe: Kelet-európai térzene, Duna-parti-túra. Igen, elsietnek a krizantémok, de a történelmi idő mindig késik Greenwichtől errefelé. És hiába szólnak ösztönüktől felriasztva a harangok idejekorán, késik a delelés is. A Nyugatról importált mestermívű órák itt rögvest kizökkennek, egészen mást mutatnak. Általában fügét vagy egy nagy túróst. Valamitől soha nem zavartalan az üzemmenet. A mi időnk nem pontos, így az életünk sem, ami többnyire nélkülünk történt, történik meg. Ám a pártalapszervezeti hangulatjelentésekből megtudhattuk: amúgy jól vagyunk. Nincs az a kárpótlási törvény, ami visszaadhatná elrabolt, megnyomorított, ellehetetlenített ifjúságunk, nincs az a jóvátétel, amely jóváteheti a kommunista „országlás” pusztító évtizedeit. Mindezek kimondása lassan már közhely. Annyira, mint a köztéri WC, múlhatatlanul szükséges. Restár, noha sose ült börtönben, csupán egy 93 ezer négyzetkilométernyire zsugorított cellában, tragikus történelmi jussából megengedheti magának, (így mulat egy magyar úr), hogy leírja a szomorú(szó)játékot: Ómagyar Márianosztra! Nem geg ez, de totáltalálatos, gestaérvényű epigramma. Közérzetét, közelítését a világhoz híven jellemzik a következő sorok: ...úszni tanulok / a parton felirat / „Mélyvíz — Csak úszóknak!”! de én nem félek / — még nem tudok olvasni. írni viszont igen. önkatasztrófa-humor és csömörig fanyar népben-nemzetben gondolkodás ez a líra. Fájdalmas, csontcsupasszá szikárított irónia. Semmi cafrang, pátoszos, ünnepi dekoráció. Olyan mint egy végletekig célszerűsített versenybicikli vagy mint egy Harrier típusú, helyből felszálló vadászgép. A tehetség nem él, legföljebb kisajátítható. Adomány. Van vagy nincs. A köztes állapot merő ügyeskedés. Restárnak van talentuma, amely nem más, mint a sajátos látásmód és a megjelenítő képesség egysége. És az ő esetében rendkívüli hajlam és vonzalom a létezés paradoxona iránt. Potenciális erő, mely nélkül nem tudja magáévá élni és minékünk felmutatni az életet. No persze, ennek ára van. Hitem szerint, kifordított kesztyű, a világ, meg kell tanulni benne dudálni, s aki dudás akar lenni, az ne viseljen azbesztruhához purgatóriumi egyéniséget. Legjobb darabjaiban a Restár-féle költészet a mindenség szívébe szánt, fényes-fekete gomba kötőtű, amely akkor is, ha éppen sasterem körül gomolygó legyeket döf át, az egyik legnagyobb csodát rögzíti: a repülést.