Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-03-13 / 11. szám - Tóth Anikó: Boncolás • széppróza (14. oldal) - Szemethy Imre: rajza • kép (14. oldal)

TÓTH ANIKÓ: BONCOLÁS Manna megerőszakolta a barátját. Igaz, nem fizikai erőszak volt ez, inkább erőteljes lelki „ráhatás”, de Man­na végül is célt ért. Mert természetesen megint nem volt óvszer. Mert óvszerből sosem elég. És sokszor véletlenül nincs. És es­te van, és minden zárva, a nonstopoknak meg kifogytak a készleteik. Na jól van, nem kell annyira elszomorodni, mondta András és sokat sejtetően hunyorított egyet, mire Man­na egy mélyet sóhajtott, hát jó, de „az” akkor se olyan, mintha „teljesen”. De mit lehet tenni, ennyiben marad­tak.­­ Jaj, kérlek, feküdj le velem, feküdj le velem „telje­sen”, suttogta Manna, nagyon szerelmes vagyok beléd, de András csak annyit mondott, nem akarom, hogy utána neked rossz legyen, mert tudta, hogy Manna az ilyen őrültségei után reszket a következő mentsruációig, hogy nem esett-e véletlenül teherbe, még akkor is, ha a fiú „vigyáz”, mert az ilyesmi sose biztos, hogy mi hova, ho­gyan ment be és bement-e. Marna viszont most nagyon belement volna, s mivel ő feküdt felül, nem volt nehéz dolga, nem volt itt szó semmiféle csábításról, semmiféle külső kényszerről. András tényleg figyelembe vette Mar­na félelmeit, s a lány ezt érezte, érezte, hogy most neki kell lépnie, s rádöbbent, hogy ő pont ugyanolyan felelőt­len, ha szexről van szó, mint a férfiak legnagyobb része, akikkel eddig együtt volt, s úgy helyezkedett, hogy And­rás ne tudjon kitérni, de akkor már segített a fiú is ... Egész este egy kocsmába ültek, beszélgettek, filozo­fáltak. Pontosabban András beszélt és Manna hiába pró­bálta megszakítani a racionális fejtegetéseket egy-egy személyes kérdéssel, hogy kik a barátaid, vagy hogy van-e testvéred, most találkoztak harmadszor, még nem sokat tudtak egymásról, de Manna hiába próbálkozott, Nietzschéből, Spinozából és Schoppenhauerből épített fa­lakba ütközött, így hát ment a huzavona. Egy-két meg­jegyzéssel tulajdonképpen mindketten „szándéknyilatko­zatot” tettek, hogy majd valamikor az est folyamán, eset­leg, ők nagyon szívesen, meg miért is ne szeretkeznénk, és felmehetünk hozzám is, ez utóbbit Marna ejtette el, ám mindezek ellenére még semmi sem volt biztos, amikor a lány lakásába léptek. És akkor András levette a polcról a Boncolási gya­korlatok című könyvet. Lapozgatni kezdte. Nem is tud­tam, hogy téged érdekel a boncolás, kezdte Manna, min­den érdekel, ami a halállal kapcsolatos, válaszolta András, s Manna kapott az alkalmon, húzzuk csak tovább az időt, nehogy azt higgye, hogy most már biztosra mehet nálam, más lehet, de ő nem, mert Manna titkon szégyellte, hogy bizony az utóbbi időben bárki megkaphatta, bármit meg­tehettek vele, mint ahogy Andrással is, de most hirtelen kezdett fontos lenni mindkettőjüknek, hogy a másik ne vesse meg. Persze lerítt róluk, hogy ők viszont megvetik magukat. ......... Szóval Manna kapott az alkalmon és levette a polc­ról a kórbonctani és az Igazságügyi orvostant is, és ak­kor a sötét szobában az olvasólámpa sárga fényénél And­rás lapozgatni kezdte a hullákkal teli könyveket, volt ott akasztás, késelés, nemi erőszak, fojtogatás, szétlőtt fe­jek, aztán a különböző betegségek, hatalmasra nőtt, or­mótlan daganatok fényképei, májzsugoros, püffedt ha­sú, cérnavékony alkoholisták, bőrbajok és fejlődési rendellenességek. András az ágyon heverve figyelmesen nézegette a könyveket, miközben Manna a szélen kucor­­gott, a lába a földön, fél feneke a levegőben, hát ez a pali nem komplett, esküszöm, gondolta, ahelyett hogy a szeretkezésre terelné a dolgokat, nekiáll itt hullákat né­zegetni. Ez ismeretlen szituáció volt a lány számára, nem tudott mit kezdeni vele. Iszonyúak voltak ezek a boncolások, szólalt meg, csak hogy mondjon valamit, képzeld el, hetente kétszer rendszeresen bemenni az anatómiaintézetbe és hullákat aprítani! S aztán már olyan lesz a kezed is, beleivódik a formalin, amivel a tetemeket fixálják, megkeményedik a bőr az ujjad hegyén ... kesztyű nincs?, kérdezte And­rás, van, válaszolta Manna, de időnként leveszed és ha a kezed nem is lesz olyan, benne van az orrodban az a szúrós, facsaró szag, benne van állandóan, akkor is, ha a barátodhoz bújsz, akkor is a formalin szagát, a hulla­szagot érzed és akármennyit mosod a kezed, rajtamarad, csak idővel, ahogy a hámsejtek válnak le, tűnik el. A kórbonctan már más, ott élő ... úgy érzem, friss hullák­kal dolgozunk, akik egy-két napja haltak meg. Nem bü­dösek?, kérdezte András. De igen, azok. Főleg, amelyik már három-négy napos. Egyszer láttam egy májbajost, zöld volt! Teljesen zöld! Olyan mint az oxidálódott réz, esküszöm, olyan mint a réz! és a feje! Kifordult a feje, hátrafeszült és a halálsikolyban dermedt meg, iszonyú volt, nem lehetett ránézni! Ne mondd már, döbbent meg András. De csak addig volt szörnyű, nyugtatta Manna, amíg a boncmester szét nem fűrészelte a kopo­nyáját, bzzz, bzzz, széthasítja a fejedet az a csontfűrész, aztán a boncmester szépen leemeli a koponyatetőt és ki­veszi az agyat. Ami még szörnyű az a mellkas, azt már kézi fűrésszel vágja fel, majd a nyitott üregből kitépi a szívet meg a tüdőt, szabályszerűen kitépi­, kikanalazza a vért, elteszi egy üvegbe... egyébként érdekes, hogy minden szervnek egyénisége van! Mindegyiknek, csak az agynak nem. Az agy olyan egynemű. Egy massza és kész. De a többi! Például a tüdő a légutaival, az egyre sző­kébb járatokkal, amik aztán az alveolusokban, azokban a kis kamrácskákban végződnek, ahol a gázcsere fo­lyik, s minden meg van szervezve, négyféle sejt dolgozik együtt, nincs kavarodás, aztán a máj az epeutakkal, a be­­szájadzó artériákkal és a kapuvénával, ami a belektől jön és hozza a felvett tápanyagot... Keringése egyéb­ként minden szervnek van, az erek fontosak. Aztán ott a vese, a hasnyálmirigy, a gyomor, mind valahogy meg­fogható, látod a szerkezetéből, hogy mi miért van benne, de az agy­ az agy jellegtelen. Jellegtelen és személyte­len, nincs is ott semmi. Az agy olyan, mint az Isten, ke­resed, a kezedben van, megfogod és mégsincs ott sem­mi... csak valami massza. Ezt miért nem írod le, kérdezte András. Nem tudom, talán egyszer, olyan furcsa, mondta Manna, hogy néha egyáltalán nem vagyok itt, képek járnak a fejemben, én nem is látom őket, nem tudom, mik azok, de tudom, hogy ott vannak és elzárnak a világtól, s akkor, amikor egy­­egy pillanatra magamhoz térek, akkor veszem észre, hogy eddig mintha aludtam volna, de aztán visszakerü­lök abba a másik világba megint. Na és akkor akadtam ki a boncolás miatt, mikor egyszer a buszmegállóban észrevettem egy idős bácsit és az agyam a következő pillanatban már hullaként látta, ahogy fekszik a boncteremben az asztalon, s hogy aznap a kezemre néztem, miközben mostani anatómiagyakor­lat után­ beugrott, hogy ezeket a csinos kis vénákat a kézfejemet hogyan kéne kiboncolni, hogy megmaradja­nak, a jobb kezem már érezte, hogy fogná a szikét és hogy vágná fel a balt. Az én kezemet hogy boncolnád föl kérdezte András, és nyújtotta Manna felé, ekkor érintették meg egymást először az este folyamán, a lány megfogta a meleg em­beri testet, forgatta, megnézte minden oldalról, azt hi­szem, itt a kézfejen oldalt kell egy vágást ejteni, nem emlékszem már rá pontosan, hogy kell leszedni a bőrt, és azt hiszem, itt is a tenyerén, a hüvelykujjnál, és ujját finoman végighúzta a képzeletbeli vágásvonalon, azzal nekiállt boncolni Andrást úgy, ahogy az egész este folya­mán tette keresztkérdésekkel, meg azzal, hogy meglepő helyzetekbe hozta, csapdákat állított neki, akarva vagy akaratlan, nem számít, mert a csapdák működtek, pél­dául véletlenül tíz perccel később fejezte be az óráját az iskolában, Andrást halálra fagyasztotta az október végi hidegben, de az az enyhe lelkiismeret-furdalás, amit emiatt érzett, megérte azt az örömet, ami eltöltötte ak­kor, amikor András a szemére hányta a késést. Mannán nemhogy a bűnbánat nem látszott, hanem határozott jó­kedve lett tőle, olyannyira, hogy még elnézést kérni is elfelejtett. Ezek után András joggal gondolhatta, hogy Mannának az egész semmit sem jelent. Ezt a lefagyasztást megelőzte egy másik, délelőtt Manna telefonált Andrásnak, beolvasott egy szerelmes verset, keresztény misztika, mondta rá a fiú és ebből nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem hisz, te barom!, ez neked szól, üvöltött bele a telefonba. Manna, azt akartam, hogy tőlem halld ezt a verset. Ja, jó, kösz. A felszíni vénákat, azt hiszem, nem tartanám meg, folytatta Manna a boncolást, azokat a bőr alatti zsírré­teggel együtt ki szoktuk dobni, hogy az izmok jól lát­szanak, például itt a tenyér izmai, aztán az izmokat ket­tévágnám középen vagy lefejteném őket az egyik tapa­dási helyükről, hogy félre lehessen hajtani őket és fel­tárhassam a mély artériás ívet, az artéria radiális, az itt fut, azzal végigsimította a fiú alkarjának hüvelykujj fe­lőli oldalán a bőrt, és az artéria ulnaris, s most vonalat rajzolt a másik kézéb­e is, ezek itt találkoznak a kézen és egy ívet alkotnak. Az erek után jönnének az inak és az ízületek, itt például be lehetne látni egy ujjízületbe. Na­gyon érdekes. És akkor ott állt Manna előtt András keze darabok­ra szedve, szinte helyrehozhatatlanul, hisz a zsírt pél­dául kihajította, félek, néha nagyon félek, mondta Man­na és odabújt Andráshoz. A boncolási gyakorlatok em­lékei, a megidézett halál és a rituális áldozat felébresztet­te azt a szorongást a lányban, ami legtöbbször áttörte benne az értelem gátjait, ami elől általában valakinek a karjaiba menekült. Mert az értelme azt diktálta volna, hogy vegye a kalapját azok után, ahogy András a kocs­mában beszélt vele,, hűvösen és kimérten. De Manna ak­korra már K. O. volt a telefontól. Elkövette azt a súlyos vétket, hogy szerelmes lett Andrásba és ezt meg is mondta. Ennek nem örülök, mondta András később, szeretkezés közben, mert az felelősséggel jár. Milyen fe­lelősséggel, kérdezte Manna, te nem tartozol semmiféle felelősséggel, az érez ilyet, aki szeret, nem az, akit sze­retnek. Na ezért ez nem olyan egyszerű, válaszolta And­rás. Miért, mi van, ha téged szeretnek, kérdezte a lány. Akkor az ember nem csinálhat akármit, felelte András, mert ezzel fájdalmat okoz a másiknak. Tessék?!, hökkent meg Manna, ezek szerint ha szeretnek, akkor nem vagy szabad?! Ha szeretnek, akkor nem léphetsz le?! Te tiszta bolond vagy, nevette el magát Manna, nekem nem tar­tozol semmiféle felelősséggel. És ekkor értette meg Manna, hogy mitől ijedt meg András, miért volt olyan hűvös, eddig nem értette, mit követett el, miért büntetik, mint ahogy gyerekkorában se tudta, hogy mit csináljon, amikor az anyja szétválasz­totta őt meg az öccsét, ha veszekedtek, s általában az öccsének adott igazat meg sem kérdezve, hogy mi tör­tént, csakhogy minél előbb elcsendesedjenek a gyerekek, mert ha az anya nem járt gyors sikerrel, akkor az apa előtört a szobájából, már megint nem tudtok csöndbe maradni?!, üvöltötte, az anya meg félt a férjétől, a te ne­velésed eredménye ez, mondta a férfi, s az anya már mindig előre reszketett ettől a jelenettől, ilyenkor sok­szor sírva fakadt, mert te mindig osztozkodsz. Mam­a, soha nem tudsz engedni, de ekkor már a kislány is meg­sajnálta, az anyját, elhallgatott, ne sírjál, anyu, mondta, hát persze hogy sírok, mert nem ismered be, hogy nincs igazad. De ha egyszer igazam van, anyu, én kezdtem el játszani a Legóval, s a Vidtor el akarta venni. Aztán ké­sőbb már nem ment oda az anyjához, nem mondott sem­mit és nem is merte a vállára tenni a kezét, csak az öcs­­csének szólt, ment oda. Vidor, anyu sír, mert akkor már késő volt bocsánatot kérni, ezt mondta legalábbis az anyja, ő nem oldotta fel, néha még el is küldte magától, csak a kisfiút engedte oda és Marna nem tudott sírni, nem volt rá oka, azt nem tudta belátni, hogy hibázott, tehát a megbánástól nem könnyezhetett, de azt sem tud­ta elhinni, bár minden emellett szólt, hogy igazságtalan­ság érte, hisz az anyja sírt, s aki sir, annak mindig igaza van. Ő csak nyakas volt, őt nem bántották, nincs minek fájnia. Így állt ott tehetetlenül, mintha kőből lett volna az egész mellkasa, alig vert a szíve, elsápadt. Mamnának mindig jeges, hideg volt a keze, lába, vérszegényszínű az arca, lassan működött benne minden és kevés ener­giát használtak a szervei, olyan volt, mint aki hibernál­­ta magát és a halálba húzódott vissza, ezért volt különös és szokatlan számára, hogy amikor András az első együttlétük után elment, verni kezdett a szíve, lüktetni, persze ezen nincs semmi furcsa, hogy valakinek ver a szíve, ám Mannáé alig szokott dobogni, s most meg majd­­kiütötte a mellkasát egészen addig a telefonig. Azután ledermedt megint. S amikor fényképen kezdték nézni a halált, hirte­len valós közelségbe került, a halál és minden, amire em­lékeztetett, az az ott állás a szobában tehetetlenül, azok a beszáradó szemek, amikből aztán már szinte semmi sem csalt ki könnyeket, és Marna ösztönei azt súgták, indul­nia kéne és akkor ő a kitárt karokba futott. De megint elhibázta. Nem az anyja volt az. Másnap, miután András elment, olyan közönyösnek, flegmának érezte magát, ő se tudta, miért. Uramisten, tulajdonképpen megerőszakoltam, s et­től leült az ágya szélére. Én voltam erőszakos. Teljesen elszállt az agyam. Most nyugodtan azt hiheti, hogy csak játszom az eszem ezzel a gumiüggyel. Most mit csinál­jak? Legyek következetlen? S így jött rá Manna, hogy működik benne egy uta­sítás, ami megtiltja neki, hogy a hibáját beismerje és a tévedését kijavítsa, hogyha valamit egyszer elrontott, akkor azt legközelebb másképp csinálja. Mert Manna minden vétket helyrehozhatatlannak hitt, tehát nem is gondolkodott soha azon, hogy javíthatná ki, amit elron­tott, mert megszokta, hogy akkor már késő, amikor bo­csánatot kér és beismeri azt, amit el se követett. Hogy lehetek ilyen hülye, miért ne csinálhatnám legközelebb másképp, tűnődött. Azzal megfogadta, hogy vesz egy rakás óvszert és többet nem lesz erőszakos. Hát ezért érezte magát Manna üresnek az egyik csütörtökön. Szemethy Imre rajza

Next