Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-03-27 / 13. szám - Koltai Tamás: A legnagyobb magyar és a legkisebb amerikai • színikritika • Gyurkovics Tibor: Halálsakk, Várszínház | Thorton Wilder: A mi kis városunk, rendező Mensáros László, Várszínház (13. oldal) - Kállai Géza: A királyasszony posztmodernje • építészetkritika • Veszprém (13. oldal) - Kolozsvári Papp László: Áttűnés növénybe • filmkritika • A nyaraló, rendező Can Togay (13. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Színház A legnagyobb magyar és a legkisebb amerikai Nagy dolgokról szól Gyurkovics Tibor Halálsakk című „történelmi krimije”. Ezt onnan tudni, hogy a színlapon nyolc szereplő neve mellett kilencszer szerepel Széchenyi neve. Széchenyi döblingi környezete lép színre a darabban, maga Széchenyi nem. Truváj a javából. A színlap kritálytiszta. Nyilván a központi hős hiánya indítja el a szerző nyomozását. Hogyan tölti be a legnagyobb magyar helyét történelmi tudatunk? A több évezredes dramaturgiai minta szerint ennek a markáns alaphelyzetnek kellene majd meghatároznia a drámai tétet. Innen kezdve föladom. Ültem a Várszínház bemutatóján — hetekkel ezelőtt történt, igyekszem nem elhamarkodni a következtetést —, illusztris közönség társaságában, írók, színészek, miniszteriális vezetők között, és éreztem, hogyan finomul bennünk fokozatosan megadássá a kín. Soha még nem tapasztaltam ilyen egységes nézőtérré összeforrt publikumot; utoljára a Shakespeare-színház bonyolultan rétegezett közönsége lehetett olyan homogén az élvezetben, mint mi, ott a szenvedésben. A befogadásra irányuló kétségbeesett erőfeszítés reménytelenül halt el a darab ellenállásán. Igyekezetem kimerült abban, hogy megpróbáljak összefüggést találni — nem a szituációk, csupán a mondatok között. Ha nincs a kezemben a színlap, és nem ismerem a Nemzeti Színház művészeit, azt sem tudom, ki kicsoda. Sorban bejöttek a színpadra a szereplők, különféléket mondtak magukban vagy egymásnak, időnként nagy lámpák ereszkedtek le föntről, a színészek ilyenkor vagy úgy tettek, mintha kvarcolnának, máskor beléjük beszéltek, mintha mikrofonnak használnák, az egyik jelenet közben a színfalak mögött mozgott és zakatolt valami, ami leginkább szövőgép zajára emlékeztetett, egyszóval mindig volt ok, hogy fölriadjak. Amúgy egy kukkot sem értettem az egészből. Tudomásul veszem, hogy én vagyok hülye, mert itt minden sejtelmes zagyvaság nagy gondolatokat próbál sugallni, különben is, az író megírta a darabot, a színház elfogadta, a gépírónő legépelte, a tervező megtervezte, a rendező megrendezte, a színészek előadták, a kritikus kritikát írt róla, senki sem mondta, hogy a király meztelen, a dolog nem létezik, csupán a közönség arcán láttam ugyanazt a rémületet. A végén sápadtan találkoztunk a ruhatárban, kerültük egymás tekintetét, ez nem lehet igaz, mondták egyesek hangosan, de előtte végigültük az előadást, nem sikítottunk, nem menekültünk el, mert civilizáltan viselkedünk — és ezzel magunk is hozzájárulunk a „dolog” létezéséhez. Mindannyian cinkosak vagyunk. (Utólag eszembe jutott, hogy Sántha József írt egy előadható Széchenyi-drámát.) ★ Kis nemzet a nagyságát, nagy nemzet a kicsinységét definiálja drámailag. Ugyanazon a színpadon, ahol Széchenyi bemattolt, a világjátszma legparányibb amerikai gyalogjai magasztosulnak föl Thorton Wilder darabjában. A mi kis városunk az élet misztériumának halandókra szabott rendezői elvét mutatja be meghitt bölcsességgel. Wilder a legfőbb gondviselő — mondhatjuk: Isten — szemével lát, aki távcsövével kinagyítja a létezés egy napját. A világmindenség felé fordított, nagy teljesítményű elektronikus optika egyre szűkebben „változik” a Föld egy meghatározott pontja felé, hogy a Naprendszerből, a nyugati féltekéből, az észak-amerikai kontinensből, az Amerikai Egyesült Államokból, New Hampshireből, Sutton megyéből végül is kiválassza Grover’s Comerst, abban is két, egymás mellett álló családi ház lakóit, ők képviselik egyetlen napjukkal az élet és a halál misztériumát. Nem rajongok Wilder darabjáért — kopottasnak érzem a formáját, a narrátoros megoldás, a flash back és a harmadik felvonás halál utáni szürrealizmusa elvesztette egykori hamvas újdonságát, a filozófiája is kissé ásatag a számomra —, most mégis van benne valami határozottan a kedvemre való. Talán a halksága, a privát szféra iránti tisztelete, a mindennapi „kis dolgok” fölértékelése életmeghatározó minőséggé, ami provokációnak hat a jelenlegi, úgynevezett közélet tolakodó harsányságával szemben. Pártolom tehát a várszínházi fölújítást, szívesen unatkozom a lírai semmitmondás kisrealizmusán, amit a rendező Mensáros László az egykori avantgárdra visszatekintő stiláris tisztelettel, kellékek nélkül játszat el, imitált tárgyakkal, pantomimmal, vagyis úgy, hogy a nem létező sparhelten főznek nem létező ételeket, nem létező edényekben, a nem létező fűben nem létező virágot szednek, és így tovább. Valódiak viszont a nemes érzelmek, a csalódások, a bánatok, valódi Tolnay Klári belső sugárzása, Zolnay Zsuzsa cserfessége, Őze Áron kamasz sutasága, Götz Anna érett kislányossága, Kállai Ferenc apró poénokkal körülhímzett zsörtölődése (talán csak Fonyó István túljátszott apafigurája nem valódi). Valódi az egész „nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető” történet, még ha az életkorok nem stimmelnek is, az apák és az anyák inkább nagyapák és nagyanyák, és emiatt az (idő előtti) elmúlás egészen más akusztikát kap, mint Wildernél. A legvalódibb Mensáros László rendező-narrátora. Ő most színpadi szerepben egy szép, ősz, intellektuális effiegnyerű ,nagyapó. Jó nézni és arra gondolni: végre nem mondanak nekünk nagyokat. 1991 MÁRCIUS 27. KÁLLAI GÉZA: A királyasszony posztmodernje Századunk harmincas éveiben elterjedt volt az a vélemény, mely a modern építészet túlzón szögletes, oldatlan síkokkal határolt térképzésében maszkulin elfajulást látott, és az ellene indított neobarokk támadásban egy ezt kiegyenlítő feminin törekvést érzett. Ha a társadalmi okokat félretesszük, ebből annyi biztosan igaz, hogy a neobarokk a nagyobb közönségsikert a hölgykoszorúnál aratta, aminek okát egyaránt kereshetjük a konzervatív nőnevelésben és az ékítményekhez vonzódásban. Nem megfeledkezve a provincializmusról sem. Innen nézvést — az egyszerűsítést ismét hangoztatva — úgy is tekinthetünk a jelenkor posztmodern épületeire, hogy azok a részletek, az ívek, a hajlatok újjáélesztésével asszonyos ízlésnek hódolnak, és a rosszul kiépített modern terek monotonitásának feloldását szolgálják. A hatvanas-hetvenes években az ideológiai-esztétikai prés alól épp kiszabadult építészetünk a kapreál akkor legsivárabb alkotásait vélte modernnek, és unalmas tömegek garmadáját igyekezett egymásra halmozni. Nem tekintett domborzatra, helyi hagyományra, városarculatra — még a királynék városában sem. Ezért Veszprémben józan törekvésnek érezzük azt, hogy a városközpont unalmasságát a régi szép épületek megtartásával s a menthetetlenül leromlottak posztmodern átalakításával igyekeznek ellensúlyozni. Ha végigmegyünk a köznyelvben Sétálónak nevezett utcán, szépen felújítottnak látjuk a klasszicizáló Trófea-házat. Elismerően kell nyilatkoznunk az Aranykannaházról, a Kristály-házról és az Orchidea-házról is. Szépen illeszkedik a házsorba a Takarékbank-ház homlokzata, s ugyanezt mondhatjuk a Brusznyai utcai házakról, melyeknek posztmodern átalakítása igényes, bár a színezésük bizony mellbe vágja a téli tájból a városba érkezőt. Iparosmunkáik kivitele is lehetne jobb. A műkő felületképzésének a csiszoláson kívül még sok módja van, s ezek jobban eltakarják az anyaghibákat. Példának ott van megtartott szép régi kőkapuzat. Külön érdemelnek szót az udvarok, lépcsők, üzletek. A lepusztult udvarokat megnyitották, és gondosan fektetett térburkolattal fedték. Új lépcsőházakat építettek, azokból emeleti paszszázsokat is nyitottak, amikre üzletek sorát fűzték. Használhattak volna kevesebb anyagféleséget, és több fát, talán nem kellett volna diagonálisan fektetni a burkolóelemeket, ám az üzletbelsők jól megoldottak. Szívből örülünk annak a felismerésnek, hogy a városközpont sivárságát a Bakony növényzetével is lehet kissé feledtetni. A télen is díszlő örökzöldek túlnőttek már a szemmagasságon, és az ápolt környezetből kiemelkedve némiképp oldják az épületek merev mértaniságát. A koronázási paláston Gizella királyné kicsiny templomosodást tart kezében. Nem tudjuk, megépült-e, vagy szimbólum csupán. Nem tudjuk azt sem, milyen volt a rég elpusztult királynéi palota. Királyasszonyaink építő kedvét a krónikák is említik, s hogy ezt városunkban is cselekedték, arra bizonyság, hogy Veszprém arculatán a sok dúlás, barbár át- és beépítés dacára maradt valami asszonyos. Őrizzük meg! Építészet k Megjelent a Pályázatfigyelő című újság márciusi száma! A települések intézményeinek közösségeinek, tevékenységét segítőtámogató pályázati lehetőségek széles skáláját kínáljuk benne. A márciusi számunkban 15 pályázatot tettünk közzé, ezek között a legjelentősebbek: — Charly Know How Közép- és Kelet-Európai önkéntes szervezetei számára. — Szerencsejáték Alap egészségügyi, szociális, kulturális, ifjúsági és sportcélú tevéknységeire. — Az Egészséges Életmódért Alap egészségmegőrző- és szabadidősport-célokra pályázatok. Az újság megrendelhető: i&i Kft., 1251 Budapest, Pf.: 88. Évi előfizetési díja: 1200 Ft (100 Ft/hó). 1. Könyvkiadó angol, német, francia irodalomban jártas, színvonalas alkotói praxissal rendelkező műfordítót keres lektori, műfordítói, irodalmi szerkesztői feladatokra külső munkatársnak. Jelentkezéskor az alkotó már megjelent köteteiből referenciaanyagot és rövid szakmai életrajzot kérünk. Levélcím: 1502 Bp., Pf. 100., Tel: 131-9563, 132-6362 2. Könyvkiadó keres 2-3 éves szakmai gyakorlattal, angol—német vagy angol—francia nyelvvizsgával rendelkező idegen nyelven tárgyalóképes, szerzői jogi ismeretekkel rendelkező, fiatal lektorszerkesztő munkatársai. Levélcím: 1402 Bp., Pf. 100. Tel.: 131-9563. KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ: Áttűnés növénybe Nem akarok senkit sem megbántani (vagy megdicsérni), álljon hát itt nevek nékül: nem Can Togay az első a kezdő és haladó magyar filmesek közt, aki a világot tenyésző vegetációként érzékeli és mutatja meg. A nyaraló folytatja azon kortárs magyar filmek sorát, melyekben az ember éppen csak van, szélei — képletesen szólva — elmosódnak, s mintha csak növényzetben folytatódnék. Vagyis valamiféle kusza, megfoghatatlan, szerves, szépségében viszolyogtató, kásáserotikus közegben, na és korhadékban, növényi hulladékban, ami — sajnos ritkán — visszavisszautal az emberre. Föltéve, hogy a világ minden filmforgalmazójának az ilyen mozi volna az álma, akkor sem volnék nyugodt. A magyar film elbozótosodása ugyanis, úgy látom, nem tudatos alkotói építkezés hozadéka, hanem tervnek, gondolatnak, víziónak s a hordozó formának valamiféle elmagánügyesítése. Az igen markáns tehetségnek — írjam már le egyszer, évek óta erősödik ez a meggyőződésem — valamiféle önpusztító önlebontása. Mintha csak az új magyar filmnek az volna a törekvése, hogy fokról fokra felszámolja önmagát, egészen addig, amíg végre üres fehér fényt vetíthet egyszer kilencven percig a nézőknek, hozzágyártva a szánalmas ideológiát: épp azzal adtam be neked, hogy nem is láttad, sőt fogalmad sincs róla. Talán egyetlen művészeti ág sem mutatja ennyire pregnánsan ország és zóna válságát, mint a magyar válságfilm, mindenkitől kezdve, akikről csak ezeken a hasábokon írtam, egészen Can Togayig. A kérdés még egymás közt, hazai prérin sem érdemelne szót, ha nem meghökkentő, néha kivételes, de még a gyengéjében is ígéretes tehetségek tűnnének át növénybe. De nézzük meg tüzetesebben, miként veszít nyert helyzetből Can Togay filmrendező, és az a Sas Tamás, aki már-már belélegezhetővé fényképezi az erdei levegőt. Némi extravagancia után, nagy erővel (a Nagyítás szuggesztivitásával) kezdődik el a filmjük. Ami az eredetieskedést illeti: jómagam, ha önparódiát írnék, összefüggésbe tudnám hozni a rossz minőségű, régi fekete-fehér természetfilmet a tulajdonképpeni mozival. De már bocsánat, urak, ezeknek a felhős, hegyes, vízeséses, bennszülöttes ésatöbbis képeknek a bevagdosása egyszerűen infantilis. Hogy lehet érett, néhol emlékezetest nyújtó alkotó annyira naiv, hogy ne vegye észre, a puszta odaillesztéssel a dolog még nem válik oda-vissza működőképessé Az embernek az az érzése, hogy ezek a tudósítások csupán belső bizonytalanságot lepleznek. Annál is kevésbé értjük a dolgot, mivel ezután, szűk fél órán át egy jó mozi elnyújtott expozícióját látjuk. Atmoszférateremtő erő, stiláris egység és keménység, pontos történésvezetés, a nagy moziknak az a sajátsága, hogy minden kockájuk a későbbi eseményeket rejti egyszersmind anticipálja. A nyaraló (Balkay Géza) jön haza édesanyjához, fúródik egyre mélyebbre a vegetációba, a létezésnek egy olyan kommunikációtlan mélységébe, mely épp attól bizarr, hogy emberszabású lények, egy falucska világában tárgyiasul. Az oda vezető út is tényszerűségében absztrahált: autóstop, szerencsés kimenetelű baleset, eltévedés az erdőn, cigaretta a kocsmában. S később: a kocsmárosok (Básti Juli, Madaras József) rítusai, mindmegannyi toposz, mely nagyon megmutatottságában elleng az absztraktba, az abszurdba... És itt meg kell állnunk. A mozi első harmadát az élteti ugyanis, hogy ígér, s a jelentésben való kifejtése attól függ, hogy beváltja-e ígéreteit. Különben a film visszabomlik. Ami egységnek, divatszóval: nyomulásnak tetszett, az is szétesik. Sajnos ezt kell megélnünk Can Togay alkotásában. A mozi szétfecsérlődik, látunk ugyan egy titokzatos lányt, aki találkozik olykor egy nem kevésbé titokzatos autóval, a lányt végül brutálisan meggyilkolják, s ettől a film beltenyészetében mintha mi sem történt volna, csak a nyaraló siet végül feszülten, távolodva a tájtól — hová?, egy másik tájba? Látjuk az államhatalom képviselőjét, a rendőrt, s vele egy fiúcskát, aki vesszejével növényzetet kaszabol, addig is, amíg megnő (?). Látjuk a mozdulatlan növényzetet, s benne az embert, aki akárha maga is bokor vagy folyondár volna. Mintha egy céltudatosan felálló filmet látnánk, amint lassan szétkúszik, belevész maga is a növényibe. Tévút ez még akkor is, ha a világ minden forgalmazója erre várna, mint a lány, hogy jönne már hófehér paripán. Tisztelt Can Togay, erre az expozícióra akár egy újabb Blow up-ot is rá lehetett volna építeni, hiszen A nyaraló ösztönösen, tudatosan, nem tudhatom, efelé terjeszkedik. Labdázás a képzelettel, találkozás a valóval, megvilágosodás vagy bukás. Csak ennek kifejezésére meg kell lelni a hordozóanyagot. És nagyon gyorsan, mert ennek a filmnek, Magyarországon, már biztosan vége. (Máshol már rég nincs, vagy nem is volt.) S aki elvben így tud mozit csinálni . .. azért nagy kár volna, ha dzsungel ide, őszelevény oda, stúdióvetítések kaktuszlétére ítélné magát. á Film