Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-06-26 / 26. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Hans Magnus Enzensberger: Ó, Európa (Európa, 1992.) | Claudio Magris: Duna (Európa) | Lothar Späth: 1992. Európa álma (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.) | Lengyel László: Tépelődés (T-Twins Kiadó, 1992.) (11. oldal) - Visky András: Az ember itt • vers (11. oldal)
EX LIBRIS MARX JÓZSEF Hans Magnus Enzensberger: Ó, Europa Nagyszerű könyv, mélyreható tanulságokkal. Először — s ez nem üres tisztelgés a szerző előtt —, hogy a kivételes alkotó (mondjuk: a zseni) nem „műfajspecifikus”. Az „isteni szikra” — hogy romantikusan fejezzük ki magunkat — minden műfajból, terjedelemből és nyelvi kötöttségből képes kivillanni, s meg tudja melegengetni azok szívét, akiknek az irodalom még mindig vagy egyre inkább (késztetésből vagy kényszerűségből) az élet középponti kérdése maradt. Másodszor, hogy bár az olvasó Hans Magnus Enzensberger nyolc írása közül eggyel szemben ténybeli fölénybe kerül: az európai élet válságövezeteiben tett írói „barangolások” közül egy hazánkba vezetett, mégis el kell ismernie, a külső szem vesébe látott. Harmadjára, hogy — szerencsére vagy sem — a zseniális költő sem vátesz, az az írása, amely a távoli 2006-ból keltezi magát, a németek egységesülését, a berlini fal ledöntését elképzelhetetlennek tartja. De térjünk vissza a bennünket leginkább izgató íráshoz, a szerző 1985-ben tett magyarországi látogatása nyomán született Magyar zűrzavarhoz. A kötet egészéből derül ki, hogy korántsem őrült ötlet, hanem munkamódszer: Hans Magnus Enzensberger látni akarja a térképen sem található kis települést, Rácegrespusztát. Nekünk természetesen „szent hely”, Illyés Gyula révén. De neki? Természetesen ismeri Illyést és műveit, ám a Puszták népében leírt félelmetes kastélyt most ő olyannak látja, amiből kikövetkeztethető, hogy „hagyatéka után ítélve már fénykorában is tehetetlen, korrupt és idióta réteg volt a híres magyar dzsentri”. Sol itt látja meg, hogy a Kádár-rendszer falun, véget vetve a nyomornak és a szolgaságnak, „az álmos kerítések mögött” érte el legjelentősebb eredményeit. A sokat tapasztalt író Magyarországon csak egyszer képed el- Noha már korábban is tapasztalta, hogy a túlélés képessége jelentős mértékben megvan a magyarokban, de az elképedésre az ad okot, hogy találkozik „korunk hősével”, a szakember-vállalkozóval, aki tudja, hogy a rendszer agonizál, de mégsem csatlakozik az ellenzékhez, mivel — mint mondja — „nincs szándékomban a vesztesekhez tartozni”. S majd, ha repül, feltehetőleg puhára esik, hiszen ő például a KISZ segítségével kft.-t alapított, amely dollárt hoz, s devizaszámlával a háta mögött ,.többet kockáztathatok más állampolgároknál”. Hans Magnus Enzensberger könyve — s ezért az ironikus sci-fi utószó — inkább időutazás, mint kalandozás az európai furcsaságok térképén. Esztergomban a cigánytelepen már más földrészt talál és nem a mai világot, de ezen nem lepődik meg. Bárhol jár. Itáliában vagy Portugáliában, norvégoknál vagy lengyeleknél, mint polgár tudja, nem létezik egységes európai időkontinuum, mint költő azonban megrendülten veszi tudomásul, hogy olykor karnyújtásnyira van tőle a ..harmadik világ”. De dühöngni csak akkor kezd, ha valaki például azt mondja egy jelenségre, hogy az ..tipikusan olasz: szeretnék felugorni, felborítani a széket és kirohanni a szobából. Létezik-e ostobább találmány, mint a »néplélektan«, ez a sztereotípiákkal, előítéletekkel, időes recues-kkel megtömött dohos lomtár... Mégis örök életűek ezek a nemzeti viseletbe öltözött, bugyuta kerti törpék: a szalmánál is szőkébb, hallgatag skandináv; a bikanyakú német, kezében söröskorsó; a vörös képű, fecsegő ír, akiből árad a whiskyszag, és természetesen a bajuszos olasz, aki az érzéki örömök barátja, ám sajnos megbízhatatlan, zseniális, de lusta, szenvedélyes, de intrikus .. .” A felsorolásból hiányzik a magyar sztereotípia. Fogadjuk elismerésként? (Fordította: Kurucz Gyula.) (Európa, 1992. 411 old., 250 Ft.) Claudio Magris: Duna Tegyük fel, hogy van olyan Esterházy Péter-rajongó, aki a világegyetemet csak az ő írásaiból ismeri- Nos, még az ilyen fitosznak is tudnia kell a Hahn-Hahn grófnő pillantása óta, hogy létezik Claudio Magris műve, a Duna, hiszen azt a magyar író megnevezni méltóztatta „A fel (nem) használt szakirodalom” című regiszterében. S nagyon jó okkal. Hiszen a trieszti professzor, a Habsburg-birodalom nagy hírű kutatójának könyve ugyanazt a célt tűzi maga elé, amit az Esterházy-opus alcíme: „lefelé a Dunán”. Az eredetileg 1986-ban megjelent mű most „testi valójában” is, Kajtár Mária szép fordításában, kézzelfoghatóvá vált. A „szép” ebben az esetben nem üres kifejezés. A Duna — melynek műfaja az esszé és a tudós útikönyv között ingadozik — mindenekelőtt szép. Mindenütt és mindenek felett a folyó mentén a szépet és a maradandót keresi. S aki keres, az talál... Természetesen akkor, ha szeme szimbólumokat lát a Duna fodraiban. Claudio Magris mosolytalanul mondja: „Szimbolikus összefüggésekben a Duna gyakran testesíti meg azt, ami a német embernek visszatetsző s vele homlokegyenest ellenkező: a Duna az a folyó, amelynek a partján a legkülönbözőbb népek találkoznak és keverednek egymással — míg a Rajna egészen más: ő a germán faj tisztaságának mitikus őrzője.” Ha mosolytalanul is de Claudio Magris ebből azért azt a következtetést vonja le, hogy a Duna a „szebb”, ámbátor, később is megkockáztat' ilyen passzuson,'aff“7A 'német lelki alkataimban gyönyörű szép virágot hozott.” A virág: a Scholl-testvérek akik puszta kézzel (sokszorosítógéppel, röpiratokkal) szálltak szembe a harmadik birodalommal, s ezért életükkel fizettek. Claudio Magris mindent tud, amit érdemes tudni a Duna mentén. Tudja, hogy hol halt meg Franz Kafka Kierlingben, hol lakott Bécsben Wittgenstein, melyik ablakból vetette ki magát Egon Friedell, a mostan újra felfedezett kultúrtörténész (az ok: nem akart a Gestapo kezére kerülni) s így tovább. A múlt — ahogy egy érzékeny lélek és egy szorgalmas tudós látja — áll elénk. A szépség a drámában is benne rejlik, a mából — sugallja a könyv — hiányzik az igazi dráma. Bizony a Duna menti változások alig érintik meg Claudio Magrist. Magyarországon az establishment kalauzolja tisztességesen és tudóst megillető stílusban. Cserébe a Claudio Magris — mint Hahn- Hahn grófnő — csak fél szemmel nézi a múlt és a jelen közti vékony és anarchikus sávot. Bár például Pozsonyban azt látja, hogy Prágával ellentétben, ahol az „elhagyatottság és a halál ígérete ül”, a szlovák város „vérbő és vidám, életerős és expanzív”, és a szlovákok „meghatározóbb szerepre” készülnek. Ennek ellenére: a „volt” erősebb, mint a „van”. Vajon ettől „maradandóbb”-e a könyv? Nehezen eldönthető. Claudio Magris is helyénvalónak tartotta, hogy a magyar kiadáshoz utószót szerezzen, melyben azt az abszurd kérdést válaszolja meg: vajon mit írt volna, ha utazása a folyón 1989-ben esik meg? A választ érdemes emlékezetünkbe vésni: hangja lelkesültebb lenne, mert hisz’ a világ megváltoztatható, de aggodalmasabb is, mivel a „tegnap kísértetei” hiába tűntek el, bármelyik pillanatban felbukkanhatnak a „tegnapelőtt kísértetei”. (Európa, 1992. 455 old., 350 Ft.) Lothar Späth: 1992. Európa álma Első pillantásra száraz és történeti érdeklődésre számot tartó könyv, mely a tekintélyes német politikus elmélkedéseit és javaslatait fogja kevétbe az egységes Európáról. Bosszankodni persze rögtön lehet. A magyar kiadás előszava két és fél oldalon Magyarországot következetesen — s gondolom, nem a kitűnő szakfordító, Füzéresi András tehet róla — Kelet- Európához sorolja, és ezzel teszi Magyarországot rögtön az európai integráció standby listájára. Forróvá a könyvet — a dániai népszavazás után — elsősorban a negyedik és ötödik fejezet teszi. Az előbbiben Lothar Späth az európai kultúrpolitikához ad szempontokat, az utóbbiban a nemzetállamok jövőjét elemzi. Mindkét kérdés élénken érdekel bennünket is. A szerző pontosan látja, hogy a kulturális politika ,,az állam önértelmezésének egyik kulcsterülete”, és ezért a Gazdasági Közösség alapítói nem akarták, hogy valamiféle központi kulturális bürokrácia „fűnyírója” nivellálja az egyes országok kultúráját. De nolens volens a nivellálódás — american way of life — létrejött. Erre rosszul reagált a közös piaci bürokrácia, és például „olyan érzéketlen maradt a nemzeti filmalkotás önálló kulturális értékeit illetően, mintha csak a csavartermelés állami támogatásáról lett volna szó”. Lothar Späth javaslatai a lassú integrálódásról és a régiók kultúrájáról elsősorban az iskolára vonatkoznak. Úgy gondolja, hogy mindenkinek két-három nyelvet kell kielégítően tudnia, lehetővé kell tenni a diákok tartós külföldi tartózkodását, egyáltalán a kultúrában többdimenziós kapcsolatrendszert kell kialakítani. A német politikus ezen méltánylandó eszmék mellett azonban egy szót sem szól a nagy nemzet-kis nemzet nyelvéről, a „nagy” kultúra-„kis” kultúra helyzetéről, holott bennünket, „dánokat” fölöttébb érdekelne álláspontja ezekben a kérdésekben is. Voltaképp a nemzetállamiság kérdésében is zavaró a szűkszavúság. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az európai integráció csak a nemzeti szuveneritásról való részleges lemondással jöhet létre. Lothar Späth számára természetes, hogy veszélyek rejlenek „a nemzeti érzelmek állami kultiválásában”. Például az, hogy a nemzeti eszme jegyében az állam gátlástalanul korlátozhatja az egyén szabadságát. Rámutat arra a nálunk is csak ritkán hangoztatott jelenségre, hogy nincs európai nemzetállam, amely polgárainak épségét, biztonságát önmagában garantálni tudná, vagy képes lenne elhárítani egy ökológiai katasztrófát. De azt is látja, hogy a nemzetek többet,hisznek országuk cselekvési lehetőségeiről, mint ami számukra objektíven adott. Miért ez a tévhit? Mert ez tudja lelkesíteni a nagy nemzeteket. S ez a konfliktus lényege: az európai integráció vesztese a nemzetállam, egyáltalán az államiság lesz. Amikor nemcsak a külhatalmi, hanem belügyi kérdésekben is csökken a mindenható állam kompetenciája. Különösen látványos lesz a csökkenés az ország területén működő multinacionális gazdasági szervezetekkel szemben, amelyekre csak összeurópai szabályozás vonatkozhat. Cserében remény nyílhat a népesség nagy részének az európai standard életminőséghez való felzárkózáshoz ... No de, ha egyszer a dánoknak ehhez nem kell felzárkózni, és ha másutt ennél az életminőségnél többre tartják a nemzeti (korlátozott) önrendelkezés zászlólobogtatását? Ha a nemzeti érzés meglovagolható háborús konfliktusokban is, akkor bizony Lothar Späth racionalizmusa elégtelen, mint ahogy az az európai integrált szervezetek válságkezelő programjainak csekély hatékonyságából is kitetszik. "Az eredetileg 1989- ben megjelent könyv „álma” a maastrichti szerződéssel valósággá vált. Azt azonban Lothar Späth sem állíthatja, hogy az idei, a valóságos 1992-es év azonos lenne könyve címében szereplő évszámmal, vagyis az álmok 1992-jével. A valóság — netán az ébredés — kevésbé lelkesítő, mint az a mérnöki álom, amit például Lothar Späth is álmodott. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991. 380 old., 360 Ft.) Lengyel László: Tépelődés Lengyel László tavaly megjelent könyve, a Micsoda év! a Szépirodalmi Kiadó „Magyarország felfedezése” sorozatában jelent meg. Az idei is, és mégis micsoda különbség! Nemcsak abban, hogy az 1992-es esszégyűjteményt a T—Twins Kiadó gondozta, hanem a hangvételben: Lengyel László 1989—90-ben írt esszéiben még munkált a bizakodás, még mert tévedni. A mostani gyűjtemény hangja rezignált, és csak azt írja le benne, aminek utána lehet nézni, illetve — s végül ez a legfőbb különbség —, aminek már nincsenek tényszerűen ellenőrizhető körvonalai, lévén tiszta irodalomigen, Lengyel László esszéi már az irodalommal ölelkeznek. Van egy olyan ciklusa, amelyben ez nyilvánvaló, hiszen az író már nem a politikát, a jelenkor történelmét kutatja, hanem a legszemélyesebb sorsot, némileg giccsesen szólva, az „életet és a halált”. S az is irodalom, ahogy jellemképeket készít: a köztársaság elnökéről, miniszterelnökéről és valamely miniszteréről. Mintha a politikai elemző, a fordított Kasszandra, aki népszerű, bár nem teljesülnek jóslatai (Tamás Gáspár Miklós maró kritikája Lengyel Lászlóról), rájött volna arra, hogy a mai politikai életünk szereplőit a személyiségpszichológia eszközeivel kellene megközelíteni. Mert ideológiájuk, politikai eszméik, súlyos stratégiájuk, nos, az nincs, annál inkább van személyiségük — vonzó és torz vonásokkal —, „karakterük”, amelynek kutatása jobban megmagyarázza viselkedésük logikáját, mint bármi más, úgymond objektív tudomány. Az Önmagunkban eltévedtünk című írás már-már totalizálja a pszichológia világmagyarázó erejét, amikor a demokrácia (és főbb szereplőinek) dadogását arra vezeti vissza, hogy „a magabiztos korábbi én belezavarodott önmaga magabiztosságába. (...) önmagadnak önmagadban nincs helye. Már csak a kórházban találkozol önmagaddal.” Egyébként — amint a Régi új helyzet zárópoénja mondja — „ott vagyunk, ahol elindultunk”. Esetleg ennek következménye az irodalom; alakul az az utalásokban, allegóriákban gazdag nyelvezet, amellyel — az értők az értőknek — mindig is mindent kimondtak. De ha irodalom, akkor a normatív esztétika baljós árnyát is vállalva, fel kell hívni az író figyelmét arra, hogy iránya veszedelmesen sztenderizálódik. Kopogós, rövid mondatok, aforisztikus talányok, paradoxonok számolatlanul, s mindennek tetejébe (a szövegek szövetét át- meg átszőve) költői idézetek: ez az esszék alapképlete, ami nagyon hamar „önjáróvá”, azaz modorossá teszi Lengyel László irodalmi próbálkozásait. Hogy az ő stílusában zárjam soraimat: „Kár lenne. Tovább szegényednénk. Mert »aki szegény, az a legszegényebb«.” (T—Twins Kiadó, 1992. 242 old., 280 Ft.) 1992. JÚNIUS 26. VISKY ANDRÁS: Az ember itt A testnek az ő szenvedése cél előtt? Vagy tán a légszomj stációi? Egy hely az ég alatt, ahol lerogyni? Kicsuklani? Amíg a másik még elél felél egy újabb kört? És nélküled? Mi van, az abba soha se maradna? Csak része vagy? És senki sem akadna, ki helyetted egész? (Halál-tünet?) Ki kérdez itt? S vajon ki válaszol? S a válasz ismét újabb körre szól? És visszakövetkeztet eredetre? S az újabb mondat újabb szerzemény? Ragadomány? Avagy talán: remény? (Az ember itt kevés a szeretetre.) 44 P 11 la ÉLET ÉS« IRODALOM