Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-09-04 / 36. szám - Papp Ágnes Klára: • könyvkritika | Ex libris • Alain Robbe-Grillet: A kukkoló (Európa) | Bohumil Hrabal: Házimurik (Európa) | Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége (Európa) | Friedrich Dürrenmatt: Zűrvölgy (Európa) | Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában (Európa) (11. oldal) - Kozma György: rajza • kép (11. oldal) - Selmeci István: rajza • kép (11. oldal)

EX LIBRIS PAPP ÁGNES KLÁRA Alain Robbe-Grillet: A kukkoló Röviden összefoglalva Alain Robbe- Grillet-nek A kukkoló című könyve egy kéjgyilkosság története. Bővebben ki­fejtve, noha ez az egyetlen kézzelfogható és említésreméltó esemény a külvilág szempontjából, a regény mégsem erről szól. A mű logikája más: a tárgyi világ leírása határozza meg, a gyilkosság ténye alig-alig jut felszínre. A tények és tár­gyak a rögeszméig uralják a főszereplő gondolatait. Ez nagyítja fel az alibi és a bűnjelek problémáját, ezt közvetíti a re­gény stílusa, a részletekbe menő leírások tömege. A mű logikáját követve ez a stí­lus maga a történet. A részletek túlhang­súlyozása, az aprólékosság azt a benyo­mást kelti, hogy nincs fontosabb és ke­vésbé fontos mozzanat, nincs átfogó je­lentés. Az értelmet adó egész hiányában pedig a képzelet és a valóság határa el­mosódik, az embertől független részletek veszik át a főszerepet. A tárgyi világba bezárt, elidegenedett ember a Robbe- Grillet regények jellemző szereplője (a Radírok hiába­ kereső főhőse is ide so­rolható). Épp ezért zavaró, hogy a leírások nem mindig teremtenek világot, követhetet­len aprólékosságuk miatt. Időről időre szétzüllik a stílus, ellentétben a Robbe- Grillet filmekben létrejövő érzéki kép­szerűséggel (a nálunk is játszott filmek közül a Szép fogolynő-t említem meg, mivel ez kimaradt a fülszövegből). A regény másik szempontja — a világ tárgyszerű elembertelenedésén túl — a gyilkosság morális vonulata, amely úgy­szintén az elidegenedés kérdésébe torkol­lik. A kéjgyilkosság leleplezetlenül ma­rad, míg a lány halálát mindenki igazsá­gos ítéletnek tartja. Az erkölcsi arány­tévesztés, a bűn és ártatlanság határai­nak elmosódása megint csak az átfogó értékrend hiányát körvonalazza. (Európa, 249 old., 200,— Ft.) Bohumil Hrabal: Házimuzik Hrabal bármely regényének recenzá­­lására vállalkozzunk is, nagyon nehéz elkerülni az elkoptatott kifejezéseket. A stílus melankolikus báját, az emberköz­pontú szemléletmódot érzékeltetni, anél­kül, hogy ebbe hibába esnénk. A Házi­murik ,,kulcsközhelye” a rácsodálkozás a világra. A „sörgyári” regények után Hrabai új önéletrajzi triológiát indít el ezzel a könyvével, amelynek narrátora nem maga az író, hanem felesége. Az ő szemszögéből látjuk közös életük kezde­tét, szerelmüket. Életükben a háború után alig tengődő, egykor tehetős polgár­famíliák tagjainak sorsa tükröződik, kap­csolatuk a kitelepített szudétanémet csa­ládból származó lány és a cseh férfi meg­békélése. Hrabal hitvallása ezeknek a jellemzően közép-európai végleteknek, a politikai, társadalmi nemzetiségi ellentéteknek a feloldása az életben. Hrabal stílusa hiá­nyában megint csak ellaposított ars poeti­ca mély igazsága és bölcsessége az írói tisztánlátásban gyökeredzik: a megbéké­lés nem a sokszor szomorú valóság leta­­gadásában, hanem elfogadásában áll. Ez a szemlélet oldódik stílussá Hrabal regé­nyében. Ez tükröződik a világgal való azonosulásban (már csak az első személyű elbeszélés révén is), a színes apróságok megfigyelésében és leírásában, az elnéző szeretetet sugalló kesernyés humorban. A főszereplőnőt szerelme erre, a világ­látásra ébreszti rá. Megtanítja, szeretet­tel fogadni az életet, az embereket, ön­magát, arra, hogy Hrab­’ szavaival ne „krumplis pogácsának, hanem tejszínha­bos csokoládétortának” érezze magát, így valóra válik az író vallomása: „ ... mert én folyton azt hiszem magamról, hogy író vagyok, hogy egyszer mégis írok egy könyvet, amelyben benne lesz az egész bűbájos apokalipszis, egy könyvet, egyet­len könyvet, amelyben nem pusztán a szemtanú vallomása lesz benne, hanem a tényekből feltörő poézis is.” (Európa, 234 old., 220,— Ft.) Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége Ha Hrabal regényét a leírt világgal va­ló azonosulás határozza meg, akkor Kun­dera stílusára a tárgytól vett szinte tudo­mányos távolság jellemző. Nehéz két ennyire eltérő hangulatú művet találni, amelynek ugyanaz az igyekezet alakítaná világát: a közép-európai­ tragédiák és egyéni sorsok összefonódásának vizsgá­lata. Csakhogy míg Hrabal teremteni akar, addig ebben a regényben Kundera kimeríthetetlen elemzőkészsége mutatko­zik meg. A történelmi-politikai esemé­nyek, lélektani folyamatok és maga az írás aktusa is bonckés alá kerül (talán nem véletlen, hogy az egyik főszereplő sebész?). A Lét elviselhetetlen könnyűségé­ben az író négy sorsot görget maga előtt. Nem azonosulni akar velük, hanem belé­jük hatolni. A szereplők cselekedeteinek, szavainak, álmainak okát keresi, élet­­szemléletük alapvető eltéréseit. Az elem­zőkedv azonban nem megy az olvas­mányosság rovására. Az a benyomásunk támad — sokkal inkább, mint más írók esetében —, hogy valóban egy másik em­ber szemével látjuk a világot. Ugyanazo­kat az eseményeket négyük eltérő néző­pontjából követhetjük: a szoknyavadász Tomás vívódását szeretői, illetve felesége, Tereza között és Tereza őrlödését Tomás iránt érzett szerelme és életmódjának el­fogadhatatlansága közt. Elkövetkezik ’68, a Prágai Tavasz, és ez fordít a szereplők sorsán. Beszegődik Tomás kedvenc sze­retőjének szempontja: Sabina ekkor disz­­szidál. Személyében egy új életlehetőség, a semmihez nem kötődő lét elviselhetet­len könnyűsége elevenedik meg. A ne­gyedik sors Sabina svájci szeretőjéé, Franzé. Kettejük kapcsolatában a két kultúra távolsága tükröződik. A Meg nem értett szavak szótára meghökkentő egyszerűséggel és tisztánlátással tárja ezt elénk. A ’68 utáni cseh értelmiség másik lehetősége: az otthonmaradás és a foko­zatos lecsúszás, a szűk korlátok közé szo­rított lét elviselhetetlen nehézsége érvé­nyesül Tamás és Tereza életében. Valamennyi sors egy-egy filozófiai problémára épül: arra az egzisztenciá­lis kérdésre, amely öntudatlanul a sze­replő egész életét meghatározza. Az ilyen filozófiai-lélektani levezetések közt — noha valamennyi krisztálytiszta és plasztikus — Terezáé a legjobb. Any­jához fűződő kapcsolatától az ál­maiig minden mozzanat tökéletesen ki­dolgozott és elemzett, anélkül, hogy az összkép rovására menne a részletes kidol­gozás. A tudományos megközelítés nem von le a művészi megjelenítés értékéből. Kundera előbb maga teremti meg azt az organikus világot, amelyet aztán ap­rólékosan elemez. A kezdeti, Hraballal vont párhuzamhoz visszatérve, művésze­tük eltérésének forrása az írásból alko­tott elképzelésük különbségében van. Elég összevetni Kundera vallomását az előbb idézett Hrabal hitvallással: „Regé­nyeim alakjai az én saját, meg nem való­sult lehetőségeim... A regény nem az író vallomása; a regény azt vizsgálja, mi az emberi élet a csapdában, amellyé a vi­lág vált.” (Európa, 404 old., 298.— Ft.) Friedrich Dürrenmatt: Zűrvölgy Az Európa kiadó — az olvasók felüdí­­tésére és a gyűjtők gyönyörűségére —­ az eddig felsorolt jó könyvek mellett ki­adott egy rossz Dürrenmatt-művet is. A Zűrvölgy­ben a szürrealista filozófiai re­gényt és a társadalmi, politikai szatírát nem sikerül közös nevezőre hozni. Oly­annyira elszakad egymástól a két műfaj, hogy egy darabig egyre növekvő zavarral és értetlenséggel olvassuk a könyvet, míg hirtelen ráébredünk arra, hogy azért nem találtuk a megoldást, mert a belső összefüggést kerestük. Amint azonban nem feltételezünk ilyesmit, egyből vilá­gossá válnak a külső összefüggések: a kozmikus távlatú szürrealista víziókkal és bibliai nevekkel, utalásokkal vallási távlatúvá tett filozófiai parabola nem más (bár először többet sejtet), mint a pénz hatalmának ironikus mitologizálása. Az elhagyatott svájci falu szanatóriuma (ahol nyáron milliomosok töltik szabad­ságukat lélekmegváltó nyomorban, télen pedig nemzetközi hírű bűnözők húzzák meg magukat) virágzásának és bukásá­nak története a svájci társadalom elpu­­hultságát és pénzközpontúságát gúnyol­ja ki. Csakhogy a két véglet, az elvont és a konkrét nem olvad össze harmonikusan — mindegyik szempontjából a másik fe­lesleges — mintha két össze nem illő re­gényrészletet akart volna ötvözni az író. A tűrvölgyi szanatórium ironikus és ab­szurd e­setekben bővelkedő története — amelyn­ek lényege épp az események és szereplők földhözragadtságában lenne — talaját veszti a homályos, elvont értelmet sejtető ószövetségi nevek és a látomá­sok között. A „szakálltalan Isten” törté­netének, a róla szóló elmélkedéseknek a hátterében pedig nem áll átfogó gondo­latmenet, amelyben helyet kapnának a Dürrenmatthoz méltó módon megírt szür­reális részletek is. Ezért a részletek regénye a Zűrvölgy. Nem metaforikusan, mint Robbe-Grillet művénél amelyben az egész hiányát ki­fejező rész metafizikus értelmű, hanem szó szerint. A jó ötleteket és a rendkívüli látomásokat nem sikerül regénnyé ková­csolni. (Európa, 140 old., 220,— Ft.) Agatha Christie: Gyilkosság Mezopotámiában Nem tudom, megfigyelték-e már a krimiolvasók, hogy Agatha Christie re­gényei nem csak azért élvezetesek, mert komplikált és mégis kitalálható vagy an­nak tűnő rejtélyek vannak bennük, ha­nem azért is, mert megnyugtatóan hat­nak az emberre. A gyilkosság kusza szá­lai mögött a mindig változatlan embertí­pusok és a polgári milien rajzolódik ki Agatha Christie legjobb krimijeiben. A Gyilkosság Mezopotámiában is ezt a vi­lágot teremti meg az egzotikus régészeti kutatás keretein belül. Az angol régész­kolóniában a szokásos típusokat gyűjti össze az író: a nagytekintélyű profesz­­szort és a bűbájos szépasszonyt, a mun­kaadóját bálványozó középkorú asszisz­tensnőt és a könnyelmű fiatalembert, a józan ápolónőt és a mesterdetektív Poi­­rot-t, hogy a bűntény szerepeit már sza­badon ossza ki, a gyilkos kilétét az utol­só pillanatig ügyesen titkolva. Ez a krimi azonban nemcsak azért jó, mert öntudatlanul azt a benyomást kelti, hogy a világon rend van, ami a bűntény leleplezésével helyreállítható, hanem azért is mert a gyilkosság ördögien zse­niális, egyszersmind pofonegyszerű. Agatha Christie itt nem esik a túl­­pszichologizálás hibájába, és nem szorul rá olyan cselekre sem, mint az informá­ciók egy részének eltitkolása. Mindent tudunk és mégse jövünk rá. Egyszóval a Gyilkosság Mezopotámiában Agatha Christie legjobb művei közé tartozik, aminek színvonalát végre emeli a for­dítás (Szilágyi Tibor munkája), ellentét­ben a mostanában kapható kiszótározott de le nem fordított krimikkel. (Európa, 258 old., 170.— Ft.) Kozma György rajza Selmeci István rajza

Next