Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-11-06 / 45. szám - Lányi András: A másik köztársaság • Liget (7. oldal) - Balassa Péter: Álom és forradalom • Liget (7. oldal) - Beney Zsuzsa: Dialógus az álomról • Liget (7. oldal) - Földényi F. László: A tágra nyílt szem • Liget (7. oldal) - Vay Tamás: Álomtalanodás • Liget (7. oldal) - Márton László: Az álomfejtő és az álomkufár • Liget (7. oldal) - Karátson Gábor: Az aszály álmai • Liget (7. oldal) - Donáth László: A prédikátor • Liget (7. oldal) - Levendel Júlia: Mélyinterjú • Liget (7. oldal) - Tandori Dezső: „…egy álom által elvégezni mind…” • Liget (7. oldal)

LÁNYI ANDRÁS: A másik köztársaság A' „rosszul integrált” birodalmak', kül­ső kényszer szabta államhatárok között a polgári nemzetté válás útjára meg­késve lépő közép- és kelet-európai népek nemzeti ideológiájába azokon a ponto­kon épült be az idegengyűlölet, ahol ren­deltetése a kulturális tradíció, a nemze­ti öntudat hiányosságainak elfedése volt. Ellenszere tehát nem a nemzet fo­galmához asszociált szimbolikus érték­­tartomány „meghaladása” volt, hanem annak elmélyítése és tudatosítása. Ak­kor ugyanis nyomban kiderül, hogy az ezeréves egymásrautaltság, a kulturá­lis kölcsönhatások sokasága éppen eb­ben a térségben milyen eleven és erőtel­jes élményközösséget teremtett az együtt élő népcsoportok között. Szokások, jel­képek, hagyományok oszthatatlan (ki nem sajátítható) közösségét, melynek tudata a kollektív emlékezetben sokkal mélyebben vert gyökeret, mint a poli­tikai szándékok szolgálatában időről idő­re felkorbácsolt nemzeti gyűlölködés. A­ gyűlölet hagyománya csupán a hagyo­mány gyűlölete, azé a hagyományé,­ melynek közösségét meg kellett tagad­nunk a kényszerű osztozkodás során. A kultúrák jelképrendszerei nem zár­tak, egymásra utalnak. Kirekesztő szem­beállításuk a saját értékvilág lerombolá­sához vezet. Párbeszédük annak a szel­lemi közösségnek a felismeréséhez, amely realitássá teszi az összetartozást: embe­rek, fajok, nemzetek között. Ez kijelöli helyünket az élet egyetemes rendjében, és megállapítja felelősségünket a Másik­ért (minden élőlényért, e rendért) — szabadságunk mértékét. Olyan mérték­ben vagyunk szabadok, amilyen mérték­ben másokkal azonosulni tudunk. BALASSA PÉTER: Álom és forradalom 1.A kezed, mondom apámnak, most is milyen meleg, pedig én nem akarok be­szélni veled. Nem megyek sehová, érted? Elegem van, nem megyek próbára, zár­ják be, legyen vége”. Ő mozdulatlanul áll a pincénkben, tumultus van, a ház minden lakója ott szorong napok óta. Bejöttek az oroszok megint, lövik a vá­rost. Apám épp most érkezett meg az Operából, kezében egy jókora liba. „Csapzott vagyok a loholástól” — mesé­li, kezében a libával, amit az Operaház földszinti ruhatárában osztogattak a tár­sulatnak egész nap. Az összes magán­énekes, a kórus, a zenekar, a műszak, a tárak, az adminisztráció, a munkásta­nács türelmesen sorban állt, és Hamvas néni, a földszinti ruhatárban balról az első Öregasszony, osztogatta a szárnya­sokat. Operaszaga van, szolgálati kötényt hord, koromfeketét, csak a gallérja meg a kezelője hófehér. Hamvas néni nagyon kedves volt, és mindenkit megnyugta­tott, hogy a libákat majd levonják az ’57 májusi fizetésükből, ne aggódjanak. El­végre forradalom van, lőnek, de mi vi­dámak vagyunk, mondogatják egymás­nak apám szerint, amikor kezemben A Senki fiával, amit kapkodva hoztam le 4-én vasárnap hajnalban a pincébe, hogy legyen olvasnivalóm, megkérdezem, hogy a fenébe jutottál be innen az Operába, édes jó apám? Mi sem egyszerűbb ennél, feleli, a Clark Ádám téren puhán mel­lém gördült egy hollófekete, így mond­ja, hollófekete limuzin, és kinyitják az ajtaját, na, gondolom, most elvisznek, hát nem kiugrik belőle egy apró termetű koreai?, sűrűn hajlong és a kocsiba in­vitál, felismertek, húzom ki magamat, beülök, németül beszélgetünk, ő az at­tasé, persze a kultúrattasé, elmondja, hogy náluk Keleten tisztelni és segíteni kell a kövér és öreg embereket. Minden­ki, apám tisztelői a házból, szomszé­daink hálásan nevetgélnek, én földhöz vágom A Senki fiát, és kiabálok: „Hagyd abba! Abbahagyni! Bezárni, függöny le, nem kérem, nem, ma nem lesz előadás, és később se, vége a forradalomnak. Oszoljanak! Pofa be!” 1992. NOVEMBER 6. RODALMI ÉS ÖKOLÓGIAI FOLYÓIRAI az ÉS-ben Álmomban — még ez év elején — a Keleti pályaudvar környékén épü­lő, Bábel tornyához hasonlatos építkezésen, a cigány hegesztők kö­zött megpillantottam Tandori Dezsőt. Ez adott szerkesztői indítékot a Liget decemberben megjelenő álom­számához, amelyből az „ÉS” ol­dalnyi vendégségét élvezve néhány fénylő pontot szeretnék idézni, esszék önállóan is megálló részleteit, mondatokat — remélve, hogy az olvasó az egészhez is kedvet kap, és a tizennyolc meghívásos álom­hoz, Bálint Endre grafikáihoz, meg a nyolc másik íráshoz társulva el­időzik Ligetünkben. Horgas Béla BENEY ZSUZSA: Dialógus az álomról Ébrenléted bizonytalan közegében nem tévedsz-e, álmodó? A képek, melyekkel magadhoz szólsz, vajon nem a világ ké­peiből alakultak-e? Hogyan is szólhatna hozzád csak a saját múltadból lepárolt titokzatos nyelven a ház, a folyosó, a hegycsúcs, a fémesen csillogó, fémsima , és nem fém-, hanem tükörsima, és nem tükör-, hanem foncsorsima, és nem foncsor-, hanem vaküveg-sima, és nem is sima, hanem kifejezhetetlenül közöm­bös, nem érintkező felület, egy régi-régi álmodban látott harctér, mocsaras lapá­lyán elnyúló pocsolyáival, és a halott ka­tonák a tócsák megtöretlen felszínében? A víznek mint cselemnek, a tónak mint lélek­képnek, a halálnak mint rettenet­nek, az alkonyati piros fénynek —­e mégis­ vigasztalónak a jelképek hány és hány zsilipjén kell átbukniuk ahhoz, hogy végül is e kép leírhatatlan­ságába b­i­sűrűsödjenek?­­ " FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A tágra nyílt szem Amikor felébredtem, először a tányér­nagyságú szem képe villant elém. Ez volt az álom legemlékezetesebb mozza­nata: a szem, amely engem vett célba. Később lassan derengeni kezdett az álom többi része is; a hal furcsa, ősi kö­vületre emlékeztető teste: a víz alól elő­tűnő nagy árnyék; a híd, amelyen áll­tam; az emberek, akik velem ellentét­ben semmit nem vettek észre — vagy semmilyen félelmet nem éreztek. A szem azonban nem hagyott nyugton. Egész nap kísértett, sőt, a következő na­pokon sem hagyott békén. Ismerősnek éreztem ezt a szemet. Nem sokkal ko­rábban egy másik álomban már talál­koztam vele; akkor egy mellettem el­vágtató mamutcsorda egyik tagja né­zett rám ugyanezzel a szemmel, s ugyanígy, figyelemmel és melegen. De az csak egy pillanatig tartott, s egyéb­ként is, a vágtató ősállatok olyan ijesz­­tőek voltak, hogy félelmemet az a rövid, bár sokat sejtető pillantás nem tudta ellensúlyozni. VAY TAMÁS: Álomtalanodás Alig két héttel „A Posztmodern Ame­rikában” c. könyvem megjelenése után arra riadtam az egyik éjszaka, hogy egy iszonyú, de a folytatólagos álmok mód­ján mégis ismerősnek tűnő „gép” befog­ta a jobb hüvelykujjamat, minden til­­takozásom, könyörgésem, bizakodásom is reményem ellenére fogva tartotta, majd átroppantotta, valahogy úgy, aho­gyan egy dupla lyukasztó perforál és szétvág. Néma, de leírhatatlan fájda­ lommal regisztráltam,­ hogy szétesett a jobb hüvelykujjam, a könyörtelen, ke­gyetlen gép pedig — leginkább óriás kombájnhoz hasonlított — dohogva-dü­­börögve odébb állt, olyan perspektivikus torzulással, mintha nagylátószögű len­csén át figyeltem volna. Ahogyan föl­riadtam, az első eszmélkedésben leírtam az álmot, és persze a feltoluló magyará­zatot is rögzítettem. Első gondolatom volt, hogy ez a Halál. A Gyűlölet szerkezete, amelyik az Élet ellen dol­gozik, folytatódott eszmélődésem. És ve­le a dac, a keserű, konok ellenállás tá­madt föl bennem, hogy nem adom meg, és egyáltalán nem adom magam. MÁRTON LÁSZLÓ: Az álomfejtő és az álomkufár - Történt- egy ismer, hogy­ egy álom-,, aki Józsefnek nevezte magát,­­ a hegyekből­­ alázúduló forgószéllel együtt-megérke­zett az egyiptombéli Fáraó tömlöcéhez, és besüvített a falak résein, mert ebben az álomban a tömlöc falai gyengék és szakadozottak voltak, lazán illeszkedő téglákból ügyetlenül egybeépítettek vol­tak, ez pedig a fejedelmi hatalom ha­nyatlását és a pártviszályok elfajulását jelenti. József, az álom besüvített a falak résein, küszöb adta mestergerendának, mestergerenda szelemenfának, szelemen­­t­a szarufának, szarufa lécnek. Léc adta szegeknek, szegek adták szalmának. Szalmáról elillant József, az álom, és az álommal együtt elillant az egyiptombeli Fáraó tömlöce, és elillant a hegyekből zúduló forgószél, és elillantak maguk a hegyek is. Ám ez alatt az egy pilla­nat alatt, amely esztendők hosszú sorá­nak volt álmodható, a tömlöcben őrzött fősütőmester találkozott az álommal, és a tömlöcben őrzött főpohárnok is talál­kozott az álommal. Mindketten azt ál­modták, hogy az álom — ez a szeretet­­re méltó, szépséges ifjú — velük együtt raboskodik az egyiptomi Fáraó tömlö­­cében. KARÁTSON GÁBOR: Az aszály álmai Mit tudom én. Lehet azért, hogy mire ez az írás megjelenik, a kánikulának vége. Végül is: elképzelhető. Elképzelni sok mindent lehet. De én már elképzel­ni sem tudok mást, csak ezt a sivata­got, ami most van. „A sivatag növek­szik”, mondta egy régebbi német filo­zófus. Die Wüste wächst. — Lehet, el­jön egyszer az ősz is. Ha nem az ősz, a tél. Hiszen az ősz nem létezik már! Esik talán majd egyszer egy kis eső is. S mi nézzük majd az esőt, s azt hisz­­szük, álmodunk. Akkor sem fogom elfelejteni már, soha, ezeknek a hónapoknak az iszo­nyatát. Iszonyatát ennek az egész 1992- es esztendőnek, amely: fekete. Hiába süt annyira a­­Nap, mint egy égve felejtett gáztűzhely. Elkezdődött, na persze. A környezeti katasztrófa új,­ magasabb fokozatába lép. DONÁTH LÁSZLÓ: A prédikátor Sok prédikátor nyűggé lett szolgá­lata talán abban leli okát, hogy sem­milyen víziójuk nincs hallgatójukról, és ezért nem tudják, mit is kell szavuk­nak munkálnia. Számukra a kinyilat­koztatásnak csak múltja van. Prédiká­ciójuk álomtalanul csak visszafelé, a textuson tájékozódik. A vakká lett pré­dikátort sem az ige, sem az igét hallga­tó jövője nem izgatja. Lelkében vall kárt, áldozatául esve e kornak, mikor szolgáltatásként fogja föl szolgálatát, s fogyasztási cikké degradálja az evangé­liumot. Amely azonban ma is megha­­misíthatatlanul és szelíden a jövőbe hív, az ígéret és a remény honába, oda, amit Jézus egyetlen képben így mondott: Isten országa. Ez volt az ő álma. LEVENDEL JULIA: Mélyinterjú képzelje, akkor éreztem s persze ér­tettem is meg, miféle kutyaszorítóba kerültünk, pontosabban, én mibe ga­­balyodtam, amikor rádöbbentem, hogy sohasem álmodom az ízlésem szerint. Ha csakugyan úgy gondolkodnék és élném meg a dolgokat, mint egy aufklérista, hát legalábbis összeszedettebbeket ál­modnék. Nézze, mindig is tudtam, hogy álom és vágykép felcserélhetősége bu­gyuta tévedés, romantikus homályba taszítás és költőieskedés csupán. Az em­ber nem azt álmodja, amire vágyakozik. Fiatalon, azt hiszem, mindig szorongásos, menekülős, iszonyatos álmaim voltak, s örültem, hogy később esetlegesebbek lettek, bár töredezettebbek is. Olykor mulatságos, groteszk jelenetekben buk­dácsoltam, felébredve mindegyik hamar szétesett, még a történetekkel összepán­tolt álmok is. De talán megbocsátható ez a konvencionalizmus, igen, örültem, hogy már nem kell folyvást fuldokolva ■kapaszkodni, hajszoltan futni, zuhanni; nem készültem kaszkadőrnek. Minden­esetre az álmaim — s meglehet, a leg­több ma élő ezzel ugyanígy van — nohát, töredezettek, esettek, mintha melléke­sen, kapkodva álmodnánk, épp csak az álom emlékeit, s csak a megszokott álommechanizmus kedvéért. Kíváncsi vagyok, hányan döbbennek rá, hogy ál­modtak ugyan, de az álmuk annyira illanó, egy érintés csupán. Semmi nevű. Kinek vannak teli, értelemmel teli, erős álmai ? TANDORI DEZSŐ: „...egy álom által elvégezni mind..­.’’ ezt el akarom mondani a rádió­ban, meg a Szép Ernő-féle éjszakai csa­vargást, ez is lett, sok-sok ilyen, ahe­lyett, hogy csak valaki megkérdezné, egy lóról, a hosszú Koporsó városában, hány óra, és leguggolnék, s táskámból, melyet a Vonósötös két hangja alatt is szorítottam, előkotrom kínai vekkerem, nálam minden ilyen bonyolultnak lát­szik, a vekker celluxszal van összera­gasztva, minden beledől a vizes árokba, ez nem egy akadálypálya vizes árka, csak Maissons-Laffitte-ben, mert ősz van a rue Racine-on, egy vizes árok, az óra széthull, három darabban van, lapja az időt mutatja, a lovas zavarba jön, lepattan, segít összeszedni mindenem, aztán baktatva elindulunk az út után, a ló két oldalán, megiszunk egy 1664-es sört, egyet-egyet, a Café Angalisben, egész a helyiérdekűig kísér a ló és a lo­vas, a ló neve... nem is tudom. Erre aztán kitalálok valami történetet, és így megy az idő, megy a tér, ahogy ez könyv lapján ott áll, az idő, mint egy széthullt óramű, és mégis nagy titok egész. Ami történt, ami lett belőle, és ami ehhez a kettő közt én voltam. Ez semmi mód nem lett meg úgy, hogy én azt higgyem, meglett. Hát nem mint egy álom? Ahogy elmondom ezt Neked? Hát a kettő, az álom szöveg, meg ez a nem álom szöveg, együtt a kettő, nem olyan, mint egy álom ?

Next