Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-11-06 / 45. szám - Lányi András: A másik köztársaság • Liget (7. oldal) - Balassa Péter: Álom és forradalom • Liget (7. oldal) - Beney Zsuzsa: Dialógus az álomról • Liget (7. oldal) - Földényi F. László: A tágra nyílt szem • Liget (7. oldal) - Vay Tamás: Álomtalanodás • Liget (7. oldal) - Márton László: Az álomfejtő és az álomkufár • Liget (7. oldal) - Karátson Gábor: Az aszály álmai • Liget (7. oldal) - Donáth László: A prédikátor • Liget (7. oldal) - Levendel Júlia: Mélyinterjú • Liget (7. oldal) - Tandori Dezső: „…egy álom által elvégezni mind…” • Liget (7. oldal)
LÁNYI ANDRÁS: A másik köztársaság A' „rosszul integrált” birodalmak', külső kényszer szabta államhatárok között a polgári nemzetté válás útjára megkésve lépő közép- és kelet-európai népek nemzeti ideológiájába azokon a pontokon épült be az idegengyűlölet, ahol rendeltetése a kulturális tradíció, a nemzeti öntudat hiányosságainak elfedése volt. Ellenszere tehát nem a nemzet fogalmához asszociált szimbolikus értéktartomány „meghaladása” volt, hanem annak elmélyítése és tudatosítása. Akkor ugyanis nyomban kiderül, hogy az ezeréves egymásrautaltság, a kulturális kölcsönhatások sokasága éppen ebben a térségben milyen eleven és erőteljes élményközösséget teremtett az együtt élő népcsoportok között. Szokások, jelképek, hagyományok oszthatatlan (ki nem sajátítható) közösségét, melynek tudata a kollektív emlékezetben sokkal mélyebben vert gyökeret, mint a politikai szándékok szolgálatában időről időre felkorbácsolt nemzeti gyűlölködés. A gyűlölet hagyománya csupán a hagyomány gyűlölete, azé a hagyományé, melynek közösségét meg kellett tagadnunk a kényszerű osztozkodás során. A kultúrák jelképrendszerei nem zártak, egymásra utalnak. Kirekesztő szembeállításuk a saját értékvilág lerombolásához vezet. Párbeszédük annak a szellemi közösségnek a felismeréséhez, amely realitássá teszi az összetartozást: emberek, fajok, nemzetek között. Ez kijelöli helyünket az élet egyetemes rendjében, és megállapítja felelősségünket a Másikért (minden élőlényért, e rendért) — szabadságunk mértékét. Olyan mértékben vagyunk szabadok, amilyen mértékben másokkal azonosulni tudunk. BALASSA PÉTER: Álom és forradalom 1.A kezed, mondom apámnak, most is milyen meleg, pedig én nem akarok beszélni veled. Nem megyek sehová, érted? Elegem van, nem megyek próbára, zárják be, legyen vége”. Ő mozdulatlanul áll a pincénkben, tumultus van, a ház minden lakója ott szorong napok óta. Bejöttek az oroszok megint, lövik a várost. Apám épp most érkezett meg az Operából, kezében egy jókora liba. „Csapzott vagyok a loholástól” — meséli, kezében a libával, amit az Operaház földszinti ruhatárában osztogattak a társulatnak egész nap. Az összes magánénekes, a kórus, a zenekar, a műszak, a tárak, az adminisztráció, a munkástanács türelmesen sorban állt, és Hamvas néni, a földszinti ruhatárban balról az első Öregasszony, osztogatta a szárnyasokat. Operaszaga van, szolgálati kötényt hord, koromfeketét, csak a gallérja meg a kezelője hófehér. Hamvas néni nagyon kedves volt, és mindenkit megnyugtatott, hogy a libákat majd levonják az ’57 májusi fizetésükből, ne aggódjanak. Elvégre forradalom van, lőnek, de mi vidámak vagyunk, mondogatják egymásnak apám szerint, amikor kezemben A Senki fiával, amit kapkodva hoztam le 4-én vasárnap hajnalban a pincébe, hogy legyen olvasnivalóm, megkérdezem, hogy a fenébe jutottál be innen az Operába, édes jó apám? Mi sem egyszerűbb ennél, feleli, a Clark Ádám téren puhán mellém gördült egy hollófekete, így mondja, hollófekete limuzin, és kinyitják az ajtaját, na, gondolom, most elvisznek, hát nem kiugrik belőle egy apró termetű koreai?, sűrűn hajlong és a kocsiba invitál, felismertek, húzom ki magamat, beülök, németül beszélgetünk, ő az attasé, persze a kultúrattasé, elmondja, hogy náluk Keleten tisztelni és segíteni kell a kövér és öreg embereket. Mindenki, apám tisztelői a házból, szomszédaink hálásan nevetgélnek, én földhöz vágom A Senki fiát, és kiabálok: „Hagyd abba! Abbahagyni! Bezárni, függöny le, nem kérem, nem, ma nem lesz előadás, és később se, vége a forradalomnak. Oszoljanak! Pofa be!” 1992. NOVEMBER 6. RODALMI ÉS ÖKOLÓGIAI FOLYÓIRAI az ÉS-ben Álmomban — még ez év elején — a Keleti pályaudvar környékén épülő, Bábel tornyához hasonlatos építkezésen, a cigány hegesztők között megpillantottam Tandori Dezsőt. Ez adott szerkesztői indítékot a Liget decemberben megjelenő álomszámához, amelyből az „ÉS” oldalnyi vendégségét élvezve néhány fénylő pontot szeretnék idézni, esszék önállóan is megálló részleteit, mondatokat — remélve, hogy az olvasó az egészhez is kedvet kap, és a tizennyolc meghívásos álomhoz, Bálint Endre grafikáihoz, meg a nyolc másik íráshoz társulva elidőzik Ligetünkben. Horgas Béla BENEY ZSUZSA: Dialógus az álomról Ébrenléted bizonytalan közegében nem tévedsz-e, álmodó? A képek, melyekkel magadhoz szólsz, vajon nem a világ képeiből alakultak-e? Hogyan is szólhatna hozzád csak a saját múltadból lepárolt titokzatos nyelven a ház, a folyosó, a hegycsúcs, a fémesen csillogó, fémsima , és nem fém-, hanem tükörsima, és nem tükör-, hanem foncsorsima, és nem foncsor-, hanem vaküveg-sima, és nem is sima, hanem kifejezhetetlenül közömbös, nem érintkező felület, egy régi-régi álmodban látott harctér, mocsaras lapályán elnyúló pocsolyáival, és a halott katonák a tócsák megtöretlen felszínében? A víznek mint cselemnek, a tónak mint lélekképnek, a halálnak mint rettenetnek, az alkonyati piros fénynek —e mégis vigasztalónak a jelképek hány és hány zsilipjén kell átbukniuk ahhoz, hogy végül is e kép leírhatatlanságába bisűrűsödjenek? " FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A tágra nyílt szem Amikor felébredtem, először a tányérnagyságú szem képe villant elém. Ez volt az álom legemlékezetesebb mozzanata: a szem, amely engem vett célba. Később lassan derengeni kezdett az álom többi része is; a hal furcsa, ősi kövületre emlékeztető teste: a víz alól előtűnő nagy árnyék; a híd, amelyen álltam; az emberek, akik velem ellentétben semmit nem vettek észre — vagy semmilyen félelmet nem éreztek. A szem azonban nem hagyott nyugton. Egész nap kísértett, sőt, a következő napokon sem hagyott békén. Ismerősnek éreztem ezt a szemet. Nem sokkal korábban egy másik álomban már találkoztam vele; akkor egy mellettem elvágtató mamutcsorda egyik tagja nézett rám ugyanezzel a szemmel, s ugyanígy, figyelemmel és melegen. De az csak egy pillanatig tartott, s egyébként is, a vágtató ősállatok olyan ijesztőek voltak, hogy félelmemet az a rövid, bár sokat sejtető pillantás nem tudta ellensúlyozni. VAY TAMÁS: Álomtalanodás Alig két héttel „A Posztmodern Amerikában” c. könyvem megjelenése után arra riadtam az egyik éjszaka, hogy egy iszonyú, de a folytatólagos álmok módján mégis ismerősnek tűnő „gép” befogta a jobb hüvelykujjamat, minden tiltakozásom, könyörgésem, bizakodásom is reményem ellenére fogva tartotta, majd átroppantotta, valahogy úgy, ahogyan egy dupla lyukasztó perforál és szétvág. Néma, de leírhatatlan fájda lommal regisztráltam, hogy szétesett a jobb hüvelykujjam, a könyörtelen, kegyetlen gép pedig — leginkább óriás kombájnhoz hasonlított — dohogva-dübörögve odébb állt, olyan perspektivikus torzulással, mintha nagylátószögű lencsén át figyeltem volna. Ahogyan fölriadtam, az első eszmélkedésben leírtam az álmot, és persze a feltoluló magyarázatot is rögzítettem. Első gondolatom volt, hogy ez a Halál. A Gyűlölet szerkezete, amelyik az Élet ellen dolgozik, folytatódott eszmélődésem. És vele a dac, a keserű, konok ellenállás támadt föl bennem, hogy nem adom meg, és egyáltalán nem adom magam. MÁRTON LÁSZLÓ: Az álomfejtő és az álomkufár - Történt- egy ismer, hogy egy álom-,, aki Józsefnek nevezte magát, a hegyekből alázúduló forgószéllel együtt-megérkezett az egyiptombéli Fáraó tömlöcéhez, és besüvített a falak résein, mert ebben az álomban a tömlöc falai gyengék és szakadozottak voltak, lazán illeszkedő téglákból ügyetlenül egybeépítettek voltak, ez pedig a fejedelmi hatalom hanyatlását és a pártviszályok elfajulását jelenti. József, az álom besüvített a falak résein, küszöb adta mestergerendának, mestergerenda szelemenfának, szelementa szarufának, szarufa lécnek. Léc adta szegeknek, szegek adták szalmának. Szalmáról elillant József, az álom, és az álommal együtt elillant az egyiptombeli Fáraó tömlöce, és elillant a hegyekből zúduló forgószél, és elillantak maguk a hegyek is. Ám ez alatt az egy pillanat alatt, amely esztendők hosszú sorának volt álmodható, a tömlöcben őrzött fősütőmester találkozott az álommal, és a tömlöcben őrzött főpohárnok is találkozott az álommal. Mindketten azt álmodták, hogy az álom — ez a szeretetre méltó, szépséges ifjú — velük együtt raboskodik az egyiptomi Fáraó tömlöcében. KARÁTSON GÁBOR: Az aszály álmai Mit tudom én. Lehet azért, hogy mire ez az írás megjelenik, a kánikulának vége. Végül is: elképzelhető. Elképzelni sok mindent lehet. De én már elképzelni sem tudok mást, csak ezt a sivatagot, ami most van. „A sivatag növekszik”, mondta egy régebbi német filozófus. Die Wüste wächst. — Lehet, eljön egyszer az ősz is. Ha nem az ősz, a tél. Hiszen az ősz nem létezik már! Esik talán majd egyszer egy kis eső is. S mi nézzük majd az esőt, s azt hiszszük, álmodunk. Akkor sem fogom elfelejteni már, soha, ezeknek a hónapoknak az iszonyatát. Iszonyatát ennek az egész 1992- es esztendőnek, amely: fekete. Hiába süt annyira aNap, mint egy égve felejtett gáztűzhely. Elkezdődött, na persze. A környezeti katasztrófa új, magasabb fokozatába lép. DONÁTH LÁSZLÓ: A prédikátor Sok prédikátor nyűggé lett szolgálata talán abban leli okát, hogy semmilyen víziójuk nincs hallgatójukról, és ezért nem tudják, mit is kell szavuknak munkálnia. Számukra a kinyilatkoztatásnak csak múltja van. Prédikációjuk álomtalanul csak visszafelé, a textuson tájékozódik. A vakká lett prédikátort sem az ige, sem az igét hallgató jövője nem izgatja. Lelkében vall kárt, áldozatául esve e kornak, mikor szolgáltatásként fogja föl szolgálatát, s fogyasztási cikké degradálja az evangéliumot. Amely azonban ma is meghamisíthatatlanul és szelíden a jövőbe hív, az ígéret és a remény honába, oda, amit Jézus egyetlen képben így mondott: Isten országa. Ez volt az ő álma. LEVENDEL JULIA: Mélyinterjú képzelje, akkor éreztem s persze értettem is meg, miféle kutyaszorítóba kerültünk, pontosabban, én mibe gabalyodtam, amikor rádöbbentem, hogy sohasem álmodom az ízlésem szerint. Ha csakugyan úgy gondolkodnék és élném meg a dolgokat, mint egy aufklérista, hát legalábbis összeszedettebbeket álmodnék. Nézze, mindig is tudtam, hogy álom és vágykép felcserélhetősége bugyuta tévedés, romantikus homályba taszítás és költőieskedés csupán. Az ember nem azt álmodja, amire vágyakozik. Fiatalon, azt hiszem, mindig szorongásos, menekülős, iszonyatos álmaim voltak, s örültem, hogy később esetlegesebbek lettek, bár töredezettebbek is. Olykor mulatságos, groteszk jelenetekben bukdácsoltam, felébredve mindegyik hamar szétesett, még a történetekkel összepántolt álmok is. De talán megbocsátható ez a konvencionalizmus, igen, örültem, hogy már nem kell folyvást fuldokolva ■kapaszkodni, hajszoltan futni, zuhanni; nem készültem kaszkadőrnek. Mindenesetre az álmaim — s meglehet, a legtöbb ma élő ezzel ugyanígy van — nohát, töredezettek, esettek, mintha mellékesen, kapkodva álmodnánk, épp csak az álom emlékeit, s csak a megszokott álommechanizmus kedvéért. Kíváncsi vagyok, hányan döbbennek rá, hogy álmodtak ugyan, de az álmuk annyira illanó, egy érintés csupán. Semmi nevű. Kinek vannak teli, értelemmel teli, erős álmai ? TANDORI DEZSŐ: „...egy álom által elvégezni mind...’’ ezt el akarom mondani a rádióban, meg a Szép Ernő-féle éjszakai csavargást, ez is lett, sok-sok ilyen, ahelyett, hogy csak valaki megkérdezné, egy lóról, a hosszú Koporsó városában, hány óra, és leguggolnék, s táskámból, melyet a Vonósötös két hangja alatt is szorítottam, előkotrom kínai vekkerem, nálam minden ilyen bonyolultnak látszik, a vekker celluxszal van összeragasztva, minden beledől a vizes árokba, ez nem egy akadálypálya vizes árka, csak Maissons-Laffitte-ben, mert ősz van a rue Racine-on, egy vizes árok, az óra széthull, három darabban van, lapja az időt mutatja, a lovas zavarba jön, lepattan, segít összeszedni mindenem, aztán baktatva elindulunk az út után, a ló két oldalán, megiszunk egy 1664-es sört, egyet-egyet, a Café Angalisben, egész a helyiérdekűig kísér a ló és a lovas, a ló neve... nem is tudom. Erre aztán kitalálok valami történetet, és így megy az idő, megy a tér, ahogy ez könyv lapján ott áll, az idő, mint egy széthullt óramű, és mégis nagy titok egész. Ami történt, ami lett belőle, és ami ehhez a kettő közt én voltam. Ez semmi mód nem lett meg úgy, hogy én azt higgyem, meglett. Hát nem mint egy álom? Ahogy elmondom ezt Neked? Hát a kettő, az álom szöveg, meg ez a nem álom szöveg, együtt a kettő, nem olyan, mint egy álom ?