Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-07-17 / 29. szám - Iszlai Zoltán: • könyvkritika | Ex libris • D. Sz. Merezskovszkij: Kelet titkai (Holnap, 1992.) | Uta Frith: Autizmus. A rejtély nyomában (Kapocs Kiadó, 1992.) | Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága (Szenci Molnár Társaság, 1992.) | Clair Vilmos: Párbajkódex (Móra-Singer és Wolfner, 1992.) | Koltai Tamás: Színről színre (Maszprint Kiadó, 1992.) | Mészáros Tamás: Szabad szemmel (Széphalom, 1992.) (11. oldal)
EX LIBRIS ISZLAI ZOLTÁN D. Sz. Merezskovszkij: Kelet titkai A Szovjet-Oroszországot 1920-ban végképp odahagyó Dmitrij Szergejevicset — az ottani szimbolisták első kiáltványíróját — költőként érvényesen ítélték másodlagosnak a vele különben világnézeti alapon elbánó irodalomtörténészek. Kevesebb rosszat hordtak össze prózájáról. Alig-alig értek fel hozzá műveltségben. Arra pedig kivált nem vállalkoztak — lévén az intuíció vulgarizálhatatlan adottság —, hogy tárgyilagosan értékeljék magasrendűen olvasmányos, régmúltidéző regényeit, tanulmányait. Főbb epikus művei 60-70 éve jelentek meg magyarul, erős hatással. Esszékötete, a Kelet titkai se maradt lefordítatlan. A később elhallgatott kultúrtörténeti munkát most jó szemű kiadók adták közre. A mű, a korabeli régészeti s írástörténeti ismeretek célzatos fölhasználásával briliáns analógiák révén kifejti az író koncepcióját a béke (Egyiptom, Babilónia), valamint a háború (ókori Görögország) birodalmainak, államainak mágikus eredetéről, kultikus fölépítettségéről, szakrális szokásairól, mítoszaik, életrendjük összefüggéseiről. Az embermúlt mélyrétegeinek föltárása természetesen a modern (a 19. századi) civilizáció kultúrkritikájába torkollik bölcseletileg. Ugyanakkor nem fenyeget apokalipszissel, mint jó néhány mai környezetféltő, hanem prognosztizálja az apokatasztászisz, a föltámadás lehetőségét. A gyönyörű idézetekkel néha agyontámogatott történelemfilozófiai elmélkedést átszövik a hermetikus tanítások korrespondenciái, vonatkozásai, valamint a kereszténység központi istenkategóriája, a Szentháromság tanának fölfejtése, értelmezése. Neves személyiség a kötet első hazai fordítója is, Schmidt József indogermán nyelvész (meghalt még 1933-ban). Adamik Lajos átdolgozása élénkítette a nehézkes stílust, egyszerűsítette a szépelgéseket. A rend kedvéért megemlítendő, hogy a téma felől az értésre törekvő nagyközönség tájékozottságot szerezhetett Várkonyi Nándor (1972-ben újrakiadott) könyvéből, a Szíriát oszlopaiból, amely úgyszintén szabadon támaszkodik az egzakt tudományok eredményeire. (Holnap, 1992. 241 l. 198 Ft.) Uta Frith: Autizmus. A rejtély nyomában A legeslegújabbkori gyógyászat tudásterjesztő irodalmába vezet be egy híressé vált rendellenesség (meglehetősen jól író) kutatónője. Az Esőember filmfeldolgozása miatt széles körben és felszínes borzongással közbeszéddé tett autizmus kérdését körültekintően vezeti elő. Teljességre törve bemutatja a fogyatékosság kutatásának mostani állását. Elegendő szót — de alig többet — veszteget mind a mai (pofonegyszerűre kidolgozott) kísérletekre, mind történeti, illetve föltevésszerű előzményeikre. Mielőtt fölvázolná saját hipotézisét világösszefüggés-teremtés csökevényességében megnyilvánuló defektusról, bejárja a modern lélektan s a patológiai viselkedéstudomány idáig vezető állomásait. Az érdeklődő (vagy érdeklődőré kényszerült) közönséget előbb az autizmus megkülönböztetésére okítja, nehogy a benne szenvedőket összekeverjék (mint sok orvos a mai napig) az egyéb fogyatékosokkal. A társas együttélést nehezítő, főként kommunikációs zavarokban megnyilvánuló betegség lényegének fokozatos megragadására velünk együtt törekszik. Minduntalan kiteszi a túl könnyű, a szimplifikált és főként az egyoldalú megoldások kérdőjeleit. Műve harmadik harmadában világosodik meg a (jelenleg elsősorban szoktatási eszközökkel javítható) helytelen mentális magatartás veleje: a közlésviszonzási képtelenségen túl az autisták részvétlensége az úgynevezett társas szerepjátékban, vagyis a szellemi-tudati kölcsönösségen alapuló köznapi emberi viszonylatokban. A tudás, tapasztalás, beleérzés dilemmáival foglalkozik; azok forgathatják sajátos haszonnal a könyvet, akik az értelmi és érzelmi szférák praktikuma iránt érdeklődnek, hiszen a fejtegetések számos ponton érintkeznek az adottságok, képességek, egyáltalán a tehetség ismérveivel. A művészet és az irodalom azonban csak mint dokumentáció nyom a latban. Az e területeken elengedhetetlen komplexitásra és homogenizálásra még az állítólag néha zseniális autisták (pl. memóriabajnokok, sakkzsenik) sem alkalmasak. (Kapocs Kiadó, 1992, 225, 490 Ft.) Benedek István: Ady Endre szerelmei és házassága Ady költészetéről újat és érvényeset mondani természetesen éppúgy muszáj lesz a következő években, mint ahogy elkerülhetetlenül szükséges (lenne, megint) koncepciózusan áttekinteni a huszadik századi líra valamennyi klasszikusának teljes 1945 utáni értékelését. Életrajzából, illetve legendájából azonban eredeti mélyfúrások híján csak a felnövekvő (vagy elmaradott) nagyközönség számára érdemes könyvet írni. A költészetértők az eddigi összefoglalásokból és részmonográfiákból is tudhatják mindazt, amit egy megrendíthetetlen művészi nagyságú lírikus biologikumáról tudniok szükséges. Benedek István a költő szerelmeivel foglalkozva elhárítja magától mind az originális földolgozás, mind a radikálisan más szemszögből láttatás kísértését. Pszichológusként vagy med. univ.-ként sem óhajt rendet teremteni (vagy vágni) az e célra talán még kínálkozó biográfi.logp... „Egyebek közt talán azért sem, mert például József Attiláéhoz vagy Csáth Gézáéhoz hasonló kéziratos kuriózumok felbukkanása a hagyatékból nemigen várható. A másban szaktudós irodalmár megelégszik egy folyamatos rekapituláció létrehozásával. Belőle persze nem hiányozhatnak — sőt időnként előtérbe tolulnak — azok az intimitások, amelyek az utóbbi tíz-húsz évben főként Csinszkával és Zsukával kapcsolatban napvilágra kerültek, ám a lényeget, a zsenialitás megmagyarázását illetően reménytelenül másodrangúak. Hatvany Lajos, Bölöni György, Földessy Gyula, Révész Béla műveinek idevágó alapföltárásai mellé felsorakoztatja Tabéry Géza, Hegedűs Nándor, Kovalovszky Miklós, Robotos Imre, Dénes Zsófia, az orvos Szállási Árpád emlékezéseit, kutatásait, állásfoglalásait. Mértékkel merít Boncza Berta írásaiból. (Utóbbiak csak-csak okoztak élénkséget a közelmúltban a szakemberek között.) A szétszórt ismeretek takaros fölfűzésével, az utókor divergens vélekedéseinek, netán pletykálkodásainak tárgyilagos ütköztetésével, a politikai-társadalmi kérdések tudatos háttérbe szorításával, a levélváltások szinte ritmikus feldolgozásával így tett hozzá határozottan kellemes olvasmányt a szekunder Ady-irodalom halmazához. Igyekszik mindenkit józan ésszel megérteni. Csupán a szocializmusból szerinte ki nem ábrándult, általalevakarhatatlannak aposztrofált Dénes Zsófia iránt elfogult. Nem nézi ezenfelül rokonszenvvel Ady Lajos haszonleső, kurzusnak riszáló üzelmecskéit sem. Kompilációjának befejezése elsietettnek tűnik fel. Itt kellett volna mégis valamiféle tömörebb vallomást — személyes esszérészletet? — letennie az asztalra. Arról, hogy miért tartotta belsőleg halaszthatatlannak ezt a könnyed könyvet. (Szenes Molnár Társaság, 1992, 302 l., 259 Ft.) Clair Vilmos: Párbajkódex Ady kortársai még sokat párbajoztak, noha 1878-tól a Btk. ötödik cikkelye „önálló vétségnek’’ tekintette, börtönnel" büntette a becsületbeli ügyek lovagias útra terelését. A költő elnevezte geszti bolond, Tisza István ennek ellenére, számos politikustársához, lapszerkesztőhöz, katonatiszthez hasonlólag, nem tért ki a kesztyűdobások elől. Általában kardra ment. Károlyi Mihály grófot pl. 33 összecsapás során sebesítette meg többszörösen (aztán kitört a világháború meg a forradalom). A párbaj francia virágkorához képest — mikor a 16. században 6000 főnemes pusztította el egymást — persze a boldog békeidők halálos kimenetelű esetei apróságok. A sérelmek megtorlásának elemi vágya azonban az akkori többpárti, kétkamarás parlamenti rendszerben is folytatólagosan a kardmarkolat megragadására, avagy a pisztolykakas fölhúzására indította a magukon foltot nem tűrő urakat (még Viktória királynő Angliájában is). A duellumok rövid történetét inkluzíve tartalmazó kódex mai közreadásának indítéka remélhetőleg nem a jelenlegi országos szenvedélyek ilyen irányú kanalizálása lehetett föltétlenül pacifista gyermekkiadónk részéről. Inkább kecsegtethette az utánnyomókat a jövedelemszerzés ösztöne, párosulva meglehetős humorérzékkel. A párbaj komikuma lépten-nyomon kiütközik mind a történeti rész, mind a halálos komolyan vett szokásjogi fejezetek forgatásakor. Lovagi előzmények után Napóleon a kardos kard viadal helyett előnyben részesítette az ágyúpárbajokat. Általában nyert. Nagy Péter cár akasztással akadályozta volna alattvalói egymásnak rontását. Dolgorukij hercegen és Sass tábornokon nem tudott kifogni. Ők ketten addig szobroztak az ellenség lővonalában, amíg egyikük el nem esett. Intimebb módszert választott egymás elintézésére egy orosz meg egy grúz főnemes. Ökölre mentek. A grúz leharapta az orosz ajkát, mire a cár mindőjüket Szibériába száműzte. Az Újvilág párbajjelenetei közül igen jellemzőnek éreztem Clarkson kapitány és Matuskins mérnök korszerű vállalkozását. Dinamitrudakkal küzdöttek. A harmadik robbantáskor — nomen est omen? — Matuskins a levegőbe röpült. Csak a cipője lett meg. Eddig eljutni a párbajkódex szerint nagyfokú szabálytalanság és illetlenség. Vágni, szúrni s lőni nem gyilkosság céljából, hanem a becsület visszaszerzése miatt, meghatározott keretek között szabad. A reglamok világosak s mindenre kiterjednek. Közülük (nekem) legjobban az tetszett, hogy szigorúan tiltva leendett kardvívni a hózentrágerben. A fegyvereket pedig a fertőzésveszély miatt (!) erőteljesen dezinficiálni kellett. A tetanuszoltást meg a penicillint tehát már a kódex rögzítése után találták föl. Utána kéne járni, vajon érvénytelenítették-e valaha a roppant precíz szöveget. Ha nem, parlamenti és sajtóviták, valamint kritikai nézeteltérések elintézésére jelenleg is hatályos, még inkább hatásos szófönnakasztó szisztéma lehet. (Móra—Singer és Wolfner, 1992, 316, 320 Ft.) Koltai Tamás: Színről színre Ideje lenne gondoskodni arról intézményesen, hogy jelentős színikritikusaink eddig megjelent fontos írásaihoz összevont mutató készüljön. Sokfélére, egyebek mellett megítéléseik párhuzamba állítására, rendezői életművek nyomon követésére, kiemelkedő színészalakítások regisztrálására lehetne használni a repertóriumot. Tudom, az óhajom szánalmasan jámbor. Megvalósításához támogató nem terem. Jóllehet, színikultúránk következetes számtartóinak teljes munkáját (vagy példás aknamunkáját) csak így lehetne föltérképezni. Addig maradnak a saját kötetek; Koltaitól nem az első. E mostani 1986-tól kerek öt esztendőt ölel föl. Tételezhető hát, hogy kibontakozik belőle a rendszerváltás, az átmenet színháza egy tapasztalt, érdemes, írásbiztos, rendszeres színibíráló szemszögéből. A feltételezés balgaság. Egyfelől, mert direkt politizáló darabírónk alig van. A korszakban — az avantgárdon innen is — túlteng a közérzeti dráma. Ezenfelül kevés kivétellel még az erőteljes koncepciókkal bíró rendezőegyéniségek se törtek mondjuk a klaszszikus művek közvetlen aktualizálására. Hamvukba holt ötletek azért akadnak a felszínes korrakacsintgatásnak, a műidegen béleapplikálásnak s a formabirizgáló toldozgatásnak mindig is lesznek széllelbéleltjei, illetve balekjai. Előbbieket Koltai megvetéssel sújtja. Utóbbiakat elnéző szánalommal kezeli. A nagy vállakozásoknak azonban mindig becsülő elemzőjévé szegődik. Nincs tekintettel arra, hogy tisztes kudarccal vagy megérdemelt sikerrel végződtek-e bemutatóik. Kritikáinak kitartó olvasói tudják: a Katona József Színház és a kaposvári (lassan változó) társulat iránt különös figyelemmel viseltetett. Ennek megfelelően alighanem velük a legkeményebb, ha inkonzekvencián, önalulmúláson kapja őket. Gyanúperrel a már többször nívótlanságon és főleg nemtörődömségen kapott rendezőkkel, ■színházvezetőkkel él. Mégis nagyon be kell rágjon valakire (sajnos előfordul vele), hogy sodrából kijöjjön vagy szellemi fölényét latba vetve ironizáljon rajtuk. Empirikus világszínházi műveltségét sem hangsúlyozza túl, analógiaként, mondandója hitelesítéséül hasznosítja. Kioktatni restell bárkit, jóllehet, vannak elegen a megkímélt rászolgálók. Tapintattal tanítani, rávezetni viszont, s emlékeztetni a változhatatlan művészi illemszabályokra, sine-qua-nonokra hivatástól fűtötten, készséggel hajlandó. Idevonatkozó citátumaiból ki lehetne rakni alapnézeteinek mozaikját. Pontos distinkcióiból ideírok hármat, mert nem üres szentenciák. ..A gondolati hanyagság következményei az előadáson lemérhetők.” „Értjük a csíziót, de nem tudjuk pontosan, mit s hogyan kell értenünk.” És: „Minden dráma félkész termék, ameddig elő nem adják.” Koltai Tamás egy igényes vevő az igazán kész termékbemutatókra. (Maszprint Kiadó, 1992, 318, 148 Ft.) Mészáros Tamás: Szabad szemmel Erősen válogatott kritikái mellett színházi publicisztikát és néhány (kötetben kevés fogódzót nyújtó) külföldi úti beszámolót közlő Mészáros Tamás druszájánál szigorúbb, de főként elméletiesebb karakterű kritikus. Utóbbi tulajdonát máig tartásosan őrzi, mint napilapbíráló és elismert debatter, önnevelhetett volna magából csillogóbb irányú és (vívónyelven) flössölő, rövid lerohanásokkal győzni akaró műítészt is. Ő is csak az eredményt , a fiaskót vagy a meggyőző színpadi hatást hajlandó értékelni, s e tekintetben metszőn tárgyilagos. Bizonyíthatóan fölértékel viszont olyan teljesítményeket — amatőröktől, főiskolaiaktól, fordulópontjukhoz érkezett kis társulatoktól — melyek mögött kitapinthatja az etikusan esztétikus, a darab igazságát lankadatlanul kereső és kiemelő, a többérműségig (de nem az ambivalenciáig) mélyre hatoló kezdeményezéseket. A hatásmechanizmusok bűvésztrükkjeire rálegyint. A közönségigényre való hivatkozásokat általában kikéri a publikum nevében. A kommersz bravúrokat méltósággal és emelt fővel elviseli. A színészrutin páriáit és élősdijeit észre sem veszi. A ripacskodás egyszerre boszszantja és tölti el szánalommal. A nyilvános intimkedést fölösleges és szükséges rossznak degradálja. Mindennél jobban ki tudja billenteni egyensúlyából a költőieskedés meg a lilaság. Szókimondása példamutató, de szkeptikus. Amikor azt mondja, hogy „kritikát írni nem lehet némi idealizmus nélkül”, abban van egy csöpp önirónia, de nincsen szemernyi cinizmus sem. A stíluskérdések izgatják, a mű és az előadás, a csapatmunka és az egyéni beilleszkedés, a látvány, a gesztusok s a szövegmondás összhangja érdekében számtalanszor megrovóan emeli föl a hangját. Eszménye a színészt, a rendezőt s a közönséget egyaránt megdolgoztató, aktivizáló előadás (v. ö. még: „bekapcsoló” színház). Ha nagyon ki nem állhat valamit, akkor ír róla a legvisszafogottabban. Ha fölháborodottan levágnia kellene a bemutatót, előveszi a szakmai körökben ismerős (vésztjósló) „higgadt öntudatát” , és miszlikre aprít. Az ő kritikai magatartásától sem lehet elvitatni az enyhe pedagógiai színezetet. Míg Koltai frappírozva rádöbbent bizonyos evidenciákra, Mészáros a végiggondoltatás híve. Ha van elég helye, messzebbről kezd, hogy tovább éljen velünk a szokványnál, a penzumnál. Publicisztikáit elérte az időkorrózió. Művészi igazságai maradtak, gazdasági kiindulópontjai erodáltak, s a kultúrára nézve aggasztó állapotba jutottak. Olyan helyzetbe, mely az igényesség ellen dolgozik, s ahol a közerkölcsök nívójához süllyed a művészi morál. (Széphalom, 1992, 292 l, 205 Ft.) K