Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-03-26 / 12. szám - Kolozsvári Papp László: Kék rózsa • film • David Lynch: Twin Peaks (15. oldal) - Oravecz Imre: Bodak (Siket Fáni) • vers (15. oldal) - Szitányi György: Ünnep a világon • rádiókritika • Vén cigányok - Rádiószínház (15. oldal)
KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ: Dermesztő — dermesztően jó! — expozíció után, minden előkészítés nélkül zuhan bele az idegborzoló krimire berendezkedett, azzal hitegetett gyalogmagyar egy David Lynch-filmbe. Címe: Twin Peaks (ez mi a túró, kérdik a nézők még a film után kijövet is, tanácstalanul) — Tűz, jöjj velem (ennek önmagában van értelme; nem önmagában nincs; pusztán a következő kérdésekre nem ad választ az alkotás: mi vagy ki a tűz?, hová menjen?, ki hívja?). Zárjuk rövidre az áramkört: egy nagyon izgalmas rendező gyenge vagy tán inkább kiürült filmjét láthattuk. Brutálisan meggyilkolnak egy fiatal lányt. (Keserűen szúrjuk közbe: ha az áldozat nem szép fiatal lány, a producer már veheti is a kolduskalapját — igazán nem a közönség juttatta ide az amerikai filmet, tán fordítva, na mindegy!) Ez a gyilkosság azonban annyira a zsigerekig hat, hogy az már szinte az értelem. S kisvártatva valóban kiderül, hogy itt nem az FBI fog csupán nyomozni, hanem egy újabb, sejtelmesen előre vetített lánygyilkosság hátterét is megismerjük. Jelképes alakok ugranak elő, mint nyuszi a cilinderből, s bizony nem tévedünk, ha föltételezzük, mint hír-, élv- és kéjvágy a tudattalanból. A nagy kollektív amerikaiból. A dolog ezen a ponton kezd zavarosodni, hogy végül eljusson a zagyvába. De lássuk csak! Hősnőnk komplikált lelki és családi életű, kábítószeres diáklány. Vagyis, a film külső héja szerint, minden idők legrendezettebb életét éli minden idők legjobb társadalmában. Más Lynch-filmekből, elsősorban a Kék bársonyból tudjuk, hogy alkotónknak az a meggyőződése, Kék rózsa miszerint az egészséges felszín alatt szörnyű férgek és kártevők foga rág. Ezúttal e tartalmak két irányból is hemzsegnek, hersegnek. Van egyrészt a leplezetlenül romlott helyi államhatalom, a szervezett bűnözés kiszolgálója, de tán nem is kiszolgál, hanem maga a bűnelkövetés szervezeti központja (nem világos, s hacsak ennyi maradna homályban!). Van másrészt a kimeríthetetlen tudattalan Jung legyen a talpán, aki felfejti. Azért én is megpróbálom. Hősnőnket a kábítószer hatása alatt meg-meglátogatja egy bizonyos Bobby, aki ezek szerint a képzelet szüleménye, még ha érintésétől nagyon is valóságosakat érez az ifjú hölgy. Igen ám, csakhogy titokzatos kezek lapokat tépnek ki a lány titkos naplójából. S ez már annyira misztikus, hogy megértéséhez új bekezdést kell nyitni. Nos, látjuk a látogatót, álmunkban se jöjjön elő! Ilyen ocsmány kedvesért kábítószerezni, amikor ott van a fél kolesz...?! Ki lehet ez a rejtélyes ismeretlen, aki nincs, de szaggatja a naplót? Félidőben felbukkan a mindenbe beleszóló apa, s a hisztérikus, maga körül hisztériát támasztó anya ... Tán csak nem itt kell keresnünk? De biza, sejtetik velünk végül! Hősnőnk bízlalója nem más, mint tulajdon apja, tépett csavargó alakban és arcban, s hogy a filmmel foglalkozó mélylélektanásznak ne legyen könnyű dolga, lesz a lány gyilkosa is, már föltéve, hogy megölik. Mit mondjunk: cifra! Ráadásul, bevalljuk, a levezetés csak akkor stimmel, ha eltekintünk egy csomó apróságtól. Egy fontos külső vonulatot azonban még képesek vagyunk beilleszteni: ha a lányt meggyilkolják, akkor annak az is oka lesz, hogy kénytelen orgiákon bedobni magát csipkés rózsaszínű bugyiban, s hozzá illő fekete harisnyában, megszerzendő a mindennapi drogot. Ha pedig ez így van — kiálthatnánk fel megkönnyebbülten —, akkor íme az új Lynch-film: a gyilkos kollektív. Vagyis: ha megölnek itt valakit (s emlékeztetünk: egy szép áldozat már volt), akkor abban bűnös az apa, úgy is mint a felmenők amerikai világa, a simára nyírt gyepnemzedék. Bűnösök maguk a bűnözők, kábítószer-terjesztők, orgiaszervezők, az ifjúság üzletszerű megrontói. S bűnös végül maga az áldozat, hiszen képtelen magát kiragadni ezeknek az erőknek a vonzásköréből. Csakhogy ez nincs így a Tűz, jöjj velem-ben! Még akkor sem, ha végül ott látjuk a tiszta tekintetű FBI-ügynököt, mint valami Wim Wenders-i angyalt, hősnőnk fölött őrangyalkodni. Ez a zárómozzanat inkább nevetésre ingerel: ha ez a sok bűn, vívódás, apakomplexus és a többi van, akkor ezt rendőrségi üggyé nyilvánítani... Ejnye, kedves David, ön viccel...! Csakhogy, mint azt a levezetésben érzékeltetni próbáltuk, a helyzet nem ilyen világos, a film nem tiszta, tapasztalható benne egy igen szomorú tény: elfogy lassacskán a sztori. Zokogó, nevető, szenvedő, sötétben előbukkanó, oda visszacsobbanó premier plánokkal pedig még Lynchnek sem sikerül elmondania valamit. Túlságosan is szerzői a film, s jómagam nem tudok rá példát, hogy ez jóra vezetett volna. David Lynch ötször fordul elő a főcímben: mint rendező és író, mint az egyik producer, egy szerepet is eljátszik. Az ötödiket elfelejtettem ... Csak, mint Lynch a felfestett szándékot. SZITÁNYI GYÖRGY: Vén cigányok — kompozíció Rádiószínház Teljes alcíme: Kompozíció Vörösmarty Mihály A vén czigány című költeményére, 60 év hangfelvételeinek felhasználásával. Úgy tanulta, aki tanulta, hogy az a jó rendezvény, aminek akkor van vége, amikor mindenki a legjobban érzi magát. A tizennyolc versmondó produkciójából komponált mű inkább rövidebb, mint hosszabb a kelleténél. Ez a magyarázata annak, hogy csak a szereplők teljes névsorának ismeretében tudható, mennyi és minő produkció adta matériáját a megrendítő, szép és tanulságos hangjátéknak. (Kiemelve: játéknak.) Ez a minőség talán (esetleg, elképzelhetőleg — a rádiópudingnak nincs próbája) öt-hat múltbéli versanyagból is létrejöhetett volna; a karakterjegyek ekképpen csak a legmarkánsabb egyéniségek teljesítményeiben tűntek ki. Ugyanez előnye is ennek a kompozíciónak. Műfajában előzménye a kevésbé tetsző 1978-as Krúdy-fantázia. Abban egészen más mechanizmusok működtek, és annak következtében a fő attrakció Latinovits is belemosódott a hangjával élő darab kísérleteinek mondható akusztikus varázslataiba, legfőképpen azonban Krúdy csorbult. Ezzel szemben itt a mű, a vers csorbítatlan maradt, sőt ismétléseiben variánsaiban kozmikussá nőtt. Talán legnagyobb tanulsága a Berényi Gábor rendezte hangműnek, hogy van — bizonyosan nem egy — olyan alkotása a magyar líra Ünnep a világon nak, amelynek teremtője előtt térdet-fejet hajt a vershívő. Legnevezetesebb vén czigányaink alkalmankénti összehangzása, hat évtized egymásnak megfelelő lélegzetszünetei erről hallgatnak. Még a híres-neves Beregi Oszkár korára valló, idegőrlő-lassú deklamálása, rezegjetek nyárfa-pátosza alól is kirántotta a szörnyű modort a költemény utolsó harmada. A formába kényszerített őserő önmagából adódó ritmusa tette lehetővé, hogy a játék alkotói a versmondásokat egymás visszhangjaiként is felhasználhassák, s mintha a szent bércek vernék vissza vert hadak vakmerő reményeinek moraját, más-más utat bejárva, rokon hangon és hevülettel a mának s jövendőnek, hogy lesz még egyszer ünnep. Három fő pilléren áll a mű: a Beregi-féle teljes szöveget középtájt, a színészi rangot igazoló Jávor ΡάΙ-féle változat ismétli, és a lemezen már közkézre került LatinovitsZoltán-produkció tartja a hangjáték végén. E három között kifelé mutató nyíl vezeti más irányba a tekintetet. Nincs adatom, mikor mondta Mádi Szabó Gábor a maga változatát, de sejthető, közvetlen, bosszantó szava szól a szavalat korszakához. Visszatérve a tartópillérekhez, tanulmányt érdemlő összefüggés van e három, korának is, színháztörténetünknek is jeles előadása között. A hőskori deklamálás nemes méltósággá tömörül Jávor Pál előadásában, amellyel kapcsolatban arra figyelhet fel a hallgató, hogy igen közvetlen rokona Latinovits pusztító-újrateremtő, shivai előadásának. Ez különösképpen váratlan a nyomasztó Karády-filmözön idején, amikor is alig látni, hallani, hogy Jávor népszerűségének másik oka az, hogy valóban csodálatos színész volt. Ez roppant mód nyomaszthatta őt is a tömeglélektan titkaival magyarázhatóan sztárrá lett nagy csontú leszbika árnyékában. Bölcsészfüllel érdekes volt hallani a „sóhajtás” különböző változatait: a legizgalmasabb félmegoldásoknak lettünk tanúi e sűrű sorban, amiből egy-két hosszú arítt ki. Ha semmi másért, azért okunk van hiányolni a darabból Gábor Miklós alázatos, vershű rövid o-ját. Meg persze azért a teljes versről őrzendő képünkhöz ez is hozzátartozott volna, ritmusteremtő funkciója miatt. Vele hibátlan a sor, tessék csak kipróbálni. Vörösmarty ismerte a hosszú ó-t is, használta volna, ha szüksége van rá. „Az új magyar hangjáték 1992 produkció-díjában részesült” — áll az avatatlan számára pontatlan mondat a rádióújságban. Bármit jelentsen is e szöveg a beszélő szándéka szerint, az, hogy valamely műdíjat kap-e vagy sem, nem oszt, nem szoroz. Hogy mennyire rangos ez az elismerés, nem is sejtem, úgy vagyok vele, mint a mesebeli köznép a Csizmás Kandúrral: soha hírét sem hallottam. Remélem, pénzt is adtak hozzá. Eleget az ünnepléshez. 1993. MÁRCIUS 26. · " T " --■··' ·'*.. y V ... .)· ■-·. jj·. Film Rádió ORAVECZ IMRE: ΈΟΌΑΚ SZAJLA: Verstanulmányok tes’rigényhez Csak liszt, só és némi tej kellett hozzá, tálban tésztává gyúrták, egy, másfél ujjnyi vastagra elnyújtották, sodrófára tekerték, és kenetlen tepsibe eresztették, a sütőben kissé feljött, de reménytelenül lapos maradt, mikor a teteje pírt kapott, kivették és az asztalra borították, és azon melegében felszeletelték, vagy egészben hagyták, és kézzel törtek belőle, mikor kihűlt, kiszáradt és olyan kemény lett, mint a deszka, úgyhogy jó fog kellett hozzá, az öregek nem is tudták megenni, csak a legszegényebbek sütötték, akiknek már zsírra se tellett, legtöbbször Compó Annusnál meg Siket Fáninál láttam, magában ették otthon vagy napszámban, ez utóbbi célra kivált megfelelt, nem morzsolódott és nem fogta meg a zsebet, ha bele dugtak belőle egy darabot, anyám is csinált egyszer-kétszer, de most letagadja, nem akar rá emlékezni, mert szégyenszámba ment, és még a szomszédok előtt is titkolta, ha mégis rávitte a szükség, de magát a szót ma is használja; átvitt értelemben, ha nem sikerül a kalácsa, süteménye, ha rossz, ízetlen a bolti, a vert, azt mondja rá: Kodak, és ezzel mindent kifejezett. SIKET Mindenki így hívta, noha nem volt süket, csak nagyot hallott kissé, a Cigány-páston lakott, a többi cigánytól elkülönülten, magaverte vályogból épült házban, Dojinka felőli oldalon, ahol a bozótos kezdődött, férje nem volt, csak két gyereke, Tibi és Gizi, mindkettő más apától, Fáni elütött a többi cigánytól, nem kéregetett, példás rendben tartotta otthonát, gondosan ügyelt a testi tisztaságra, és szenvedélyesen szeretett dolgozni, becsülték is lent, a faluban, ha napszámos kellett valakinek, először mindig érte küldött, kifogástalan munkát végzett, soha senkit nem hagyott cserben, ha egyszer megígérte, akkor jött, időben, ha esett, ha fújt, sok gazdánál megfordult, de legtöbbet talán hozzánk járt, mert mi nemcsak kapálni, markot szedni vagy gyűjteni hívtuk, hanem a ház körül is foglalkoztattuk, sőt, kicsi korunkban még rám és a húgomra is vigyázott, ha anyám megkérte, annyira bíztunk benne, madárcsontú, sovány asszony volt, bátor, szívós, fáradhatatlan, tele jósággal, alázattal, kevéssel beérte, ha kellett, a tulajdon szájától vonta el a falatot, csakhogy a gyerekeinek jusson, és sosem panaszkodott, zokszó nélkül, megadással viselte sorsát, ha nem cigánynak születik, mintagazdaasszony lett volna belőle, és talán tüdőbajban sem hal meg olyan fiatalon. ÉLET ÉS IRODALOM