Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-03-26 / 12. szám - Kolozsvári Papp László: Kék rózsa • film • David Lynch: Twin Peaks (15. oldal) - Oravecz Imre: Bodak (Siket Fáni) • vers (15. oldal) - Szitányi György: Ünnep a világon • rádiókritika • Vén cigányok - Rádiószínház (15. oldal)

KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ: Dermesztő — dermesztően jó! — expozíció után, minden elő­készítés nélkül zuhan bele az idegborzoló krimire berendezke­dett, azzal hitegetett­ gyalogma­gyar egy David Lynch-filmbe. Címe: Twin Peaks (ez mi a túró, kérdik a nézők még a film után kijövet is, tanácstalanul) — Tűz, jöjj velem (ennek önmagában van értelme; nem önmagában nincs; pusztán a következő kér­désekre nem ad választ az alko­tás: mi vagy ki a tűz?, hová menjen?, ki hívja?). Zárjuk rö­vidre az áramkört: egy nagyon izgalmas rendező gyenge vagy tán inkább kiürült filmjét lát­hattuk. Brutálisan meggyilkolnak egy fiatal lányt. (Keserűen szúrjuk közbe: ha az áldozat nem szép fiatal lány, a producer már ve­heti is a kolduskalapját — iga­zán nem a közönség juttatta ide az amerikai filmet, tán fordít­va, na mindegy!) Ez a gyilkos­ság azonban annyira a zsige­­rekig hat, hogy az már szinte az értelem. S kisvártatva valóban kiderül, hogy itt nem az FBI fog csupán nyomozni, hanem egy újabb, sejtelmesen előre vetített lánygyilkosság hátterét is megis­merjük. Jelképes alakok ugra­nak elő, mint nyuszi a cilinder­ből, s bizony nem tévedünk, ha föltételezzük, mint hír-, élv- és kéjvágy a tudattalanból. A nagy kollektív amerikaiból. A dolog ezen a ponton kezd zavarosodni, hogy végül eljusson a zagyvába. De lássuk csak! Hősnőnk komplikált lelki és családi életű, kábítószeres diák­lány. Vagyis, a film külső héja szerint, minden idők legrende­­zettebb életét éli minden idők legjobb társadalmában. Más Lynch-filmekből, elsősorban a Kék bársonyból tudjuk, hogy al­kotónknak az a meggyőződése, Kék rózsa miszerint az egészséges felszín alatt szörnyű férgek és kártevők foga rág. Ezúttal e tartalmak két irányból is hemzsegnek, her­­segnek. Van egyrészt a leplezet­lenül romlott helyi államhata­lom, a szervezett bűnözés kiszol­gálója, de tán nem is kiszolgál, hanem maga a bűnelkövetés szervezeti központja (nem vilá­gos, s hacsak ennyi maradna ho­mályban!). Van másrészt a ki­meríthetetlen tudattalan­­ Jung legyen a talpán, aki felfejti. Azért én is megpróbálom. Hős­nőnket a kábítószer hatása alatt meg-meglátogatja egy bizonyos Bobby, aki ezek szerint a képze­let szüleménye, még ha érintésé­től nagyon is valóságosakat érez az ifjú hölgy. Igen ám, csakhogy titokzatos kezek lapokat tépnek ki a lány titkos naplójából. S ez már annyira misztikus, hogy megértéséhez új bekezdést kell nyitni. Nos, látjuk a látogatót, ál­munkban se jöjjön elő! Ilyen ocsmány kedvesért kábítósze­rezni, amikor ott van a fél ko­­lesz...?! Ki lehet ez a rejtélyes ismeretlen, aki nincs, de szag­gatja a naplót? Félidőben felbuk­kan a mindenbe beleszóló apa, s a hisztérikus, maga körül hisz­tériát támasztó anya ... Tán csak nem itt kell keresnünk? De biza, sejtetik velünk végül! Hős­nőnk bízlalója nem más, mint tulajdon apja, tépett csavargó alakban és arcban, s hogy a filmmel foglalkozó mélylélekta­násznak ne legyen könnyű dol­ga, lesz a lány gyilkosa is, már föltéve, hogy megölik. Mit mond­junk: cifra! Ráadásul, bevalljuk, a levezetés csak akkor stimmel, ha eltekintünk egy csomó apró­ságtól. Egy fontos külső vonula­tot azonban még képesek va­gyunk beilleszteni: ha a lányt meggyilkolják, akkor annak az is oka lesz, hogy kénytelen or­giákon bedobni magát csipkés rózsaszínű bugyiban, s hozzá il­lő fekete harisnyában­, megszer­zendő a mindennapi drogot. Ha pedig ez így van — kiált­hatnánk fel megkönnyebbülten —, akkor íme az új Lynch-film: a gyilkos kollektív. Vagyis: ha megölnek itt valakit (s emlékez­tetünk: egy szép áldozat már volt), akkor abban bűnös az apa, úgy is mint a felmenők amerikai világa, a simára nyírt gyepnemzedék. Bűnösök maguk a bűnözők, kábítószer-terjesztők, orgiaszervezők, az ifjúság üzlet­szerű megrontói. S bűnös végül maga az áldozat, hiszen képtelen magát kiragadni ezeknek az erőknek a vonzásköréből. Csakhogy ez nincs így a Tűz, jöjj velem-ben! Még akkor sem, ha végül ott látjuk a tiszta te­kintetű FBI-ügynököt, mint va­lami Wim Wenders-i angyalt, hősnőnk fölött őrangyalkodni. Ez a zárómozzanat inkább ne­vetésre ingerel: ha ez a sok bűn, vívódás, apakomplexus és a többi van, akkor ezt rendőrségi üggyé nyilvánítani... Ejnye, kedves David, ön viccel...! Csakhogy, mint azt a levezetés­ben érzékeltetni próbáltuk, a helyzet nem ilyen világos, a film nem tiszta, tapasztalható benne egy igen szomorú tény: elfogy lassacskán a sztori. Zokogó, ne­vető, szenvedő, sötétben előbuk­kanó, oda visszacsobbanó pre­mier plánokkal pedig még Lynchnek sem sikerül elmonda­nia valamit. Túlságosan is szer­zői a film, s jómagam nem tu­dok rá példát, hogy ez jóra ve­zetett volna. David Lynch öt­ször fordul elő a főcímben: mint rendező és író, mint az egyik producer, egy szerepet is elját­szik. Az ötödiket elfelejtet­tem ... Csak, mint Lynch a fel­­festett szándékot. SZITÁNYI GYÖRGY: Vén cigányok — kompozíció Rádiószínház Teljes alcíme: Kompozíció Vö­rösmarty Mihály A vén czigány című költeményére, 60 év hang­­felvételeinek felhasználásával. Úgy tanulta, aki tanulta, hogy az a jó rendezvény, aminek ak­kor van vége, amikor mindenki a legjobban érzi magát. A tizen­nyolc versmondó produkciójából komponált mű inkább rövidebb, mint hosszabb a kelleténél. Ez a magyarázata annak, hogy csak a szereplők teljes névsorának is­meretében tudható, mennyi és minő produkció adta matériáját a megrendítő, szép és tanulságos hangjátéknak. (Kiemelve: játék­nak.) Ez a minőség talán (esetleg, elképzelhetőleg — a rádiópu­dingnak nincs próbája) öt-hat múltbéli versanyagból is lét­rejöhetett volna; a karakterje­gyek ekképpen csak a legmar­kánsabb egyéniségek teljesítmé­nyeiben tűntek ki. Ugyanez előnye is ennek a kompozíciónak. Műfajában előz­ménye a k­evésbé tetsző 1978-as Krúdy-fantázia. Abban egészen más mechanizmusok működtek, és annak következtében a fő att­rakció Latinovits is belemosódott a hangjával élő darab kísérletei­nek mondható akusztikus va­rázslataiba, legfőképpen azonban Krúdy csorbult. Ezzel szemben itt a mű, a vers csorbítatlan ma­radt, sőt ismétléseiben­ varián­­saiban kozmikussá nőtt. Talán legnagyobb tanulsága a Berényi Gábor rendezte hangműnek, hogy van — bizonyosan nem egy — olyan alkotása a magyar líra­ Ünnep a világon nak, amelynek teremtője előtt térdet-fejet hajt a vershívő. Legnevezetesebb vén czigá­­nyaink alkalmankénti össze­­hangzása, hat évtized egymásnak megfelelő lélegzetszünetei erről hallgatnak. Még a híres-neves Beregi Oszkár korára valló, ideg­őrlő-lassú deklamálása, rezegje­tek nyárfa-pátosza alól is kirán­totta a szörnyű modort­ a költe­mény utolsó harmada. A formába kényszerített őserő önmagából adódó ritmusa tette lehetővé, hogy a játék alkotói a versmondásokat egymás vissz­hangjaiként is felhasználhassák, s mintha a szent bércek vernék vissza vert hadak vakmerő re­ményeinek moraját, más-más utat bejárva, rokon hangon és hevülettel a mának s jövendő­nek, hogy lesz még egyszer ün­nep. Három fő pilléren áll a mű: a Beregi-féle teljes szöveget kö­zéptájt, a színészi rangot igazoló Jávor ΡάΙ-féle változat ismétli, és a lemezen már közkézre ke­rült Latinovits­­Zoltán-produkció tartja a hangjáték végén. E há­rom között kifelé mutató nyíl vezeti más irányba a tekintetet. Nincs adatom, mikor mondta Mádi Szabó Gábor a maga válto­zatát, de sejthető, közvetlen, bosszantó szava szól a szavalat korszakához. Visszatérve a tartópillérekhez, tanulmányt érdemlő összefüggés van e három, korának is, szín­háztörténetünknek is jeles elő­adása között. A hőskori dekla­­málás nemes méltósággá tömörül Jávor Pál előadásában, amellyel kapcsolatban arra figyelhet fel a hallgató, hogy igen közvetlen ro­kona Latinovits pusztító-újrate­­remtő, shivai előadásának. Ez különösképpen váratlan a nyo­masztó Karády-filmözön idején, amikor is alig látni, hallani, hogy Jávor népszerűségének másik oka az, hogy valóban csodálatos színész volt. Ez roppant mód nyomaszthatta őt is a tömeglé­lektan titkaival magyarázhatóan sztárrá lett nagy csontú leszbika árnyékában. Bölcsészfüllel érdekes volt hal­lani a „sóhajtás” különböző vál­tozatait: a legizgalmasabb fél­megoldásoknak lettünk tanúi e sűrű sorban, amiből egy-két hosszú a­rítt ki. Ha semmi má­sért, azért okunk van hiányolni a darabból Gábor Miklós aláza­tos, vershű rövid o-ját. Meg per­sze azért a teljes versről őrzendő képünkhöz ez is hozzátartozott volna, ritmusteremtő funkciója miatt. Vele hibátlan a sor, tessék csak kipróbálni. Vörösmarty is­merte a hosszú ó-t is, használta volna, ha szüksége van rá. „Az új magyar hang­játék 1992 produkció-díjában részesült” — áll az avatatlan számára pontat­lan mondat a rádióújságban. Bármit jelentsen is e szöveg a beszélő szándéka szerint, az, hogy valamely mű­díjat kap-e vagy sem, nem oszt, nem szoroz. Hogy mennyire rangos ez az el­ismerés, nem is sejtem, úgy va­gyok vele, mint a mesebeli köz­nép a Csizmás Kandúrral: soha hírét sem hallottam. Remélem, pénzt is adtak hozzá. Eleget az ünnepléshez. 1993. MÁRCIUS 26. · " T " --■··' ·'*.. y V ... .)· ■-·. jj·. Film Rádió ORAVECZ IMRE: ΈΟΌΑΚ SZAJLA: Verstanulmányok tes’­rigényhez Csak liszt, só és némi tej kellett hozzá, tálban tésztává gyúrták, egy, másfél ujjnyi vastagra elnyújtották, sodrófára tekerték, és kenetlen tepsibe eresztették, a sütőben kissé feljött, de reménytelenül lapos maradt, mikor a teteje pírt kapott, kivették és az asztalra borították, és azon melegében felszeletelték, vagy egészben hagyták, és kézzel törtek belőle, mikor kihűlt, kiszáradt és olyan kemény lett, mint a deszka, úgyhogy jó fog kellett hozzá, az öregek nem is tudták megenni, csak a legszegényebbek sütötték, akiknek már zsírra se tellett, legtöbbször Compó Annusnál meg Siket Fáninál láttam, magában ették otthon vagy napszámban, ez utóbbi célra kivált megfelelt, nem morzsolódott és nem fogta meg a zsebet, ha bele dugtak belőle egy darabot, anyám is csinált egy­szer-két­szer, de most letagadja, nem akar rá emlékezni, mert szégyenszámba ment, és még a szomszédok előtt is titkolta, ha mégis rávitte a szükség, de magát a szót ma is használja; átvitt értelemben, ha nem sikerül a kalácsa, süteménye, ha rossz, ízetlen a bolti, a vert, azt mondja rá: Kodak, és ezzel mindent kifejezett. SIKET Mindenki így hívta, noha nem volt süket, csak nagyot hallott kissé, a Cigány-páston lakott, a többi cigánytól elkülönülten, magaverte vályogból épült házban, Dojinka felőli oldalon, ahol a bozótos kezdődött, férje nem volt, csak két gyereke, Tibi és Gizi, mindkettő más apától, Fáni elütött a többi cigánytól, nem kéregetett, példás rendben tartotta otthonát, gondosan ügyelt a testi tisztaságra, és szenvedélyesen szeretett dolgozni, becsülték is lent, a faluban, ha napszámos kellett valakinek, először mindig érte küldött, kifogástalan munkát végzett, soha senkit nem hagyott cserben, ha egyszer megígérte, akkor jött, időben, ha esett, ha fújt, sok gazdánál megfordult, de legtöbbet talán hozzánk járt, mert mi nemcsak kapálni, markot szedni vagy gyűjteni hívtuk, hanem a ház körül is foglalkoztattuk, sőt, kicsi korunkban még rám és a húgomra is vigyázott, ha anyám megkérte, annyira bíztunk benne, madárcsontú, sovány asszony volt, bátor, szívós, fáradhatatlan, tele jósággal, alázattal, kevéssel beérte, ha kellett, a tulajdon szájától vonta el a falatot, csakhogy a gyerekeinek jusson, és sosem panaszkodott, zokszó nélkül, megadással viselte sorsát, ha nem cigánynak születik, mintagazdaasszony lett volna belőle, és talán tü­dőbajban sem hal meg olyan fiatalon. ÉLET ÉS IRODALOM

Next