Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-10-08 / 40. szám - H. E.: Madarak • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - (doros): Mikor megyünk Nepálba? • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - Holler Endre: Szörnyű tudatlanság • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - Vitányi Iván: Marx és Engels szobra • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - -dizol: Mintha • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - (szále): Nyelvtani becsület • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - (esti): Rekviem. Közszolgálati glossza • glossza | páratlan oldal • Verseny a Soros Alapítvány támogatásával, 1993. IV. szakasz I. forduló (9. oldal) - Szemethy Imre patafizikus jegyzete • kép (9. oldal)

IK­MJJM­J VERSENY A SOROS ALAPÍTVÁNY TÁMOGATÁSÁVAL, 1993, IV. SZAKASZ, 1. FORDULÓ páratlan oldal Madarak Olvasom, hogy a világkiállítás jelképének kiötlője, rövid ma­gyarországi látogatásának hatá­sára úgy döntött, megváltoztatja a figurát. Kár érte! Gusztusos kis darab volt és pompásan illett nagy, történelmi madaraink so­rába (turulmadár, Mátyás holló­ja, expocsibe), ilyen módon se­gítve, hogy a kiállítás elfoglalja méltó helyét históriánkban. A tyúkért tehát kár, de van még valami zavaró ebben az ügyben. Föltételezve, hogy az al­kotót a legjobb szándék vezérli és hazai jeleseinkkel folytatott megbeszélései, valamint a hely­szín megtekintése újabb tápot adtak nemes indulatainak, meg kell jegyezni: annak idején vala­mi pályázat volt az ügyben kiír­va. Jó lenne tudni, hogy ott a mű vagy a művész diadalmaskodott. De az utóbbi esetben is kérdések sora marad nyitva. Azt jelenti-e a győzelem, hogy az illető szabad kezet kapott egy tetszése szerinti jelkép megalkotására? Esetleg egy új bizottság ül össze? Eset­leg új pályázat lesz? Esetleg minket néznek madár­nak? Η. E. buszok húznak, a közművelődési intézmény előtt zenekar dobol hangosan, két asszony perlekedik a postánál — de ez csak egy óra múlva jut eszembe, amikor ott­hon, a konyhában kipakolom a csöves kukoricát, vizet teszek föl főni, és a míves teáskannákat be­mutató naptáramon beikszelem az aznapi dátumot. Még negyven év Nepálig, (boros) fortélyaival és lószőrből sem tud­nak ponyvát csinálni. Általában elmondható, hogy a faekés föld­műveléshez és a nomád, legeltető állattenyésztéshez szükséges is­meretek alapjaival sem rendelke­zik ifjúságunk. Még autót vezetni sem nagyon tudnak. Ebbe a fo­gyatékosságukba aztán időnként bele szoktak halni. Holler Endre Mikor megyünk Nepálba? Megállunk egy ismerős nővel beszélgetni, mindkettőnk kezé­ben tömött bevásárlókosár, az övéből vécépapír lóg ki, az enyémből néhány cső kukorica. „Te — mondja —, ha az ember azt tehetné mindig, amit akar, de jó lenne! Ha nem kéne mindig a gyerekre, a főzésre, az iskolára gondolni, istenem... Csak utaz­nék. Egy évet lennék Indiában, egyet Nepálban, egyet egy guru­nál, egyet egy kolostorban, aztán a tengeren, a sivatagban. Meg­másznám a Himaláját, szívnék hasist Koppenhágában, Prágá­ban hetekig söröznék. Ausztrá­liában kengurukat nevelnék." Nem mondok neki semmi szo­kásosat, nem erősítem, hogy tényleg milyen jó is lenne, lete­szem inkább a szatyromat és ko­molyan ránézek: „Esküdjünk meg, hogy negyven év múlva, amikor én majdnem hetven leszek, te meg majdnem nyolcvan, s az unokáink is fel­nőttek, elmegyünk és megcsinál­juk. " Kezet ad. Süt a tenyere, így ál­lunk néhány másodpercig, össze­fogódzkodva, mellettünk füstös Szörnyű tudatlanság Egy szép, őszi reggelen jeles publicistánk afölötti keserűségé­nek adott hangot a rádióban, hogy kiveszőben vannak a régi szép szokások, mesterségek, táncok, viselkedésmódok. Szo­morú példaként említi, hogy fal­­vainkban százezrével élnek olyan ifjak, akik nem tudnak ka­szálni, és leányok, akik nem tud­nak kenyeret dagasztani. Javaslom, ne álljunk meg fél­úton! Ürítsük fenékig a keserű po­harat! Mert egészen bizonyos, hogy hazánkban csak elvétve ta­lálni olyan legényt, aki képes vág­tató lováról hátrafelé nyilazni, ar­ról nem is beszélve, hogy egy be­csületes adag, nyereg alatt puhí­tott lóhús elfogyasztása milyen mértékben viselné meg a nyápic testüket. Leányaink közt sem na­gyon akad olyan, aki tisztában lenne a kumisz elkészítésének Marx és Engels szobra Megkezdődött a füvesítés Marx Károly és Engels Frigyes szobrának helyén a Jászai Mari téren, a képviselők háza (köz­kedvelt néven a „Fehér Ház") mellett. Ezzel befejeződik Bo­­ross Péter nagy műve, a főváros marxtalanítása. Előbb a szobrot vitték el, aztán nyár végén a ta­lapzatot, most pedig — miután helyét sóval behinteni nem kor­szerű — legalább olyanná teszik a talajt, mintha soha semmi nem állt volna ott. Ott voltam a szobor utolsó es­téjén, amikor a főváros értelmi­sége búcsúzott tőle — és éppen nemcsak azok, akik pártállásuk­ra nézve hitelvszerűen tisztelték volna őket, hanem olyanok, akik a világ nagy gondolkodói előtt tisztelegtek. Aztán sokszor meg­álltam a csonka talapzat előtt, remélve, hogy elfelejtik lebonta­ni a választásokig, és akkor ta­lán majd az új kormány, mint az intolerancia emlékművét, örök mementóként őrzi meg. De nem, nem voltak feledékenyek, megje­lentek a buldózerek, most meg a kertészek. Bevégeztetett. Én azonban elgondolkoztam a sors forgandóságán. Az eltávolí­tott szobron megjelenített gon­dolkodók nem voltak melléksze­replői az elmúlt másfél évszázad európai és világtörténelmének. Olyan gondolatokat fejtettek ki, amelyekben sokak álmát fogal­mazták meg egy olyan világról, amelyben a szabadság nem el­lentétes az egyenlőséggel és testvériséggel. Tévedhettek több mindenben, de igazságukat sem lehet megtagadni. Hatásuk titka az utóbbiban van. Nem a szovjet rendszer felépülésén és össze­omlásán kell ezt mérni, hanem a szociális eszme térhódításán, a jóléti állam és a demokrácia ter­jedésén. Az eddigi történelemnek azon­ban van egy sajátossága. Akkor volt ez a hatás különösen nagy, akkor terjedt legnagyobb erővel a Marxék által (is) képviselt gondo­lat, amikor és amíg nem volt még szobra sem Marxnak, sem Engels­­nek. Amikor még a fennálló hata­lommal szemben nyújtotta valami jobbnak az ígéretét. Hiszen tudni való, hogy a szovjet rendszer is előbb a Nagy Vezérek hatalmas emlékműveit szorgalmazta, vala­hogy ódzkodott tőle, nyilván attól félt, hogy igazságuk őket is égeti. Csak az utolsó időben állítottak neki szobrot Moszkvában és Bu­dapesten is. Éppenséggel abban az időben, amikor a világ már in­kább arra figyelt, hogy Marx és Engels megfogalmazásaiban mi minden bizonyult időlegesnek és érvénytelennek. Levonhatjuk tehát a következ­tetést: Marx (és nem a „marxiz­mus") történelmi ereje jobban ki tud bontakozni szobor nélkül, mint szoborral. Nagyobb a hatá­sa akkor, amikor nem protokoll­­ünnepségeken tisztelik és proto­­kolltanszékeken hirdetik, hanem az igazság keresése érdekében ütik fel műveit. Vajon tudták-e ezt azok, akik­nek olyan sürgős volt a szobrok eltüntetése? Vitányi Iván SZEMETHY IMRE PATAFIZIKUS JEGYZETE 1993. OKTÓBER 8. Mintha „A Magyar Televízió úgy viszo­nyul a választásokhoz (majd), mintha a médiatörvény létez­nék..." (Tv-híradó, szeptember 21.) Nem értem Nahlik urat. Hogyan lehet úgy viszonyulni valamihez, mintha léteznék, mikor nem léte­zik, és épp azért nem létezik, mert tudniillik nem fogadták el. Ezek után én, ha országgyűlési képviselő lennék, beterjesztenék egy törvényt (most mindegy, hogy miről), s miután a parla­ment ezt nem fogadná el — nem fogadná el, mert tudniillik ellen­zéki képviselő volnék —, mégis úgy viselkednék, mintha elfo­gadták volna, vagyis léteznék az a törvény (mondjuk, a többnejű­­ségről), amely valójában nem is létezik. Sőt! Egyszerűen csak úgy vi­selkednék, mintha honatya len­nék és már be is terjesztettem volna azt a bizonyos törvényt, és — persze — akképpen is visel­kednék... Nahlik úr erre mit cselekedne? - bizol Nyelvtani becsület Az indulatos megjegyzéseiről híres Eörsi Mátyás a minap a par­lamentben kétségkívül azt vágta Balsai István fejéhez, hogy az or­szág nála sokkal becsületesebb igazságügyminisztert érdemelt volna. Volt is nagy fölzúdulás: be­csületsértés! Jó, jó, nem szép gesztus, az biztos. Ám ha úgy vesszük, hogy a becsületesebb a becsületes jelző középfokú for­mája, akkor Eörsi szövegében az is benne van, hogy a miniszter becsületes. Legfeljebb a képviselő még Balsainál is becsületesebbet kívánt volna az országnak. Sze­rintem a dolog így rendben is van. Nyelvtanilag. (szólé) Rekviem Közszolgálati glossza Ezennel rovatot nyitok. Annyi varázslatosan őrült történetet hal­lok újabban a tévéről és a rádió­ról, hogy kár volna ezeket veszni hagyni, megfosztani a nemzetet önmaga megismerésétől. Különös tekintettel arra, hogy két ún. köz­­szolgálati intézményről van szó, úgyhogy mindez mintegy a mi jó­váhagyásunkkal történik. Neveket nem említek, mert ezek nyilván körülményesen bizonyítható tör­ténetek, egy tanú nem tanú, és (nekem) elég, ha Lengyel László jár bírósági tárgyalásokra. Az újonnan kinevezett kis ze­nei főnök megtekinti az október hatodikai zenei programot, s rá­bök Wolfgang Amadeus Mozart nevére (Rekviem!). Ingatja a fe­jét. Nem lesz ez jó. Mért? Az ara­di vértanúk napján itt nem lesz osztrák zeneszerződés. Ad notam: itt nem lesz lecsó­zás. Tudom, azt hiszik, én talál­tam ki. De nem én találtam ki. Hozott anyagból dolgozom. (esti)

Next