Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-10-08 / 40. szám - Wehner Tibor: Építészek, fullasztárok • építészetkritika (13. oldal) - Péter Márta: A hivatásos süket • produkció • Aaron Williamson: Visszhang nélkül világ, Petőfi Csarnok (13. oldal) - Olescher Tamás: Cím nélkül (Párok sorozat), 1987 • kép (13. oldal) - Antal István: Nico • rockkritika (13. oldal)
Télét Ési IRODALOM WEHNER TIBOR. Építészek, fullasztárok Újságcikket tesznek közzé, nyilatkozatokat hallatnak, fórumokat rendeznek, megrendelők, beruházók és tervezők lázas igyekezettel építkezésre készülnek a Déli pályaudvar parkolójában és a Vérmező alatt. Amúgy demokratikusan előkészítik, körültekintően megideologizálják egy városrész szétrombolását, megfullasztását. Ha a vár Tóth Árpád sétányáról szemléljük a budai városrészt, pillanatokon belül felmérhetjük, hogy a Déli pályaudvar hosszan elnyúló, fehér vasútigazgatósági épülete és a Buda Penta Hotel hatalmas paneltömbje idegen test a házrengetegben. E két objektum tervezője nem törődött semmivel — így a Vérmező zöld szigetével, a városrész utcahálózatával és telekrendszerével, a környező házak magasságával, nagyságával és arányrendszerével, a vár közelségével, a Sashegytől a Martinovics-hegyig húzódó gyönyörű, hegygerincekből összefonódó ívvel, csakis saját épületének tekintélyével, uralkodó hangsúlyával és kiterjedésével. A merev, környezetidegen, agresszív épületek típusait legplasztikusabban ezekkel a létesítményekkel illusztrálhatnák az egyetemi oktatásban. E két építész bevégezve áldásos tevékenységét hosszú-hosszú évtizedekre elcsúfította, szétkaszabolta a budai városképet. (Miként a Déli pályaudvar és a Buda Penta Hotel nem budai architektúra, ugyanúgy nem az — többek között — az Intransmas-székház, a Novotel és a MOM-negyed sarkán a közelmúltban emelt új irodaépület sem.) Egy harmadik építész most a vasútigazgatóság és a szálloda között valamiképpen még fennmaradt kis szabad területre elsősorban azért emelné fel építményét — nyilatkozta —, hogy a két csúfságot eltakarja. Azon túl, hogy azért lenne még más megoldás is — például: a bontás — felhívnám a figyelmet néhány tényezőre, amely a botor eltakarási próbálkozás ellen szól. Épületet nem lehet eltakarni: az épület a város életébe szervesen illeszkedő, aktív elem, akkor is ott van, működik, megjelenik, ha bizonyos szögből nem látható. Az újabb, üzleti célokat szolgáló épület további forgalmat vonzana abba a budai térségbe, amelynek forgalma már most is túlzsúfolt, nehezen elviselhető. Újabb komplexum létesítésével a Déli pályaudvari negyed újabb súlyos, elemmel gyarapodna, sérülne a látvány, tovább szűkülne az a zöld folyosó, amely megtépázott bár, de még megvan a Városmajor, Vérmező, Horváth-kert, Tabán sávjában. (Az Alagút utcai toronyházat — mint Karthágót —le kell rombolni.) No és persze itt is felmerül a kongeniális ötlet, a Vérmező gyepszőnyege alá telepített mélygarázs terve, ám — érzelmeinkre hivatkozva is mondjuk — a parkolási gondokat nem egy történelmileg megszentelt mező feltárásával kellene megoldani. Az egyre keskenyebb, egyre kisebb Vérmezőt — hol itt, hol ott nyesnek le belőle egy-egy kanyarodó- vagy parkolósávot — próbáljuk megőrizni érintetlenül, amúgy valójában, garázs-szellőzőjáratok kivezetése, rámpák, vészkijáratok, közműalagutak fúrása, további zaj- és légszennyezési megterhelés nélkül. A város érzékeny szervezet, élő szövet, minden durva beavatkozás reakciót szül, van már példa Budapest egy-egy körzetének pusztulására, lezüllésére. Építészek! Ha nem tudtok kellő alázattal közeledni, alkalmazkodni a természethez, az épített környezethez, a városhoz, akkor ne építsetek! Ne ugorjatok be a (japán) tőkének! 1752-ben a budai várfalaktól egy puskalövésnyi távolságra jelölték meg a be nem építhető védelmi terület határát. Azt a puskalövést sürgősen meg kellene ismételni. Olescher Tamás: Cím nélkül (Párok sorozat), 1987 PÉTER MÁRTA: Produkció A hivatásos süket Az embernek egyetlen baja van: nem tud mit kezdeni az érzékeny szerkentyűvel, amit a fejében hord. Az agya valahogy mindig kilóg a világból, bár közben belé is záródik, jó mélyen, mocorog, feszít, késztet, vég nélkül. A test, a durvatest, egészen más, közönséges esetben nem is kell vele foglalkozni, ha baja van, úgyis jelez. Nagy ritkán azonban megesik, hogy az agy és valamely testrész, egy szerv különösen bensőséges, produktív kapcsolatba lép. Mondjuk például, hogy az agy beszélni kezd. Először csak úgy, hogy valódi költeményeket bont ki magából, aztán, s ez a csoda, megerőszakolja a buta szájat, az egész rezonátorüreget, foggal, nyelvvel, mindenestül, és végül életre taszigálja a szavakat. Eme beszédtechnikai csodát jelen esetben Aaron Williamson abszolválta, s találmányához azt írták, hogy az övé — agyának legtitkosabb zugaira, akaratának legárnyaltabb átvitelére is szüksége volt, ugyanis a férfiú nemcsak költő és színész, hanem süket is. Hivatásos süket. A híres angol fesztivál, a Dance Umbrella számára készült, s nemrég a Petőfi Csarnokban is bemutatott négyszemélyes játék is ebből a fogyatékosságból táplálta irdatlan hosszú perceit. (Pardon! A legújabb szigetországi illemkódex szerint talán inkább alternatív hallást illik mondani.) A Visszhang nélküli világ talpkövén azonban egy hegedűművész, Alex Balanescu áll, kalandor glisszandókat ereget, reszelés hangokat röcögtet elő, vagy épp csak aprókat cincogtat húrjain. Csakhogy a testi adottságok — hiányosságok — szociometriája szerint a zenésznek a színpadon most csak a két táncossal lehetett művészi távlatokat is sugalló kapcsolata. Szavalónk hiába meredt saját kottaállványára, hiába szuszogott, nyögött, ordított, köpdösött a nagy mindenségbe, Laurie Booth és Russel Maliphant tovább járta, vagy inkább kúszta a földön zárt, egymásrautaltságában intim kettőseit. Koreográfiájuk a darabon belül is külön létezett. Ahogyan Balanescu szólamai is önállósultak. Hogy mi volt az egész, a voltaképpeni produkció? A visszhangtalanság, a befalazott lét megtestesülése; Williamson maga, aki egy illuzionista mutatványával próbál újra s újra kitörni. Vergődése, artikulálatlan, karmoló, felénk kapaszkodó hangjai azonban mindig visszahullnak a mélybe, saját csapdájukba. Williamson a lehetetlent szeretné megélni, az érzékek — neki nem létező — földjén tenni önfeledt sétát, s erőfeszítéséhez társakat kíván. Színpadon és nézőtéren is, így lesz minden fellépéséből monumentális kísérlet, amelybe beavatódunk, amelyben részt veszünk, hallgatunk, hallgatjuk a torzszülött szavakat, fröcskölő hangcsomókat, amint savas-nyálas zuhatagként szakadnak ki a torokból, szenved és szenvedünk, de gyanús a dolog, hogy neki ez jó, igen, tetszik magának, s egyszer csak belevájjuk körmünket egy papírdarabba, belépő vagy szórólap?, az előadáshoz tartozik. Igen, ez előadás. Ismételhető, eladható. Elég. Hirtelen sok lesz a nyavalyából. Hirtelen szemérmetlennek tűnik az egész. Milyen szerény, milyen illedelmes ehhez képest egy másik produkció, a nyomorék koldusé a pesti utcán. .» > ‘ I* ■ ' MUBIRALAT 1993. OKTÓBER 8. ANTAL ISTVÁN: Rock Nico Létezik egy hangkazetta, Michael Mehlmanné, amelyen Nico a New York, New Yorkot énekli. A Squat Színház próbáján. Yossi Gutmann játszik alá az utolsó brácsán, amit Stradivari épített. Émelyítően gyönyörű az ének. Elharapott csuklás, test nélküli lánykahang, nőstényorgona búgása — preparált sípokkal. Nicót a Kampec Dolores vendégeként láttam személyesen, budapesti színpadon. Akkor már játszótér nélkül maradt. A Paul Morrissey-fotók másik nőt mutattak — műtárgyként. Ez a Nico a színpadon ült, magának énekelt, dünnyögött. Elveszett kislányként, elveszett hangokon. Szétfoszló szépséggel. Színi a basszgitárral, mintha anyja lett volna vagy a nővére. Tolnai Ottó Paripacitromját olvasva gondoltam a koncertre, mert annak hőseit láttam, amint önmagukba zártan állnak a színpadon együtt, mégis külön-külön, csonkán tartott kezeikkel nyúlkálva, kapirgálva a semmibe. Nico hangjának fénye és homálya rég megtört már akkor, de még élt, még világított, s meleget adott, mint egy Munkácsy-képen elrejtett lámpás. Ült, nézett magába, amit odabent látott, borzalmas lehetett. Tudni való volt, miért kezdett el újra énekelni, és az is, hogy valamit önmagával és a külvilággal végképp elrendezett. Ez a véglegesség adott a koncertjének erőt. Már a New York, New Yorkban sem volt szó „művészetről", pláne „önkifejezésről": edényként hagyta, hogy végigrezegjen benne a dal, és Yossi Gutmann ehhez adott kíséretet, John Cale-nál is árnyaltabb hangzással. Megdöbbentett, de nem lepett meg a spanyolországi hír, mikor bekábítózva biciklizett és egy kanyarhoz érve elszállt. Belerepült a semmibe. Azóta sem tudta meg, hogy meghalt.