Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-08-27 / 34. szám - Bohár András: Szent Anna, a performerek védőszentje • képzőművészet-kritika • Szent Anna-tavi fesztivál (13. oldal) - Götz Eszter: Bolondóra • házimozikritika • Agymenők, rendező Dennis Dugan (Dunafilm) (13. oldal) - Darvasi László: Még az asszony is tévedhet • televíziókritika (13. oldal)

DALOM ! 30HAR ANDRÁS. Egyre inkább világossá válik, hogy nem pusztán a zárt kulturá­lis mezőben egzisztáló művészet­nek lehet önmagából kiinduló, de azon egyszersmind túlmutató je­lentése. A viszonylag nyitott/nyi­­tódó közeg is többesélyes megol­dást kínál a művészet önértelme­zése számára. A Sepsiszentgyörgytől jó negy­ven kilométernyire található Szent Anna-tó már a nyolcvanas évek közepétől fogva otthont ad performereknek és szimpatizán­soknak. A három-négy napos ta­lálkozók művészei, művészjelölt­jei a környező országokból za­rándokoltak a helyszínre ez év­ben is, hogy „saját hiányukat" megformálttá tegyék. A július 23—26-ig tartó fesztivál kéttu­catnyi produkciója, a művészet folytathatóságára, egyediségére hívta föl ismételten a figyelmet. A rövid tallózás kapcsán csak né­hány jellegzetes munkát idézek meg; természetesen a válogatás szubjektív, hiányos, perforált. A képzőművészeti, zenei és színházi indíttatású perfor­­mance-ok egyaránt helyet kap­tak a programban. Az Árnyékkö­tők elektrografikai csoportja a sepsiszentgyörgyi Torony Galériá­ban rendezett kiállítással — a Szent Anna-tó század eleji fotó­jára készített variációkkal (tradí­ciók és aurák megidézéseivel) — , valamint a tóparton bemutatott akcióval jelezték műfajuk adek­­vát és kreatív lehetőségeit. Do­mokos Csaba — a fesztivál egyik szervezője Ütő Gusztávval — a művészet lehetőségeiről beszél úgy, hogy az önironikus hangok és valóságos kételyek bemutatá­sán túl mégis esélyt ad a lehetet­len megkísérlésének­ repülni. Bay Miklós Zoltán fiával együtt szintén „angyali létmód" szár­nyakkal szimbolizálható lehető­ségeit bontja ki: úgy kellene él­nünk, hogy tiszta magokat ülte­tünk a földbe és lámpással ke­zünkben mutatjuk az utat, ha ezt az angyali küldetést teljesítetjük, akkor levethetjük a szárnyakat, emberek lehetünk. Egyelőre ez még igen kétséges, mint azt mu­tatta Kovács István kultúrkritikai fogantatású bemutatója is: egyelőre itt van a fogyasztás mértéktelensége, ahogy belefe­ledkezünk a mindennapokba és elfeledkezünk a mindenről. A hagyomány újraformálása, újra­­mondása segíthet, hogy ahogy a helyi emberek mondják arrafelé, s ahogy Ütő Gusztáv is tudtunk­ra adta: LAPP-LAPP-LAPP, HA MEGFOGLAK MEGBASZLAK. Teljesen más, mégis szervesen építkező világot hozott érzékel­hető közelségbe Szemző Tibor Wittgenstein-adaptációja: bár nyelvem határa egyben világomé is, nyelvjátékaim kapcsolódhat­nak másokéihoz, ez előfeltéte­lezheti kölcsönös dialógusok be­­mozdulását. Theodor Graur Bu­karestből Baász Imrének állított emléket munkájában. Felfújt gu­mimatracra erősített nyugágyat bocsátott vízre, s kötélen vezette végig a tavon: talán ennyi lenne az emberi szabadság képi meta­forája. Vagy még ennyi sem, mint azt Márkus István Éjjeli lö­vészetén láthattuk: az óriáscsúz­liból ide-oda lődözött női bábfi­gura, a reflektorok, a túldimen­zionált zene, a kiszolgáltatottság abszurditása. A Figura Színház (Gyergy­ószentmiklós) két akti­vistája (Pálffy Tibor, Pázmán At­tila) tóba helyezett asztal mel­lett, széken ülve, nyugodt tűz­­evéssel múlatták az időt: az ősi elemek szimbolikája, dialógus és meditáció egymás feltételezése a bölcsesség szeretetét idézték, amúgy sztoikusan. Az Opál Szín­ház a megváltás/megváltódás egyensúlyát közvetítette. AZ EM­BER MINDENKÉPP MEGVÁLTÓ­DIK, hiszen a Sátán nem tudja ezt megakadályozni. DE A NÉ­ZŐK, MI MAGUNK (ha csak né­zők vagyunk) MÁR SOKKAL KE­VESEBBEN REMÉNYKEDHE­TÜNK, hiszen az előadás-meg­­váltás/megváltódás csak a vízből volt szemlélhető, s az „áldozat­hozatal" nem mindenki számára volt magától értetődő. Persze ez is „csak" jelképes értelemmel­­rendelkezett. A folyamat egy röpke állomá­sát láttuk. A szuverenitás jelet hagyó igénye működésbe lépett, az asszisztenciát Szent Anna biz­tosította, a performerek vé­dőszentje. Hogy szükség volt óvó tekintetére, féltő mozdulatai­ra az elmúlt évtizedekben, az nem kétséges, s az is egyre nyil­vánvalóbb, hogy ezután is igény­­­be kell venni szolgálatait, a többi már rajtunk múlik. Képzőművészet Szent Anna, a performerek védőszentje MUBIRALAT 1993. AUGUSZTUS 27.­ GOTZ ESZTER: Házimozi Bolondóra Valahogy úgy képzelem el a Hamlet bohózatváltozatát, aho­gyan a nagy filmes nevettető test­vérpáros, David és Jerry Zucker csinál mozit. Például az 1992-es Agymenőket. Csak semmi helyre­­billentő jószándék a kizökkent vi­lág iránt, inkább együtt zötykö­­lődni vele, lehetőleg ugyanolyan bolond módra, mint amaz, és kí­méletlenül humorba fojtani, aki ellenáll, aki komolyan vesz bár­mit... Mondjuk egy milliomos öz­vegy hóbortjait, s főképpen a mö­götte csillogó, töméntelen pénzt. Vagy egy világhírű balett-társulat karrierjét, egy fiatal szerelmespár sorsát, egyszóval csupa olyan dolgot, ami külön-külön is elvisz a hátán egy filmet. Csakhogy Zuckerék és a rend­ező (Dennis Dugan) úgy össze­zagyválják mindezt, hogy a szá­lak nemcsak gabalyodnak, de időnként el is tűnnek az általá­nos tébolyban, és már nem is tudjuk, mi végre a nagy rohanás, a bújócska, hová repülnek a re­mek szóviccek, burleszkfordula­­tok. Három elrajzolt karikatú­rafigura tekergeti maga körül a cselekményt — ha van ilyen egy­általán. Egy minden jel szerint hibbant, túlmozgásos, szexőrült ügyvéd, akit ráadásul még Flak­­fizernek is hívnak (John Turtur­ro), jogi tanácsadóként rombolja a környezetét. Rátermett part­nerként egy átváltozóművészbe oltott, kétméteres francia inas (Bob Nelson) és egy baseballsap­­kás „tőkebefektető" taxisofőr (Mel Smith) szegődnek melléje, azon az ellentmondást nem tűrő alapon, hogy aznap reggel velük hozta össze a balsors. Ők hár­man fel- és kiborítják a képer­nyőn megjelenő összes további őrültet, míg csak a rendező meg nem szán minket, és oda nem biggyeszti valahová a bűvös End szót. Ez a klasszikus burleszkkel ve­gyített abszurd közben egészen posztmodern. A maga módján ugyanazt az esetlegességet dol­gozza fel, mint Jarmusch ko­moly­ szépre sikerült alkotásai, sőt szinte lubickol ebben a se fü­­le-se farka történetnélküliség­ben. Vígjátéki tökélyre fejleszti Paul Virilio eltűnés-esztétikáját, amely szerint korunkban már nincs folyamat, csak tendenciák, nincs időtartam, csak pillanatok, és a totális háború fenyegetettsé­gében már csak színleg működik a civil létezési mód, vagyis min­dennapi életünk lehetősége. Az Agymenők erről az állapotról ad kegyetlenül pontos metszetraj­zot, és hálásak lehetünk a nagy­szerű alkotóknak, hogy nevetni engednek rajta. (Dunafilm) DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Még az asszony is tévedhet Hogy talán így mégse fog menni. És persze nem csak arról van szó, hogy a Híradó egyik híré­ben a felkonferáló riporter áhítattól elcsukló hangon világhírű­nek nevezi Tollas Tibor költő egyik versét, amely speciel a dik­tatúra vadabb és embertelenebb formájáról szól, miszerint be­­bádogoznak minden ablakot, ellenben mondjuk arról van szó, hogy a bádogozás újra megyeget. Kicsit esetlen, kevésbé durva, de azért kopácsolnak, hajligatják a lemezeket, odarakják a fény elé, ütögetik a szögeket, miközben a nemzet munkásai vastag­bélig meg vannak sértve. Szárszóznak és atilláznak, csak hát a túladagolt tömjéntől elébb elkábul, aztán begorombul, végül el­kedvetlenedik az ember. Elveszett a mérték, és nem is keresik. Voltaképpen már akkor összerezzent az ember, amikor né­hány hónappal ezelőtt a belügyminiszter az egyik legnagyobb magyar drámaírónak nevezte a kollégáját, és az ember csodál­kozott, összevonta a szemöldökét, hogy az istenbe merészkedik egy belügyminiszter az esztétikának ama határvonalán túl, amely már nem a közrendőri egyenruha snájdigságáról szól. Hogy talán nem illendő ilyeneket kinyilatkoztatni, mert lehet, hogy az illető mégsem a legnagyobb magyar drámaírók egyike. Vagy az, természetesen, miért ne. De ez akkor sem így, és nem abból a székből tudható, amelyből kiadják a parancsot, teszem azt, az olajmaffia ellen. Lehet, hogy Tollas Tibor említett verse világhírű, de viszont mihez képest az. Vagyis hol van a többi „világhírű" vers? Vagy csak nagy vers, fontos költészet, ami a rendszerváltás óta íródott a Nagy Magyar Lírakönyvbe. Mikor van az elmondva, elszavalva, közreadva? A televízióban, termé­szetesen. Nem is feltétlenül főműsoridőben. Akár, mondjuk, va­sárnap éjjel, ahogy a németek csinálják, hogy szóval például Rába György-, Rakovszky Zsuzsa-, Vasadi Péter-versek hangza­­nának, egyszerűen csak azért, mert jók és fontosak. Az a végtelenül utálatos és lehangoló az egészben, hogy a mi­nőség kiválasztásába újra beleorvult a politika, és nagyon jó bajtársnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a nemzeti főnemzeti hírpillanatban felmagasztosulhasson. Azt tanácsolja például az egyik kormányhoz közel álló napilap vezető publicistája az ol­vasónak, hogy semmit se higgyen el, amit mostan Szörényiről vagy Nagy Feróról összehordanak. Mert ezek akkor is, és min­denáron tehetséges emberek, és már azok is maradnak, buzog­hat bokájuk körül bármiféle rágalom, lejáratás. Nocsak. Mintha egy tehetséges ember nem beszélhetne hülyeséget. Nemde mé­giscsak úgy van megszerkesztve a beszéd csodálatos alkalma, hogy hülyeséget, igaztalant, vagy egyszerűen csak tévedést Es­terházy Pétertől Debreczeni Józsefig, Kornis Mihálytól Csurkáig mindenki mondhat, mindenkinek lehet meggondolatlansága, rossz mondata, eltévedése. Esztétice, politice is. És ez persze most, az elviek miatt, feltételes mód.. Mert úgy van az, hogy az ember feltétel nélkül csak az édes szüléjét meg Jézus Krisztust kultiválja. És már a szerelemmel szeretett feleségnél is fölmerül a gyanú, hogy mindenben tán neki sincs igaza. Mármost akkor micsoda dolog olyasmit kijelenteni, hogy Szörényi akkor is és mindenáron. Kérem szépen, momentán ez a badarság, mert nem arról szól, hogy miért van igaza, vagy miért nincs igaza en­nek vagy annak, hanem arról szól, hogy csak. Hogy punktum. Hát ilyen csákókkal választanak nemzeti igriceket, szent tehe­neket, tévedhetetlen dalnokokat. A politikusok, ha előtte írtak néhány jó vagy kevésbé jó ver­set, netán történelmi tanulmányt, hajlamosak azt gondolni, hogy a szellemi életet is vezetni kell. Irányítani. Ez a közlekedé­­silámpa-effektus. Csakhogy a szellemi életet nem kell vezetni, egyrészt, mert nem orrkarikás marha, másrészt, természete szerint úgyis a tilosban járkál. Hadd beszéljen tehát. Például a televízióban. Az írókra gondolnék, szűkebben markolva. Hogy ki lehetne találni megint valamit. Vámos meg Békés Pál soroza­ta csendeskén elmúlt. És most nincs egy olyan sorozat, ahol író, költő, esztéta fecseghetne. Ott lenne az arca, meg ott len­nének a szavai. Szépen elmondaná. Eltévedne, aztán szépen visszajönne a sűrűből, a csalitosból, vagy nem jönne vissza. Azt mondaná, hogy a mondatot jobban szeretem a népnél. Vagy azt mondaná, hogy a feleségemet szeretem a legjobban, aztán a tapsikoló olvasóközönségemet, a mondattal meg mikor hogy vagyok. Kopasz író is lenne abban a­ műsorban, meg dadogós is. Mindenféle író lenne benne. Igric is, meg pogány is. Lenne sok hülyeség, vita, becsületsértés akár, ripacskodás. Jó lenne vagy nem lenne jó. De lenne.

Next