Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-25 / 12. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Beke Kata: Jézusmária, győztünk! (Belvárosi Könyvkiadó, 1993.); Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás hatalma (Pressure Vessel Handbook Inc.); Lengyel László: Magyar alakok (2000/Pénzügykutató, 1994.) (11. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM EX LIBRIS MARX JÓZSEF Beke Kata: Jézusmária, győztünk! Amikor megjelent a könyv, gyorsan „lecsaptam rá", mivel feltételeztem: a politikába belekábult értelmiség — gyógyszer gyanánt — felfalja Beke Kata politikusi pályájának minden titkait. Nem csalódtam. A könyv csakhamar eltűnt az utcai pultokról. Olvasmánnyá vált, illúziót foszlató olvasmánnyá (némi MDF-es berzenkedéssel), amely belülről mutatta meg, amit az utca népe kívülről látott. Ezt nevezik aknának. A gyúanyaggal azonban — úgy látszik — baj van. Az akna kiélesítve ott hever a könyvespolcokon és nem robban (egyelőre). Több okból. Először is a szerző a gyűlölködéssel mérgezett közéletben nem akarta, hogy műve extraolaj legyen a tűzre. Önmérséklettel szólt politikusi „kálváriájáról". Kritikája egy valamikori MDF-es „igazi szellem" felől hangzik el (amiben már csak nagyon kevesen hisznek). Beke Kata azt az irodalmias nézőpontot választja, amit például Jókai Mór vett fel A kőszívű ember fiaiban 1848-ról beszélve — 1869-ben! —, vagyis az olyan emberét, aki a fényes múlt felől nézve nem talál írt a jelen s jövő bajaira. Beke Kata hűséges, csalódásának egyik fő motívuma az a háládatlanság, amelyet az MDF egykori MSZMP-s partnerével, Pozsgay Imrével szemben tanúsított. Nem fogadja el, hogy ennek így kellett lennie, és visszafordul az egyszer már bejárt útra. Következményképpen ma az NDSZ két alapítója, Pozsgay Imre és Bíró Zoltán oldalán láthatjuk őt.Ami bizony (gondolom) tömény nosztalgia egy olyan pillanat után — legutóbb Servan Schreiber írta meg aNépszabadságban Találkozásaim Antall Józseffel címen —, amelyben azt lehetett hinni, Antall József lesz a miniszterelnök, Pozsgay Imre pedig a nem túl gyenge elnök. Ebből a nézőpontból gyengíti a gyúanyagot, hogy a szerző minden MDF-es baj forrását Antall Józsefben pillantja meg. Kritikája bizonyára pontról pontra igaz, ám visszaverhető, mint „sérelem okozta" panasz. Ha majd elmúlik a halott miniszterelnök kanonizálásának kurzusa, akkor nagy hatású forrás lesz Beke Kata vallomása. Addig azonban elhallgattatandó botrány. Ugyanis a képviselőnő — aki kétségkívül hozta az MDF-nek a szavazatokat, és nem mások szavazatain vonult be a parlamentbe — nem kevesebbet állít, hogy Antall József hibáztatható azért, hogy a rendszerváltás első négy évében az MDF erkölcsileg fogyatékos klientúrát teremtett, s ebből a neobarokk „televényből" olyan kalandorok nőttek ki, mint Timkó Iván, aki Andrásfalvy Bertalan helyett miniszter volt a művelődési minisztériumban. Akinek hatalmában állt embereket fölemelni és porba sújtani, akiről Beke Kata azt állítja: „lánggal lobogva égett hite szerint a haza, ám inkább önnön gőgös messianizmusának oltárán, noha az sohasem pótolhatja a józan észt, a szakértelmet, az együttműködési készséget". Beke Kata portréi elevenek, olykor irodalmi remeklések. A karakter titkai érdeklik, például az a nagy kibicsaklás, ami miatt szemében Csoóri Sándor is elvesztette korábbi nimbuszát. Van ehhez — mint fentebb is láttuk — egy kulcsszava: a gőg, ami áthatotta és áthatja a helyi érdekű váteszeket és a minimessiásokat egyaránt. Ez az uralmi attitűd valóban szokatlan a magyar közvélemény számára; a késő Kádár-kori politikusok java „bocsánat, hogy élek" (szemforgató) szerénységére trenírozta magát. Az új elit azonban úgy érzi, nem csak kormányzásra kapott felhatalmazást, hanem életfogytig való berendezkedésre is. Tehát az „ide nekem az oroszlánt is!" hevületével, mint a gáz kívánja kitölteni a társadalom minden kicsiny, rejtett üregét is... Vajh, mekkora sikerrel? Vajon Beke Kata könyvének olvasóiban, személyiségének tisztelőiben felsejlik-e majd a szavazófülkék magányában, hogy lám, van társam, aki képes nyilvánosan bevallani: 1990-ben tévedtem, amikor az MDF-nek gyűjtöttem voksokat? Azaz — állítom — csak ennek a könyvnek hatására (ekkor fog robbanni az akna) 1-1,5 százalékkal fog csökkenni a kormányzó párt szavazóbázisa. (Az azonban korántsem biztos, hogy ezt a csökkenést az NDSZ tudja elnyerni, mint a parlamentbe való bekerülés zálogát.) (Belvárosi Könyvkiadó, 1993, 126 oldal.) hallgatta a csüggedt férfit — papírt vett elő, és felírta, hogy a sok baj mellett mi pozitívum található a férfi életében. Nos az alábbi listát sikerül összeállítania: „ 1. Egy csodálatos feleség — 30 évi házasság után. 2. Három odaadó gyermek, akik Ön mellett állnak. 3. Segítőkész barátok, akik Önt becsülik. 4. Becsületesség — semmit sem kell szégyellnie. 5. Jó fizikai állapot. 6. Az Egyesült Államokban él, mely a világ legnagyobb állama. 7. Vallásos hite van." A lelkész szinte ráförmed a férfira: most panaszkodik vagy dicsekszik? A férfi hirtelen megvilágosodik: „Talán nem is állnak olyan rosszul a dolgok" — és a történet szerint hamarosan összeszedi magát, és „új vállalkozásba" fog. Hogy mibe? Érdektelen. Mi az értékrendre összpontosítsunk. Peale bizony nem ismeri a kisgazdákat. „Isten, haza, család"? Nem, a gyakorlati kereszténység a családi és társadalmi szolidaritásra, a helyes erkölcsi érzékre, az egészségre teszi a hangsúlyt, és csak hatodik-hetedik helyen fut be a „haza" és az „Isten". Egyébiránt ez a vallásosság szereti az írásbeliséget: nehéz helyzetünkben — tanácsolja Peale — írjuk fel a mellettünk álló tényezőket, és ez segítségünkre van leküzdeni a félelmeket. Ilyen mellettünk álló tényező „Isten jelenléte", akiről „próbáljuk elhinni, hogy olyan valóságos, mint feleségünk, üzlettársunk vagy legközelebbi jóbarátunk". Mert mivégre a „tudományos módszer"? Ha valaki nem tudja elhinni, hogy a bajból saját hajánál fogva képes kiemelni magát, akkor archimédeszi pontként vegye igénybe istent. Talán úgy sikerül. Kövesd Ed módszerét! Ő úgy szokott le az italról, hogy minden kocsma előtt elmormolta az imát — „kérlek, Uram, óvj meg ettől a helytől!" — és a kísértést elkerülendő nyúlcipőt kötött, így működött együtt Isten akaratával. (Pressure Vessel Handbook Inc., 244 oldal) Lengyel László: Magyar alakok Lengyel László ebben a kötetében jórészt elhagyta minden korábbi „posztmodern" manírját (például a tetszelgő lábjegyzetelési technikát), és megtért a magyar politikai irodalomban jól ismert portréfestéshez. A Magyar alakok című kötet gerincét azok a tanulmányok adják, amelyek korunk „főszereplőit" írják le mindazon erények segítségével, amelyek Plutarkhosz óta szükségeltetnek az ilyesfajta munkához. Azaz a tények beható ismeretével, az „elhelyezés" (a „történelmi szerep" elismerésének) adományával és az írói megjelenítés múzsacsókjával. Lengyel László műfaja a „nagyesszé" és a „tárcanovella" közötti „valami", amely éppen arról ismerszik meg, hogy a tények, a pszichológiai motívumok meseszerű találékonysággal ötvöződnek benne. Hankiss Elemér is, aki a kötet utószavaként tisztelgő „vázlatot” írt Lézengő ritter? címen a kötet szerzőjéről, úgy summázza megfigyeléseit, hogy lát Lengyel Lászlóban valami „talányosságot". „Nehéz kiigazodni rajta — írja, és jobb híján hozzáteszi: — Talán azért, mert benne is két vagy akár több lélek lakozik, mint manapság annyiunkban?" Az egyik lélek, a legsikeresebb, az elemző tollát mozgatja. A legújabb kori „magyar alakok" megértéséhez bizony tananyagként kell majd tudni, hogy mit írt Lengyel László például Antall Józsefről. Az Antall-„rejtély" egyik kulcsa az, amit szerzőnk egy 1992. februári írásában ígyen rögzít: „Semmi panaszom nincs a nemzetkarakterológia ellen, ha azt a politika egy, pontosan körülhatárolt elemeként kezeljük. Csakhogy Antall József a faji és nemzetkarakterológiai vélekedéseit nagy magabiztossággal oly kézenfekvő igazságokként tárja elénk, hogy érezzük, legfontosabb világmagyarázó elve ez." Ha pedig így van, akkor az Antall-Csurka „tengely" nem csupán az ellenzék fantazmagóriája. Csurka kifejez egy általános Nyugat-ellenességet, ami abból fakad, hogy sokan elhitték, a Nyugat segítségével itt négy éven belül a kerítések is kolbászból lesznek. Antallnak — és ez a minősítés ma már nem sérthet kegyeletet — kellett Csurka. „Antall Csurkára mutat: ha adtatok volna, nem írna ilyen marhaságokat". Ahogy Nyugatnak is kell Csurka: „hogyan adhatnánk oda, ahol ilyeneket írnak rólunk". De megkerülhetetlenek Lengyel László „kisebb" portréi is, így például a „medve bátyóról", Für Lajosról írt sorok vagy a hiúz és vakond — Lezsák Sándorról — leírása. Bizony itt is följelentés lesz a vége (ha ismét a koalíció kerül a kormányrúd mellé), hiszen Lengyel László most írásban adja, Lezsák, a hiúz volt az „első, aki különböző jogokat árusított. Első, aki ráízlelt az alapítvány-alapítás gyönyöreire. Első, aki letarolta a bankokat és a vállalatokat." Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, bizony Aczél Györgynek még álmában sem jutott eszébe, hogy strófákat szerezzen az általa finanszírozott „nemzeti rockoperához". Hiába, változnak az idők! Gyengébb jellemrajznak tartom a Csurka-dolgozatot. Csurka felől igaznak tűnik, hogy a magyar Terembura a lakitelki alapítókat értékükön veszi, azaz dilettánsoknak tartja őket. Nincsenek elfogultságai sem eszmetársait, sem az új törtetőket látva, Csurka hangfogó nélkül kimondja, hogy itt, uraim, mindössze elitcsere zajlik. Ugyanakkor Lengyel László elemzése két ponton mégis megbicsaklani látszik. Számára „kicsi motívum" Csurka „ügynöksége", holott látni való, itt a klasszikus kompenzáció jelentős esete forog fenn, továbbá aligha elegendő azt mondani róla, hogy „Csurka István, a tehetséges drámaíró felépítette a bohém őstehetség Csurka Istvánja szerepét". Talán el lehetett volna gondolkodni azon, hogy vajon nem éppen a rendszerváltást vezénylő koalíció felelős azért, hogy olyan körülményeket teremtett, amelyben az egy és oszthatatlan Csurkának végre nem kell a részegség alibijével mondania azt, amit mond. S végül képzavara miatt groteszk számomra az Orbán Viktor-portré is. Aki egyfelől: „Született basszus." Másfelől: „tigris természet". Sok, kedves Lengyel László, sok! Ha elképzelem Orbán Viktort, mint basszus hangú tigrist, akkor már képtelen vagyok arra figyelni, amit az elemző — talán helyesen — mond: „Hallatlan önbizalma ellenére nyugtalan. Nyugtalan, mert nem találja a korábbi biztos kapaszkodókat." A fenti kritika azonban csak az elemző tollából kifutott sorokra vonatkozik. Hankiss Elemér is felveti a lehetőségét annak, hogy Lengyel László készül, mégpedig politikusi szerepre. Izgatja az a lehetőség, hogy benne van valamiben (és így könnyebben hozzájuthat azokhoz az információkhoz, amelyek az „egyszerű" közírók elől el vannak zárva). Ha pedig így van, akkor vajon hogyan kell értékelni — a lélek újabb „vonatkozásaként" — a szépírói aspirációkat, melyek a tárcákban érhetők tetten? Köztük a legjobb, a „Homo kadaricus" korszakos aforizmát kockáztat meg. Szomorúak vagyunk: „Kelet első embereiből Nyugat utolsó embereivé váltunk." Mi, a tömeg, és nem ők, akik megszedték magukat, és olyan végkielégítéssel lépnek le, hogy abból fél gyárnyi munkás egész évi fizetését lehetne finanszírozni. (2000/Pénzügykutató, 1994, 197 oldal) KÖNYVKRITIKA Norman Vincent Peale: A pozitív gondolkodás hatalma „Ezt a könyvet az Egyesült Államokban iskolai tankönyvként forgatják" — figyelmeztettek azok, akik A pozitív gondolkodás hatalma című könyvet a kezembe nyomták. A közlés nem rendített meg, mert nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokban annyi iskola van, hogy a rendszer lényegét kifejező könyv, amely már címében is a pozitív szót tartalmazza, talál magának iskolát. Jobban érdekelt, hogy a Gemziczky Etelka fordításában megjelent mű kiadója (feltehetőleg) külföldi: a Pressure Vessel Handbook Inc. És ez, mint egykori könyvkiadói szerkesztőnek a legmulatságosabb volt — „Kapható: (kicsinyben) (sic!) PÜSKI Könyvesház 1013 Budapest, Krisztina körút 25." Nos a szerző, a New York-i Marble Collegiate Church lelkésze ezzel a könyvvel egyszerre két legyet üt egy csapásra: olvasóit megtanítja a „gyakorlati kereszténységre", és „tudományos rendszerbe" foglalja mindazt, ami a sikeres élethez kell. Ettől tanulságos ez a kegyes könyv. A kerszténységnek olyan arcát mutatja be, ami a tudományos-technikai forradalom után egyszerre racionális (azaz tudományos) és kapitalistán sikerorientált. Norman Vincent Peale megoldani véli a gordiuszi csomót: Isten vezeti kezét, amikor írja könyvét, ám ő is segíti az Istent azzal, hogy belevágja fejszéjét a „képességeinél nagyobb feladatba". A feladat azonban nem sodorta el, mivel megelégedett azzal, hogy eseteket tanulmányozott, méghozzá azzal az „alappszichológiával", amit a világon mindenütt minden egyetemi hallgatókba „mellékesen" is belepumpálnak. Peale kereszténysége a legmélyebben rendszerfüggő. Hogy miről van szó, azt ez az eset is jól érzékelteti. Egy 52 éves ember fordult hozzá tanácsért — végső kétségbeesésében. A lelkész — miután meg 11