Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-05-13 / 19. szám - Nagy Atilla Kristóf: • könyvkritika | Ex libris • Lakner Judit: Halál a századfordulón (História, 1993.); Kemény István: A koboldkórus (JAK-Pesti Szalon); Antonio Fian: Schratt (Cserépfalvi-Európai utas, 1993.); Ocskay Zoltán: A motorkerékpár története (Varga és Társa Bt., 1993.) (11. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM EX LIBRIS NAGY ATILLA KRISTÓF Lakner Judit: Halál a századfordulón — Lakner Judit könyve látványosan tükrözi azt a változást, ami az elmúlt tizenöt évben a történetírásban lezajlott. Divatba jött a mentalitástörténet, mely a kultúrtörténet, a néprajz, a szociológia és a statisztika eszközeit állítja csatasorba, ugyanakkor a terminológikus és tudákos forma helyett szívesebben választja a leírás esszéisztikus módját. Korántsem véletlen, hogy a politikatörténetet másodlagosként kezelő mentalitástörténeti iskola éppen Franciaországban jött létre. Hazánkban is közismert képviselője: Pierre Chaunu. Lakner Judit, híven a frankhoni előzményekhez, valóban franciásan könnyed, olvasmányos és frivol könyvet írt — a halálról. Szórakoztatóan mutatja be a „boldog békeidők" túlzott, költekező és hamis pátosza miatt mai ésszel szinte elviselhetetlen halottkultuszát, a halál elidegenedésének történetét, a halottól való megszabadulás technicizálódását, s azt a folyamatot, amely modern, tehát steril halálképünkhöz vezetett. Szó esett a temetkezés körül zajló üzleti harcokról, a tetszhalál lehetőségével és az öngyilkosság gondolatával játszadozó általános neurózisról, a temetők terjeszkedéséről, a megszűntéről és költözködéseiről, a négylovas temetésről álmodozó házmesterasszonyról és még sok minden egyébről. Érdekesek azok a bekezdések, ahol akaratlanul is áthallásokat vélünk felfedezni: „Az élőkből haláluk után mítosz lesz. Versengve gyártja a mítoszokat a kormányzat és a közvélemény. A nagy emberek élete a politikai pártok és csoportok saját prédája lesz, kisajátítják őket politikai tőkéjük növelésére. Kisajátítási ceremóniájuk a temetés." Majd egy intő mondat, amely lakonikus tömörséggel mutatja meg, merre van a Balkán: „Minél keletebbre megyünk, annál elkápráztatóbb az ünnepélyesség." A könyv részletesen leltárba veszi a temetkezés kellékeit, a szolgáltatások díjszabását és a kor „haláldivatjának" megfelelő öltözeteket. Egészségesen morbid bekezdések ezek. Döbbenetes adatokkal is találkozhat az olvasó: 1902-ben Budapest halálozási rátája 1,2 ezrelékkel jobb volt, mint Londoné, és csak 0,6 ezrelékkel maradtunk le Párizstól, 0,7 ezrelékkel Bécstől! Érdemes lenne ezekkel a számokkal szembesülni a Népjóléti (?) Minisztériumban. Téma ide, téma oda, rég olvastam történeti munkát ilyen jó kedvvel. Hiányérzetem is csak olykor-olykor támadt. Konrád György és Petri György vitathatatlanul kiváló szerzők, de ha a kötet tárgya a halál a századfordulón, célszerűbb lenne Lövik Károlyt, Justh Zsigmondot, Kiss Józsefet, Gozsdu Eleket, Ágai Adolfot, Kóbor Tamást, Petelei Istvánt, Papp Dánielt, Bródy Sándort, Ambrus Zoltánt, Tóth Bélát stb. idézni. Igaz, Lakner Judit nem irodalomtörténeti munkát akart írni, de az esszére emlékeztető beszédmód és a témaválasztás szélesebb háttérrajzot követelne. A századvég kisprózája és zsurnalisztikája pedig kiapadhatatlan tárháza a halálábrázolásoknak. (Krúdy, Cholnoky, Reviczky, Csáth — talán ismertebb szerzők, de sokszor lent, az ismeretlenség homályában találhatók a kulcsfontosságú szövegek.) Nagyobb terjedelmet érdemelne két motívum is: A halál és a szerelem szecessziós összekapcsolása, illetve az élet-halálálom szubjektivista-szenzualista magyarázata, tehát a megszépítő, megtisztító halál gondolata. Biztosan nem én lennék az egyetlen, aki örülne, ha Lakner Judit megírná könyvének folytatását is. (História, 1993., 92. oldal, 190 forint) Kemény István: A koboldkórus — Néhány esztendeje a Témák a rokokó-filmből című könyv kapcsán azt írtam, hogy Kemény István a kezdetektől fogva egyetlen szöveget ír — függetlenül attól, hogy a lapokat versek, vagy prózai sorok töltik meg —, olykor megszakítja ezt az egységes áramlást, de kissé esetleges, hogy az írások miért pont ott, és miért pont akkor rendeződnek könyvekké. Nos, ezt a megállapításomat a Koboldkórus megjelenése után alaposan felül kell vizsgálnom. Persze néhány régebbi — már kötetben napvilágot látott — vers (A vak filozófus, A kis karnevál stb.) a kontinuitás érzetét kelti, az új könyv mégis fordulópontot jelent Kemény István pályáján. Érettebb, letisztultabb versek ezek, az ironikus és pszeudo-okkult fordulatok egy sokkal bonyolultabb, összetettebb jelképrendszernek adják át a helyüket, mondhatni. Kemény István a századforduló szimbolizmusának szinte egyetlen örököse napjainkban, de nem fel- vagy megidézi, nem új környezetbe helyezi, hanem áthasonítja, magánmitológiája részéve teszi, mintegy megszüntetve megőrzi ezt a hagyományt. Sok újdonsággal is gyarapodott az utóbbi években Kemény István eszköztára, mintha az expresszionizmus hozadéka is ott rejtőzködne a sorokban: „Sikítóan fehér a másnap délelőtt." Vagy: „Megnézünk, amikor szarni akarsz a vécén/ Nőni, nőni, vagy mindig előttünk szarsz tízévesen! / Egy ideges, rohadt alakot akarunk, akitől félünk!/ Tizenkettő múltál? Akkor megverünk." — így beszélnek a koboldok, a lélekben önálló életre kelő irracionális erők. Ennek a hangnak a kiteljesedése a kötetben az Ébresztés című vers, amely az „ébrenlét", „éberség" mitikus — Hamvasnál más értelemben hangsúlyos — fogalma köré épül, de Kemény Istvántól szokatlan módon, itt nem az öntudat, a lelki integritás elvesztésétől való félelem szólal meg, hanem éppenhogy a tudati kontrollt sutba vető extatikus önfelejtés: „Ébreszd föl az alvót. Ébreszd föl! / Amikor felébredt, ébreszd föl. / Ébreszd föl megint, és aztán újra / És ha már ébren van, ébreszd föl." Ez így megy harmincöt soron keresztül. És olyan intenzitással, hogy a vers olvasása közben lelki szemeim előtt a Vágtázó Halottkémek énekes-sámánja, Grandpierre Attila jelenik meg, ő lenne ugyanis ennek a szövegnek a leghitelesebb tolmácsolója. Persze, ez csupán egyetlen új szín a kötetben. Ott a titokzatosságé, a kétségbeesésé, a rezignációé, a vívódásé, ott a magánélet gondjainak visszfénye is. De megjelenik a törékeny, látomásszerű idill: „Repülőt toltak odafent ketten. / A férfi a szárny végét és a farkat, a nő csak a másik szárnyat fogta. / Magasak voltak, ügyesek, láthatatlanok, mert a gépről csak úgy sugárzott, hogy repül." Leheletfinom erotika, s ha létezik ilyen egyáltalán, kozmikus léptékű idill. KÖNYVKRITIKA Mindent összevetve, egy jelentős verseskötettel gyarapodott irodalmunk. Ez annál is örvendetesebb, minthogy nemzedéktársaim jelenleg éppen a művek nélküli irodalom megteremtésén fáradoznak. De az esszék és tanulmányok nem helyettesíthetik a valódi alkotásokat. (JAK — Pesti Szalon, 105 oldal, 140 forint) 1994. MÁJUSI! Antonio Fián: Schratt 1956-ban született, tehát Németh Gáborral, Garacilacival azonos évben. Prózáját olvasva azonban sokkal inkább úgy éreztem, hogy Szíjj Ferenc távoli , vagy tán nem is túl távoli rokona. Közös az abszurdon túlmutató, enervált naturalizmusuk, közös a szövegirodalom eredményeit szintetizálni kívánó, látszólag egyszerű történetmondásuk. A modernség a hősök helyére antihősöket állított, Becket és az abszurd irodalom már csak irracionális és kiismerhetetlen erők által rángatott véglényeket ábrázolt. De még így is ritka az olyan regény, amelynek minden szereplője retardált és visszataszító, valamennyi élethelyzete megalázó legalább egy regényalakra nézve, de legjobb, ha valamennyiük számára. Antonio Fián regénye pontosan ilyen. Egy lepusztult város lepusztult házában lepusztult emberek gyötrik egymást. A szenvedés és a rothadás valóságos, mégis, mintha ez a környezet álomszerű, kísérteties, nem evilágról való lenne, a történések, szituációk pedig eleve irreálisak, abszurdak, rémálomra emlékeztetőek. A pusztulás ellenpontjaként mindig megjelenik a festészet, Waldmüller képei, mint a természet allegóriái, és Schiele képei, mint a természetellenes érzékiség allegóriái. De a természet is kegyetlen, emberellenes, vad díszlet csupán, ebben Fián a Bernhardon át Schopenhauerig visszavezető hagyományt követi. Apropos, Berhard! Úgy tűnik, ő megkerülhetetlenalak a mai közép-európai irodalom számára, mivel az ő prózája alkotja az átmenetet az abszurd és a posztmodern között. Sok jeles alkotó írásaiban tetten érhető a hatása — Kertész Imrétől vagy Kukorelly Endrétől Antonio Fianig bezárólag. Bernhard magyar követőinél inkább a mondatszerkesztés hasonlóságára, a mindent átható szkepszisre, az önmagukat és egymást folyton kioltó állításokra leszünk figyelmesek. Antonio Fián prózája a természet- és embergyűlölet, az intellektuális túlérzékenység és az érzékiség-ellenesség rokonítja a Bernhard-szövegekkel. És ezzel el is érkeztünk a Fian-féle — illetve az abszurd hagyományait továbbfejlesztő — próza legproblematikusabb sajátosságához. Aki kizárólag véglényeket ábrázol, az csak visszataszító, ott nem marad hely a valódi érzékiségnek, sőt a differenciáltabb érzelmeknek sem. Aki ilyen világot épít, az eleve lemond a valóság jelentős részéről — nevezetesen több mint a feléről. Halkan bár, de megkérdezem, vajon maradtak-e még tartalékai a lefelé stilizáló, tehát némiképp önkorlátozó irodalomnak? Személy szerint sokkal szívesebben olvasnék végre dévas erőtől duzzadó, érzéki könyveket, s ez nem a barbár és primitív művészet utáni sóvárgás részemről, ellenkezőleg, úgy vélem ami intellektuális, annak nem kell szükségszerűen sterilnek és kasztráltnak lennie. Aki kételkedik ebben, üljön be egy Greenaway-filmre! Persze a kritikusnak nem lehet tiszte, hogy a szerzők attitűdje, világlátása felett ítélkezzen. Feladata optimális esetben az, hogy a szerzői szándékot a végeredménnyel egybevesse, és így Antonio Fián könyve leleményes és nagy műgonddal megszerkesztett szöveg. A kisprózákból összeálló regényt Abody Rita és Deréky Pál fordította magyarra. Ocskay Zoltán: A motorkerékpár története — Van nekem egy barátom, Kertész Laci, aki ötvenéves kora ellenére télen is csak motorkerékpáron közlekedik. Ha valaki megkérdi tőle, miért nem jár autón, azt feleli, az ember nem szardínia, hogy bádogdobozban utazzon. Ha meg valaki sopánkodni kezd, hogy a motor veszélyes, csak ennyit vet oda: „A kocsi se jobb. Köztudott, miszerint a bádog mindig a hús irányába gyúródik." Ő „fűtött be" engem is, hogy két keréken száguldozzam, és a hobbyból csakhamar megszállottság lett; szabad időmben egy 400-as Hondával túrázom, vagy veterán motorokat restaurálok. Ezért vettem meg — borsos ára ellenére is — Ocskay Zoltán könyvét. A számtalan fényképpel és rajzzal illusztrált kötet az első, inkább kerékpárokra emlékeztető Daimlerektől és Penningtonoktól egészen a második világháborús BMW-kig, Zündappokig kalauzolja az olvasót. Néha kicsit sok adattal és kevés sztorival, mégis tanulságos módon..A könyv például meggyőzött arról — és remélem, kételkedő barátaimat is —, hogy megkésett motormániám nem feltétlenül az elmebaj jele. Az egyik képen Szentgyörgyi Albert látható kedvenc 500- as BSA-ja nyergében. Megtudhatjuk azt is, hogy Szentgyörgyit motorosszenvedélye odáig ragadtatta, hogy Budapesttől Madridig motorozott. Ott elütötte egy autó. Miután kijött a kórházból, dédelgetett gépét felrakta egy hajóra, Londonba utazott, és ott, a gyárban megvárta, míg a BSA-t üzemképes állapotba hozzák. Utána felült, és hazamotorozott. A humán beállítottságú emberek gyakran idegenkednek a technikától. Ez az egyoldalúan romantikus álláspont mindinkább tarthatatlan. Nem elvetni, hanem átlátni és uralni kell a reáliák birodalmát, éppen a humaniórák védelmében. (Fintorgóknak kötelező irodalom: Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpárápolás művészete.) Egy új, jól működő, sőt az eddigieknél jobb motorkerékpár megtervezése jelentős szellemi teljesítmény. Kertész Laci barátom a szonettíráshoz szokta hasonlítani, bár gonoszkodva azt is hozzáteszi általában, hogy egy rossz szonettbe még senki sem halt bele. Mennyi mindenre kell a tervezésnél figyelni! Hány henger legyen? Mekkora löket? Mekkora furat? Mekkora kompresszió? Milyen szögben, milyen elrendezésben álljanak vagy feküdjenek a hengerek? Mekkora legyen az utánfutás? És a tengelytáv? Hány fokos szögben csatlakozzon a kormány a vázhoz? Milyen az ideális üléspozíció? Meddig érhet le a lábtartó és a kipufogó? Mekkora fékhatás kell egy adott motor megállításához? Kardán, lánc, vagy bordásszíj továbbítsa az erőt? Öntött vagy küllős kerék az ideális? Milyen anyagból készüljön a dugattyú? Mekkora legyen a porlasztó felömlőnyílása? Vajon rendesen hűti-e a menetszél a hengereket? Mekkora legyen a rugóút az első teleszkópnál? És hátul? Hogyan emelkedjenek a váltómű áttételei? Reggelig folytathatnám ezeket a kérdéseket, és ha valamennyire jó választ adnék, akkor sem biztos, hogy üzemképes lenne az a gép, amit kiagyaltam. Hirtelen, ahogy ezeket írom, motorozhatnékom támad. Kinézek az ablakon. Hűvös van, szemerkél az eső. Garantált reuma. Nincs mit tenni, várom a melegebb időket, közben pedig Ocskay Zoltán könyvét lapozgatom. (Varga és Társa Bt. 1993., 163 oldal, 780 forint) Dicséretes, hogy a fordítás stílusa egységes, nem lehet észrevenni, ki melyik részt vállalta a munkából. (Cserépfalvi — Európai utas, 1993., 116. oldal, 199 forint)