Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-05-13 / 19. szám - Nagy Atilla Kristóf: • könyvkritika | Ex libris • Lakner Judit: Halál a századfordulón (História, 1993.); Kemény István: A koboldkórus (JAK-Pesti Szalon); Antonio Fian: Schratt (Cserépfalvi-Európai utas, 1993.); Ocskay Zoltán: A motorkerékpár története (Varga és Társa Bt., 1993.) (11. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM EX LIBRIS NAGY ATILLA KRISTÓF Lakner Judit: Halál a századfordulón — Lakner Judit könyve látványosan tük­rözi azt a változást, ami az elmúlt tizenöt évben a történetírásban lezajlott. Divatba jött a mentalitástörténet, mely a kultúrtör­ténet, a néprajz, a szociológia és a statiszti­ka eszközeit állítja csatasorba, ugyanakkor a terminológikus és tudákos forma helyett szívesebben választja a leírás esszéisztikus módját. Korántsem véletlen, hogy a politi­katörténetet másodlagosként kezelő men­talitástörténeti iskola éppen Franciaország­ban jött létre. Hazánkban is közismert kép­viselője: Pierre Chaunu. Lakner Judit, híven a frankhoni előzmé­nyekhez, valóban franciásan könnyed, ol­vasmányos és frivol könyvet írt — a halál­ról. Szórakoztatóan mutatja be a „boldog békeidők" túlzott, költekező és hamis pá­tosza miatt mai ésszel szinte elviselhetet­len halottkultuszát, a halál elidegenedé­sének történetét, a halottól való megsza­badulás technicizálódását, s azt a folya­matot, amely modern, tehát steril halálké­pünkhöz vezetett. Szó esett a temetkezés körül zajló üzleti harcokról, a tetszhalál lehetőségével és az öngyilkosság gondo­latával játszadozó általános neurózisról, a temetők terjeszkedéséről, a megszűntéről és költözködéseiről, a négylovas temetés­ről álmodozó házmesterasszonyról és még sok minden egyébről. Érdekesek azok a bekezdések, ahol akaratlanul is át­hallásokat vélünk felfedezni: „Az élőkből haláluk után mítosz lesz. Versengve gyártja a mítoszokat a kormányzat és a közvélemény. A nagy emberek élete a po­litikai pártok és csoportok saját prédája lesz, kisajátítják őket politikai tőkéjük nö­velésére. Kisajátítási ceremóniájuk a te­metés." Majd egy intő mondat, amely la­­konikus tömörséggel mutatja meg, merre van a Balkán: „Minél keletebbre megyünk, annál elkápráztatóbb az ünnepélyesség." A könyv részletesen leltárba veszi a te­metkezés kellékeit, a szolgáltatások díjsza­bását és a kor „haláldivatjának" megfelelő öltözeteket. Egészségesen morbid bekezdé­sek ezek. Döbbenetes adatokkal is talál­kozhat az olvasó: 1902-ben Budapest halá­lozási rátája 1,2 ezrelékkel jobb volt, mint Londoné, és csak 0,6 ezrelékkel maradtunk le Párizstól, 0,7 ezrelékkel Bécstől! Érde­mes lenne ezekkel a számokkal szembesül­ni a Népjóléti (?) Minisztériumban. Téma ide, téma oda, rég olvastam törté­neti munkát ilyen jó kedvvel. Hiányérze­tem is csak olykor-olykor támadt. Konrád György és Petri György vitathatatlanul ki­váló szerzők, de ha a kötet tárgya a halál a századfordulón, célszerűbb lenne Lövik Károlyt, Justh Zsigmondot, Kiss Józsefet, Gozsdu Eleket, Ágai Adolfot, Kóbor Ta­mást, Petelei Istvánt, Papp Dánielt, Bródy Sándort, Ambrus Zoltánt, Tóth Bélát stb. idézni. Igaz, Lakner Judit nem irodalom­­történeti munkát akart írni, de az esszére emlékeztető beszédmód és a témaválasz­tás szélesebb háttérrajzot követelne. A századvég kisprózája és zsurnalisztikája pedig kiapadhatatlan tárháza a halálábrá­zolásoknak. (Krúdy, Cholnoky, Reviczky, Csáth — talán ismertebb szerzők, de sok­szor lent, az ismeretlenség homályában találhatók a kulcsfontosságú szövegek.) Nagyobb terjedelmet érdemelne két motí­vum is: A halál és a szerelem szecessziós összekapcsolása, illetve az élet-halál­álom szubjektivista-szenzualista magya­rázata, tehát a megszépítő, megtisztító halál gondolata. Biztosan nem én lennék az egyetlen, aki örülne, ha Lakner Judit megírná könyvének folytatását is. (História, 1993., 92. oldal, 190 forint) Kemény István: A koboldkórus — Néhány esztendeje a Témák a roko­kó-filmből című könyv kapcsán azt írtam, hogy Kemény István a kezdetektől fogva egyetlen szöveget ír — függetlenül attól, hogy a lapokat versek, vagy prózai sorok töltik meg —, olykor megszakítja ezt az egységes áramlást, de kissé esetleges, hogy az írások miért pont ott, és miért pont akkor rendeződnek könyvekké. Nos, ezt a megállapításomat a Koboldkórus megjelenése után alaposan felül kell vizs­gálnom. Persze néhány régebbi — már kötetben napvilágot látott — vers (A vak filozófus, A kis karnevál stb.) a kontinui­tás érzetét kelti, az új könyv mégis fordu­lópontot jelent Kemény István pályáján. Érettebb, letisztultabb versek ezek, az iro­nikus és pszeudo-okkult fordulatok egy sokkal bonyolultabb, összetettebb jelkép­rendszernek adják át a helyüket, mondhat­ni. Kemény István a századforduló szimbo­lizmusának szinte egyetlen örököse napja­inkban, de nem fel- vagy megidézi, nem új környezetbe helyezi, hanem áthasonítja, magánmitológiája részéve teszi, mintegy megszüntetve megőrzi ezt a hagyományt. Sok újdonsággal is gyarapodott az utóbbi években Kemény István eszköztára, mintha az expresszionizmus hozadéka is ott rejtőz­ködne a sorokban: „Sikítóan fehér a másnap délelőtt." Vagy: „Megnézünk, amikor szarni akarsz a vécén/ Nőni, nőni, vagy mindig előttünk szarsz tízévesen! / Egy ideges, ro­hadt alakot akarunk, akitől félünk!/ Tizen­kettő múltál? Akkor megverünk." — így be­szélnek a koboldok, a lélekben önálló életre kelő irracionális erők. Ennek a hangnak a kiteljesedése a kötetben az Ébresztés cí­mű vers, amely az „ébrenlét", „éberség" mitikus — Hamvasnál más értelemben hangsúlyos — fogalma köré épül, de Ke­mény Istvántól szokatlan módon, itt nem az öntudat, a lelki integritás elvesztésétől való félelem szólal meg, hanem éppen­­hogy a tudati kontrollt sutba vető extati­­kus önfelejtés: „Ébreszd föl az alvót. Éb­reszd föl! / Amikor felébredt, ébreszd föl. / Ébreszd föl megint, és aztán újra / És ha már ébren van, ébreszd föl." Ez így megy harmincöt soron keresztül. És olyan in­tenzitással, hogy a vers olvasása közben lelki szemeim előtt a Vágtázó Halottké­mek énekes-sámánja, Grandpierre Attila jelenik meg, ő lenne ugyanis ennek a szö­vegnek a leghitelesebb tolmácsolója. Persze, ez csupán egyetlen új szín a kö­tetben. Ott a titokzatosságé, a kétségbe­esésé, a rezignációé, a vívódásé, ott a ma­gánélet gondjainak visszfénye is. De meg­jelenik a törékeny, látomásszerű idill: „Repülőt toltak odafent ketten. / A férfi a szárny végét és a farkat, a nő csak a má­sik szárnyat fogta. / Magasak voltak, ügyesek, láthatatlanok,­­ mert a gépről csak úgy sugárzott, hogy repül." Leheletfinom erotika, s ha létezik ilyen egyáltalán, kozmikus léptékű idill. KÖNYVKRITIKA Mindent összevetve, egy jelentős ver­seskötettel gyarapodott irodalmunk. Ez annál is örvendetesebb, minthogy nemze­déktársaim jelenleg éppen a művek nél­küli irodalom megteremtésén fáradoznak. De az esszék és tanulmányok nem helyet­tesíthetik a valódi alkotásokat. (JAK — Pesti Szalon, 105 oldal, 140 fo­rint) 1994. MÁJUSI! Antonio Fián: Schratt 1956-ban született, tehát Németh Gá­borral, Garacilacival azonos évben. Prózá­ját olvasva azonban sokkal inkább úgy éreztem, hogy Szíjj Ferenc távoli , vagy tán nem is túl távoli rokona. Közös az ab­szurdon túlmutató, enervált naturalizmu­suk, közös a szövegirodalom eredményeit szintetizálni kívánó, látszólag egyszerű történetmondásuk. A modernség a hősök helyére antihősö­­ket állított, Becket és az abszurd irodalom már csak irracionális és kiismerhetetlen erők által rángatott véglényeket ábrázolt. De még így is ritka az olyan regény, amelynek minden szereplője retardált és visszataszító, valamennyi élethelyzete megalázó legalább egy regényalakra néz­ve, de legjobb, ha valamennyiük számára. Antonio Fián regénye pontosan ilyen. Egy lepusztult város lepusztult házában le­pusztult emberek gyötrik egymást. A szenvedés és a rothadás valóságos, még­is, mintha ez a környezet álomszerű, kí­sérteties, nem evilágról való lenne, a tör­ténések, szituációk pedig eleve irreálisak, abszurdak, rémálomra emlékeztetőek. A pusztulás ellenpontjaként mindig megje­lenik a festészet, Waldmüller képei, mint a természet allegóriái, és Schiele képei, mint a természetellenes érzékiség allegó­riái. De a természet is kegyetlen, emberel­lenes, vad díszlet csupán, ebben Fián a Bernhardon át Schopenhauerig visszave­zető hagyományt követi. Apropos, Berhard! Úgy tűnik, ő megkerülhetetlen­­alak a mai közép-európai irodalom szá­mára, mivel az ő prózája alkotja az átme­netet az abszurd és a posztmodern kö­zött. Sok jeles alkotó írásaiban tetten ér­hető a hatása — Kertész Imrétől vagy Ku­­korelly Endrétől Antonio Fianig bezáró­lag. Bernhard magyar követőinél inkább a mondatszerkesztés hasonlóságára, a min­dent átható szkepszisre, az önmagukat és egymást folyton kioltó állításokra leszünk figyelmesek. Antonio Fián prózája a termé­szet- és embergyűlölet, az intellektuális túl­érzékenység és az érzékiség-ellenesség ro­­konítja a Bernhard-szövegekkel. És ezzel el is érkeztünk a Fian-féle — illetve az ab­szurd hagyományait továbbfejlesztő — próza legproblematikusabb sajátosságá­hoz. Aki kizárólag véglényeket ábrázol, az csak visszataszító, ott nem marad hely a valódi érzékiségnek, sőt a differenciáltabb érzelmeknek sem. Aki ilyen világot épít, az eleve lemond a valóság jelentős részéről — nevezetesen több mint a feléről. Halkan bár, de megkérdezem, vajon maradtak-e még tartalékai a lefelé stilizá­ló, tehát némiképp önkorlátozó irodalom­nak? Személy szerint sokkal szívesebben olvasnék végre dévas erőtől duzzadó, ér­zéki könyveket, s ez nem a barbár és pri­mitív művészet utáni sóvárgás részemről, ellenkezőleg, úgy vélem ami intellektuá­lis, annak nem kell szükségszerűen steril­nek és kasztráltnak lennie. Aki kételkedik ebben, üljön be egy Greenaway-filmre! Persze a kritikusnak nem lehet tiszte, hogy a szerzők attitűdje, világlátása felett ítélkezzen. Feladata optimális esetben az, hogy a szerzői szándékot a végered­ménnyel egybevesse, és így Antonio Fián könyve leleményes és nagy műgonddal megszerkesztett szöveg. A kisprózákból összeálló regényt Abody Rita és Deréky Pál fordította magyarra. Ocskay Zoltán: A motorkerékpár története — Van nekem egy barátom, Kertész La­ci, aki ötvenéves kora ellenére télen is csak motorkerékpáron közlekedik. Ha va­laki megkérdi tőle, miért nem jár autón, azt feleli, az ember nem szardínia, hogy bádogdobozban utazzon. Ha meg valaki sopánkodni kezd, hogy a motor veszélyes, csak ennyit vet oda: „A kocsi se jobb. Köztudott, miszerint a bádog mindig a hús irányába gyúródik." Ő „fűtött be" engem is, hogy két keré­ken száguldozzam, és a hobbyból csakha­mar megszállottság lett; szabad időmben egy 400-as Hondával túrázom, vagy vete­rán motorokat restaurálok. Ezért vettem meg — borsos ára ellenére is — Ocskay Zoltán könyvét. A számtalan fényképpel és rajzzal illusztrált kötet az első, inkább kerékpárokra emlékeztető Daimlerektől és Penningtonoktól egészen a második világháborús BMW-kig, Zündappokig ka­lauzolja az olvasót. Néha kicsit sok adat­tal és kevés sztorival, mégis tanulságos módon..A könyv például meggyőzött arról — és remélem, kételkedő barátaimat is —, hogy megkésett motormániám nem feltét­lenül az elmebaj jele. Az egyik képen Szentgyörgyi Albert látható kedvenc 500- as BSA-ja nyergében. Megtudhatjuk azt is, hogy Szentgyörgyit motorosszenvedélye odáig ragadtatta, hogy Budapesttől Mad­ridig motorozott. Ott elütötte egy autó. Miután kijött a kórházból, dédelgetett gé­pét felrakta egy hajóra, Londonba utazott, és ott, a gyárban megvárta, míg a BSA-t üzemképes állapotba hozzák. Utána fel­ült, és hazamotorozott. A humán beállítottságú emberek gyakran idegenkednek a technikától. Ez az egyolda­lúan romantikus álláspont mindinkább tarthatatlan. Nem elvetni, hanem átlátni és uralni kell a reáliák birodalmát, éppen a humaniórák védelmében. (Fintorgóknak kötelező irodalom: Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpárápolás művészete.) Egy új, jól működő, sőt az eddigieknél jobb motorkerékpár megtervezése jelentős szellemi teljesítmény. Kertész Laci bará­tom a szonettíráshoz szokta hasonlítani, bár gonoszkodva azt is hozzáteszi általá­ban, hogy egy rossz szonettbe még senki sem halt bele. Mennyi mindenre kell a ter­vezésnél figyelni! Hány henger legyen? Mekkora löket? Mekkora furat? Mekkora kompresszió? Milyen szögben, milyen el­rendezésben álljanak vagy feküdjenek a hengerek? Mekkora legyen az utánfutás? És a tengelytáv? Hány fokos szögben csat­lakozzon a kormány a vázhoz? Milyen az ideális üléspozíció? Meddig érhet le a láb­tartó és a kipufogó? Mekkora fékhatás kell egy adott motor megállításához? Kardán, lánc, vagy bordásszíj továbbítsa az erőt? Öntött vagy küllős kerék az ideális? Mi­lyen anyagból készüljön a dugattyú? Mek­kora legyen a porlasztó felömlőnyílása? Vajon rendesen hűti-e a menetszél a hen­gereket? Mekkora legyen a rugóút az első teleszkópnál? És hátul? Hogyan emelked­jenek a váltómű áttételei? Reggelig folytat­hatnám ezeket a kérdéseket, és ha vala­mennyire jó választ adnék, akkor sem biz­tos, hogy üzemképes lenne az a gép, amit kiagyaltam. Hirtelen, ahogy ezeket írom, motorozhatnékom támad. Kinézek az ablakon. Hűvös van, sze­merkél az eső. Garantált reuma. Nincs mit tenni, várom a melegebb időket, közben pedig Ocskay Zoltán könyvét lapozgatom. (Varga és Társa Bt. 1993., 163 oldal, 780 forint) Dicséretes, hogy a fordítás stílusa egysé­ges, nem lehet észrevenni, ki melyik részt vállalta a munkából. (Cserépfalvi — Európai utas, 1993., 116. oldal, 199 forint)

Next