Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-05-13 / 19. szám - Wahorn András: rajza • kép (13. oldal) - Horváth Péter: Szín-lap • műbírálat | színház • Salinger: Zabhegyező, r. Lengyel Pál, Miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Darvasi László: Május kilencedike, délelőtt van, melegszik • műbírálat | televízió (13. oldal)
ÉLET ÉS Í» IRODALOM Ki emlékszik, miről szól Salinger Zabhegyezője? Egy közepesen elkényeztetett középosztálybeli kamasz négy tárgyból megbukik félévkor, ezért kirúgják a bentlakásos középiskolából. Nem mer hazamenni, napokig New Yorkban lófrál, csajozik, piálni szeretne, de sehol nem szolgálják ki szeszes itallal. Gyanús pofákkal fut össze, elhatározza, hogy világgá megy, végül találkozik a húgával, aki rábírja, inkább haza menjen. Ennyi a történet. A sztorit Salinger a kamasz bőrébe bújva meséli el, ez a találmány a könyvben. Egy tizenhét éves kölyök szemével látjuk a háború utáni Amerikából azt, amit ő láthat. A felnőttek „hervasztóan" őszintétlen világának nincs alternatívája. Azért tanuljunk, hogy olyanok lehessünk, mint ők? Nem éri meg. Ez a meggyőződés kergeti lapról lapra Caulfield Holdent, míg eljut a húgához, akit lehetetlen nem szeretni: az ő kedvéért muszáj vállalni mindent. Mi ez a minden? A beilleszkedés, a rajtunk kívül álló rendnek, mint egyetlen lehetséges mozgástérnek az elfogadása. Salinger könyve 1951-ben jelent meg. A háború utáni Amerikát a világ vezető nagyhatalmává tévő értékrendjéből próbál kitörni az író kamasz hőse. Hová vezetett ez az értékrend azóta? Hatalmas technikai fejlődés egyfelől — másrészről a világ totális pusztulása: folyamatos háborúk. Környezetszennyezés, a kultúra csődje. Úgy tűnik, Holden Caulfieldnek volt némi igazsága. Békés Pál Habhegyező címmel írta színpadra Salinger regényét. A darabot a Miskolci Nemzeti Színház játssza Lengyel Pál rendezésében, javarészt tizenéves amatőrökkel. A nézőtéren is szinte kizárólag gimnazisták ülnek. Visítoznak, tombolnak, amikor kell, máskor lélegzetvisszafojtva figyelnek, együtt élnek az előadással. Azt hiszem, az nyűgözi le őket, hogy magukra ismernek. Minden új kamasz SZÍN-LAP szereplő színre lépését hatalmas ováció kíséri. Füttyögnek, integetnek a játszó iskolatársaiknak, nem tudnak betelni azzal az érzéssel, hogy övéké a színház. Saját szavaikat ismerik fel, saját gesztusaikat látják, saját problémáikkal találkoznak —bár nem szembesülnek. A színdarabban Holdennek nincs ellenfele. Igaz, a regényben sincs, de ott ez nem tűnik fel, magával ragad a szöveg sodrása, lenyűgöző őszintesége. A professzionális dramatizáció sokat átment ebből a lendületből, a jelenetek filmszerűen peregnek, a történetet itt Holden a húgának meséli el egy elvarázsolt kastélyban, így módjában áll hozzáfűzni a maga reflexióit, de a színpad világa minden rafinériájával együtt is csupaszabb, mint az olvasói képzelet. A dráma sokkal inkább érdekek és értékek harca, mintsem szövegek zenéje, önmagában a dikció nem győz meg, illesztenénk a cselekményt a szóhoz és a szót a cselekményhez, de a cselekmény kevéske. Mi az, ami ellen Holden lázad? Kit győzne le, ha győzne? Nincs idő belegondolni. Ott tapsol egy színháznyi kamasz önmagának. Ez egyfelől fantasztikus eredménye az előadásnak, a gyerekek megértik, hogy a színház eleven varázslat, a színpad és nézőtér összetartoznak, rólunk szól a mese, mindig mi vagyunk a „hősök". Másfelől viszont a puszta felismerés, bármily örömteli, azt hiszem, nem elégséges. Ennél többet szeretnék látni a színi tükörben. Egy csöppet mélyebbet, megrendítőbbet. Bár a csoda tudja. Nagy dolog, hogy ezek a tizenévesek egyáltalán fel mernek menni a színpadra. Ez ugyanis csak első nekifutásra tűnik gyerekjátéknak. Aki fellépett valaha közönség előtt, tudja, milyen megpróbáltatással jár egyetlen szó nélkül keresztülmenni a színen. Nem hogy megszólalni, szerepet játszani! Testünk különös, új dimenziót kap, minden mozdulatunk hullámokat vet a színpadi térben. Mintha Isten tenyerén lépdelnénk. A hangunkat, mint soha azelőtt, a más fülével kezdjük hallani. Megrázó élmény ez még annak is, aki egyébként odavan saját magáért. A gyerekek ügyesek, helyesek, természetesek, és ami a legmeglepőbb volt a számomra, érthetően beszélnek. Holdent egy Lerch Tamás nevű tizenhét éves srác adja, kifejezetten tehetségesen és meggyőzően. Az ember nem is tudja, minek drukkoljon jobban, legyen színész a fiúból. Vagy kerülje el messzire a színi pályát, főként a vidéki színművész létet, amelynél kiszolgáltatottabb, reménytelenebb sors, azt hiszem, kevés van. Jobbára két-három tucatnyi színész tart el egy vidéki színházat. Reggeltől estig dolgoznak, legtöbbjük olyan nevetségesen alacsony fizetésért, amelyből lehetetlen fenntartani egy értelmiségi egzisztenciát, így aztán hamar elhasználódnak, testileg, lelkileg, szellemileg. Főleg a férfiak. Nem véletlen, hogy a negyven-ötven közötti férfiszerepeket csak nagy nehézség árán lehet kiosztani, ez a korosztály egyszerűen eltűnőben van a magyar színházból. Mi lesz Holdenből? Talán ez a legfontosabb kérdése a Zabhegyezőnek. Ma már sejtjük a választ. Vagy elesett Vietnamban, vagy hasznos polgára lett a világ leghatalmasabb államának, csavarja egy olyan gépezetnek, amely lassan, de biztosan felőröl mindent. Vajon mi lesz azokból a kölykökből, akik most Miskolcon a Habhegyezőt játsszák és nézik? Ez az igazi tétje ennek a tehetségesen pergő, valóban ifjúsági előadásnak. Wahorn András rajza MUBIRALAT 1994. MÁJUS 13. DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Május kilencedike, délelőtt van, melegszik Amikor ezt írom, május kilencedike van, reggel nyolc óra múlt néhány perccel, és az imént jöttem vissza Magyarországról. Igen, a végeknél csak a reggeli séták a szebbek. Kérem szépen, tisztelettel jelentem, rendben van a hon. Igen kellemes a reggel, valami természeti derű áradt szét a világban, és ha tegnap még hűvöske szét szaladgált a vetés, és egy Pozsgay Imre nevű magyar politikus felett, ma már iskolakezdés előtt is nyilvánvaló, hogy meleg lesz, hogy nyugodt nap lesz, s hogy nincs földindulás, katasztrófa és apokaliptika, mint ahogy arra egyesek ígéretet tettek, feltéve ha nem az ő nevük mellé kerül a választási kereszt. Pedig többnyire nem oda került. Szóval úgy tűnik, rendben a hon. Szemközt egy új általános iskola áll, mi speciel ottan voksoltunk. De a tornatanár szereli a röplabdahálót, a hetedikes lányokon is látszik, hogy közeleg az ivarérettségük, és a közeli kisboltban is elkelt már az első tíz darab kétdeciliteres kiszerelésű elixir. Amott, az építkezésen szép kőművesfiúk bámulnak egy vastalicskát, a szürke verebek viszont lelkesen sikítoznak, és csak kelet felé tekereg gézcsík az égen. Pedig még néhány nappal ezelőtt is hogy vicsorogtak némelyek a közvéleménykutatásra. Csakhogy a közvéleménykutatásra vicsorogni nem lehet. Nem több, éppen csak az történt, amit várni lehetett. De az megtörtént, csont és könyörület nélkül. Tehát hogy megbukott az, akinek meg kellett bukni, de ettől még ezután is lesz reggel, és a délelőtt után majd zúg a déli harangszó, aztán az óvodákban osztogatják a mézesvajas kenyérkéket is, a Nap elmegy Nyugat felé, csillagok érkeznek, és így tovább. A világ nem áll meg. Viszont pihenjen meg, akinek meg kell pihenni. Azért legyünk megértőek. Tényleg nehéz lehet most Pozsgai Imrének lenni. Ám az is igaz, hogy nem lehet mindenki Pozsgai Imre, hiszen ha mondjuk, száz Pozsgai Imre lenne momentán, az már akkora szomorúság-koncentrátumot jelentene, hogy nem bírná el az ország. Pozsgai Imrének pedig azért rosszabb, mint mondjuk Csurka Istvánnak, vagy Lezsák Sándornak, mert ő még csak meg sem tudott bukni. Hogy bukni is csak valahonnan lehet, és ha május kilencedikén éjjel egy óra magasában feddte is ezért a népet, biztos a gondolatai között járt egy Petőfi Sándor nevű politikus, akit szintúgy a vérvörös francba tessékelt ő szeretett népe. A tanulság annyi, már ha ez az, hogy a népet szeretni kell, viszont a nép azt szeret, akit ő akar szeretni. Ez persze a választási műsorból nem derült ki. Nagyon kevés dolog derült ki a választási műsorból. Nagyon korrekt, nagyon tisztességes és nagyon unalmas választási műsort prezentált május nyolcadikáról kilencedikére a magyar televízió. Én speciel éjjel fél kettőig bírtam. Akár egy közepes Ablak péntek délután, olyan volt ez a választási műsor, kicsit kedélyes, kicsit felszínes, informatívan semmitmondó. Jöttek és csak jöttek a szocialisták, és hát ha emlékszünk még a négy évvel ezelőtti vádra, hogy tudniillik, Baló Györgyék lekeverték az ünneplő Antall Józsefet, úgy a magyar televízió folytatta a hagyományt, és most se örülte túl magát. Szép, romos arcok közvetítettek a Duna palotából, szándékoltan apolitikus szpíkerek üldögéltek a stúdióban. Pedig csikósok, juhászok, kanászok, felvilágosítatlan cigányemberek, jósok és kilencven éves öreg nénik, mitöbb, számítógépek is szerepeltek ebben a műsorban, de mivel az ember megvan fertőzve, és ha azt nem láthatja, amit pedig érdekes lenne látni, a fehér hajú magyar miniszterelnököt például, a győztes párt vezérét például, Orbán Viktort például, akkor elkezd képzelegni. Elképzeli például a Híradó és A Hét című műsorok főszerkesztőjét, ahogy küldözgeti az embereit azokhoz, akik momentán nyerésre állnak. Szóval elég sápadt és elég picike akkor ez a magyar ember. De mivel a világ nem állt meg én újabb tanulságokat kerestem. Arra jutottam már most, hogy a megváltás még ennél is nehezebb ügy, viszont aki feladja, az megérdemli a sorsát. Tehát tovább képzelegtem. Azt képzeltem, hogy a sápadt és pici főszerkesztő elhagyottan üldögél valamelyik stúdió sarkában, május kilencedike van, éjjel egy és kettő között, és ennél a főszerkesztőnél csak Pozsgai Imre szomorúbb Magyarországon, de azért a főszerkesztő szórakozottan egy táviratot bontogat. És elolvassa. Hirtelen felragyog az arca, felugrik, nagyot csap a levegőbe, és egyetlen pillanat alatt visszanövi a választás alatt elvesztett huszonhárom centijét. Újra az, aki, újra akkora, amekkora volt. A táviratban ez áll: „Jó Pistám! Mindent nagyon köszönünk, stop. Ahogy jössz, azonnal kapod a tagkönyved, stop. Hozzad Alajost is! Stop. Ölel. Gyuszi, stop!"