Élet és Irodalom, 1994. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1994-10-28 / 43. szám - Halász László: Szégyentelenül • publicisztika (3. oldal) - Molnár Erzsébet: Október, esetleg november • publicisztika (3. oldal)

ÉLET ÉS . IRODALOMPUBLICISZTIKA HALÁSZ LÁSZLÓ: Szégyentelenül Napok óta töprengek egy kijelentésen: „... a választási eredmények ismeretében nem lenne szükség arra, hogy az 1989 előtti cselekedeteit bárki megmagyarázza” — nyilatkozta a győztes párt egyik országgyűlési képviselője. „Bárki” a párt jelenlegi tisztségviselőinél és tagságánál gyaníthatóan szélesebb kört jelöl. És miért ne, ha az ő 1989 előtti cselekedeteikből borítékolhatók voltak a későbbi események, egészen az 1994-es választási eredményekig? Kockáztassuk meg, hogy nincs az a pillanatnyi sikertől elvakított ember, aki idáig elmegy. Ám a tétel mindenképpen ijesztő időzavarról árulkodik. A közeljövő négy év akcióira vonatkozó feltételes bizalmat a feltétlen törésvonalakkal szabdalt múlt visszamenőleges érvényesítésének tekinti. Ez még akkor is képtelenség, ha „bárki”, élve a lehetőséggel, a bizalomra nagyszerű cselekedetekkel szolgál majd rá, és akkor is, ha történetesen nem pozitív előzmények nélkül jár el. A kijelentéshez a bátorságot, persze, a nyilvánosan 1989-ben fellépő és 1990-től hatalomra kerülő politikai ellenfél siralmas szereplése adta. Valóban dermesztő volt tudomásul venni, amint az egykori tiszta arc két hitszegése közötti szünetben felindultan szónokolt a múlt legsúlyosabb terhéről: a nép erkölcsi zülléséről. Ami nem tartotta viszsza a szónokot attól, hogy a magyar ember mindenki mást kenterbe verő erényeit piros-fehérzöld aranybetűkbe foglalja. Egyúttal magasztos példáját adta a megbocsátásnak. Jutalmazta, ha valaki bevallotta: érvényesüléséért korábban is megtette, amit tennie kellett, és az nem volt kevés, de hit és meggyőződés nem játszott szerepet. Az új arc hazafisága nem ismert el határokat. Viszont még a holocaustra is félénykedett. És elhivatottságérzete akkora volt, hogy hivatásával is szakított miatta. Jóslatai sorra mondtak csődöt, de mit számított ez ahhoz a páratlan adományhoz képest, hogy látta a jövőt? Tudta, hogy az ismétlés hatalom, és hitte, hogy a hatalom tudás. Az ismétlés azonban — hiába volt hozzá néhány évtizede, hogy tanuljon a példából, ne pedig kövesse — nemcsak a tudásnak, de a tudatlanságnak is anyja. Az új arc fájdalmas déja vu élményt keltett, amit fokozni is képes volt. Szavainak hiteléhez kétség nem férhetett, mert küldetéstudata azt mondatta vele, amiről szentül hitte, hogy előnyére válik. És figyelemreméltó mintát kínált az évtizedekre visszapillantó magunkba mélyedésre, a lélekvizsgálatra is. A (vád) hatóság tegye a dolgát, ki-ki pedig felejtse el a saját múltját, úgy ahogy volt, majd határozottan hirdesse, hogy lelkiismerete nyugodt, hiszen semmi szégyellnivalója nincs. Ezzel szemben a mostani régiúj győztes nyomban meghirdette: régi-új híveinek, szavazóinak („bárkinek”) nincs mit magyarázni a múltján, lelkiismeretük nyugodt lehet, hiszen semmi szégyellnivalójuk nincs. A végkövetkeztetésnek ez a frappáns egybeesése legalábbis nyugtalanító. Annál inkább, mert az egybeesés ellenére, nyoma sincs az általános lelki békének. A régi-új győztes elemi élménye, hogy szégyenkezésre bőven van oka — a vesztesnek. Aki — mi tagadás, maga is sűrűn hangoztatta — a lehetetlenre vállalkozott. Az baj, hogy teljesítette is. Hitelvesztésének hihetetlen méreteivel elérte, lévén δ lett a viszonyítás alapja, hogy a korábban eleve hihetetlen körülményekkel élőt, ha ugyan nem visszaélőt a hitelesség soha nem tapasztalt glóriája vegye körül. De éppen emiatt az ő diadala kétélű, és a másiknak kiutált szégyen helyett a mértéktartó önvizsgálat lenne indokolt. Ami természetesen az egykori tiszta arcra is ráférne, így talán feldolgozná, miként történhetett, hogy a régiúj győztes a múltja ellenére ilyen csúfos vereséget mért rá anélkül, hogy ezért legalább utólag mardosná a szégyen. Az önvizsgálat — elismerem — energiarabló tevékenység. Elvonja "energiánkat’attól, hogy a másik múltjában-jelenében turkáljunk, és arra kényszerít, hogy magunkkal nézzünk szembe. „Végre egy kedves arc” — nyugtázzuk, de ha hosszasabban elidőzünk, felfedezzük rajta önbecsülésünkön esett sebek nyomait, a kiszolgáltatott helyzeteket, amelyeket megalázó módon eltűrtünk, és amelyekbe másokat hoztunk, olcsó önfelmentő reflexeinket, hogy mást úgysem tehettünk volna, és a többiekhez képest így is jól vizsgáztunk. A szégyen átható fényt vet arra, akik vagyunk, és milyen az a világ, amelyben élünk. Az ember átéli, hogy mindenfelől bámuló tekintetek kereszttüzének tárgya. A tekintetek fokozottan önmagára irányítják a figyelmét. Ha erre hajlandóságunk csekély, szégyentelenné válunk. Arrogánssá mások és érzéketlenné múltunk (önmagunk) foltjai iránt. A szégyen bizonyosan nem jóleső, de pozitív állapot. Védelem az érzelmi szegénység, a gátlástalanság, az amoralitás ellen. Ön büntető eszközként fogékonnyá tesz annak vizsgálatára, nem ártottunk másoknak, egyszersmind feltétele saját méltóságunknak. És némi esélyt kínál arra, nehogy újabb szégyenteli szerepet játsszunk. Szégyenre képesnek lenni tehát annyi is, mint megújulóan törekedni korábbi cselekedeteink hiteles magyarázatára,hogy megértsük megalkuvásainkat, tévútjainkat, kínzó ellentmondásainkat. Bár a megértés alól az „utca embere” sincs felmentve, annál inkább napi munkánkhoz tartozik, minél inkább függ mások sorsa a mi tevékenységünktől, minél inkább a „kirakatban” vagyünk. Tudom, nincs olyan remek dolog, amit túlhajtásával és kiürült, teátrális gesztusokkal ne lehetne lejáratni. Mégis azt hiszem, az elmúlt években nem a tömeges szégyenpír izzította a légkört, és a magyar gazdasági csoda elmaradásáért sem a lélek bugyraiba való túlzó alászállás gyötrelmei a felelősek. Ellentétben némely szlogennel, apolitikus, a menedzser és „bárki” más éppen azért nem teheti meg, hogy múltját rábízza a történészekre és szégyeneit kitörölje tudatából, mert a jövőt — az előzmények függvényében — rendkívüli körülmények között alakítja. Ha pedig arra gondolnánk, hogy így a tudat gátolja az embert cselekedeteiben, jól gondoljuk. A kontrollfolyamatoknak az a feladatuk, hogy szabályozzák magatartásunkat, adott esetben féket vetve impulzusainknak. A közelmúlt években tapasztalhattuk, hogy amikor az uralkodó körökben féktelenné válik a tisztánlátást kizáró megváltó hevület, miként lépnek fel egyszerre az emelkedett morális igények és a morális felelőtlenség, a múltba révedés és a múlt megtagadása, a túlzott öndokumentálás és a belső bizonytalanság, a teljesítmények állandó hangoztatása és a teljesítmények értékének feltűnő csökkenése. Lényegében e tünetekkel írta le Bibó közel fél évszázada a „politikai jellem deformálódását”, amit a „hisztérikus lelkiállapot” velejárójának tartott: a vágyak és a realitás elképesztően elszakadnak egymástól. De Bibó, egy másik régi tanulmányában „a magyar közélet fordított kiválasztásának” további veszélyes termékét, a „hamis realistákat” is felmutatja. Ők azok, akiknek a „számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben realisták lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen ’ módost 'egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki.” A puha diktatúrában jó ideig közülük toborzódott a (számszerűen is) uralkodó politikai karakter. Nem sok jót olvasok ki közeljövőnkből, ha belenyugszunk, hogy e karakter megtestesítői 1989 előtti cselekedeteiket evidenciaként élik meg, és ráadásul még az ideológiát sem tudjuk megingatni, amellyel megmagyarázzák, hogy miért nincs mit magyarázni, így szégyentelen realizmusuk megszüntetve-megőrizve ismét teret nyer. Hogy kimerüljön az ideoda tologatásban a hazug építmény romjainak lebontása és az új építmény felhúzása lehetőségeinek rideg feltételei között. Azt nem mondanám, hogy a héten egy komphajó se tört ketté és egyáltalán sehol nem szakadtak le a hidak vagy hogy Ruanda külügyminisztere nem tűnt el nyomtalanul pár százezer dollárral miközben bombariadó volt a Keledben, vagy hogy max ukrán rendőrök egyáltalán nem támadtak meg egyetlen cseh nagykövetet vagy konzult sem, viszont nálunk gyakorlatilag egy híd sem szakadt le úgyhogy nem is kellett lemondani senkinek se és a Rákóczi út is egészben van pedig végigsétált rajta egy elefánt, jó mondjuk időnként kiszállnak a verőlegények a mikrobuszukból és különösebb ok nélkül agyonvernek egy-két járókelőt és Olaszországból megint hazatoloncoltak egy sugárzó magyar vagont, jó pár hónapja vagy éve közlekedett némi céziumporral a padlórései közt a hazai vágányhálózaton; hozzátenném hogy mégse halt meg tőle senki és az illetékesek is azonnal nyilatkoztak hogy a cézium nem jelent" veszélyt az emberi szervezetre csak ezek a makarónievők valamiért pikkelnek a magyar vagonokra, ha konkrétan az Olaszországból kitoloncolt magyar vasúti kocsik számából indulnánk ki, azt hihetnénk egész Magyarország voltaképp egy veszélyes sugárbiológiai laboratórium amit elfelejtettek leszigetelni a határokon és időnként kigurul belőle egy vagon; az óvatosság egyébként nem olasz specialitás, II. Erzsébet nem bírt találkozni az orosz néppel mert a biztonság kedvéért az egész országot kiürítették, nem volt benne nép nehogy valami baj legyen, nem is tett, annyi volt az egész hogy a királynő meghökkent, hökkent angol királynőket úgyis ritkán látni, szerintem még azon is csak otthon, elalvás előtt mosolyodtak el, hogy a múltkori hadgyakorlatra kivezényeltük a vámosokat, tudniillik az angol katonák behoztak egy csomó puskagolyót, de ezeket nem lehetett elvámolni mert az hogy néz ki, viszont valahogy mégiscsak ellenőrizni kellett hogy a lőszereket ellőtték-e, na most a brit katonák reggeli előtt tíz kilométeres erőltetett meneten vesznek részt puskástul golyóstul csak úgy bemelegítésképpen, úgyhogy elképzelhető mit állhattak ki szerencsétlen vámosok heteken át, direkt fölüdülés nekik megint Tornyiszentmiklóson szolgálni, most kaptak el a zöld határon kilenc filippinót, nyílván sétál át a kilenc filippinó, te, mondja az egyik határőr a másiknak, odanézz mennyi rengeteg filippinó, filippinók abbahagyják a fütyörészést, fertályára se telik bele, jön huszonegy bangladesi, te, ezek se magyarok, mondja a szemfüles határőr megint, ez így megy egész nap, na ezt nem bírom anyámnak megmagyarázni, hogy voltaképp hogy kerül Tornyiszentmiklósra napi átlagban húsz-harminc filippinó meg nyolc-tíz pápua, nem mintha bármi kifogása volna konkrétan a filippinók vagy a pápuák ellen, sőt inkább sajnálja őket hogy ekkora nagy utat megtettek Tornyiszentmiklósig és akkor tessék, mindegy, lényeg az hogy a szlovákok egyelőre nem követelik vissza a Mátrát pedig azt írta a Slovenská Republika hogy az történelmi szlovák terület, ráadásul mi is kapunk idegen-barát fölismerő rendszereket úgyhogy a fölöttünk szálldosó röpülők közt is nemsokára jobban kiigazodunk, hogy most melyik kié és egyáltalán hány ukrán pilóta szálldosásával kell szembenéznünk aznap, és akkor arról még nem is beszéltünk hogy bár eztán az ivóvízcsapokat is el fogják zárni ha valaki nem fizet vízdíjat, mert tarthatatlan hogy ebben az országban gyakorlatilag az iszik vizet aki akar, viszont minden nyugdíjas vehet egy fél disznót, nyugdíjasnak öt százalékkal olcsóbb a disznó ha egészet vagy felet vesz, úgyhogy most lesz otthon legalább másfélmillió disznó de lehet hogy három, föltéve hogy mindenhol befér az előszobába, most elkezdhetnénk aggódni hogy a nyugdíjas a disznóra szomjas lesz közbe' meg elzárták a vizet, de ez egy hülyeség, majd ásunk kutakat meg ki tudja, hátha karácsonyra öt százalékkal olcsóbb lesz a kadarka, föltéve hogy legalább egy hektó. MOLNÁR ERZSÉBET: Október, esetleg november 1994. OKTÓBER 28.