Élet és Irodalom, 1994. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1994-12-09 / 49. szám - Nádra Valéria: /Hagya/tékozlás? • publicisztika (5. oldal)

ÉLET ÉS Az IRODALOM PUBLICISZTIKA 1994. DECEMBER 9. NADRA VALERIA:Hagyatékozlás? Irodalmunk a huszadik században is gazdag volt —jóval gazdagabb, mint hinnénk. Sorra fedezzük fel magunknak azokat az írókat, akiknek életműve hosszú időn át homályban volt, árnyékot vetett rájuk a legnagyobbak kizárólagos kultusza. Pedig ez a méltatlanul „másodvonalnak” minősített írói kategória sokszor közelebb áll életérzésben, stílusban, nyelvkezelésben, játékosságban az ezredvég tollforgatójához és persze olvasójához is. Olyan alkotókról van szó, akiknek munkássága még érzékelhető, megfogható közelségben van, joggal gondolhatnánk tehát, hogy hagyatékuk gondozásával, a benne található értékek közkinccsé tételével semmi gond. 1. Szomory. Levélszekrényemben ritka ízléssel kitalált meghívót találok: barnás tónusaival a század elejét idéző fényképen az ifjú Szomory Dezső látható. Emlékkiállításra hívnak a Nyugat Irodalmi Múzeumba, (dr. Basch Lóránt egykori lakásába). 125 éve Szomory születésének és november 30-án éppen ötven éve, hogy a holocaust áldozata lett. Nosza, remek alkalom, hogy újra belekóstoljunk Szomory írásaiban hogyan szólnak most, a század és az ezred végén? Különös varázslat történik velem: öntörvényű stílusa, nyelvi orgiája, groteszkül formabontó betétjei, (egyik írásában utal arra, hol található még más műveiben is az illető figura), valamiképp posztmodern hangulatot árasztanak, nemhogy avíttnak érezné, egészen mainak találja az ember. (Néha érdekesebb is, mint kései — és alighanem öntudatlan — követői.) Egy telefon a kiállítás rendezőjéhez, adatok pontosítása végett és máris itt a hidegzuhany. Tíz nappal „A menynyei küldönc” címet viselő kiállítás megnyitója előtt még igencsak kétesélyes, hogy lesz-e kiállítás? A legelemibb felszerelésre, a tárlók, táblák és egyebek berendezésére hiányzik a pénz, noha előzetes ígéretek bőven voltak. Nem nagy ügy egyébként: mindössze kétszázezer forintról van szó. A filológus, a kutató személyesen próbálta „összetarhálni” ezt az összeget — most pedig nézheti, hogyan valósítsa meg mégis a tervét, amelyről a meghívók révén már az egész irodalomkedvelő szakma értesült. Ennél nagyobb gond, hogy — ha lesz is kiállítás — olyan hagyatékból (kéziratokból és fényképekből) áll össze erre az alkalomra, amely hagyaték tulajdonképpen nem is létezik. S hogy miért nem, annak számos oka van. Szomory Dezső maga tette közhírré művében (legemlékezetesebben a Hermelin című dráma szerzői utasításában), hogyan fest belülről a lakása. Pálfi Viktor, az ünnepelt szerző ugyanis Szomory Dezső. A színhely a Sütő utcai toronylakás. „Egy melodikus állóóra, kihányt selymek, bizarr műtárgyak, mindenféle formájú serlegek, vázák az asztalon. (...) Súlyos selyemdrapériák a nyílásokon. A bal oldali nyílás egy monumentális ágy kontúrjait mutatja, egy roppant méretű Louis XI. nyoszolya oszlopait... Egy régi ruhaszekrény, tükör aranykeretben. Festmények a falon és sok szőnyeg...” A személyes tárgyak tömkelegéből egyetlen darab sem maradt meg, amit be lehetne mutatni. Szomory emberi pályafutása a nyilas uralom idejére egy Pozsonyi úti konyhából nyíló cselédszobába vezetett, ahol már ágyán, néhány könyvén és kéziratain kívül jóformán semmije sem volt. Éhezés és szívbaj végzett vele. Nyilas suhancok tépték szét, taposták össze, amit a lakásban találtak, de privát ügybuzgalmuk pár nap múltán feleslegesnek bizonyult: a Pozsonyi út 22. számú házat bombatalálat érte, minden odaveszett. Utolsó napjaiban, mint Kellér Andor remekmívű emlékiratából tudjuk, Szomory szinte naponta új végrendeletet írt: kire hagyja kéziratos munkáit, apróbb, megmaradt tárgyait. Kijelölt örökösei azonban — szinte mindannyian — maguk is áldozatok lettek, a végakaratnak nem lehetett érvényt szerezni. A romok alól néhány írás — legtöbbje töredékesen — előkerült, de ezek a kéziratok is százfelé találhatók: magángyűjtők birokában, a Széchenyi Könyvtár Kézirattárában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban s még ki tudja, hol. Egy szenvedélyes kutató, Petrányi Ilona kitartásának és alapos, szinte nyomozói munkájának köszönhető, hogy az, amit egyáltalán Szomory-hagyatéknak lehet nevezni, a kiállítás alkalmára — s aztán még három hónapra — együvé került. Most kellene megmenteni, talán kezdeni vele valamit. Például berendezni valahol egy állandóan megtekinthető Szomory-emlékszobát. Megismerhetővé tenni a még kiadatlan kéziratokat. Kötetbe gyűjtésüknek, megjelentetésüknek ez idő szerint más akadálya nincs, csupán az, hogy amennyiben a három hónap alatt nem történik semmi, ez a nemlétező hagyaték ismét szétszóródik, s folytatódik eddigi hányattatása. A történethez tartozik, hogy ma már azt sem lehet pontosan megtudni, mikor temették el Szomoryt. Az 1944. december másodikai időpont más szemtanúk szerint december hatodika. 2. Füst Milán. Az 1967-ben elhunyt író hagyatékával semmi baj se lehet, gondolná az ember, hiszen halála után özvegye, Helfer Erzsébet vigyázott rá, ő pedig — barátok és pályatársak egybehangzó véleménye szerint — áhítatos tisztelettel övezett minden cédulát, amelyen Füst Milán kézírását lehetett találni. Helfer Erzsébet volt az, aki Füst Milán számára megteremtette az alkotás nyugodt, s nem is egyszerűen csak biztonságos, de minden kényelemmel teljes körülményeit. Gondoskodása arra is kiterjedt, mi legyen a hagyatékkal az ő távozása után. Egy, a hagyaték gondozására alakult kuratórium kezébe tette le az örökség sorsát. A kéziratok a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültek. Alapítvány jött létre, melynek Heffer Erzsébet végakarata szerint a Füst Milán-i életmű megismertetésére vonatkozó tevékenységek támogatása mellett elsősorban Füst Milán, de más magyar írók műveinek idegen nyelvre fordításának támogatása is elsődleges célja. Kell-e ennél odaadóbb, pontosabb, hűségesebb hagyományápolás? A helyzet úgy hozta, hogy recenziót kellett volna írnom a „Megtagadott színművek és egyfelvonásosok” című, 1993-ban a Magvető és a Fekete Sas Könyvkiadó közös gondozásában megjelent Füst Milán-kötetről. Erről a könyvről azonban senki nem tudott. Az a néhány könyvesbolt, ahol emlékeztek rá, sajnálkozva tudatta, hogy a pár kötet, amihez hozzájutottak, rögtön elfogyott, utánrendelésre nincs mód, mert összesen ezer példányban került kiadásra. A könyvtárakban, ahol szintén kerestem, az a válasz fogadott, hogy 1. nem is kaptak belőle; 2. már ellopták. Végül úgy sikerült hozzájutnom a kötethez, hogy fejvesztés és becsületszó terhe mellett maga a könyvkiadó igazgatója adta a kezembe a saját példányát a kölcsönbe. Ezzel a személyes érdekű történettel kezdődött az a sejtésem, hogy a Füst Milán-művek népszerűsítése körül mégiscsak lehet némi zavar. Gyanakvásomat tovább táplálta az az információ, hogy az ismeretlen drámák kötete egyfelől a Magyar Könyv Alapítvány ötszázezer forintos támogatásával jött létre, tudott egyáltalán megjelenni,... másfelől... ... Hát igen, másfelől a Füst Milán Alapítvány ennek a pénznek az egyötödét elkérte a kiadóktól szerzői jogdíj gyanánt. A kuratórium álláspontja szerint ők azzal támogatták a megjelenést, hogy csupán ennyit kértek, és nem többet, azaz, a szerzőnek a magyar irodalomban betöltött szerepéhez mérten nem többet. Az is tény, hogy a kuratóriumnak — amellett, hogy a benne résztvevő személyek társadalmi munkában végzik feladatukat —, gondoskodnia kell a díjak és támogatások anyagi fedezetéről. Nem feledhetjük el, hogy csak ebben az évben a kuratórium 1 millió 200 ezer Ft-ot ítélt oda hét ország fordítóinak. Tisztelet mindazoknak, akik a magyar kultúrát a nagyvilágban terjesztik, de lefordítani leginkább azt a művet lehet, amelyik írója anyanyelvén már napvilágra került. A Fekete Sas továbbra is szeretné kielégíteni a Füst Milán iránti, évről-évre nagyobb és mélyebb érdeklődést, tervbe vette az író egyik levelezéskötetének kiadását. S hogy miért volna kulcsfontosságú a levelek megjelentetése, az szintén megér egy (azazhogy több) kitérőt. Radnóti Zsuzsa drámaelemző kötete (A próféta színháza, Jelenkor, 1993) és Petrányi Ilona tanulmányai (köztük a legérdekesebb a Holmi 1989 decemberi számában) másféle megközelítéssel, de egyazon eredményre jutottak: Füst Milán egymásra oly igen hasonlító, izgalmas nőalakjai, például A feleségem története Lizzy-je nem a vad és lírai képzelet teremtményei, hanem éppen ellenkezőleg: valóságos, létező modell után íródtak. A modell kilétét is sikerült a kutatóknak felfedezniük Jaulusz Erzsébet személyében, akivel Füst Milán mintegy hatvan éven át váltott leveleket. Végül, a filológiai felkészültség és a kutatói tehetség bizonyítékaként előkerültek maguk a levelek is. Meghökkentő és elgondolkodtató, hogy ezek némely passzusa szinte szó szerinti azonossággal ismerős — nem akárhonnét: Füst Milán drámáiból, kisregényeiből s főképp A feleségem történetéből. Ezen túlmenően az is szenzációnak nevezhető, hogy egy írói alkotómódszer, a fantázia és a komponálás titkos mechanizmusára is fény derül a levelek nyomán, és alighanem át kell értékelnünk a Füst-életmű irodalomtörténeti, de főképp esztétikai megközelítéseit. A kötet kiadásához a Fekete Sas Könyvkiadó az előírt formák között támogatást kért a Magyar Könyv Alapítványtól. Kitöltötte a kérdőívet, befizette az elbírálásért járó összegeket és várta a döntést. A kiadó munkatársának a Magyar Könyv Alapítvány kuratóriumi elnökével folytatott telefonbeszélgetéséből azonban az derült ki: a kézirat el sem jutott odáig, hogy támogatásának kérdését érdemben vizsgálják, mivel, úgymond „valami nincs rendben a szerzői jogok körül”. (Mellesleg: az Alapítvány nem szokta a kiadóktól előre kérni a szerzői jog megszerzését bizonyító tanúsítványt, hiszen ebben a fázisban még nem tudható, melyik terv válik valóra, melyik marad illúzió.) A Füst-levelezés szerzői joga is a Füst Milán Alapítvány kuratóriumát illeti. Mindaddig, amíg a kuratórium el nem dönti, hogy a levelek megjelenése sérti-e bárkinek a kegyeleti jogait, a könyv kiadása természetesen nem valósulhat meg. A Fekete Sas Könyvkiadó egyelőre csak remélheti, hogy végül is elhárulnak a kiadás útjában tornyosuló akadályok. Más kiadó viszont momentán nem foglalkozik Füst Milánra vonatkozó forrásanyagok megjelentetésével. Megjegyzem, maga Heffer Erzsébet, ha úgy érezte volna, hogy Füst Milán és Jaulusz Erzsébet plátói kapcsolatának dokumentumai sértik őt, bármikor megsemmisíthette volna a levelezést, amelynek létezéséről más nem is tudott. Az is idetartozik, hogy 1976-ban is ő volt az, akinek kifejezetten fájt, hogy a Füst Milán-napló erősen megcsonkítva jelenik meg. A kuratóriumnak tehát magával a nagyvonalúságról és mély emberi bölcsességről tanúságot tevő özveggyel szemben kell — ha kell — megvédelmezni az özvegy kegyeleti jogait. Nem irigylem tagjait a döntésért, bármi legyen is az. 3. Szerb Antal, Nagy Lajos, Radnóti és a többiek Radnóti Naplója erős kihagyásokkal látott napvilágot. Nagy Lajosé még úgy sem. Szerb Antal halálának 1995 januárjában lesz félévszázados évfordulója — kiváló alkalom lehetett volna arra, hogy hagyatékának eddig ismeretlen része megjelenjen. Gondozója azonban hiába kért pénzt erre a célra a Soros Alapítványtól. Pedig tudjuk, hogy a minden kétséget kizáróan kortörténeti érdekességű Naplón és Szerb Antal levelezésén kívül ott van a hagyatékban egy regénytöredék is, ,A conquistádor”, s még ki tudja, mi minden. Bulgakov Mester és Margarinjának egyik legszebb gondolata, hogy „kézirat nem ég el”. Szívesen hinnénk, hogy ez érvényes — a nemzeti hagyományok ápolásával, értékeinek felkarolásával gyakran kérkedő — magyar közgondolkodásra is. De hát arra, amire mi képesek vagyunk, még Bulgakov se gondolhatott. 5