Élet és Irodalom, 1994. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1994-12-16 / 50. szám - Gerlóczy Sári: rajzai • kép (3., 7., 11., 12., 17., 21., 22., 23., 24. oldal) - Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Egyik nap, másik nap • publicisztika (3. oldal) - Kardos G. György: A vonalak költészete • publicisztika • Gerlóczy Sári rajzai (3. oldal) - Tóth Erzsébet: Azonosítható passzív alany • publicisztika • Lengyel László (3. oldal)

­ A vonalak költészete Gerlóczy Sári rajzainak tárgya — és ürügye — a művészet leghajlékonyabb modellje, az emberi test. Folyamatos, sehol meg nem szakadó anató­miai erővonalakkal közvetíti látomásait a testi kapcsolatok megfoghatatlan szomorúságáról, egy monumentális haláltánc részleteit véljük látni, testi bűnökkel és lelki gyötrődésekkel. S még a vonalak is mintha a középkor dantei táncainak koreográfiáját követnék: az üdvözöltek caroláit vagy a kárhozottak frescáit. A belső látásnak eze­ket a sejtelmesen szép hieroglifáit csupán hason­ló lényegű belső látással lehet megközelíteni, s legföljebb az könnyebbíti meg a dolgot, hogy a hieroglifákban — ha elmélyedünk bennük — pá­ratlanul következetes grafikát fedezünk fel, a lá­tomások ábrázolására használt jelek tiszták és egyszerűek; a művészet igazi csodája mindig ez a mindent sejtető egyszerűség. Kardos G. György I ? - T ! ΕΞΕΠ ΕΞ-ΣΕΠPUBLICISZTIKA ESTERHÁZY PÉTER: Egy kékharisnya följegyzéseiből Egyik nap, másik nap Az ebeé nekem úgy hangzik, mint a cacib, ábáé, valami ku­tyás ügy. És valóban, ide is jöt­tek a nagykutyák. Akarok én most fanyalogni? Nem akarok. Igaz, egy kicsit túl volt lihegve a dolog, nem látom be, hogy henyeségre hajló maradékaim erre való hajlamát mért kell két nap iskolakerüléssel izmo­­sítani, bezzeg, amikor Hrus­csov itt járt — feleltetés, röp­­dolgozat, bármi, kijutott a mi generációnknak... Az is igaz, hogy egy kicsit siralmas is volt az egész; ahogy itt gördültek a golyóbiztos limuzinok, úgy gördültek alá a szomszéd or­szágban a kevésbé golyóbiztos emberek; a civilizáció folyama­tos botrányosságától mért pont ez a tanácskozás legyen ment. Az is igaz, hogy amikor idejön Európa, mit Európa­, az egész Világ, minket megkérnek, hogy függesszük föl magunkat, csinál­junk úgy, mintha nem volnánk, nyilván van egy limit, hogy men­­nyi européer lehet egy­szerre egy helyen, ha tehát most idejönnek, akkor nekünk, fölté­telezve, hogy köztünk is akad ef­féle, meg kell szűnnünk. Nem ezt akarom szóvá tenni. Mondták, ne autózzunk, ha­nem metrózzunk, s hogy majd az áláé financérozza ezt ne­künk, ad tízmillió vagy milliárd forintot vagy dollárt vagy vala­mit. Dehát azután nem adott. Akkor most mi lesz? Kérem szépen, erre azt mondották, hogy ugyan nem áll módunk­ban ingyenessé tenni a metró­zást, de majd nem lesznek elle­nőrök. Tessék?! Hogy micsoda? Mi az, hogy nem lesznek ellenő­rök? Az ember nem azért vesz jegyet, mert ott vannak az elle­nőrök, hanem, mert ott van a metró, és az ember használja azt. Milyen jogon kacsingatnak rám, hogy értsem a dörgést? És tessék mondani, most akkor kit csaptunk be? Ki vert át kit? És ha elment ez a Clinton (márpedig elment), akkor mért kéne megint jegyet ven­ni? Vagy bármiért pénzt adni? Nem voltam benne bizonyos, hogy mindenki azonnal ilyen kristálytisztán átlátja az össze­függéseket, és nem szerettem volna, ha a nemzet maradék méltósága néhány nem érvé­nyesített metrójegy formájá­ban jutna ebek harmincadjára. Ezért vettem száz darab egysze­ri utazásra, átszállás nélkül, a vonal teljes hosszában autóbu­szon, villamoson, trolibuszon, fogaskerekűn, metrón, vala­mint Bp. közigazgatási határá­ig a HÉV járművein érvényes vonaljegyet, melynek ára egyébként 9,095 százalék áfát is tartalmazott, illetőleg azóta is tartalmaz, és osztogatni kezdtem a rászorultaknak. Egy ideig flottul is ment a dolog, embertársaim olyan helyesen mosolyogtak rám, és tenyerüket elhúzogatták ide­­oda a homlokuk előtt, de az­tán egyszer valaki visszaszólt, hogy ugye, ó, mester, anyagot tetszik meríteni a valóságból, nemde? — Anyád, azt anyagot! — üvöltöttem föl, és belegyömö­szöltem a pofájába a már egyre nehezebben hamisítható jegye­ket —, nesze, nesze, te aljas, rohadt, szemét európai! Hát így, így telnek napjaink a Kárpát-medence egy valódi részhalmaza élén. Egyik nap jobb, mint a másik, többnyire. Érdemrend Esterházynak Francois Nicoullaud francia nagykövet 1994. december 9-én, pénteken átadta Esterházy Péternek a nagyköveti rezidencián tartott bensőséges ünnepség ke­retében az Ordre des Arts et des Lettres művészeti és irodalmi érdemrend tisz­ti fokozatát. Az írónak számos könyve jelent meg francia nyelven, mint például legutóbb Hrabal könyve című műve. Az Ordre des Arts et des Lettres 1957. május 2-i rendelet alapján jött létre (jelenleg az 1987-ben kia­dott módosított rendelet alapján működik.) Célja azon francia és külföldi személyek kitüntetése, akik a művészet vagy irodalom területén kiemelkedőt al­kottak, gazdagítva ezzel az egyetemes kultúrát. A Rendbe való felvételt illetve a magasabb fokozatba való jutást a Rend bizottságának ajánlata alapján a kulturális miniszter dönti el. A bizottság tagjai neves művészek, irodalmárok és az Ordre Nationale de la Legion d'Honneur (Becsületrend) egy képviselője. A Rendnek három fokozata van: Chevalier, Officier, Commandeur. Az első fokozat elnyerésének előfel­tétele, hogy a kitüntetett legalább harmincéves le­gyen. A következő fokozatokat csak az kaphatja meg, aki az előző fokozatokban legalább öt évet eltöltött. Évente 30 commandeur, 90 officier és 300 chevalier (lovag) cím adományozható. 1994. DECEMBER 16. ■ TÓTH ERZSÉBET: Azonosítható passzív alany Sok van mi csodálatos, de a magyar nyelvnél, úgy vélem, nincs semmi csodálatosabb. Olyan kifejezésekre képes, melyek értelmét én, aki ma­gyar anyanyelvűnek születtem, hosszas tűnődés után sem tu­dom megfejteni. Itt van példá­ul az „azonosítható passzív alany”, melyet egy bírósági tu­dósításban találtam. Először az „azonosíthatatlan repülő objektumából próbáltam leve­zetni, mint egy többismeretle­nes egyenletet, de nem sokra mentem vele, Lengyel László ugyanis nem egy UFO-t vádolt korrupcióval. Csak nem Antall Józsefet nevezi így a bíróság? Lehetséges, hiszen ő egy éve már olyan passzív, hogy passzí­vabb már nem is lehetne. Volt miniszterei, — akiket szintén megvádolt a politológus — vi­szont ugyancsak aktívak még, ha már nem is miniszterek. Azonosíthatók. Lengyel Lászlót felmentette a bíróság, én mégsem vagyok teljesen nyugodt. Azt is mond­hatnám, most kezdek egy kicsit nyugtalankodni. Idézet követ­kezik a Legfelsőbb Bírói Testü­let indoklásából: „Lengyel László idézett kijelentése — azonosítható passzív alany hiá­nyában — nem sértette meg a büntető törvénykönyv rendel­kezéseit... Lengyel nem állítot­ta azt, hogy a kormány minden minisztere korrupt. Kijelentése egy vagy néhány személy sze­rint meg nem határozható tár­cavezető, illetve főosztályvezető becsületét sértette.” Felmenté­sét követő nyilatkozatában a politológus kijelentette: „az íté­let üzenet az egész országnak — és ezen belül a bíráknak, ügyészeknek, adófelügyelők­nek és vámtiszteknek —, hogy érdemes észrevételezni a kor­rupciós típusú ügyeket, és nem szabad elkenni azokat.” Hogy is állunk azokkal az el­­kenésekkel? Kezdjük ismét az elején. Lengyel László kor­ruptnak nevezte Antall József kormányát. Emlékezetem sze­rint valahogy úgy fogalmazott, hogy minden miniszternek, ál­lamtitkárnak megvan a tarifá­ja. Hogy mennyiért lehet meg­vásárolni őket. Nincs tudomá­som arról, hogy Lengyel egyetlen minisztert vagy egyet­len összeget megnevezett vol­na. Arról sincs tudomásom, hogy valaki megkérdezte vol­na őt erről. Hogy nevezné meg mire gondol, ne csupán vaktában vádaskodjon. Esetleg álljon elő bizonyítékokkal. Amíg ugyanis ezt nem teszi, a volt kormány és tagjai ártatla­noknak tekintendők. A mai magyar jog szerint, mely ezzel az ítélettel szerintem meg is szűnt. És született egy új, mely szerint ezek után nyugodtan és büntetlenül lehet ártatlano­kat rágalmazni. Erkölcsi érzé­kem, mely természetesen sze­mélyre szóló, ez esetben láza­dozik a Bíróság ítélete ellen. Ha én vagyok a bíró, mini­mum egy nyilvános bocsánat­kérésre ítélem Lengyel Lász­lót, már csupán a halott mi­niszterelnökre való tekintettel is. Valamint a további „elkené­­sek” elkerülése végett. Len­gyelnek azonban nincs hiány­érzete, úgy tűnik kegyes ked­vében van ügyvédjével együtt, és úgy döntött, nem fordul más fórumokhoz — például a Strassbourgi Nemzetközi Bíró­sághoz —, mivel nem segítene az országnak, ha a jövőben ha­zánkat a nemzetközi fórumo­kon esetleg elítélnék e másfél­éves per kapcsán. Hát nem tudom. Szerintem érdemes lenne megpróbálni nemzetközi fórumokon elítél­tetni az országot. Nem értem, miért lett most hirtelen olyan fontos az ország nemzetközi tekintélye, amikor éveken át szinte bűn volt erre hivatkozni. Egyébként is, mintha vala­mi baj lenne a független ma­gyar bíróság függetlenségé­vel. Az előző kormányra ed­dig egyetlen korrupciós ügyet nem lehetett rábizonyítani, mégsem ő részesül diadalme­netben, hanem a rágalmazó. Egy másik bírói testület kije­lenti, hogy valószínűleg talál­tak egy volt ügynököt az ed­dig megvizsgált negyven kép­viselő között, így, név nélkül és valószínűleg. Erre jön a ha­talmas felháborodás, még vé­letlenül sem azért, mert a parlamentben valószínűleg egy volt ügynök is üldögél, hanem azért, mert a bírák ezt nyilvánosságra hozták. Az ügynökök személyiségi jogai, ugyebár. A parlament tekin­télye. Nem az árt jobban a parlament tekintélyének, ha ezeket az ügyeket szép csönd­ben elkenik?! Az én személyi­ségi jogaimat ki védte akkor, amikor legtitkosabb monda­taimról és nem is olyan titkos útjaimról készültek a beszá­molók? Mire való az ügynök­­törvény, ha nem arra, hogy volt besúgók ne tölthessenek be felelős pozíciót, kérdezem én. Mert ha azért fogadta el az Országgyűlés az átvilágítási törvényt, hogy még legalább négy évig háborítatlanul ül­hessenek volt ügynökök a parlament padsoraiban, sze­mélyiségi jogaik teljes fegy­verzetében, akkor minden rendben van. Szekeres Imre már javasolta is a független bíróknak, hogy mondjanak le. Naná. Ha voltak olyan marhák, és találtak egy ügy­nököt, akkor feleljenek érte. Egyébként Horn Gyula meg is mondta, hogy annak idején ők, a szocialisták — akkor még jóval kevesebben — nem szavazták meg a törvényt. De ki fogja megmondani Horn Gyulának, hogy attól az még érvényes törvény marad? Tar­tok tőle, hogy senki. Nem mintha számítana valamit. Az Expót például megszavazták. 3

Next