Élet és Irodalom, 1994. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1994-12-16 / 50. szám - Gerlóczy Sári: rajzai • kép (3., 7., 11., 12., 17., 21., 22., 23., 24. oldal) - Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Egyik nap, másik nap • publicisztika (3. oldal) - Kardos G. György: A vonalak költészete • publicisztika • Gerlóczy Sári rajzai (3. oldal) - Tóth Erzsébet: Azonosítható passzív alany • publicisztika • Lengyel László (3. oldal)
A vonalak költészete Gerlóczy Sári rajzainak tárgya — és ürügye — a művészet leghajlékonyabb modellje, az emberi test. Folyamatos, sehol meg nem szakadó anatómiai erővonalakkal közvetíti látomásait a testi kapcsolatok megfoghatatlan szomorúságáról, egy monumentális haláltánc részleteit véljük látni, testi bűnökkel és lelki gyötrődésekkel. S még a vonalak is mintha a középkor dantei táncainak koreográfiáját követnék: az üdvözöltek caroláit vagy a kárhozottak frescáit. A belső látásnak ezeket a sejtelmesen szép hieroglifáit csupán hasonló lényegű belső látással lehet megközelíteni, s legföljebb az könnyebbíti meg a dolgot, hogy a hieroglifákban — ha elmélyedünk bennük — páratlanul következetes grafikát fedezünk fel, a látomások ábrázolására használt jelek tiszták és egyszerűek; a művészet igazi csodája mindig ez a mindent sejtető egyszerűség. Kardos G. György I ? - T ! ΕΞΕΠ ΕΞ-ΣΕΠPUBLICISZTIKA ESTERHÁZY PÉTER: Egy kékharisnya följegyzéseiből Egyik nap, másik nap Az ebeé nekem úgy hangzik, mint a cacib, ábáé, valami kutyás ügy. És valóban, ide is jöttek a nagykutyák. Akarok én most fanyalogni? Nem akarok. Igaz, egy kicsit túl volt lihegve a dolog, nem látom be, hogy henyeségre hajló maradékaim erre való hajlamát mért kell két nap iskolakerüléssel izmosítani, bezzeg, amikor Hruscsov itt járt — feleltetés, röpdolgozat, bármi, kijutott a mi generációnknak... Az is igaz, hogy egy kicsit siralmas is volt az egész; ahogy itt gördültek a golyóbiztos limuzinok, úgy gördültek alá a szomszéd országban a kevésbé golyóbiztos emberek; a civilizáció folyamatos botrányosságától mért pont ez a tanácskozás legyen ment. Az is igaz, hogy amikor idejön Európa, mit Európa, az egész Világ, minket megkérnek, hogy függesszük föl magunkat, csináljunk úgy, mintha nem volnánk, nyilván van egy limit, hogy mennyi européer lehet egyszerre egy helyen, ha tehát most idejönnek, akkor nekünk, föltételezve, hogy köztünk is akad efféle, meg kell szűnnünk. Nem ezt akarom szóvá tenni. Mondták, ne autózzunk, hanem metrózzunk, s hogy majd az áláé financérozza ezt nekünk, ad tízmillió vagy milliárd forintot vagy dollárt vagy valamit. Dehát azután nem adott. Akkor most mi lesz? Kérem szépen, erre azt mondották, hogy ugyan nem áll módunkban ingyenessé tenni a metrózást, de majd nem lesznek ellenőrök. Tessék?! Hogy micsoda? Mi az, hogy nem lesznek ellenőrök? Az ember nem azért vesz jegyet, mert ott vannak az ellenőrök, hanem, mert ott van a metró, és az ember használja azt. Milyen jogon kacsingatnak rám, hogy értsem a dörgést? És tessék mondani, most akkor kit csaptunk be? Ki vert át kit? És ha elment ez a Clinton (márpedig elment), akkor mért kéne megint jegyet venni? Vagy bármiért pénzt adni? Nem voltam benne bizonyos, hogy mindenki azonnal ilyen kristálytisztán átlátja az összefüggéseket, és nem szerettem volna, ha a nemzet maradék méltósága néhány nem érvényesített metrójegy formájában jutna ebek harmincadjára. Ezért vettem száz darab egyszeri utazásra, átszállás nélkül, a vonal teljes hosszában autóbuszon, villamoson, trolibuszon, fogaskerekűn, metrón, valamint Bp. közigazgatási határáig a HÉV járművein érvényes vonaljegyet, melynek ára egyébként 9,095 százalék áfát is tartalmazott, illetőleg azóta is tartalmaz, és osztogatni kezdtem a rászorultaknak. Egy ideig flottul is ment a dolog, embertársaim olyan helyesen mosolyogtak rám, és tenyerüket elhúzogatták ideoda a homlokuk előtt, de aztán egyszer valaki visszaszólt, hogy ugye, ó, mester, anyagot tetszik meríteni a valóságból, nemde? — Anyád, azt anyagot! — üvöltöttem föl, és belegyömöszöltem a pofájába a már egyre nehezebben hamisítható jegyeket —, nesze, nesze, te aljas, rohadt, szemét európai! Hát így, így telnek napjaink a Kárpát-medence egy valódi részhalmaza élén. Egyik nap jobb, mint a másik, többnyire. Érdemrend Esterházynak Francois Nicoullaud francia nagykövet 1994. december 9-én, pénteken átadta Esterházy Péternek a nagyköveti rezidencián tartott bensőséges ünnepség keretében az Ordre des Arts et des Lettres művészeti és irodalmi érdemrend tiszti fokozatát. Az írónak számos könyve jelent meg francia nyelven, mint például legutóbb Hrabal könyve című műve. Az Ordre des Arts et des Lettres 1957. május 2-i rendelet alapján jött létre (jelenleg az 1987-ben kiadott módosított rendelet alapján működik.) Célja azon francia és külföldi személyek kitüntetése, akik a művészet vagy irodalom területén kiemelkedőt alkottak, gazdagítva ezzel az egyetemes kultúrát. A Rendbe való felvételt illetve a magasabb fokozatba való jutást a Rend bizottságának ajánlata alapján a kulturális miniszter dönti el. A bizottság tagjai neves művészek, irodalmárok és az Ordre Nationale de la Legion d'Honneur (Becsületrend) egy képviselője. A Rendnek három fokozata van: Chevalier, Officier, Commandeur. Az első fokozat elnyerésének előfeltétele, hogy a kitüntetett legalább harmincéves legyen. A következő fokozatokat csak az kaphatja meg, aki az előző fokozatokban legalább öt évet eltöltött. Évente 30 commandeur, 90 officier és 300 chevalier (lovag) cím adományozható. 1994. DECEMBER 16. ■ TÓTH ERZSÉBET: Azonosítható passzív alany Sok van mi csodálatos, de a magyar nyelvnél, úgy vélem, nincs semmi csodálatosabb. Olyan kifejezésekre képes, melyek értelmét én, aki magyar anyanyelvűnek születtem, hosszas tűnődés után sem tudom megfejteni. Itt van például az „azonosítható passzív alany”, melyet egy bírósági tudósításban találtam. Először az „azonosíthatatlan repülő objektumából próbáltam levezetni, mint egy többismeretlenes egyenletet, de nem sokra mentem vele, Lengyel László ugyanis nem egy UFO-t vádolt korrupcióval. Csak nem Antall Józsefet nevezi így a bíróság? Lehetséges, hiszen ő egy éve már olyan passzív, hogy passzívabb már nem is lehetne. Volt miniszterei, — akiket szintén megvádolt a politológus — viszont ugyancsak aktívak még, ha már nem is miniszterek. Azonosíthatók. Lengyel Lászlót felmentette a bíróság, én mégsem vagyok teljesen nyugodt. Azt is mondhatnám, most kezdek egy kicsit nyugtalankodni. Idézet következik a Legfelsőbb Bírói Testület indoklásából: „Lengyel László idézett kijelentése — azonosítható passzív alany hiányában — nem sértette meg a büntető törvénykönyv rendelkezéseit... Lengyel nem állította azt, hogy a kormány minden minisztere korrupt. Kijelentése egy vagy néhány személy szerint meg nem határozható tárcavezető, illetve főosztályvezető becsületét sértette.” Felmentését követő nyilatkozatában a politológus kijelentette: „az ítélet üzenet az egész országnak — és ezen belül a bíráknak, ügyészeknek, adófelügyelőknek és vámtiszteknek —, hogy érdemes észrevételezni a korrupciós típusú ügyeket, és nem szabad elkenni azokat.” Hogy is állunk azokkal az elkenésekkel? Kezdjük ismét az elején. Lengyel László korruptnak nevezte Antall József kormányát. Emlékezetem szerint valahogy úgy fogalmazott, hogy minden miniszternek, államtitkárnak megvan a tarifája. Hogy mennyiért lehet megvásárolni őket. Nincs tudomásom arról, hogy Lengyel egyetlen minisztert vagy egyetlen összeget megnevezett volna. Arról sincs tudomásom, hogy valaki megkérdezte volna őt erről. Hogy nevezné meg mire gondol, ne csupán vaktában vádaskodjon. Esetleg álljon elő bizonyítékokkal. Amíg ugyanis ezt nem teszi, a volt kormány és tagjai ártatlanoknak tekintendők. A mai magyar jog szerint, mely ezzel az ítélettel szerintem meg is szűnt. És született egy új, mely szerint ezek után nyugodtan és büntetlenül lehet ártatlanokat rágalmazni. Erkölcsi érzékem, mely természetesen személyre szóló, ez esetben lázadozik a Bíróság ítélete ellen. Ha én vagyok a bíró, minimum egy nyilvános bocsánatkérésre ítélem Lengyel Lászlót, már csupán a halott miniszterelnökre való tekintettel is. Valamint a további „elkenések” elkerülése végett. Lengyelnek azonban nincs hiányérzete, úgy tűnik kegyes kedvében van ügyvédjével együtt, és úgy döntött, nem fordul más fórumokhoz — például a Strassbourgi Nemzetközi Bírósághoz —, mivel nem segítene az országnak, ha a jövőben hazánkat a nemzetközi fórumokon esetleg elítélnék e másféléves per kapcsán. Hát nem tudom. Szerintem érdemes lenne megpróbálni nemzetközi fórumokon elítéltetni az országot. Nem értem, miért lett most hirtelen olyan fontos az ország nemzetközi tekintélye, amikor éveken át szinte bűn volt erre hivatkozni. Egyébként is, mintha valami baj lenne a független magyar bíróság függetlenségével. Az előző kormányra eddig egyetlen korrupciós ügyet nem lehetett rábizonyítani, mégsem ő részesül diadalmenetben, hanem a rágalmazó. Egy másik bírói testület kijelenti, hogy valószínűleg találtak egy volt ügynököt az eddig megvizsgált negyven képviselő között, így, név nélkül és valószínűleg. Erre jön a hatalmas felháborodás, még véletlenül sem azért, mert a parlamentben valószínűleg egy volt ügynök is üldögél, hanem azért, mert a bírák ezt nyilvánosságra hozták. Az ügynökök személyiségi jogai, ugyebár. A parlament tekintélye. Nem az árt jobban a parlament tekintélyének, ha ezeket az ügyeket szép csöndben elkenik?! Az én személyiségi jogaimat ki védte akkor, amikor legtitkosabb mondataimról és nem is olyan titkos útjaimról készültek a beszámolók? Mire való az ügynöktörvény, ha nem arra, hogy volt besúgók ne tölthessenek be felelős pozíciót, kérdezem én. Mert ha azért fogadta el az Országgyűlés az átvilágítási törvényt, hogy még legalább négy évig háborítatlanul ülhessenek volt ügynökök a parlament padsoraiban, személyiségi jogaik teljes fegyverzetében, akkor minden rendben van. Szekeres Imre már javasolta is a független bíróknak, hogy mondjanak le. Naná. Ha voltak olyan marhák, és találtak egy ügynököt, akkor feleljenek érte. Egyébként Horn Gyula meg is mondta, hogy annak idején ők, a szocialisták — akkor még jóval kevesebben — nem szavazták meg a törvényt. De ki fogja megmondani Horn Gyulának, hogy attól az még érvényes törvény marad? Tartok tőle, hogy senki. Nem mintha számítana valamit. Az Expót például megszavazták. 3