Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-03-17 / 11. szám - Lengyel László: Az ÉS könyve - márciusban - Sükösd Mihály második élete - • könyvkritika • Sükösd Mihály: Merengő. Editorg Kiadó (12. oldal)

12 KRITIKA Az könyve márciusban— LENGYEL LÁSZLÓ: Napló és kritika (Sükösd Mihály: Merengő. Edi­­torg Kiadó, 296 oldal, 386­ Ft) Az amerikai újságírás jól ismeri az angolt”. Az „angol” legtöbb haszna egy amerikai lapban a megbízható­ság. Állandó nyelvi tisztaság megbíz­hatóan. Elegancia megbízhatóan. Száraz önirónia megbízhatóan. Egy­kedvű elemzés. Pontosság a techni­kai részletekben. Sohasem kap Pu­­litzer-díjat, de minden héten benne van a lapban. Minden ötödik cikkét olvassák, de minden ötödik cikkét olvassák. Öreg ember, akitől senki se kérdi, hogy miért jött el a szigeté­ről. Állandóan a gépénél ül. Meg­bízható. Ki tud­ja miért? Otthon va­lószínűleg ordítozik. Hahotázik. Vagy egy kábítószeres fekete család él belőle, s tűr pofont, megaláztatást egy huszonhétéves lányért Talán a tizenhatéves szőke fiúk a magyaráza­tai. Esetleg sok-sok whisky. Még az is lehet, hogy nyájas, bár kopott szo­bákban él, semmilyen polgári búto­rok között, százéves megszokásban. A magyarországi új amerikai új­ságírásnak ilyen brit szerzője Sükösd Mihály. Jól körülhatárolt, mind­annyiunk által ismert brit szigetei az Óceánon túl maradtak. A nyelvün­ket beszéli, írja, de mégsem. Nem a mi nyelvünket beszéli és úja. Szinte alig van távolság. A „szinte” néha szakadék. S még nem tudjuk, hogy ő javít-e ki minket, vagy mi igazítjuk ki őt a magunk laza, összegubancolt mondata Esterházy­ amerikaijára. Tudjuk, hogy világvárosi sznob, de nem a mi sznobunk. Amiről tudó­sít, a recsegő padlójú klub, az ásíto­­zó, sakkozó, kártyázó szerkesztőség, a mindenkit hazaküldő takarítónő — nem a mi balkáni Amerikánk. Vi­lágosan érezzük, hogy brit álmokat lát, angolul gondolkodik, ezért min­dig meglep, hogy milyen könnye­dén tájékozódik mégis amerikaniz­musainkban. Életünk nagy reménysége, hogy újra lehet kezdeni. Lassacskán vagy egy csapásra elfogy az országunk, férfierőnk, női csábunk, kifogyunk a nemzedékünkből, megrokkannak az eszméink, elvész, elhagy a nyel­vünk, megöregszik az intézmé­nyünk, kihal belőlünk korábbi ön­magunk, a választóvonal előtti életre tett tehetségünk. Ha írunk, nem él­vezzük. Ha nem írunk, nem hitjük. Első életünknek vége. A többség számára ez az élet végét is jelenti. Nincs tovább, noha el lehet még húzni évekig, akár évtizedekig. Ilyenkor a naplókban megsokasod­nak az üres oldalak, és egyre több a beszámoló a nyilallásokról, az ifjú­ság arcátlanságáról és tehetségtelen­­ségéről. „Szép halál nincs, szép író­halál nem lehetséges.” De vannak kevesek, akik újra ne­kifognak. Látszatra csak nem hagy­ják abba. Úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Tovább írnak na­pi ugyanannyit Ez mindenekelőtt a vasszorgalom csodája. Sükösd Mi­hály vasszorgalmú ember. De koráb­bi stílusa, mindmegannyi könyve csak kiindulópont, az elugrás helye. Sükösd 1989 után újra kezdte, stílu­sát újra teremtette. És igazi megle­petésre sikerült neki. Nemcsak túlél­te a váltást, hanem átélte. Ez nem te­hetség kérdése. Nála tehetségeseb­bek is belerokkantak a nyolcvanas és kilencvenes évekbe. Ez nem poli­tikai állásfoglalás kérdése. Mások tán jobban” foglaltak állást, csak kit érdekel ma már egy-egy­­állás”. És bizony ez nem is emberség, böl­­csültség kérdése. Sükösdnél böl­­csebb, emberebb emberek zuhan­tak sértettségbe, apátiába, gyalázták meg akaratlanul önmagukat Sükösd Mihály akkor nyugodott bele végleg, hogy a világ megismer­hető, leírható, de megváltoztathatat­lan, amikor mások éppen arra a gyanús hitre tértek, hogy a világ megismerhetetlen, értelmetlen leír­ni, de annál inkább törekedni kell a megváltoztatására. Sükösd önk­ont­Sükösd Mihály második élete kis rezignációja, be­lenyugvása a hagyo­mányba megmentő­­jének bizonyult Jól esik éreznünk, hogy a jelen nem min­den, hogy voltak már előttünk más kezek, melyek ad­dig simogatták e bőrkötést, míg négy sarka fényes félkör­re kopott; addig for­gatták e lapokat, míg sárgák lettek és szamárfülesek. Mindegyikük más­képpen olvasott sar­ját nemzedéke látó és vak szemével.” Az a csoda, hogy írásai átevickéltek a hetek és hónapok gyanús örvényein, hogy nem fulladtak a napi hírlapírói publicisztikai ára­datba, hogy megőrizze a közép mér­tékét az valószínűleg bizonyos poli­tikai, médiák és értelmiségi szerepek véletlen vagy­ tudatos elkerüléséből fakad. Sükösd nem volt és nem is vált első vagy másodvonalbeli közve­títővé. Nem volt már közvetítő a Va­lóságban sem. Ott erre mások alkal­masabbnak mutatkoztak, így azután mindazok, akiknek voltak bejárt kapcsolataik, teli telefonkönyveik, az Aczél-korban, kapcsolatok nélkül, áthúzott, kihalt telefonszámokkal maradtak. Elpusztultak vagy megvál­toztak a szerkesztőségek. Nem-kívá­natos vendégekké váltak. Nincs már kit összekapcsolniuk kivel. Hatalma­sokat kevésbé hatalmasokkal, politi­kusokat értelmiségi csoportokkal. Sükösd ezt megúszta. Nem volt soha semmiféle mozga­lomban. Nem azért írt, hogy valakik rejtett üzenetét közvetítse másvalaki­nek. Nem volt népi és nem volt ur­bánus. Nem volt eléggé hatalomvéd­­te és nem volt soha ellenzéki közve­títő. Sükösd áldott szerencséje az, amit talán sokszor megátkozott ko­rábban magában: miért nem ada­tott meg a kiválasztottság? Miért nem pislant rá hatalom és ellenha­talom? Igen, igen, nem volt elég megbízható, nem volt eléggé szikrá­zó, nem volt eléggé súlyos erre az író-közvetítő szerepre. S a szikrázó, a bátor, a merész, a hatalomba kapó közvetítők kihaltak, Sükösd maradt. Sükösd Mihály egyetlen politikai csapatnak nem vált harcos, lánglel­kű, jammeroló, vitéz jákfai és nagy­bányai, gerinchúros tűzokádójává. Öreg és óvatos? Igen. De más öre­gek, s korábbi óvatosak ugyancsak kirántották rozsdás fringiájukat, hogy megtorolják egymáson az 1954-ben, 1976-ban vagy 1990-ben esett sérelmeiket. Nem mondom, hogy Sükösd politikai publicisztikái nem esnek néha zsákmányul ilyen hangulatoknak, de a szerkesztő Sü­kösd rideg könyörtelenséggel hagy­ja ki őket összegyűjtött írásainak kö­teteiből. Sükösd Mihály nehezen vi­selhette, de túltette magát azon, hogy 1989 után, amikor minden tá­bornak a katonái így vagy úgy része­sedhettek az új világ szellemi zsák­mányából, neki nem maradt tábora. Bekéredzkedni vagy nem akaró­­dzott, vagy nem hitte, hogy bevehe­­tik. Önmaga harcos és mélázó esszé­istája lett Kitalálta a feladatát. Az amerikai újságban angol racionalista enciklo­pédista Macaulay, Thackeray, s egy kicsit Strachey, Eliot, Woolf. Nyolc géptelt oldalon egy történeti politi­kai portré. Horthy, Churchill, Beth­len, Kádár. Mehet fordításra. Oda lehet csúsztatni egy amerikai elnök orra alá a repülőn. Tíz oldalon egy író, egy írói eszme. „Vele benyitha­­tunk a kávéházakba, a gyűldékbe, hol az írók összeülnek és tanakod­nak, bálványozzák és rágalmazzák egymást, hol külön karszéke, külön pipája van egypár tekintélynek, ki­nek bölcsességét a többiek oly figye­lemmel hallgatják, mint nálunk nemrég az ellenzéki körben” — mondja Kemény Zsigmond Macau­­layról 1853-ban a Pesti Naplóban. Sükösd ugyanígy nyit be velünk a hatvanas és hetvenes évek kávéháza­iba és gyűldéibe. Nincsenek benne nagy újdonsá­gok. A kisemberek kisemberek, s a nagyok nagyok. Nem hajt magasba kisembert, nem ránt le nagyot. A mondatok engedelmesen összesi­mulnak. Nem súlyos és nem kön­nyed. Nem lebegő és nem megle­pi. Pontosan annyi, amennyit min­denkinek tudnia illik. Gombás­ Csa­bának, Sükösd egyik legszorgalma­sabb olvasójának és becsülőjének azért is tetszhet, mert a sükösdi ele­ganciával megfogalmazott nyolc-tíz oldalak beleillenek egy politikai en­­ciklopédiába. Sükösd Mihály kisesszéi nem fog­ják meghatározni a magyar esszé fő­vonalát. Nem ezek az írások törnek utat, nem ezek mutatnak új irányo­kat. De Sükösd azért jutott túl a ne­héz éveken, mert írásainak tisztasá­ga, stilisztikai és tartalmi megbízha­tósága biztosítja a minőség tartós fo­lyamatosságát. A mindennapi minő­ségét. Az ilyen minőség nem feltét­len jelent első osztályt, nem tör ma­ga alatt asztalt Ez a minőség a ké­nyelmes, egyszerű, megbízható, él­vezetes, kiszámítható árut jelenti, írásai azok, amik. Arra valók, ami rá­juk van írva. Kis szenvedések kis szenvedésként megírva. Kicsiny el­nyomókból nem csinál nagy elnyo­mókat, tanárai p­ontosan olyan kis­emberkék, amilyen kisemberkék va­lóságban is. Nem kreált magának nagy életet Ezért érdekes, így például mindannyiunknak van egy Kékes elvtársa. Keresztneve nincs. Elvtárs elvtárs. Őrnagy őr­nagy. „Tetszetős küllemmel nem ál­dotta meg a teremtő. Alacsony, háta hajlott, termetéhez mérve két karja aránytalanul hosszú, tág orrlikai szüntelenül szimatolnak. Kijön a szobájából, kulcsra zárja ajtaján a kettős zárat, körsétára indul az egye­temi folyosókon és emeleteken. Já­rása a gorilláéra emlékeztet, csak nem támaszkodik a földre hosszú karjának ökleivel.” A leírás az elnéző és mégis könyörtelen Fielding leírá­saira emlékeztet Hoggarth-karcolatok képei taná­rairól. Tolnai Gáborról az „Öregko­ri unalom”, ahol egy homályos ab­lak mögül, hajsátoros szürke tészta­arc néz a semmibe. Sőtér Istvánról a „Balkáni Tartuffe”, ahol végtelen hosszú sorokban árnyak vonulnak, s az előttük álló merev arcú alak mindegyiknek bókolva kezet nyújt Lábánál patkányok állnak, hosszú fordított sorban. Gyergyai Albertről a „Férfiszemérem”. Egy árkok sze­mű, ráncos arcú, szelíd tekintetű öreg nézi saját eltévedt kezét egy fia­tal női mellen. Bóka Lászlóról az „Önundor”. Lányar­cú, hetyke fiatalem­ber néz tükrébe, macskával a vállán, ahonnan püffedt, ól­mos maszk, kihunyt szemek bámulnak vissza rá, s egy vén, ál­mos kandúr. Sükösd Mihály az irodalmi meglepeté­sekkel tud mit kezde­ni, kezeli őket Ester­házy vagy Tandori nem lehetnek elége­detlenek vele. Sü­kösd pontosan oda helyezte őket, ahová valamennyi olvasó­juknál vágynak lenni: bekerültek a családi ikonográfiába. Épp imigyen: „Eszem azt az okos bagolyfejét, mondaná néhai nagyanyám, ha látná a képternyőn. Ilyen állat nincs, mondom én, a ma­gyar irodalom nagy állatkertjének ketrecei előtt szemlélődve. Egyetlen haragosáról tudok. X. tanszékvezető egyetemi tanár lilára pofozta a ba­rátnőjét, mert az a Hrabal könyvét merészelte olvasgatni: »Nem elég, hogy cafkálkodol, de még ezzel a zsidó szeméttel is rontod a szemed!« Hány magyar író vívott ki ilyen tet­tekkel is mérhető megbecsülést?” Igazi Esterházy-ezenanekdót Tédé amúgy: „Őt olvasva mosta­nában sokszor jut eszembe a Bene­dek Elek negyvennyolcadik meséjé­ben szereplő, nagyétkű fiú. Aki annyit koplalt gyermekkorában, hogy később, férfiként úgy érzi, so­hasem tudja bepótolni az evést.” Mesés, akárcsak Tédé meghosszab­bított életű verebei, akik a Tédé előtti korszakukat pótolják állandó irodalmi csipegetéssel, vagy talán kapacsolással. Sükösd csak az életbeli meglepe­téseknél téved el. Ott ugyanis ki kel­lene lépnie az Énből és az Énkéből, s belépnie a másikba. Gyaníthatóan már magából se tud kimenni. De még ha ki is ballagna saját labirintu­sából, csak álldogálna a másik zárt ajtaja előtt. A kulcsot mindenkor irodalmi emlékekben, világirodalmi megoldásokban keresné — ez bi­zony nem megy. Két ilyen fiaskót említek. Az egyik Szenes Hanna huszon­három éves lány, zsidó ellenálló, an­gol ügynök életének rekonstrukció­ja. Teljesen hiányzik a saját élmény, az anyag, illetve a valódi beleérzés. Tolsztoj nem mások élményeivel pótolta Natasa Rosztovát: ő volt az. S. M. nem ért egy tizenhét, egy húsz, vagy huszonhárom éves lányt Nem érti, miért megy Palesztinába, ha nem cionista, nem érti, miért vál­lalja életveszélyes és amatőr módon szervezett angol felderítő kalandját, ha nem kalandor. Ugyanolyan úri­lány, mint a többi, ugyanolyan kön­­nyes-mosolyosan ragaszkodik anyus­­kához és apuskához, mint mások. Akkor minek ez az egész? Sükösd ugyanúgy nem tud mit kezdeni az áldozattal, múlt kihallgatója. Ahogy nem tudtak mihez fogni Kerényi Grácia nevű tizenkilenc éves árja származású egyetemista lánnyal, aki fölháborodott a zsidó barátai elvite­lén és tiltakozott Hogy jön ehhez? Apja azt írja Thomas Mann-nak: „se­gíteni nem tudott csak éppen azt ajánlhatta fel, amit legfőbb értéké­nek tart, az életét”. Ravensbrückbe került. Pilinszky, Rónay, Nemes- Nagy tudták láttatni a bárányt, Sü­­kösdnek nem sikerült De nem jár jobban a hóhérral sem. Ez Kádár és Rajk börtönbeli je­lenetének újrafogalmazása Kádár János szemszögéből. Mire gondol­hatott Kádár? Egy irtózatos és egy­ben prózai helyzet, amelyet Sükösd iodalomba erőszakol. Csakhogy az élet nem az irodalmat utánozta itt Kádár nem a Machbethről gondol­kozott, amikor Farkas Mihállyal a cella felé tartott A párbeszéd lehet­ne shakespeare-i, de nem Mach­­beth és önnön lelkiismerete beszél. Valójában Kádár mondatai és egész viszonya Rajkhoz legfeljebb Shakes­peare paraszti bérgyilkosaihoz, sírá­sóihoz hasonlatos, akik parancsot kaptak arra, hogy tegnapi urukat ma megfojtsák, leszúrják, megmér­gezzék, koponyájával labdázzanak. A proligyerek, a kisebbrendűségi érzésekkel megvert ítéletvégrehajtó, aki magát azzal áltatja és dühíti, hogy a másik nem csak bűnös, ha­nem meg is veti, le is nézi, ki is neve­ti őt, így hát nem is lehet a népp­el. Nem ördögi, csak értelmiségi szem­szögből buta. Utálata nem elvi, nem is hatalomvágyból fakad, hanem zsi­geri megalázottságból. Rajk László éreztette vele az értelmiségi fölé­nyét, kioktatta, megalázta. Moszkvá­ból jött urai, Rákosi vagy Farkas ügyesebbek voltak. Fölényük nem az értelmiségi, a nadrágos ember fö­lénye, hanem a többet tapasztalt, vi­lágot látott és beavatott ember fölé­nye volt, amit nem szégyen elfogad­ni. Rajk kihallgatásakor nem nehéz kihallani Kádár durva szavaiból a fe­­lülkerekedés örömét Ez a keretle­­gény, a csendőr, a parasztbaka visszaütő dühe a diplomás ember­rel, a tiszt úrral szemben. Tudta jól Sztálin elvtárs, hogy parasztgyere­kekkel kell letépetn­i tábornokok vállrojtját, kell seggbe rúgatni aka­démikusokat Kádár hitt Rajk bűnösségében, mert sohasem hitt igazán az ártatlan­­­­­ságában. Kádár János egész életében gyanakodott minden értelmiségire, mert nem értette, hogy mit keresnek a prolik között Miért jönnek ide, ha megtehetik, hogy jól éljenek, hogy elnézzenek a fejünk fe­­lett? Miért állnak szóba cselédlányok zabigyere­­keivel, tanulatlan, írni és beszélni nem tudó telepiekkel? Mi alól kell nekik felszabadulniuk? Természete­sen megmagyarázták neki, és a bro­súra szintjén el is fogadta a magyará­zatokat De nem hitte, mert minden gyakorlati tapasztalata ellentmondott az értelmiségi nép közé járásnak. Va­lamit álcáznak, ez volt a mindenkori érzése. S valamit tényleg álcáztak Ha p­edig valaki egyszer már megcsalta és elhagyta a saját osztályát családját világát vajon miért ne tenné velünk is? Mibe kerül neki eladnia a prolik a senkik ügyét? Nem hitt az őszinte­ségükben. Hamisságot érzett a pro­likhoz való viszonyukban. S ehhez Kádárnak, mint minden alávetett­nek, mint mindenkinek, aki csak ilyen gesztusokat figyel, jó szeme volt Sükösdnek jó szeme van ah­hoz, hogy mit vált ki tisztekből és altisz­tekből egy értelmiségi század Böhö­­nyén, de nincs érkezése bepillanta­ni az MKP nevű pártezredbe, ahol egy Kádár János nevezetű Gu­bó őr­mester, Nyakó alhadnagy végre üvölteni kezdhetett és megverethe­tett egy diplomást, egy fölöttest, egy „azt hitte, hogy jobban tudhassa, p­e­dig láthassa, hogy szart se tud” ala­kot „Bizony Sükösdi koma” — sut­togná kéjes harsánysággal Gubó őr­mester — „magának is ki kellene egyszer próbálnia, hogy milyen jó, tejfölös bödönt nyaló érzés hason csúszatni, villanyoztatni, pofoztatni egy intelligence marhát, aki fölsőbb­­rendűnek képzelte magát” De ez már nem fér bele Sükösd Mihály második életébe. Ebben a balkáni Kisamerikában megma­rad „angolnak”. Nincs komor le­mondás. Nincs ravatal menti si­ránkozás. Se lánglélek, se pénztá­ri ridegség. Csak fogódzás az an­golságba, mely lehetőséget ad, hogy a világon mindenütt újra­kezdhesse az ember. A folyópar­ton, a gyarmatokon, a kimondha­tatlan nevű új világokban — elő­re hatvanévesen. Hiszen tudjuk: „Ma meg ma volt ma.” 1995. MÁRCIUS 17. Emsn

Next