Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-08-11 / 32. szám - Nádra Valéria: Márai Sándor: San Gennaro vére | Konrád György: Várakozás | Jókai Anna: Három | Spiró György: Kerengő | Örkény István emlékkönyv • könyvkritika | Ex libris • Márai Sándor: San Gennaro vére. Akadémia-Helikon | Konrád György: Várakozás. Pesti Szalon Könyvkiadó | Jókai Anna: Három. Széphalom Könyvműhely | Spiró György: Kerengő. Helikon Kiadó | Örkény István emlékkönyv. Pesti Szalon Könyvkiadó (13. oldal)
EX LIBRIS J* NÁDRA VALÉRIA'r at ébresztette föl a vágyat sokakban — úgy lehet, Jókai Annában is —, hogy végre rendhagyó kötetet is csináljon, amelyben azonos időben keletkezett, azonos gondolatkörben mozgó, de váltakozó műfajú írások együtt szerepelnek, mintegy munkanaplóként. A mű (például a novella vagy a kisregény) nem ott kezdődik ugyanis, ahol első mondata leiratik s nem is az utolsóval ér véget. Kanyargós és voltaképpen megfejthetetlenül titokzatos folyamatnak a látszó része az alkotás, de az élmények, az élmények nyomán keletkező reflexiók, a mindehhez kapcsolódó érzelmek, továbbá a műbe belepréselhetetlen (de azért fontos és alkalomadtán izgalmas) töprengések, a lenem írt variációk, a mű újrabocsátását követően az íróban maradt szorongások és még ki tudja, mi minden, szintén napvilágra kívánkozik. Jókai Anna életműsorozatának újabb kötete pontosan ezt az együttest teszi elibénk. A könyv igazán figyelmet érdemlő része most is a négy (hol többé, hol kevésbé) kidolgozott elbeszélés. Ezek zaklatottságán, zsúfoltságán jócskán érződik, hogy az író szeretne az eseményekkel, a korszakváltással egyidejűleg krónikássá válni, de persze, a leülepedés, a kikristályosodás fázisa igazán nem megkerülhető, az eredmény felemás. A politikai eseménytörténet pergése, áradása kétségkívül sürgetően teszi fel a morális, filozófiai kérdéseket bosszúról, megbocsátásról, szolidaritásról, hűségről, tehát csupa igazán súlyos problémáról, amelyekkel Jókai Anna egy-egy történetének hősei kénytelenek megküzdeni. A sietség mégsem tesz igazán jót a válaszoknak. Amit a novellák közötti elmélkedések, (olykor költői prózák, versbeszédek) közvetlenül kimondanak, az az alkotásban csak tételesen van jelen, de nem válik meggyőző művészi igazsággá. (Legfeljebb egyegy epizód vagy mellékalak megformálásában.) Mégis azt gondolja az olvasó, inkább szembesül ezzel a szenvedélyes kereséssel, önvizsgálattal, mintsem mások legömbölyített, a szenvtelenségig higgadt közhelyeivel. Persze, ízlése válogatja. (Széphalom Könyvműhely, 141 oldal, 390 Ft) kell védeni, ez pedig csak szervezetten, tudatosan és titokban oldható meg. Hogy pontosan kitől és mitől is kell megvédeni a magyarságot, az nem volt teljesen egyértelmű, mindenesetre Perházy a felforgatók, a fiatalok, a lázadók, az álmodozók, az idealisták, a kozmopoliták és a szocialisták esküdt ellenségének vallotta magát, bár az említettek között is volt megfelelő mennyiségű használhatóan aljas illető. (...) Amikor Porházy működése kezdetén feltette magának a kérdést, hogy vajon kit is tekintsen a magyarság ellenségének, azzal válaszolt magának, hogy azt az ember úgyis megérzi. És Porházy valóban megérezte.” Látásmódját, tartalmát tekintve olyan tehát ez a regény, mintha most, de legalábbis a rendszerváltás után íródott volna. Más kérdés, hogy minőségét tekintve nagyon is érezni rajta: ez még jóval az ikszek előtt találódott ki. A mondatokban sok a didakszis, kimondatik olyasmi, amit Spiró később már kimondás nélkül érzékeltetni is tudott. A regényszerkezet hidegen spekulatív jellege is az egyetlen művével mindent megoldani és meghódítani akaró pályakezdőre vall. Mégis tény, hogy a könyvnek jót tett, mi több: egyenesen „alájátszott” az idő. Azt pedig a könyvkiadási viszonyok vészes elsorvadásának idején egyenesen diadalként könyvelhetjük el, hogy egy magyar regény MÁSODIK KIADÁSBAN jelenhetett meg. Talán mégis többre illenék becsülni azt az élő irodalmat, amelyben egyebek közt ilyen tartalékok vannak. (Helikon Kiadó, 268 oldal, 650 Ft) Márai Sándor: San Gennaro vére ..Miért ment el hazájából ez az ember, ha nem bántották?... Nehéz kérdés. Talán éppen azért. Talán megértette egy napon, hogy el kell mennie, mert ha marad, az ártalmatlan ellenzéki szerepében többet használ a kommunistáknak, mint ha közéjük áll.” — Ebben az 1957-ben keletkezett regényben tételesen is megfogalmazódik Márai emigrációjának és egész további, mindenki másénál engesztelhetetlenebb magatartásának a titka. A regényhős, aki az író alteregója, titokzatos körülmények közt meghalt Nápolyban, s azt sem lehet tudni, megölték-e, vagy öngyilkos lett, s amíg élt, ki volt. Ahogy a rendőrök találgatják: .Tehet, hogy titkos kommunista ügynök volt, aki menekültnek játszotta meg magát.”, és: „Lehet, hogy igazi menekült volt, de félt kivándorolni.” Végső lehetőségként ötlik fel bennük: .Lehet, hogy ember volt” A nyomozás (és szinte a teljes regény), két terjedelmes monológból áll. Egy pap, aki régről ismerte a főhőst, és a nő, aki felesége nem, „csak” társa volt, elmeséli, amit tud róla. Elegáns, pontos, aforisztikus mondatok — sok önismétléssel terhelt — sorozatából derül ki, hogy a meghalt férfi alapjában véve megsértődött a világra. Ő maga tisztességesen helytállt a fasizmus uralmával szemben, s azt várta volna, hogy az értelmiség világszerte ugyanolyan következetességgel és indulattal szegüljön szembe a világ egyik felén uralomra került bolsevizmussal, mint tette a másik diktatórikus hatalom ellenében. Az otthonról elmenekült intellektuel azonban azt kénytelen látni Nyugaton, hogy ez korántsincs így. Úgy érzi, minden reménye odaveszett. Maradna még a számára a megváltás csodája. Ehhez azonban sem racionalizmussal beoltott alkata, sem nápolyi élményei nem adnak elég tápot. Márai legjobb írói teljesítményeit azok a lapok idézik a regényben, ahol mélységes szkepticizmussal és megbocsátó derűvel, de mindig ironikusan leírja, miféle viszonyban vannak a déli olaszok csodáikkal és szentjeikkel. ,A csodára nem vártak hebehurgyán, sem ötletszerűen. Tudatosan, szakszerűen vártak a csodára. Május első szombatján, az esti órákban volt az első hivatalos csoda Nápolyban, minden évben. Aztán szeptember tizenkilencedikén és december tizenhatodikán volt még egyszer csoda, reggel kilenctől tízig. Ilyenkor kezdett San Gennaro vére buzogni a dómban...” Épp ilyen mesteri a menekültek megjelenítése, akik — a nápolyiak legnagyobb csodálkozására — nem tűrik, hogy nevüket megfosszák az ékezetektől. Akik közt akad ember, aki képes volt kedvenc varrógépét átcipelni a határon. Ezeken az oldalakon érződik igazán, mi volt Márai varázsának titka — a finom, tettenérhetetlen humor, az alakoknak egyszerre érzékien plasztikus és fogalmilag is pontos láttatása, amely kettős újdonságával átformálta — de korántsem agresszívan — képzeteinket a témáról. A San Gennaro vére persze azt is mutatja, mi volt az Márai modorában, ami leghamarabb porosodott s amiről ma már eldönthető, hogy spekuláció és nem ihlet műve volt. A főhős „megváltóvá” misztifikálása, ami — életszerűségnek híján lévén — fennkölt költőiségbe burkoltatott, épp ilyen vonás. E pontokon — például, amikor ,„ tenger” beszélni kezd, már-már a közhelyesség fenyeget. Márainak nem volt szüksége efféle mondatokra: ,A titok az enyém. A titok nem a pusztítás. Az élet kissé, állandó és puha.” Kár, hogy mégis leírta őket. (Akadémia — Helikon, 236 oldal, 690 Ft) nak. Közben azonban évente sorjáznak Konrád napló- és esszékötetei is. ,A megrendelő feltételezi, hogy a kút kiapadhatatlan” — írja mostani kötetének Kőviskó és gólyafészek című darabjában, és a folytatás az író kételyeinek is hangot ad: „Bennem meg él az aggodalom, hogy csak én látom a vizet a vödörben, amelyet a kútból felhúzok.” Nem ok nélküli ez a kérdés, hiszen elképesztő a mennyiség, amellyel Konrád váltakozó műfajú kötetekben feldolgozza intellektuális és hétköznapi élményeit. Egyre több a (nagyon is megtisztelő) alkalmakra készült előadás, a köszöntő, avató, megnyitóbeszéd, válaszok körkérdésekre és ankétokra, emlékezések (a magyar történelem jellegéből adódóan legtöbbször tragikus) évfordulókra. Konrád mindig okos, tömör, csillogóan aforisztikus, jól esztergályozott mondatai sosem üresek, sőt, pazarlóan telítettek gondolattal — némelykor nem is bánnánk, ha röppentyűi nemcsak felvillannak és kihunynának, de ráérősebben kibontaná mögöttes tartalmukat. Az alapélmény elég súlyos, mély és sokkoló ahhoz, hogy egyelőre még - bár a motívumok ismétlődése mind gyakrabban érhető tetten — üzemanyagként „vigyék” magukkal az esszé elvontabb részét. A gyerekként átélt fasizmus, az ötvenes évek hazai valósága, '56, az ellenzéki értelmiségiek hányattatásai, ezen belül a személy szerint őt, Konrád Györgyöt ért zaklatások, cenzúra, letartóztatás, megfigyelés, másodrendű állampolgárrá nyilvánítás, meg a többi, épp elég élményt, érdekességet, indulatot halmozott fel, hogy ne váljék egyhamar elkoptathatóvá. Mégis, immár évek óta más a helyzet: „az író a kirakatba kerül” — amint ő maga írja. Az új életanyag is izgalmas, de kétszer kerül megfogalmazásra: munkanaplókban és esszékben, majd mindez — más variációban, de felismerhetően — a regényeket is kitölti. A mindent rögtön megfogalmazni vágyás kényszere némiképp kioltja a spontaneitást, ettől pedig a művek — esszék és regények — egyazon, bár kétségkívül magas hőfokúak lesznek, magyarán: vérmérsékletük kiegyenlítődik. „Úgy élek, mintha könyvből olvasnám” — írja Konrád a Ki beszél? című jegyzetben. Ha valamitől, hát éppen ennek állandósulásától félthetik azok, akik kitartó és igényes olvasói. (Pesti Szalon Könyvkiadó, 553 oldal, 896 Ft) Konrád György: Várakozás Most még, 1995-ben, sokan emlékszünk arra, amikor Konrád neve valami tilalmas dolgot jelentettt, amit nemcsak azért érdemes megismerni, mert tiltják, de — és ez a fontos! — azért is, mert valóban érdekes. Amikor a tilalom elmúlt és megjelenhettek az íróasztalba zárt művek, vagyy végre teljes, igazi formájukban ismerhettük meg a csonkítva kiadottakat, igazolva láttuk, hogy izgultunk a Konrádért, valóban olyan jelentékeny szellemi poggyásszal érkezett a demokráciába, mint hittük. Megismerhetőek lettek a régi művek és kezdtek születni az újak. A Kerti mulatság-ciklus egy nagylélegzetű, közelmúltat és jelent egybekapcsoló, líraian komponált, de sem nem érzelmes, sem nem nosztalgikus regényívet vázolt fel — eddigi darabjai és jelzett folytatásai összegzésnek látszak 1995. AUGUSZTUS 11. Jókai Anna: Három A pártállami kultúrpolitika azt szerette, ha minden szép, kerek, szabályos. Az írók például tiszta műfajú köteteket publikáljanak: az egyikben csak vers, a másikban csak próza, egy esetleges harmadikban meg a gondolati forgácsok legyenek. Talán ez a merev, „elvágólagos” gyakor Rácmolnár Sándor rajza A FÓKUSZ Könyváruház (Líra és Lant Kereskedelmi Rt., 1072 Budapest, Rákóczi út 14.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története (Osiris) 2. P. Howard: Kalandregények (Videopont) 3. Naftali Kraus: Mózes öt könyve a haszid folklór tükrében (Akadémia Kiadó) 4. Dylan Thomas versei (Európa) 5. Graffiti: G. B. Shaw nélkül (kötet) 6. Pilinszky J.: Beszélgetések (Osiris) 7. M. Duras: Az észak-kínai szerető (Waste Monde) 8. King: Az I-II. (Európa) 9. Ostovsky: A Moszad szolgálatában (Magyar Világ) 10. Konrád Gy.: Várakozás (Pesti Szalon) 30. számunkban közöltük a Püski Könyvesház sikerlistáját. Természetesen ez a lista is az elmúlt hónap során a legnagyobb példányszámban elkelt könyvek címét tartalmazta. Valamennyi könyvet a Püski Kiadó jelentette meg. Az érintettek elnézését kérjük. Spiró György: Kerengő ,a jelent nem a múlt és nem a jövő nevében kell elítélni. Az gyermeteg dolog lenne. A jelent csakis a jelen nevében lehet elítélni. Amikor nincs erkölcs és nincs isten, akkor a legnehezebb erkölcsösnek és hívőnek lenni. Akkor az ember magára marad a döntéseivel. Akkor mindenkinek a lekiismeretére van bízva a döntés. Az emberek többnyire nem döntenek. Vagy alkalmazkodnak és életben maradnak, vagy kitermelnek magukból egy istent, aki nem a valóság, és ezt az istent imádva belepusztulnak a valóságba.” Szinte hihetetlen, hogy ezeket a mondatokat egy több mint húsz esztendeje íródott első, vagyis pályakezdői regényből lehet idézni. Spiró György műve akkor — 1974-ben — szélsőségesen ellentmondásos visszhangot keltett, de már ez is önmagáért beszélt vihart kavarni jelentéktelen alkotással tuniillik akkor sem lehetett Azt persze két évtizeddel ezelőtt nem is sejthettük, hogy az 1899-ben játszódó történet az ezredfordulóhoz közeledve másképp is izgalmas lesz. A politika tudniillik egyben-másban vészesen kezd hasonlítani a múlt század végének praktikáihoz (a manipulációt akkor még így nevezték), és testközelből fogunk ismerhetni politikusokat, akik némelyike — mint a Kerengő Párházyja — úgy ítéli meg, hogy „a magyarságot meg 12 6^ 13 Örkény István emlékkönyv Magyar írók születnek, élnek és meghalnak, (többségük hamarabb, mint az átlagember), de csak kevesekről készül „emlékkönyv”. Még a jelentősebbek közül se mindenkiről. Akiről mégis, az valószínűleg több volt, más is volt, mint író. Örkénnyel is ez a helyzet: jelenséggé vált, akit nem lehetett megkerülni, aki még — ha másképp nem, indirekt módon — azokra is hatott, akik nem fogadták el, vagy nem akartak tudomást venni róla. Örkény írásművészete ugyanis merőben ellentétes volt a magyar próza hagyományaival. Nem ő tett erőszakot a valóságon, ha groteszknek látta, hanem megtalálta azt a legbenső (s épp a dolgok lényegéből fakadó) torzulást, amit aztán már „csak” papírra kellett vetni. Ehhez viszont másképp kellett szemlélnie a világot, mint ahogy az prózaírók számára előírásos és illendő volt Amíg Örkény ifjú, kezdő, alig ismert íróként bukkant fel a pályakezdő írók tömegéből, ez a megkülönböztető jegy nem keltett megbotránkozást Baj akkor lett, lehetett a dologból, amikor ez a próza kezdett beérni s minél érettebb, egyénibb, mélyebb és színesebb lett, annál több tabut és tilalmat sértett Az emlékkönyv egyik leghasznosabb fejezete dokumentumokat közöl erről az útról. Örkény megpróbált idomulni a kifordultlághoz, írt egy szégyellnivalóan sematikus regényt , s íme, ha nem a mű groteszk, akkor azzá válik a fogadtatása: Keszi Imre, a Szabad Nép rettegett kritikusa egekbe dicséri, mintának állítja a Házastársakat. Irodalompolitikai groteszk az is, mekkora botrány lett a Vla tinta című novellából — csak azért mert az író akarva sem tudta teljesen eltüntetni tehetsége és eredeti látásmódja nyomait: a sablonoktól elütő valóság mégis beszüremkedett az írásba, Révai pedig ezt sehogyse tűrhette. Még kínosabbá vált a hatvanas évek végén Örkény „nagy” korszaka, amikor már letagadhatatlanul a remekmű-kategóriába illő egy- és sokperces írások sorozata követelte ki magának, hogy a magyar történelem egészéről sajátosan vélekedő Örkény (legalább személyre szóló) felmentést kapjon a lapos naturalizmus, a kedélyeskedő anekdotázás, a borongós hazafiaskodás, a kongóan üres szocialista pátosz alól. Csakhogy ekkor is szüntelenül éreznie kellett: a toleranciának éles határa van vele szemben. A Pisti és más művek nehezen, kerülő úton, hosszú késleltetés, kultúrpolitikai hercehurcák után juthattak nyilvánossághoz. Örkénynek eközben — művei érdekében — egyvégtében azt kellett bizonygatnia, hogy ő, aki annnyira más volt, nem is annyira különbözik a színkép többi elemétől, hogy írásai, melyekben tömérdek feszültség és gyúanyag volt, igazából semleges, veszélytelen kísérletek. Rengeteg energia pazarolódott el erre, hiszen aki nem terepszínű, annak az álcázás jelent heroikus feladatot. Örkény, az ember és Örkény, az író az emlékezők szerint zárkózott és fegyelmeze tt volt, mint aki aláaknázott, ellenséges terepen jár. Ebben a kötetben a jó írók (például Kardos G. György, Tardos Tibor) képesek életre kelteni az alakját, önmagukban is helytálló novellát kerekítenek róla, és van, aki három opusszal szerepel, mégse jut tovább a közhelyes leckefelmondásnál — hiába, Örkény idegen tőle, csak a protokoláris névsor igénye késztethette a szerkesztőket hogy ilyen arányban szerepeltessék. Esterházy Péter itt is a lényegre tapint s ehhez kevés szóra van szüksége, Vargha Balázs viszont a kötetnyitó írásban eleszi a többiek kenyerét: minden érdemlegeset megtudunk már tőle is. Szenzációsan érdekes az a levéltári adalék, amire Pünkösti Árpád bukkant rá, és őszinte megrendülés érződik Somlyó György „Az író élete” című nekrológján. Egyébként pedig továbbra is annyi Örkény létezik, ahányan személyesen ismerjük. S ki-ki érzi tovább a magáét (Pesti Szalon Könyvkiadó, 418 oldal, 640 Ft) ____ | ÉLET ÉS|R IRODALOM