Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-08-11 / 32. szám - Nádra Valéria: Márai Sándor: San Gennaro vére | Konrád György: Várakozás | Jókai Anna: Három | Spiró György: Kerengő | Örkény István emlékkönyv • könyvkritika | Ex libris • Márai Sándor: San Gennaro vére. Akadémia-Helikon | Konrád György: Várakozás. Pesti Szalon Könyvkiadó | Jókai Anna: Három. Széphalom Könyvműhely | Spiró György: Kerengő. Helikon Kiadó | Örkény István emlékkönyv. Pesti Szalon Könyvkiadó (13. oldal)

EX LIBRIS J* NÁDRA VALÉRIA'­r­ ­at ébresztette föl a vágyat sokakban — úgy lehet, Jókai Annában is —, hogy végre rendhagyó köte­tet is csináljon, amelyben azonos időben keletke­zett, azonos gondolatkörben mozgó, de váltako­zó műfajú írások együtt szerepelnek, mintegy munkanaplóként. A mű (például a novella vagy a kisregény) nem ott kezdődik ugyanis, ahol első mondata leiratik s nem is az utolsóval ér véget. Kanyargós és voltaképpen megfejthetetlenü­l ti­tokzatos folyamatnak a látszó része az alkotás, de az élmények, az élmények nyomán keletkező ref­lexiók, a mindehhez kapcsolódó érzelmek, to­vábbá a műbe belepréselhetetlen (de azért fon­tos és alkalomadtán izgalmas) töprengések, a le­­nem­ írt variációk, a mű újrabocsátását követően az íróban maradt szorongások és még ki tudja, mi minden, szintén napvilágra kívánkozik. Jókai Anna életműsorozatának újabb kötete pontosan ezt az együttest teszi elibénk. A könyv igazán fi­gyelmet érdemlő része most is a négy (hol töb­bé, hol kevésbé) kidolgozott elbeszélés. Ezek zaklatottságán, zsúfoltságán jócskán érződik, hogy az író szeretne az eseményekkel, a korszak­­váltással egyidejűleg krónikássá válni, de persze, a leülepedés, a kikristályosodás fázisa igazán nem megkerülhető, az eredmény felemás. A politikai eseménytörténet pergése, áradása kétségkívül sürgetően teszi fel a morális, filozófiai kérdése­ket bosszúról, megbocsátásról, szolidaritásról, hűségről, tehát csupa igazán súlyos problémáról, amelyekkel Jókai Anna egy-egy történetének hő­sei kénytelenek megküzdeni. A sietség mégsem tesz igazán jót a válaszoknak. Amit a novellák kö­zötti elmélkedések, (olykor költői prózák, vers­beszédek) közvetlenül kimondanak, az az alko­tásban csak tételesen van jelen, de nem válik meggyőző művészi igazsággá. (Legfeljebb egy­­egy epizód vagy mellékalak megformálásában.) Mégis azt gondolja az olvasó, inkább szem­besül ezzel a szenvedélyes kereséssel, önvizsgá­lattal, mintsem mások legömbölyített, a szenv­­telenségig higgadt közhelyeivel. Persze, ízlése válogatja. (Széphalom Könyvműhely, 141 oldal, 390 Ft) kell védeni, ez pedig csak szervezetten, tudatosan és titokban oldható meg. Hogy pontosan kitől és mitől is kell megvédeni a magyarságot, az nem volt teljesen egyértelmű, mindenesetre Perházy a felforgatók, a fiatalok, a lázadók, az álmodozók, az idealisták, a kozmopoliták és a szocialisták esküdt ellenségének vallotta magát, bár az említettek kö­zött is volt megfelelő mennyiségű használhatóan aljas illető. (...) Amikor Porházy működése kezde­tén feltette magának a kérdést, hogy vajon kit is tekintsen a magyarság ellenségének, azzal vála­szolt magának, hogy azt az ember úgyis megérzi. És Porházy valóban megérezte.” Látásmódját, tar­talmát tekintve olyan tehát ez a regény, mintha most, de legalábbis a rendszerváltás után íródott volna. Más kérdés, hogy minőségét tekintve na­gyon is érezni rajta: ez még jóval az ikszek előtt találódott ki. A mondatokban sok a di­­dakszis, kimondatik olyasmi, amit Spiró ké­sőbb már kimondás nélkül érzékeltetni is tu­dott. A regényszerkezet hidegen spekulatív jel­lege is az egyetlen művével mindent megolda­ni és meghódítani akaró pályakezdőre vall. Mégis tény, hogy a könyvnek jót tett, mi több: egyenesen „alájátszott” az idő. Azt pedig a könyvkiadási viszonyok vészes elsorvadásának idején egyenesen diadalként könyvelhetjük el, hogy egy magyar regény MÁSODIK KIADÁS­BAN jelenhetett meg. Talán mégis többre ille­nék becsülni azt az élő irodalmat, amelyben egyebek közt ilyen tartalékok vannak. (Helikon Kiadó, 268 oldal, 650 Ft) Márai Sándor: San Gennaro vére ..Miért ment el hazájából ez az ember, ha nem bántották?... Nehéz kérdés. Talán éppen azért. Talán megértette egy napon, hogy el kell mennie, mert ha marad, az ártalmatlan ellenzéki szerepé­ben többet használ a kommunistáknak, mint ha közéjük áll.” — Ebben az 1957-ben keletkezett re­gényben tételesen is megfogalmazódik Márai emigrációjának és egész további, mindenki másé­nál engesztelhetetlenebb magatartásának a titka. A regényhős, aki az író alteregója, titokzatos kö­rülmények közt meghalt Nápolyban, s azt sem le­het tudni, megölték-e, vagy öngyilkos lett, s amíg élt, ki volt. Ahogy a rendőrök találgatják: .Tehet, hogy titkos kommunista ügynök volt, aki mene­kültnek játszotta meg magát.”, és: „Lehet, hogy igazi menekült volt, de félt kivándorolni.” Végső lehetőségként ötlik fel bennük: .Lehet, hogy em­ber volt” A nyomozás (és szinte a teljes regény), két terjedelmes monológból áll. Egy pap, aki rég­ről ismerte a főhőst, és a nő, aki felesége nem, „csak” társa volt, elmeséli, amit tud róla. Elegáns, pontos, aforisztikus mondatok — sok önismétlés­sel terhelt — sorozatából derül ki, hogy a meg­halt férfi alapjában véve megsértődött a világra. Ő maga tisztességesen helytállt a fasizmus uralmával szemben, s azt várta volna, hogy az értelmiség vi­lágszerte ugyanolyan következetességgel és indu­lattal szegüljön szembe a világ egyik felén uralom­ra került bolsevizmussal, mint tette a másik dikta­tórikus hatalom ellenében. Az otthonról elmene­kült intellektuel azonban azt kénytelen látni Nyu­gaton, hogy ez korántsincs így. Úgy érzi, minden reménye odaveszett. Maradna még a számára a megváltás csodája. Ehhez azonban sem racionaliz­mussal beoltott alkata, sem nápolyi élményei nem adnak elég tápot. Márai legjobb írói teljesítmé­nyeit azok a lapok idézik a regényben, ahol mély­séges szkepticizmussal és megbocsátó derűvel, de mindig ironikusan leírja, miféle viszonyban van­nak a déli olaszok csodáikkal és szentjeikkel. ,A csodára nem vártak hebehurgyán, sem ötletszerű­en. Tudatosan, szakszerűen vártak a csodára. Má­jus első szombatján, az esti órákban volt az első hi­vatalos csoda Nápolyban, minden évben. Aztán szeptember tizenkilencedikén és december tizen­­hatodikán volt még egyszer csoda, reggel kilenc­től tízig. Ilyenkor kezdett San Gennaro vére bu­zogni a dómban...” Épp ilyen mesteri a menekül­tek megjelenítése, akik — a nápolyiak legnagyobb csodálkozására — nem tűrik, hogy nevüket meg­fosszák az ékezetektől. Akik közt akad ember, aki képes volt kedvenc varrógépét átcipelni a hatá­ron. Ezeken az oldalakon érződik igazán, mi volt Márai varázsának titka — a finom, tettenérhetet­len humor, az alakoknak egyszerre érzékien plasztikus és fogalmilag is pontos láttatása, amely kettős újdonságával átformálta — de ko­rántsem agresszívan — képzeteinket a témáról. A San Gennaro vére persze azt is mutatja, mi volt az Márai modorában, ami leghamarabb po­rosodott s amiről ma már eldönthető, hogy spe­kuláció és nem ihlet műve volt. A főhős „meg­váltóvá” misztifikálása, ami — életszerűségnek híján lévén — fennkölt költőiségbe burkolta­­tott, épp ilyen vonás. E pontokon — például, amikor ,„ tenger” beszélni kezd, már-már a közhelyesség fenyeget. Márainak nem volt szük­sége efféle mondatokra: ,A titok az enyém. A ti­tok nem a pusztítás. Az élet kissé, állandó és pu­ha.” Kár, hogy mégis leírta őket. (Akadémia — Helikon, 236 oldal, 690 Ft) nak. Közben azonban évente sorjáznak Konrád napló- és esszékötetei is. ,A megrendelő feltétele­zi, hogy a kút kiapadhatatlan” — írja mostani kö­tetének Kőviskó és gólyafészek című darabjában, és a folytatás az író kételyeinek is hangot ad: „Ben­nem meg él az aggodalom, hogy csak én látom a vizet a vödörben, amelyet a kútból felhúzok.” Nem ok nélküli ez a kérdés, hiszen elképesztő a mennyiség, amellyel Konrád váltakozó műfajú kö­tetekben feldolgozza intellektuális és hétköznapi élményeit. Egyre több a (nagyon is megtisztelő) alkalmakra készült előadás, a köszöntő, avató, megnyitóbeszéd, válaszok körkérdésekre és anké­tokra, emlékezések (a magyar történelem jellegé­ből adódóan legtöbbször tragikus) évfordulókra. Konrád mindig okos, tömör, csillogóan aforiszti­kus, jól esztergályozott mondatai sosem üresek, sőt, pazarlóan telítettek gondolattal — némelykor nem is bánnánk, ha röppentyűi nemcsak felvillan­nak és kihunynának, de ráérősebben kibontaná mögöttes tartalmukat. Az alapélmény elég súlyos, mély és sokkoló ahhoz, hogy egyelőre még - bár a motívumok ismétlődése mind gyakrabban érhető tetten — üzemanyagként „vigyék” magukkal az esszé elvontabb részét. A gyerekként átélt fasiz­mus, az ötvenes évek hazai valósága, '56, az ellen­zéki értelmiségiek hányattatásai, ezen belül a sze­mély szerint őt, Konrád Györgyöt ért zaklatások, cenzúra, letartóztatás, megfigyelés, másodrendű állampolgárrá nyilvánítás, meg a többi, épp elég élményt, érdekességet, indulatot halmozott fel, hogy ne váljék egyhamar elkoptathatóvá. Mégis, immár évek óta más a helyzet: „az író a kirakatba kerül” — amint ő maga írja. Az új életanyag is iz­galmas, de kétszer kerül megfogalmazásra: mun­kanaplókban és esszékben, majd mindez — más variációban, de felismerhetően — a regényeket is kitölti. A mindent rögtön megfogalmazni vágyás kényszere némiképp kioltja a spontaneitást, ettől p­edig a művek — esszék és regények — egyazon, bár kétségkívül magas hőfokúak lesznek, magya­rán: vérmérsékletük kiegyenlítődik. „Úgy élek, mintha könyvből olvasnám” — írja Konrád a Ki beszél? című jegyzetben. Ha valamitől, hát éppen ennek állandósulásától félthetik azok, akik kitartó és igényes olvasói. (Pesti Szalon Könyvkiadó, 553 oldal, 896 Ft) Konrád György: Várakozás Most még, 1995-ben, sokan emlékszünk arra, amikor Konrád neve valami tilalmas dolgot jelen­­tettt, amit nemcsak azért érdemes megismerni, mert tiltják, de — és ez a fontos! — azért is, mert valóban érdekes. Amikor a tilalom elmúlt és meg­jelenhettek az íróasztalba zárt művek, vagyy végre teljes, igazi formájukban ismerhettük meg a cson­kítva kiadottakat, igazolva láttuk, hogy izgultunk a Konrádért, valóban olyan jelentékeny szellemi poggyásszal érkezett a demokráciába, mint hittük. Megismerhetőek lettek a régi művek és kezdtek születni az újak. A Kerti mulatság-ciklus egy nagy­lélegzetű, közelmúltat és jelent egybekapcsoló, lí­­raian komponált, de sem nem érzelmes, sem nem nosztalgikus regényívet vázolt fel — eddigi darabjai és jelzett folytatásai összegzésnek látszak 1995. AUGUSZTUS 11. Jókai Anna: Három A pártállami kultúrpolitika azt szerette, ha minden szép, kerek, szabályos. Az írók például tiszta műfajú köteteket publikáljanak: az egyik­ben csak vers, a másikban csak próza, egy esetle­ges harmadikban meg a gondolati forgácsok le­gyenek. Talán ez a merev, „elvágólagos” gyakor­ Rácmolnár Sándor rajza A FÓKUSZ Könyváruház (Líra és Lant Kereskedelmi Rt., 1072 Budapest, Rákóczi út 14.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 1. Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék törté­nete (Osiris) 2. P. Howard: Kalandregények (Videopont) 3. Naftali Kraus: Mózes öt könyve a haszid folklór tükrében (Akadémia Kiadó) 4. Dylan Thomas versei (Európa) 5. Graffiti: G. B. Shaw nélkül (kötet) 6. Pilinszky J.: Beszélgetések (Osiris) 7. M. Duras: Az észak-kínai szerető (Waste Monde) 8. King: Az I-II. (Európa) 9. Ostovsky: A Moszad szolgálatában (Magyar Világ) 10. Konrád Gy.: Várakozás (Pesti Szalon) 30. számunkban közöltük a Püski Könyves­ház sikerlistáját. Természetesen ez a lista is az elmúlt hónap során a legnagyobb pél­dányszámban elkelt könyvek címét tartalmaz­ta. Valamennyi könyvet a Püski Kiadó jelen­tette meg. Az érintettek elnézését kérjük. Spiró György: Kerengő ,a jelent nem a múlt és nem a jövő nevében kell elítélni. Az gyermeteg dolog lenne. A jelent csakis a jelen nevében lehet elítélni. Amikor nincs erkölcs és nincs isten, akkor a legnehezebb erköl­csösnek és hívőnek lenni. Akkor az ember magá­ra marad a döntéseivel. Akkor mindenkinek a le­­kiismeretére van bízva a döntés. Az emberek többnyire nem döntenek. Vagy alkalmazkodnak és életben maradnak, vagy kitermelnek magukból egy istent, aki nem a valóság, és ezt az istent imád­va belepusztulnak a valóságba.” Szinte hihetetlen, hogy ezeket a mondatokat egy több mint húsz esztendeje íródott első, vagyis pályakezdői regény­ből lehet idézni. Spiró György műve akkor — 1974-ben — szélsőségesen ellentmondásos vissz­hangot keltett, de már ez is önmagáért beszélt vi­hart kavarni jelentéktelen alkotással tuniillik ak­kor sem lehetett Azt persze két évtizeddel ezelőtt nem is sejthettük, hogy az 1899-ben játszódó tör­ténet az ezredfordulóhoz közeledve másképp is iz­galmas lesz. A politika tudniillik egyben-másban vészesen kezd hasonlítani a múlt század végének praktikáihoz (a manipulációt akkor még így ne­vezték), és testközelből fogunk ismerhetni politi­kusokat, akik némelyike — mint a Kerengő Pár­­házyja — úgy ítéli meg, hogy „a magyarságot meg 12 6^ 13 Örkény István emlékkönyv Magyar írók születnek, élnek és meghalnak, (többségük hamarabb, mint az átlagember), de csak kevesekről készül „emlékkönyv”. Még a jelen­tősebbek közül se mindenkiről. Akiről mégis, az va­lószínűleg több volt, más is volt, mint író. Ör­kénnyel is ez a helyzet: jelenséggé vált, akit nem le­hetett megkerülni, aki még — ha másképp nem, indirekt módon — azokra is hatott, akik nem fo­gadták el, vagy nem akartak tudomást venni róla. Örkény írásművészete ugyanis merőben ellentétes volt a magyar próza hagyományaival. Nem ő tett erőszakot a valóságon, ha groteszknek látta, hanem megtalálta azt a legbenső (s épp a dolgok lényegé­ből fakadó) torzulást, amit aztán már „csak” papír­ra kellett vetni. Ehhez viszont másképp kellett szemlélnie a világot, mint ahogy az prózaírók szá­mára előírásos és illendő volt Amíg Örkény ifjú, kezdő, alig ismert íróként bukkant fel a pályakezdő írók tömegéből, ez a megkülönböztető jegy nem keltett megbotránkozást Baj akkor lett, lehetett a dologból, amikor ez a próza kezdett beérni s minél érettebb, egyénibb, mélyebb és színesebb lett, an­nál több tabut és tilalmat sértett Az emlékkönyv egyik leghasznosabb fejezete dokumentumokat kö­zöl erről az útról. Örkény megpróbált idomulni a kifordult­­lághoz, írt egy szégyellnivalóan semati­kus regényt , s íme, ha nem a mű groteszk, akkor azzá válik a fogadtatása: Keszi Imre, a Szabad Nép rettegett kritikusa egekbe dicséri, mintának állítja a Házastársakat. Irodalompolitikai groteszk az is, mekkora botrány lett a Vla tinta című novellából — csak azért mert az író akarva sem tudta teljesen eltüntetni tehetsége és eredeti látásmódja nyomait: a sablonoktól elütő valóság mégis beszüremkedett az írásba, Révai pedig ezt sehogyse tűrhette. Még kínosabbá vált a hatvanas évek végén Örkény „nagy” korszaka, amikor már letagadhatatlanul a remekmű-kategóriába illő egy- és sokperces írások sorozata követelte ki magának, hogy a magyar tör­ténelem egészéről sajátosan vélekedő Örkény (leg­alább személyre szóló) felmentést kapjon a lapos naturalizmus, a kedélyeskedő anekdotázás, a bo­­rongós hazafiaskodás, a kongóan üres szocialista pátosz alól. Csakhogy ekkor is szüntelenül éreznie kellett: a toleranciának éles határa van vele szem­ben. A Pisti és más művek nehezen, kerülő úton, hosszú késleltetés, kultúrpolitikai hercehurcák után juthattak nyilvánossághoz. Örkénynek eköz­ben — művei érdekében — egyvégtében azt kellett bizonygatnia, hogy ő, aki annnyira más volt, nem is annyira különbözik a színkép többi elemétől, hogy írásai, melyekben tömérdek feszültség és gyúanyag volt, igazából semleges, veszélytelen kísérletek. Rengeteg energia pazarolódott el erre, hiszen aki nem terepszínű, annak az álcázás jelent heroikus feladatot. Örkény, az ember és Örkény, az író az emlékezők szerint zárkózott és fegye­l­meze tt volt, mint aki aláaknázott, ellenséges terepen jár. Ebben a kötetben a jó írók (például Kardos G. György, Tardos Tibor) képesek életre kelteni az­ alakját, ön­magukban is helytálló novellát kerekítenek róla, és van, aki három opusszal szerepel, mégse jut tovább a közhelyes leckefelmondásnál — hiába, Örkény idegen tőle, csak a protokoláris névsor igénye kész­tethette a szerkesztőket hogy ilyen arányban szere­peltessék. Esterházy Péter itt is a lényegre tapint s ehhez kevés szóra van szüksége, Vargha Balázs vi­szont a kötetnyitó írásban eleszi a többiek kenyerét: minden érdemlegeset megtudunk már tőle is. Szenzációsan érdekes az a levéltári adalék, amire Pünkösti Árpád bukkant rá, és őszinte megren­dülés érződik Somlyó György „Az író élete” című nekrológján. Egyébként pedig továbbra is annyi Örkény létezik, ahányan személyesen ismerjük. S ki-ki érzi tovább a magáét (Pesti Szalon Könyvkiadó, 418 oldal, 640 Ft) ____ | ÉLET ÉS|R IRODALOM

Next