Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-07-28 / 30. szám - Szenczi Tóth Károly: A tanító, az orvos, a pap meg a párttitkár • reflexió • Vita a tudományról, információról, értelmiségről. ÉS 16-28. szám (2. oldal) - Sumonyi Zoltán: Három főhajtás a száz éve született Robert Graves előtt (2. oldal)

A tanító, az orvos, a pap meg a pártitkár Hajtsunk fejet az Élet és Irodalom hősi vállalkozása előtt, hogy hasábja­in (a 16-28. lapszámokban) vitát in­dított tudományról, információról, értelmiségről. Hősi vállalkozás — mondom, mert a vita oly időszakban zajlott hétről hétre, rendületlenül, amikor a hazai értelmiséggel a kutya sem törődik, amikor a tudomány és kultúra művelője ujjal mutogatott bohóca a vállalkozóba átgazdago­dott szomszédnak, ismerősnek, ami­kor a gyermekét egyetemre szorgal­mazó szülő már végleg nem tud a kamasz ellenérveire válaszolni, hogy tulajdonképpen miért?! ... hogy tényleg: mi a fenének a diploma? Az értelmiségnek­­ vitathatatlan­ feladatai vannak a társadalomban. Úgy működik, mint testben az agy, a legdifferenciáltabb szerv, a tudatos és tudat alatti irányítás teljes birtoká­ban, ezredmásodperces reflexekkel, azonnali válaszokkal a test (a társa­dalom) védelmében, mozgás- és gondolkodáskoordinációjában. Mi­ként bárkire könnyen rásütik, vala­mi „nem stimmel odafönn”, azaz meghibbant szegény, úgy vádolják az értelmiséget a tásadalom bajaiban és bajaiért cselekvőképtelenséggel, a fe­le­lő­sségvál­l­alás elmulasztásával és mostanában folytonosan: hallgatás­sal; az értelmiségnek szava sincs, pe­dig jó volna, ha tanácsaival, nemzet­formáló erejével... A kifejezés eleve hibádzik külön­ben, az értelmiség nem hallgat, kus­­had. Szomorú,­ ha csak akkor hallat­ja nyomatékosan a szavát, ha semmi­­bevétele tébéjárulékos csizmák rug­­dosásában nyilvánul, ha már alig kap levegőt mocsársüllyedésében. Persze, hibásak vagyunk, be kell lát­nom, mi tanárok, mérnökök, orvo­sok (és sokan mások), hogy nem ala­kítunk kórust, több szólamú ének­lésre, szép dallamokra (lehet, csak üvöltenénk). Lám, ilyenek vagyunk, képesek vagyunk csöndben marad­ni, meredt tekintettel magunk elé bámulni dekadens depresszióban és némán tűrni a burzsoá vállverege­­tést. Értelmiség — közhely — sokféle van, nemcsak hivatás szerint. A ho­mogenitás föltételezése helytelen. Mindjárt az első csapat — ők vá­dolhatók a legkevésbé visszafogott­sággal — a politikussá fejlődött dip­lomásoké, igaz ők (tisztesség ne es­sék...) már nem közibénk valók; újó­lag csak akkor kérnek helyt soraink­ban, ha lezuhannak a pozicionális posztamensről, vagy ha lemonda­nak, ha nem tűrik tovább a politika harsányságát, a pártos kiáltozást, az egyedül helyes út kijelölését. Oda­fönn, pártok apparátusában az értel­miségi specifikumát veszti, tanár ép­púgy lehet demagóg, mint a jogász, mérnök és matematikus, történelmi elemző. Ők tehát nem hallgatnak. Akkor kik? A sajtó értelmisége? Pletykalapok soraiban, reklámmal szponzorált magazinokban hangos (és lényegtelen) a közlendő, a ku­tyát harapó postás elvén alapuló szenzációlocsogás. A megszólalók gyakran perbefogott, nagy példány­számos és fő műsoridős sztárok és sztárocskák. A valódi érték a többsé­gé, a becsületes hírközlőké és véle­mény­nyilvánítóké, a politikában, gazdaságban jártas tapasztalt mér­ték- és hangadóké. Újságok hasábja­in ugyancsak­ számos nem hivatásos tollforgató, jobbára ők (is) vissz­­hangtalanul. A címzettek újságolva­sása — szemmel láthatóan — napi­rend alatti unaloműzés, önarckép keresés, válasz írásban soha nincs, szóban jobbára lenézéssel: Ki ez? Mit akar ez? Kis csoport, szíves szóló a politoló­gusoké, köztük sok fogadatlan pró­kátor és önkényes provokátor. Mi­niszterelnöki halál másnapján cson­tig elemző és mindig a pártatlan tu­dományosság szkafanderébe búvó. A többség tagadhatatlaul a józan ész, a tiszta elme elkötelezettségével szól, csak ritkán harsogó, mértéke­ és fé­kevesztett a hang, jobbára tisztessé­ges értelmiségi beszéd, vállalt nézet és felelősség. A bank- és pénzvilágba csúszott ér­telmiségiek a politikai elit pénztár­nokai, közgazdászok és kilábolási programalkotók, brókerek, bank­árok, forinteértékelők és az azt elő­re letagadók, az adóztatást, az ön (vég) kielégítés szakértői, a dzsidi­­pi bűvkörében keregők. Az adósság­fizetés halasztásának hívei és az el­lentábor, hangos világban. Nincs nap, hogy szavuk ne hallatszanék, gondterhelt tekintetek, tutitippek. Még bandukolnak néhányan, két kéz ujjain számolható létszám, kiút­kereső filoszok, a történelem iroda­lom és más fölös tudományok műve­lői, csaknem hivatásszerű megszóla­lással, esszé és publicisztika maradi eszközeivel. Időnként aranylemez dí­jakor megszólaltatott kócos öreg rokkerek (diploma a tarisznyában, rejteken), a polgárpukkasztás sza­kadt jelmezeiben, az ifjú nemzedék szlengszólásával­, néha egy-két szín­művész, szerepformálás ürügyén, al­kotóművészek kiállításkor, sporadi­kusan. Említést érdemelnek aztán a sugárzott sajtóban jeles időpontok­ban szóhoz jutó egyháziak, napra­kész ökumeniában, a vizipók-csuda­­pók előtt szólva, sajnálatosan ügyet­lenül (a képernyő nyilvánossága nem azonos a temploméval), a szer­kesztőtől magára hagyottan. Hogy miféle a szószék tévés üzenetének hi­ábavalósága, már tíz perc múlva mu­tatkozik az átokszóró utcazajban, lökdösődésben. Nehéz megállapíta­nunk, hányan vannak azok az értel­miségiek, akiket joggal érhet bírálat; nem töltik be azt a feladatot, ame­lyet a társadalom íratlan szabályai rá­juk rónak. Lehet, hogy a fölsoroltak nincsenek is oly sokan, mint első lá­tásra föltételezhető? Csupán gyakran és országos nyilvánosságban szólal­nak meg, tömeges jelenlétük optikai csalódás? A fontos kérdés valójában úgy hangzik: van-e még szava kis és nagy települések közösségeiben, tehát az emberek közt valóban, a klasszikus értelmiségi alakulatnak (mint eta­lonnak), a tanító, az orvos és a pap triumvirátusának? (A foglalkozások tágan értelmezendők). Nem akkor kezdődött-e hallgatásuk, amikor egy­kor, mondjuk egy május egyvigyoros délután a párttitkár is leült kártyázni velük? Tévedés-e azt állítanunk, hogy vannak, akikben tényleg elakadt a szó? Akik nem kezdeményezői civil mozgalmaknak, polgári egyesülések­nek, mert érzik, hogy valójában nem kellenek senkinek? Hogy csupán szi­kár szaktudásuk fontos. Vagy az sem? A szaktudást e hazában csak bankelnöki és pénzügyminiszteri szinten illő megfizetni. (Másutt — is­meretes — csupa kontár dolgozik). Mit tegyen a tudós, ha egyesek a ku­tatást jobb időkre halasztható boga­ras passziónak tekintik? Merthogy pénz, az nincsen. Mit szóljon a könyvtáros és mit akkor a művház kultúrája? És mit mindazok, akik „kiábrándultak a politikából”? A rendszerváltás előtt — lásd a kártyaasztalt!— száz ok volt erre. Tudtuk, a munkásosztály egyedül el­hivatott. A vezető erő. Az értelmiség alkalmatlan. Az csak egy réteg. A szükséges rossz, ha különc: abszt­rakt, ha ellenség, szamizdatos. Sza­lonképes csak az apuka szobhazás or­­dőmankójával az egyetemre betámo­gatott értelmiségi volt, mindvégig. Aztán jöttek a szabad választások. So­kan a diplomások közül azt gondol­ták, itt az idő, cselekedni kell. Téve­dés volt. A „létező szocializmusban” hazudott sánta polgár szerepét az ér­telmiségi épp a választások napján, végleg elvesztette. Isten tudja hon­nan, előbújtak az új rendszer erszé­nyes oroszlánjai, teli bukszával, sok­helyt leplezetlenül, másutt politikai köntösbe öltözve. Csak néhány dip­lomás hagyta el az övéit, beállt nagy­tőkésnek. Attól fogva persze nem ér­telmiségi már. Mások az értékrend­jei. A klasszikus értelemben vett értel­miségi alkalmazott maradt, a magán­­gazdaságban tisztes, közalkalmazott­ként szégyenteljes fizetéssel. A diplo­más, mint gyalogos a díszszemle verí­­tékes vigyázzmenetében egy a százez­rek közt, csupán rubrikatöltelék a bértáblázatban. Az értelmiség az új­proletariátus, a minimálbér szorzatá­nak láncaiba verve. Míg egymás közt vannak, nincs baj. Szabadon vitat­­kozgathatnak, üzengethetnek, íro­gathatnak tanulmányokat. A véle­ménynyilvánítás zavartalan, de csak szakmai kérdésekben. Néha mégis távolabb merészked­nek.­­ Ám mint amatőrök a profik világá­ban, még a szorító közepére sem ér­nek, még föl sem veszik az alapállást, már zúdul a jobb-, vagy balegyenes. A kötelek közt mindenre politikai árnyék vetül, a megszólalást szekér­táborba sorolás és pocskondiázás kö­veti. De tessék mondani, ha Csurka Ezt az emlékező jegyzetet huszon­öt magyar költő nevében írom; a hu­szonhatodik Graves-díjas nevét csak július 26-án, Robert Graves születé­sének századik évfordulóján fogjuk megtudni. Megtudni és nem megis­merni, természetesen, mert minden bizonnyal ismert vagy ígéretesnek is­mert költő lesz az idei díjazott is, az alapító szándéka szerint, ahogy azt 1968. május 8-án papírra vetette: A Vers követelményei „Tömör, magyar, büszke, önálló. Csak önmagával szembeszálló. Nem kajfesi, nem. Könnyen tud szállni fenn.” Ezt a négysoros rögtönzést Kálnoky László rögtönözte magyarra, s most látom, hogy túlságosan magabiztos lendülettel kezdtem ezt az írást; a hu­szonötből már négyen semmiképp sem adhatnák beleegyezésüket, hogy a nevükben beszéljek. Kálnoky Lász­ló, Zelk Zoltán, Simon István, Pala­­sovszky Ödön. De boldoggá tesz, hogy a nevüket leírhatom, és ezért az első főhajtás a száz éve születettnek. S a második? A nagylelkű ítéletéért. Nem, nem a díjalapításra gondolok, hanem az indololásra. Haladjunk idő­rendben! Vajda Miklós írja le, aki öt­letadója és Devecseri Gáborral meg­szervezője is volt a Graves-díjnak, s aki a kezdetektől máig egyik kurátora — tehát Vajda írja le azt az anekdotába illő történetet, hogy a figyelmetlenül aláírt szerződés nyomán Graves nem tudott mit kezdeni a magyarországi jogdíjaival. A honoráriumokat ugyan­is magyar forintban rögzítették, és a görög mitológiában, a római császá­rok történetében vagy Jézus életében oly igen jártas angol író nem tudta, hogy ezt a pénznemet a világnak csak 93 ezer négyzetkilométerén lehet el­költeni, így két választása maradt: vagy ideköltözik és háromévenként hetven dollárokra váltja, vagy elfogad­ja Vajda Miklós javaslatát. „Ez az! — mondta Graves — költőknek kell ad­ni azt a pénzt! A világon már csak há­rom országban becsülik igazán a köl­tészetet: Walesben, Írországban és Magyarországon.” — Hát, nem tu­és Kiss értelmiségiként politizálna, nem ülhetnének-e mégis egy asztal­hoz, ha csupán abban egyeznek is, hogy mindketten három és félper­cesre szeretik a lágytojást? Hátha vol­na mondandójuk, míg elfogyaszt­ják?! A valódi értelmiségi lényegénél fogva középutas. Minden tudomány és művészet alapeleme a tisztes két­kedés, mozgástere a kísérlet, a kriti­kai szellem és az ellenőrzött bizonyí­tás. A társadalom vagy a természet törvényszerűségein nevelkedett em­ber a vita erejében hisz, a meggyő­zésben és meggyőzhetőségben, ér­vek és ellenérvek tiszta fényében. Tudnivaló: ha a kisvárosi énektanár számára világossá válik, hogy az asz­­szony­kórus szervezésében politikai folyamatot lát az önkormányzat, nem lesz dalolás. Végül is nem tud­hatjuk, hányan vannak, akik hallga­tásba burkolóztak. Köztük természe­tesen megannyi lavírozó, langyvíz kedvelő, n­e-szólj-szám-n­em-fáj-fejem. És hányan az igazi hokisok, akik testi épségükre és családjukra gondolva lejöttek a pályáról, mert ott nem jég­korongozás folyik, hanem vereke­dés? A vérbeli játékos korizni szeret, gólörömben ujjongani, szépen passzolni és tisztességgel veszíteni. Néha egy-két bodicsek. Szabályosan, természetesen. Szenczi Tóth Károly dom, hogy hogy van ez azóta Wales­ben és Írországban, de Magyarország­ra már aligha áll. Hanem azóta is összejön a Bajza utca 18-ban huszo­nöt-harminc költő nyaranta, hogy együtt köszöntsék az új díjazottat. Legalább egyszer egy évben. Hála Ro­bert Gravesnek! Végül a magam főhajtása egy kései felismerésemért. Személyesen 1970 tavaszán ismertem meg Füreden, a II. Nemzetközi Költőtalálkozón. Kétség­telenül Graves volt a fesztivál sztárja: hórihorgas szikár alakját, lobogó ősz haját, lidérces fekete malaclopóját, hosszú piros sálját, muris fejfedőit, ráncos indián-viking­ stb.-arcát ver­sengve örökítették meg a fotósok. Egyik beszélgetéskor azt mondta, hogy ugyan ne nevezzék őt írónak, amikor csakis költőnek tartja magát. De mert nem lehet megélni a költé­szetből, hát csupán alantas pénzkere­sésül írja mindenféle — amúgy több tucat nyelven olvasható — történelmi regényeit. Azok csak afféle verseny­agarak, amelyeket azért futtat, hogy kedvenc macskáját, a költészetet el­tarthassa. Döbbenten hallgattam. Hát hogyan, „odaát” nem bírnak eltartani egy világhírű költőt?! Most, negyedszázaddal később, már nem is megértéssel, de erős nosztalgiával idézem Graves szavait. Mert hiszen futtatnánk már mi is mindenféle agarakat! Csak hát egyre gyakrabban halljuk újgazdag pálya­tulajdonosoktól, bugris versenyszer­vezőktől, bennfenteskedő bukméke­rektől, hogy: Hátrább az agarakkal!­ ­■ Sumonyi Zoltán Három főhajtás a száz éve született Robert Graves előtt ÉLET ÉS­# IRODALOM 2 VISSZHANG□ Honorfizetés A szerkesztőség VIII. kerület Re­zső tér 15. szám alatti helyiségében vehető fel a szerzői tiszteletdíj au­gusztus 1-én és 2-án — kedden és szerdán, 10 és 15 óra között (bejá­rat a Rezső utca felől). Valamennyi — beleértve e számunkat is — ed­dig megjelent írás után esedékes honorárium átvehető. ÉLET ÉS IRODALOM ! Kiadja az Irodalom Kft. ÉS Alapítvány Journal Art Alapítvány Megjelenik minden pénteken Főszerkesztő: KOVÁCS ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettes: TARNÓI GIZELLA VÁNCSA ISTVÁN Szerkesztők és fogadóórák: Műbírálat: MEGYESI GUSZTÁV hétfő, csütörtök 10—13 Széppróza: DÉRCZY PÉTER csütörtök 10—13 Tárlat, grafika: SZIKSZAI KÁROLY hétfő 11—13 Interjú: MIHANCSIK ZSÓFIA csütörtök 12-13 Könyvek: BODOR BÉLA hétfő 12—16 Irodalomtörténet: ΒΑΤΑ IMRE hétfő 10—13 Vers: TÓTH ERZSÉBET szerda 10—14 Munkatársak: DARVASI LÁSZLÓ KARDOS G. GYÖRGY KERTÉSZ ÁKOS MOLNÁR ERZSÉBET ORAVECZ IMRE Index: 25-44 HU­ ISSN 0424-8846 Szerkesztőség: 1089 Budapest, Rezső tér 15. (Bejárat a Rezső utca felől) Budapest 1437. Pf. 274 Telefon: 269-9211 Telefax: 269-9241 Kiadja: Irodalom Kft. Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Telefon: 269-9211 Hirdetésfelvétel: Rezső tér 15. Levilágítás: Mester Nyomda Lapterjesztés: Baranyi és TSA Kft. Budapest, Bajza utca 68. 1062 Telefon: 153-2755 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, Lehel u. 10/A, 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 4050 Ft, fél évre 2028 Ft, negyed évre 1014 Ft. Nyomtatás: VESZPRÉMI MI NYOMDA RT. Felelős vezető: Fekete István igazgató A lap a Soros Alapítvány és az Inertia Kft támogatásával készül. További támogatóink: Állami Fejlesztési Intézet Rt., Bábolna Rt., Central-European International Bank Ltd., CHEMO-CAOLA Kft., EGIS Rt., Építésügyi Minőségellenőrző Intézet, Graphisoft Kft., Inter-Európa Bank Rt., Medicor Rt., MHB Magyar Sajtóalapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, Pannonplast Műanyagipari Rt., Taurus Rt., Westel Rádiótelefon Kft. Meg nem rendelt kéziratokat lehetőségeink szerint gondozunk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni. 1995. JÚLIUS 28.

Next