Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-28 / 30. szám - Szenczi Tóth Károly: A tanító, az orvos, a pap meg a párttitkár • reflexió • Vita a tudományról, információról, értelmiségről. ÉS 16-28. szám (2. oldal) - Sumonyi Zoltán: Három főhajtás a száz éve született Robert Graves előtt (2. oldal)
A tanító, az orvos, a pap meg a pártitkár Hajtsunk fejet az Élet és Irodalom hősi vállalkozása előtt, hogy hasábjain (a 16-28. lapszámokban) vitát indított tudományról, információról, értelmiségről. Hősi vállalkozás — mondom, mert a vita oly időszakban zajlott hétről hétre, rendületlenül, amikor a hazai értelmiséggel a kutya sem törődik, amikor a tudomány és kultúra művelője ujjal mutogatott bohóca a vállalkozóba átgazdagodott szomszédnak, ismerősnek, amikor a gyermekét egyetemre szorgalmazó szülő már végleg nem tud a kamasz ellenérveire válaszolni, hogy tulajdonképpen miért?! ... hogy tényleg: mi a fenének a diploma? Az értelmiségnek vitathatatlan feladatai vannak a társadalomban. Úgy működik, mint testben az agy, a legdifferenciáltabb szerv, a tudatos és tudat alatti irányítás teljes birtokában, ezredmásodperces reflexekkel, azonnali válaszokkal a test (a társadalom) védelmében, mozgás- és gondolkodáskoordinációjában. Miként bárkire könnyen rásütik, valami „nem stimmel odafönn”, azaz meghibbant szegény, úgy vádolják az értelmiséget a tásadalom bajaiban és bajaiért cselekvőképtelenséggel, a felelősségvállalás elmulasztásával és mostanában folytonosan: hallgatással; az értelmiségnek szava sincs, pedig jó volna, ha tanácsaival, nemzetformáló erejével... A kifejezés eleve hibádzik különben, az értelmiség nem hallgat, kushad. Szomorú, ha csak akkor hallatja nyomatékosan a szavát, ha semmibevétele tébéjárulékos csizmák rugdosásában nyilvánul, ha már alig kap levegőt mocsársüllyedésében. Persze, hibásak vagyunk, be kell látnom, mi tanárok, mérnökök, orvosok (és sokan mások), hogy nem alakítunk kórust, több szólamú éneklésre, szép dallamokra (lehet, csak üvöltenénk). Lám, ilyenek vagyunk, képesek vagyunk csöndben maradni, meredt tekintettel magunk elé bámulni dekadens depresszióban és némán tűrni a burzsoá vállveregetést. Értelmiség — közhely — sokféle van, nemcsak hivatás szerint. A homogenitás föltételezése helytelen. Mindjárt az első csapat — ők vádolhatók a legkevésbé visszafogottsággal — a politikussá fejlődött diplomásoké, igaz ők (tisztesség ne essék...) már nem közibénk valók; újólag csak akkor kérnek helyt sorainkban, ha lezuhannak a pozicionális posztamensről, vagy ha lemondanak, ha nem tűrik tovább a politika harsányságát, a pártos kiáltozást, az egyedül helyes út kijelölését. Odafönn, pártok apparátusában az értelmiségi specifikumát veszti, tanár éppúgy lehet demagóg, mint a jogász, mérnök és matematikus, történelmi elemző. Ők tehát nem hallgatnak. Akkor kik? A sajtó értelmisége? Pletykalapok soraiban, reklámmal szponzorált magazinokban hangos (és lényegtelen) a közlendő, a kutyát harapó postás elvén alapuló szenzációlocsogás. A megszólalók gyakran perbefogott, nagy példányszámos és fő műsoridős sztárok és sztárocskák. A valódi érték a többségé, a becsületes hírközlőké és véleménynyilvánítóké, a politikában, gazdaságban jártas tapasztalt mérték- és hangadóké. Újságok hasábjain ugyancsak számos nem hivatásos tollforgató, jobbára ők (is) visszhangtalanul. A címzettek újságolvasása — szemmel láthatóan — napirend alatti unaloműzés, önarckép keresés, válasz írásban soha nincs, szóban jobbára lenézéssel: Ki ez? Mit akar ez? Kis csoport, szíves szóló a politológusoké, köztük sok fogadatlan prókátor és önkényes provokátor. Miniszterelnöki halál másnapján csontig elemző és mindig a pártatlan tudományosság szkafanderébe búvó. A többség tagadhatatlaul a józan ész, a tiszta elme elkötelezettségével szól, csak ritkán harsogó, mértéke és fékevesztett a hang, jobbára tisztességes értelmiségi beszéd, vállalt nézet és felelősség. A bank- és pénzvilágba csúszott értelmiségiek a politikai elit pénztárnokai, közgazdászok és kilábolási programalkotók, brókerek, bankárok, forinteértékelők és az azt előre letagadók, az adóztatást, az ön (vég) kielégítés szakértői, a dzsidipi bűvkörében keregők. Az adósságfizetés halasztásának hívei és az ellentábor, hangos világban. Nincs nap, hogy szavuk ne hallatszanék, gondterhelt tekintetek, tutitippek. Még bandukolnak néhányan, két kéz ujjain számolható létszám, kiútkereső filoszok, a történelem irodalom és más fölös tudományok művelői, csaknem hivatásszerű megszólalással, esszé és publicisztika maradi eszközeivel. Időnként aranylemez díjakor megszólaltatott kócos öreg rokkerek (diploma a tarisznyában, rejteken), a polgárpukkasztás szakadt jelmezeiben, az ifjú nemzedék szlengszólásával, néha egy-két színművész, szerepformálás ürügyén, alkotóművészek kiállításkor, sporadikusan. Említést érdemelnek aztán a sugárzott sajtóban jeles időpontokban szóhoz jutó egyháziak, naprakész ökumeniában, a vizipók-csudapók előtt szólva, sajnálatosan ügyetlenül (a képernyő nyilvánossága nem azonos a temploméval), a szerkesztőtől magára hagyottan. Hogy miféle a szószék tévés üzenetének hiábavalósága, már tíz perc múlva mutatkozik az átokszóró utcazajban, lökdösődésben. Nehéz megállapítanunk, hányan vannak azok az értelmiségiek, akiket joggal érhet bírálat; nem töltik be azt a feladatot, amelyet a társadalom íratlan szabályai rájuk rónak. Lehet, hogy a fölsoroltak nincsenek is oly sokan, mint első látásra föltételezhető? Csupán gyakran és országos nyilvánosságban szólalnak meg, tömeges jelenlétük optikai csalódás? A fontos kérdés valójában úgy hangzik: van-e még szava kis és nagy települések közösségeiben, tehát az emberek közt valóban, a klasszikus értelmiségi alakulatnak (mint etalonnak), a tanító, az orvos és a pap triumvirátusának? (A foglalkozások tágan értelmezendők). Nem akkor kezdődött-e hallgatásuk, amikor egykor, mondjuk egy május egyvigyoros délután a párttitkár is leült kártyázni velük? Tévedés-e azt állítanunk, hogy vannak, akikben tényleg elakadt a szó? Akik nem kezdeményezői civil mozgalmaknak, polgári egyesüléseknek, mert érzik, hogy valójában nem kellenek senkinek? Hogy csupán szikár szaktudásuk fontos. Vagy az sem? A szaktudást e hazában csak bankelnöki és pénzügyminiszteri szinten illő megfizetni. (Másutt — ismeretes — csupa kontár dolgozik). Mit tegyen a tudós, ha egyesek a kutatást jobb időkre halasztható bogaras passziónak tekintik? Merthogy pénz, az nincsen. Mit szóljon a könyvtáros és mit akkor a művház kultúrája? És mit mindazok, akik „kiábrándultak a politikából”? A rendszerváltás előtt — lásd a kártyaasztalt!— száz ok volt erre. Tudtuk, a munkásosztály egyedül elhivatott. A vezető erő. Az értelmiség alkalmatlan. Az csak egy réteg. A szükséges rossz, ha különc: absztrakt, ha ellenség, szamizdatos. Szalonképes csak az apuka szobhazás ordőmankójával az egyetemre betámogatott értelmiségi volt, mindvégig. Aztán jöttek a szabad választások. Sokan a diplomások közül azt gondolták, itt az idő, cselekedni kell. Tévedés volt. A „létező szocializmusban” hazudott sánta polgár szerepét az értelmiségi épp a választások napján, végleg elvesztette. Isten tudja honnan, előbújtak az új rendszer erszényes oroszlánjai, teli bukszával, sokhelyt leplezetlenül, másutt politikai köntösbe öltözve. Csak néhány diplomás hagyta el az övéit, beállt nagytőkésnek. Attól fogva persze nem értelmiségi már. Mások az értékrendjei. A klasszikus értelemben vett értelmiségi alkalmazott maradt, a magángazdaságban tisztes, közalkalmazottként szégyenteljes fizetéssel. A diplomás, mint gyalogos a díszszemle verítékes vigyázzmenetében egy a százezrek közt, csupán rubrikatöltelék a bértáblázatban. Az értelmiség az újproletariátus, a minimálbér szorzatának láncaiba verve. Míg egymás közt vannak, nincs baj. Szabadon vitatkozgathatnak, üzengethetnek, írogathatnak tanulmányokat. A véleménynyilvánítás zavartalan, de csak szakmai kérdésekben. Néha mégis távolabb merészkednek. Ám mint amatőrök a profik világában, még a szorító közepére sem érnek, még föl sem veszik az alapállást, már zúdul a jobb-, vagy balegyenes. A kötelek közt mindenre politikai árnyék vetül, a megszólalást szekértáborba sorolás és pocskondiázás követi. De tessék mondani, ha Csurka Ezt az emlékező jegyzetet huszonöt magyar költő nevében írom; a huszonhatodik Graves-díjas nevét csak július 26-án, Robert Graves születésének századik évfordulóján fogjuk megtudni. Megtudni és nem megismerni, természetesen, mert minden bizonnyal ismert vagy ígéretesnek ismert költő lesz az idei díjazott is, az alapító szándéka szerint, ahogy azt 1968. május 8-án papírra vetette: A Vers követelményei „Tömör, magyar, büszke, önálló. Csak önmagával szembeszálló. Nem kajfesi, nem. Könnyen tud szállni fenn.” Ezt a négysoros rögtönzést Kálnoky László rögtönözte magyarra, s most látom, hogy túlságosan magabiztos lendülettel kezdtem ezt az írást; a huszonötből már négyen semmiképp sem adhatnák beleegyezésüket, hogy a nevükben beszéljek. Kálnoky László, Zelk Zoltán, Simon István, Palasovszky Ödön. De boldoggá tesz, hogy a nevüket leírhatom, és ezért az első főhajtás a száz éve születettnek. S a második? A nagylelkű ítéletéért. Nem, nem a díjalapításra gondolok, hanem az indololásra. Haladjunk időrendben! Vajda Miklós írja le, aki ötletadója és Devecseri Gáborral megszervezője is volt a Graves-díjnak, s aki a kezdetektől máig egyik kurátora — tehát Vajda írja le azt az anekdotába illő történetet, hogy a figyelmetlenül aláírt szerződés nyomán Graves nem tudott mit kezdeni a magyarországi jogdíjaival. A honoráriumokat ugyanis magyar forintban rögzítették, és a görög mitológiában, a római császárok történetében vagy Jézus életében oly igen jártas angol író nem tudta, hogy ezt a pénznemet a világnak csak 93 ezer négyzetkilométerén lehet elkölteni, így két választása maradt: vagy ideköltözik és háromévenként hetven dollárokra váltja, vagy elfogadja Vajda Miklós javaslatát. „Ez az! — mondta Graves — költőknek kell adni azt a pénzt! A világon már csak három országban becsülik igazán a költészetet: Walesben, Írországban és Magyarországon.” — Hát, nem tués Kiss értelmiségiként politizálna, nem ülhetnének-e mégis egy asztalhoz, ha csupán abban egyeznek is, hogy mindketten három és félpercesre szeretik a lágytojást? Hátha volna mondandójuk, míg elfogyasztják?! A valódi értelmiségi lényegénél fogva középutas. Minden tudomány és művészet alapeleme a tisztes kétkedés, mozgástere a kísérlet, a kritikai szellem és az ellenőrzött bizonyítás. A társadalom vagy a természet törvényszerűségein nevelkedett ember a vita erejében hisz, a meggyőzésben és meggyőzhetőségben, érvek és ellenérvek tiszta fényében. Tudnivaló: ha a kisvárosi énektanár számára világossá válik, hogy az aszszonykórus szervezésében politikai folyamatot lát az önkormányzat, nem lesz dalolás. Végül is nem tudhatjuk, hányan vannak, akik hallgatásba burkolóztak. Köztük természetesen megannyi lavírozó, langyvíz kedvelő, ne-szólj-szám-nem-fáj-fejem. És hányan az igazi hokisok, akik testi épségükre és családjukra gondolva lejöttek a pályáról, mert ott nem jégkorongozás folyik, hanem verekedés? A vérbeli játékos korizni szeret, gólörömben ujjongani, szépen passzolni és tisztességgel veszíteni. Néha egy-két bodicsek. Szabályosan, természetesen. Szenczi Tóth Károly dom, hogy hogy van ez azóta Walesben és Írországban, de Magyarországra már aligha áll. Hanem azóta is összejön a Bajza utca 18-ban huszonöt-harminc költő nyaranta, hogy együtt köszöntsék az új díjazottat. Legalább egyszer egy évben. Hála Robert Gravesnek! Végül a magam főhajtása egy kései felismerésemért. Személyesen 1970 tavaszán ismertem meg Füreden, a II. Nemzetközi Költőtalálkozón. Kétségtelenül Graves volt a fesztivál sztárja: hórihorgas szikár alakját, lobogó ősz haját, lidérces fekete malaclopóját, hosszú piros sálját, muris fejfedőit, ráncos indián-viking stb.-arcát versengve örökítették meg a fotósok. Egyik beszélgetéskor azt mondta, hogy ugyan ne nevezzék őt írónak, amikor csakis költőnek tartja magát. De mert nem lehet megélni a költészetből, hát csupán alantas pénzkeresésül írja mindenféle — amúgy több tucat nyelven olvasható — történelmi regényeit. Azok csak afféle versenyagarak, amelyeket azért futtat, hogy kedvenc macskáját, a költészetet eltarthassa. Döbbenten hallgattam. Hát hogyan, „odaát” nem bírnak eltartani egy világhírű költőt?! Most, negyedszázaddal később, már nem is megértéssel, de erős nosztalgiával idézem Graves szavait. Mert hiszen futtatnánk már mi is mindenféle agarakat! Csak hát egyre gyakrabban halljuk újgazdag pályatulajdonosoktól, bugris versenyszervezőktől, bennfenteskedő bukmékerektől, hogy: Hátrább az agarakkal! ■ Sumonyi Zoltán Három főhajtás a száz éve született Robert Graves előtt ÉLET ÉS# IRODALOM 2 VISSZHANG□ Honorfizetés A szerkesztőség VIII. kerület Rezső tér 15. szám alatti helyiségében vehető fel a szerzői tiszteletdíj augusztus 1-én és 2-án — kedden és szerdán, 10 és 15 óra között (bejárat a Rezső utca felől). Valamennyi — beleértve e számunkat is — eddig megjelent írás után esedékes honorárium átvehető. ÉLET ÉS IRODALOM ! Kiadja az Irodalom Kft. ÉS Alapítvány Journal Art Alapítvány Megjelenik minden pénteken Főszerkesztő: KOVÁCS ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettes: TARNÓI GIZELLA VÁNCSA ISTVÁN Szerkesztők és fogadóórák: Műbírálat: MEGYESI GUSZTÁV hétfő, csütörtök 10—13 Széppróza: DÉRCZY PÉTER csütörtök 10—13 Tárlat, grafika: SZIKSZAI KÁROLY hétfő 11—13 Interjú: MIHANCSIK ZSÓFIA csütörtök 12-13 Könyvek: BODOR BÉLA hétfő 12—16 Irodalomtörténet: ΒΑΤΑ IMRE hétfő 10—13 Vers: TÓTH ERZSÉBET szerda 10—14 Munkatársak: DARVASI LÁSZLÓ KARDOS G. GYÖRGY KERTÉSZ ÁKOS MOLNÁR ERZSÉBET ORAVECZ IMRE Index: 25-44 HU ISSN 0424-8846 Szerkesztőség: 1089 Budapest, Rezső tér 15. (Bejárat a Rezső utca felől) Budapest 1437. Pf. 274 Telefon: 269-9211 Telefax: 269-9241 Kiadja: Irodalom Kft. Felelős kiadó: a Kft. ügyvezető igazgatója Telefon: 269-9211 Hirdetésfelvétel: Rezső tér 15. Levilágítás: Mester Nyomda Lapterjesztés: Baranyi és TSA Kft. Budapest, Bajza utca 68. 1062 Telefon: 153-2755 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) Budapest, Lehel u. 10/A, 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 4050 Ft, fél évre 2028 Ft, negyed évre 1014 Ft. Nyomtatás: VESZPRÉMI MI NYOMDA RT. Felelős vezető: Fekete István igazgató A lap a Soros Alapítvány és az Inertia Kft támogatásával készül. További támogatóink: Állami Fejlesztési Intézet Rt., Bábolna Rt., Central-European International Bank Ltd., CHEMO-CAOLA Kft., EGIS Rt., Építésügyi Minőségellenőrző Intézet, Graphisoft Kft., Inter-Európa Bank Rt., Medicor Rt., MHB Magyar Sajtóalapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, Pannonplast Műanyagipari Rt., Taurus Rt., Westel Rádiótelefon Kft. Meg nem rendelt kéziratokat lehetőségeink szerint gondozunk, de csak felbélyegzett, válaszborítékos levelekre áll módunkban válaszolni. 1995. JÚLIUS 28.