Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-10-27 / 43. szám - Vándor Ágnes: „Bájos történet” - Lengyel Lászlóval a gazdasági folyamatok politikai összefüggéseiről beszélget Vándor Ágnes - • Lengyel László (3. oldal)

„Bájos történet...” — Lengyel Lászlóval a gazdasági folyamatok politikai összefüggéseiről beszélget Vándor Ágnes — — Az utóbbi időben Önnek volt néhány olyan megnyilvá­nulása, amely arra utal, hogy Ön is osztja azt a közkeletű véleményt, mely szerint a poli­tikai-gazdasági elit úgymond élelmesebb része szabad rab­lást folytat rendszerváltás cím­szó alatt. — Igen, 1990 óta politikai érte­lemben szinte mindent szabad; ahogy én látom, a politikai pártok közti viták nem annyira elvi, poli­tikai vagy erkölcsi okokra vezethe­tők vissza, sokkal inkább azok a pár­tok mögött álló erős érdekcsopor­tok mozgatják ezeket, amelyek sze­rezni akarnak. A piacot mára nagyjából felosztották, az újabb po­litikai csoportok hiába próbálják át­rendezni az erőviszonyokat, a priva­tizáció nagyrészt lezárult. Már csak a közüzemek vannak hátra, itt lehet még valamit nyerni — folyik is a há­ború ebben az ügyben —, és esetleg még a bankok privatizációjából le­het valamit szakítani, bár nagyjából már ezen is túl vagyunk. Úgy gon­dolom, hogy a piacok felosztásában vagy lenyúlásában mind a hat párt érdekelt volt, és mind a hat párt ér­dekelt most is. E téren a koalíció hatpárti, ugyanúgy, ahogy Olaszor­szágban is a kommunistáktól a ke­reszténydemokratákig mindenki részt vett az állami javak és piacok felosztásában. Nem véletlen, hogy hosszú idő óta egyetlen komoly korrupciós botrány sem volt: mind a hat párt reszket, hogy ha egy-egy ilyen ügyet feltárnak, a következő botrány esetleg őt érinti. Egy-egy időszakot más-más érdekcsoportok uralnak, de a pártok megkötötték az alapmegállapodást. Ennek az a lényege, hogy a politika részt vehet a gazdaság alkufolyamataiban. Min­den műveletet politikailag vezérel­nek, a privatizációtól egészen addig, hogy kit engednek be a piacra. — Ez a megállapodás már a rendszerváltás idején megszü­letett? — A rendszerváltás előtt nem er­re számítottunk; akkor még úgy gondoltuk, hogy a gazdaság ügyeit nem politikai alapon döntik majd el, hanem tőkeérdekeltség, hosszú­távú profitérdekeltség, piaci logika alapján. 1989-90-ben senki sem gon­dolta volna, hogy bankok, vállalatok igazgatóságaiban politikusok je­lennek meg, akik nyíltan felvállal­nak egy-egy meghatározott irányvo­nalat. Ha valaki akkor azt mondja, hogy 1995-ben Pál László fogja az egyik legnagyobb céget privatizálni, képtelen ötletnek tartotta volna mindenki. Riasztó, hogy a privatizá­cióban közvetlen pártérdekeket képviselő politikusok vesznek részt. Márpedig, ha ez így van, akkor iga­zán mindegy, hogy a privatizációs minisztert Szabó vagy Suchman Ta­másnak hívják-e. — Ennek az állapotnak létezik egy meglehetősen közkeletű megideologizálása. Eszerint a lényeg az, hogy az állami va­gyonnak legyen végre tulajdo­nosa. S mivel ez úgysem tör­ténhet igazságosan, legyünk nagyvonalúak, hunyjunk sze­met a gyanús manipulációk felett, és reménykedjünk, hogy a mindegy, milyen úton megszerzett tulajdonnal az új tulajdonos ésszerűen fog gaz­dálkodni, és elindulhat va­lami, aminek már inkább van köze a piacgazdasághoz. Es­sünk tehát túl ezen az úgyne­vezett szabad rablásos vadkapi­talizmuson, és bízzunk a má­sodik generációban. Meg ab­ban, hogy a pénzek itthon ma­radnak és nem a külföldi ban­kokat gazdagítják. Én a televí­zióval kapcsolatban jutottam arra a megállapításra, hogy a jogi és egyéb szabályozatlan­ságnak komoly haszonélvezői vannak. Bossányi Katalin leg­utóbb a felszámolási eljárá­sokban rejlő korrupciós lehe­tőséget tárta fel. Valóban tét­lenül kell szemlélnünk az álla­mi vagyon ilyesfajta priva­tizálását? — Azt hiszem, ennek az elméle­teinek és magának a gondolkodás­­módnak nemcsak morális szem­pontból nincs létjogosultsága. Nem hiszem, hogy csak politikai alapon vagy maffiaérdekek szerint lehetne leosztani az állami vagyont. Nem lehet folyamatosan az európai nor­mák alá szállni, mert ezzel az or­szág jövőjét kockáztatjuk. Ami pedig a médiát illeti: ott azoknak a politi­kai erőknek a felelőssége súlyos, akik játszanak a csatornákkal és fenntartják a szabályozatlanságot, annak érdekében, hogy jövedel­mek ki-be áramolhassanak. Ugyan­is vannak csoportok, amelyeknek az az érdeke, hogy az adott terüle­ten ne legyen szabályozás: miattuk nem született meg például a közbe­szerzési törvény 1991-ben, csak 1995-ben. Mindez azért súlyos gaz­dasági kérdés, mert Magyarország­ra nagy multinacionális cégek jött­ek be, amelyek ugyan nem fehér bárányok, de a szerződéses kapcso­latot tekintik elsődlegesnek, és nem szeretik a politikai beavatkozá­sokat. Vagyis a magyar piacon előbb-utóbb ők fognak rendet csinálni. Ha bekapcsolódtunk egy globális piacba, akkor ott nem le­het ilyen magyaros-balkáni módon intézni a dolgokat. Másrészt itt van­nak a fekete gazdaságban feltűnt magyar vállalkozók. Nekik két-há­­rom évük van rá, hogy összehozzák olajból, dohányból vagy más ter­mékből a milliárdjaikat, aztán szét­esnek. A Nyugat ugyanis már túl van ezen a felhalmozáson, a nagy multik sokkal nagyobb tőkével rendelkeznek, mint az a magyar vállakozó, aki most csalja össze a tőkéjét, és aki sohasem fog tudni a General Motorsszal versenyezni. Beszorítják a sarokba, és megölik. Optimista vagyok tehát, mert bár arra már rég nem látok reményt, hogy a kormányok megállítják ezt a rablási folyamatot, és arra sem, hogy egy politikai párt hirtelen meggondolja magát, és saját sora­iból kiveti azokat, akik ebben ben­ne vannak, azt mégis látni kell, hogy a multinacionálisok meglesz­nek a mi politikusaink nélkül is. Ha valaki olyan mértékben van bent a piacon, mint a Metro vagy a General Electric, annak legfel­jebb a piac bővülésének időszaká­ban van szüksége a mi kijáró poli­tikusainkra; később kirúgják őket, és mint a rossz cselédeket tartják az ajtajuk előtt. Ettől sem vagyok boldog, mert ez bizonyos érte­lemben a függetlenség, a szuvere­nitás korlátozása, de az biztos, hogy ők egészen más piacot kép­zelnek el, mint az az olajvállalko­zó, aki százötvenkét kft-be szórta szét a pénzét. Ha valaminek, a multik jelenlétének lesz köszön­hető, hogy nálunk lerövidül az a korrupciós időszak, amely Olasz­országban közel negyven évig tar­tott. Az olaszok ugyanis, velünk el­lentétben, nem engedték be a külföldi tőkét. — Mit ért kijáró politikuson? — Azt a politikust, aki adott helyzetben hajlandó egy nagy cég vagy gazdasági érdekcsoport érde­keit képviselni. Ezt három módon teheti. Egyrészt megpróbálhatja be­folyásolni magát a törvényhozást, az adó- vagy vámszabályozást, a közbe­szerzést, az összeférhetetlenségi szabályokat. A politikusok aktívan részt tudnak venni például a jövedé­ki törvény megalkotásában, amely itt-ott olyan elképesztően buta, hogy csak kijáró politikusokra lehet gyanakodni mögötte. Ugyanis a tör­vény például a dohányipari vállala­tok egy részének kifejezetten elő­nyös, más részének kifejezetten hát­rányos. Azt fogja látni, hogy minél drágább egy cigaretta, annál kisebb benne a fogyasztási adó. Ilyen a vilá­gon nincs! így nem csinálnak tör­vényt! A kijáró politikus másik típu­sa az, aki egy konkrét ügyben köz­vetlenül is részt vesz, legyen az priv­atizáció vagy meghatározott piacra való benyomulás. Ilyenkor egy poli­tikus aktív tevékenysége juttat hozzá valakit valamihez. A kijárás harma­dik formája, ha valaki hosszú távon berendezkedik arra, hogy egy adott ágazat vagy nagyvállalat állandó képviselője legyen. Ezt nevezik Amerikában lobbistának. Nálunk ezt hivatalosan nem lehet csinálni, mert még nincs szabályozva az ösz­­szeférhetetlenség, nincsenek erre a tevékenységre vonatkozó világos szabályok. Ma valaki titkon nyu­godtan dolgozhat, mondjuk, a cu­koripar érdekében, csak éppen er­ről az őt megválasztó állampolgár semmit sem tud. — Állítólag a koalíciós vita egyik lényeges pontja éppen a privatizáció. — Tény, hogy nagy egyezkedés folyik a privatizáció körül. A külön­böző érdekcsoportok kölcsönösen fogják egymást. Az olyan nagy pri­vatizációknál, mint amilyen pél­dául most a Hungarotoné volt, mind a két fél tudta, mit csinál. Ez nemcsak Suchman Tamás és­ az ÁPV Rt. döntése volt, hanem a két koalíciós párté is. És a MOL-priva­­tizáció is közös döntés lesz, csak előbb meg kell egyezniük az MSZP-n belüli gazdasági érdekcso­portoknak. Már csak ezért sem lesz olyan egyszerű az olajipart átjátsza­ni az oroszoknak. Az MSZP-ben ugyanis felmérték, hogy ha a Gaszpromot választják, a nagy nyu­gati multinacionálisok mind ki­mennek. És ez elég nagy csapás lenne azoknak, akik a nyugati ér­dekcsoportokkal vannak összefo­nódva. Persze az is kérdés, hogy a nyugatiak közül kit engednek majd be.­­ Ha már a Hungarotonnál tartunk, beszéljünk egy kicsit azokról a pénzemberekről, akik, úgy tűnik, a folyamato­kat mozgatják. Azt hiszem, Várszegi Gábor nyugodtan tekinthető ilyennek. — Várszegi Gábor igazi nagyvál­lalkozó. Hogy 6-e a pók a hálóban? Úgy gondolom, mögötte még na­gyobb pókok állnak. Ő egy fontos magyarországi érdekcsoport tagja, amelynek a FOTEX birodalom csak része. Kétségtelenül létezik mögötte egy nagy amerikai háttér, amelyet lehet, hogy soha nem ismerünk meg. Várszegi nem kisstílű vállalko­zó, aki az utóbbi években lopta össze a vagyonát. Mögötte valódi nagyberuházók állnak, komoly, tő­keerős világ. Ezért is úszta meg azt a tőkenövekedést, amit a többiek — a Kontrax, a Kontroll, a Műszertech­nika, a Microsystem — nem úsztak meg. Ők belehaltak a fejlesztéseik­be. — Az újságírók közt terjed az a történet, mely szerint Csin­talan Sándornak egy szokásos kocsmázás közben megszólalt a telefonja. Nem ő vette fel, hanem egy újságíró, így derült ki, hogy a vonal másik végén Princz Gábor van. Csintalan váltott vele néhány szót, majd „hívat” a főnök felkiáltással elrohant. —­ Bájos történet. És azt hiszem, jól mutatja a kapcsolatokat. Ma Ma­gyarországon a nagybankok erősen meghatározó szereplői a politikai életnek. Princz Gábor és Csányi Sándor nélkül ma nem lehet politi­zálni. Az MSZP-ben biztosan nem, de úgy gondolom, még az SZDSZ-ben sem. — Azt mondják, Nagy Sándor mögött is Princz van. — Princz Gábor valószínleg bár­ki mögött ott áll, akinek hatalma van, és aki felhasználható. Hiszen ott állt az MDF, például Lezsák Sándor mögött is. Princz tehát po­litikai szempontból versenysemle­ges. És ha Torgyán Józsefnek reális esélye van a hatalomra, eljön az idő, amikor postamacival a kezé­ben jelenik majd meg. A bankári magatartás profizmusra vall; kér­dés, hogy egy politikusnak élnie kell-e vele. Ez ügyben én a politi­kusokat jobban elítélem, mint a bankárokat. A bankár sorsa ugyan­is teljesen politikafüggő. Láthattuk Csányi esetében: hajszálon múlott, hogy túléli-e a közgyűlést Bokros Lajossal szemben. Ha a politikus hagyja magát, a bankár játszik vele. — És miért hagyják magukat a politikusok? — Mert a mai magyar politikusok jó részének az a problémája, hogy nemigen van politikai arculata. Nincsenek sikerei. Meg kell válasz­tatnia magát, állandóan szerepelnie kell, amihez pénzre van szüksége. Hatalma viszont alig van. A közigaz­gatásban a befolyása gyenge. Ezzel szemben, ha beszáll egy buliba, mil­­liárdokat tud megforgatni. Gondol­junk csak a médiaügyre: mekkora pénz van abban, ha egy társaság megkapja az egyik csatornát! Micso­da üzlet és micsoda hatalom ez an­nak, aki végiglobbizza a privatizáci­ót! Egy életen át megtérül, anyagi­lag is, és minden szempontból. Míg ha csak ül a parlamentben, és vitat­kozik a költségvetésről, az se pénzt nem hoz, se befolyást, csak népsze­rűtlenséget. És négy év múlva me­het a fenébe. Az a politikus, aki nem hülye, és nincsenek skrupulu­­sai, felmérhette, hogy addig kell élnie a hatalmával, amíg lehetősége van a kijárásra. És közben nem veszi észre, hogy eszköz csupán. Va­lószínűleg még korruptnak sem tartja magát. Lehet, hogy természe­tesnek veszi, hogy egy bank vendé­gül látja, fizeti a szállodáját, hízeleg neki, hogy egy ügyintézésben fon­tos elvtársnak tartják. Hogy később aztán ejtik, azt valószínűleg nem méri fel. — Ilyen kevésért adnák el ma­gukat? — Azt hiszem, sajnos, igen. Ah­hoz képest, hogy egy vállalkozásnak milliárdokat hoznak, ők morzsák­hoz jutnak. Egy vállalkozó számára a politikusnak juttatott milliók sem­mit sem jelentenek, a magyar politi­kusok nagy része meg egyszerű, egy­­szálkélű értelmiségi, akinek óriási dolog, ha a hónapos szobája helyett egyik napról a másikra villája lesz. Amit egy bankigazgató némileg mo­solyogva néz. — Miért? Nálunk a bankigaz­gatók sem mind bíborban szü­lettek. Princz Gábornak a fá­ma szerint két VOR öltönye volt a rendszerváltás idején. Az ő meggazdagodásának mi lehet a titka? — Szerintem a Postabank az a ti­tok, amelyet Princz magával visz a sírba. De nem tudok róla, hogy anyagi értelemben ő olyan nagyon gazdag lenne, hogy neki személye­sen milliárdjai volnának. Számára inkább az az életforma az érdekes, amelyet ő a bank pénzéből finanszí­roz. A bank pénzén látja vendégül a politikusokat, újságírókat, értelmisé­gieket, a bank pénzéből juttatja őket adott esetben milliókhoz. S mi­vel ez számára üzlet, költségként fel­számíthatja. (folytatása a 15. oldalon) Maurits Ferenc: Vázlat „Az átváltozásához 1995. OKTÓBER 27. ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM

Next