Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-10-27 / 43. szám - Vándor Ágnes: „Bájos történet” - Lengyel Lászlóval a gazdasági folyamatok politikai összefüggéseiről beszélget Vándor Ágnes - • Lengyel László (3. oldal)
„Bájos történet...” — Lengyel Lászlóval a gazdasági folyamatok politikai összefüggéseiről beszélget Vándor Ágnes — — Az utóbbi időben Önnek volt néhány olyan megnyilvánulása, amely arra utal, hogy Ön is osztja azt a közkeletű véleményt, mely szerint a politikai-gazdasági elit úgymond élelmesebb része szabad rablást folytat rendszerváltás címszó alatt. — Igen, 1990 óta politikai értelemben szinte mindent szabad; ahogy én látom, a politikai pártok közti viták nem annyira elvi, politikai vagy erkölcsi okokra vezethetők vissza, sokkal inkább azok a pártok mögött álló erős érdekcsoportok mozgatják ezeket, amelyek szerezni akarnak. A piacot mára nagyjából felosztották, az újabb politikai csoportok hiába próbálják átrendezni az erőviszonyokat, a privatizáció nagyrészt lezárult. Már csak a közüzemek vannak hátra, itt lehet még valamit nyerni — folyik is a háború ebben az ügyben —, és esetleg még a bankok privatizációjából lehet valamit szakítani, bár nagyjából már ezen is túl vagyunk. Úgy gondolom, hogy a piacok felosztásában vagy lenyúlásában mind a hat párt érdekelt volt, és mind a hat párt érdekelt most is. E téren a koalíció hatpárti, ugyanúgy, ahogy Olaszországban is a kommunistáktól a kereszténydemokratákig mindenki részt vett az állami javak és piacok felosztásában. Nem véletlen, hogy hosszú idő óta egyetlen komoly korrupciós botrány sem volt: mind a hat párt reszket, hogy ha egy-egy ilyen ügyet feltárnak, a következő botrány esetleg őt érinti. Egy-egy időszakot más-más érdekcsoportok uralnak, de a pártok megkötötték az alapmegállapodást. Ennek az a lényege, hogy a politika részt vehet a gazdaság alkufolyamataiban. Minden műveletet politikailag vezérelnek, a privatizációtól egészen addig, hogy kit engednek be a piacra. — Ez a megállapodás már a rendszerváltás idején megszületett? — A rendszerváltás előtt nem erre számítottunk; akkor még úgy gondoltuk, hogy a gazdaság ügyeit nem politikai alapon döntik majd el, hanem tőkeérdekeltség, hosszútávú profitérdekeltség, piaci logika alapján. 1989-90-ben senki sem gondolta volna, hogy bankok, vállalatok igazgatóságaiban politikusok jelennek meg, akik nyíltan felvállalnak egy-egy meghatározott irányvonalat. Ha valaki akkor azt mondja, hogy 1995-ben Pál László fogja az egyik legnagyobb céget privatizálni, képtelen ötletnek tartotta volna mindenki. Riasztó, hogy a privatizációban közvetlen pártérdekeket képviselő politikusok vesznek részt. Márpedig, ha ez így van, akkor igazán mindegy, hogy a privatizációs minisztert Szabó vagy Suchman Tamásnak hívják-e. — Ennek az állapotnak létezik egy meglehetősen közkeletű megideologizálása. Eszerint a lényeg az, hogy az állami vagyonnak legyen végre tulajdonosa. S mivel ez úgysem történhet igazságosan, legyünk nagyvonalúak, hunyjunk szemet a gyanús manipulációk felett, és reménykedjünk, hogy a mindegy, milyen úton megszerzett tulajdonnal az új tulajdonos ésszerűen fog gazdálkodni, és elindulhat valami, aminek már inkább van köze a piacgazdasághoz. Essünk tehát túl ezen az úgynevezett szabad rablásos vadkapitalizmuson, és bízzunk a második generációban. Meg abban, hogy a pénzek itthon maradnak és nem a külföldi bankokat gazdagítják. Én a televízióval kapcsolatban jutottam arra a megállapításra, hogy a jogi és egyéb szabályozatlanságnak komoly haszonélvezői vannak. Bossányi Katalin legutóbb a felszámolási eljárásokban rejlő korrupciós lehetőséget tárta fel. Valóban tétlenül kell szemlélnünk az állami vagyon ilyesfajta privatizálását? — Azt hiszem, ennek az elméleteinek és magának a gondolkodásmódnak nemcsak morális szempontból nincs létjogosultsága. Nem hiszem, hogy csak politikai alapon vagy maffiaérdekek szerint lehetne leosztani az állami vagyont. Nem lehet folyamatosan az európai normák alá szállni, mert ezzel az ország jövőjét kockáztatjuk. Ami pedig a médiát illeti: ott azoknak a politikai erőknek a felelőssége súlyos, akik játszanak a csatornákkal és fenntartják a szabályozatlanságot, annak érdekében, hogy jövedelmek ki-be áramolhassanak. Ugyanis vannak csoportok, amelyeknek az az érdeke, hogy az adott területen ne legyen szabályozás: miattuk nem született meg például a közbeszerzési törvény 1991-ben, csak 1995-ben. Mindez azért súlyos gazdasági kérdés, mert Magyarországra nagy multinacionális cégek jöttek be, amelyek ugyan nem fehér bárányok, de a szerződéses kapcsolatot tekintik elsődlegesnek, és nem szeretik a politikai beavatkozásokat. Vagyis a magyar piacon előbb-utóbb ők fognak rendet csinálni. Ha bekapcsolódtunk egy globális piacba, akkor ott nem lehet ilyen magyaros-balkáni módon intézni a dolgokat. Másrészt itt vannak a fekete gazdaságban feltűnt magyar vállalkozók. Nekik két-három évük van rá, hogy összehozzák olajból, dohányból vagy más termékből a milliárdjaikat, aztán szétesnek. A Nyugat ugyanis már túl van ezen a felhalmozáson, a nagy multik sokkal nagyobb tőkével rendelkeznek, mint az a magyar vállakozó, aki most csalja össze a tőkéjét, és aki sohasem fog tudni a General Motorsszal versenyezni. Beszorítják a sarokba, és megölik. Optimista vagyok tehát, mert bár arra már rég nem látok reményt, hogy a kormányok megállítják ezt a rablási folyamatot, és arra sem, hogy egy politikai párt hirtelen meggondolja magát, és saját soraiból kiveti azokat, akik ebben benne vannak, azt mégis látni kell, hogy a multinacionálisok meglesznek a mi politikusaink nélkül is. Ha valaki olyan mértékben van bent a piacon, mint a Metro vagy a General Electric, annak legfeljebb a piac bővülésének időszakában van szüksége a mi kijáró politikusainkra; később kirúgják őket, és mint a rossz cselédeket tartják az ajtajuk előtt. Ettől sem vagyok boldog, mert ez bizonyos értelemben a függetlenség, a szuverenitás korlátozása, de az biztos, hogy ők egészen más piacot képzelnek el, mint az az olajvállalkozó, aki százötvenkét kft-be szórta szét a pénzét. Ha valaminek, a multik jelenlétének lesz köszönhető, hogy nálunk lerövidül az a korrupciós időszak, amely Olaszországban közel negyven évig tartott. Az olaszok ugyanis, velünk ellentétben, nem engedték be a külföldi tőkét. — Mit ért kijáró politikuson? — Azt a politikust, aki adott helyzetben hajlandó egy nagy cég vagy gazdasági érdekcsoport érdekeit képviselni. Ezt három módon teheti. Egyrészt megpróbálhatja befolyásolni magát a törvényhozást, az adó- vagy vámszabályozást, a közbeszerzést, az összeférhetetlenségi szabályokat. A politikusok aktívan részt tudnak venni például a jövedéki törvény megalkotásában, amely itt-ott olyan elképesztően buta, hogy csak kijáró politikusokra lehet gyanakodni mögötte. Ugyanis a törvény például a dohányipari vállalatok egy részének kifejezetten előnyös, más részének kifejezetten hátrányos. Azt fogja látni, hogy minél drágább egy cigaretta, annál kisebb benne a fogyasztási adó. Ilyen a világon nincs! így nem csinálnak törvényt! A kijáró politikus másik típusa az, aki egy konkrét ügyben közvetlenül is részt vesz, legyen az privatizáció vagy meghatározott piacra való benyomulás. Ilyenkor egy politikus aktív tevékenysége juttat hozzá valakit valamihez. A kijárás harmadik formája, ha valaki hosszú távon berendezkedik arra, hogy egy adott ágazat vagy nagyvállalat állandó képviselője legyen. Ezt nevezik Amerikában lobbistának. Nálunk ezt hivatalosan nem lehet csinálni, mert még nincs szabályozva az öszszeférhetetlenség, nincsenek erre a tevékenységre vonatkozó világos szabályok. Ma valaki titkon nyugodtan dolgozhat, mondjuk, a cukoripar érdekében, csak éppen erről az őt megválasztó állampolgár semmit sem tud. — Állítólag a koalíciós vita egyik lényeges pontja éppen a privatizáció. — Tény, hogy nagy egyezkedés folyik a privatizáció körül. A különböző érdekcsoportok kölcsönösen fogják egymást. Az olyan nagy privatizációknál, mint amilyen például most a Hungarotoné volt, mind a két fél tudta, mit csinál. Ez nemcsak Suchman Tamás és az ÁPV Rt. döntése volt, hanem a két koalíciós párté is. És a MOL-privatizáció is közös döntés lesz, csak előbb meg kell egyezniük az MSZP-n belüli gazdasági érdekcsoportoknak. Már csak ezért sem lesz olyan egyszerű az olajipart átjátszani az oroszoknak. Az MSZP-ben ugyanis felmérték, hogy ha a Gaszpromot választják, a nagy nyugati multinacionálisok mind kimennek. És ez elég nagy csapás lenne azoknak, akik a nyugati érdekcsoportokkal vannak összefonódva. Persze az is kérdés, hogy a nyugatiak közül kit engednek majd be. Ha már a Hungarotonnál tartunk, beszéljünk egy kicsit azokról a pénzemberekről, akik, úgy tűnik, a folyamatokat mozgatják. Azt hiszem, Várszegi Gábor nyugodtan tekinthető ilyennek. — Várszegi Gábor igazi nagyvállalkozó. Hogy 6-e a pók a hálóban? Úgy gondolom, mögötte még nagyobb pókok állnak. Ő egy fontos magyarországi érdekcsoport tagja, amelynek a FOTEX birodalom csak része. Kétségtelenül létezik mögötte egy nagy amerikai háttér, amelyet lehet, hogy soha nem ismerünk meg. Várszegi nem kisstílű vállalkozó, aki az utóbbi években lopta össze a vagyonát. Mögötte valódi nagyberuházók állnak, komoly, tőkeerős világ. Ezért is úszta meg azt a tőkenövekedést, amit a többiek — a Kontrax, a Kontroll, a Műszertechnika, a Microsystem — nem úsztak meg. Ők belehaltak a fejlesztéseikbe. — Az újságírók közt terjed az a történet, mely szerint Csintalan Sándornak egy szokásos kocsmázás közben megszólalt a telefonja. Nem ő vette fel, hanem egy újságíró, így derült ki, hogy a vonal másik végén Princz Gábor van. Csintalan váltott vele néhány szót, majd „hívat” a főnök felkiáltással elrohant. — Bájos történet. És azt hiszem, jól mutatja a kapcsolatokat. Ma Magyarországon a nagybankok erősen meghatározó szereplői a politikai életnek. Princz Gábor és Csányi Sándor nélkül ma nem lehet politizálni. Az MSZP-ben biztosan nem, de úgy gondolom, még az SZDSZ-ben sem. — Azt mondják, Nagy Sándor mögött is Princz van. — Princz Gábor valószínleg bárki mögött ott áll, akinek hatalma van, és aki felhasználható. Hiszen ott állt az MDF, például Lezsák Sándor mögött is. Princz tehát politikai szempontból versenysemleges. És ha Torgyán Józsefnek reális esélye van a hatalomra, eljön az idő, amikor postamacival a kezében jelenik majd meg. A bankári magatartás profizmusra vall; kérdés, hogy egy politikusnak élnie kell-e vele. Ez ügyben én a politikusokat jobban elítélem, mint a bankárokat. A bankár sorsa ugyanis teljesen politikafüggő. Láthattuk Csányi esetében: hajszálon múlott, hogy túléli-e a közgyűlést Bokros Lajossal szemben. Ha a politikus hagyja magát, a bankár játszik vele. — És miért hagyják magukat a politikusok? — Mert a mai magyar politikusok jó részének az a problémája, hogy nemigen van politikai arculata. Nincsenek sikerei. Meg kell választatnia magát, állandóan szerepelnie kell, amihez pénzre van szüksége. Hatalma viszont alig van. A közigazgatásban a befolyása gyenge. Ezzel szemben, ha beszáll egy buliba, milliárdokat tud megforgatni. Gondoljunk csak a médiaügyre: mekkora pénz van abban, ha egy társaság megkapja az egyik csatornát! Micsoda üzlet és micsoda hatalom ez annak, aki végiglobbizza a privatizációt! Egy életen át megtérül, anyagilag is, és minden szempontból. Míg ha csak ül a parlamentben, és vitatkozik a költségvetésről, az se pénzt nem hoz, se befolyást, csak népszerűtlenséget. És négy év múlva mehet a fenébe. Az a politikus, aki nem hülye, és nincsenek skrupulusai, felmérhette, hogy addig kell élnie a hatalmával, amíg lehetősége van a kijárásra. És közben nem veszi észre, hogy eszköz csupán. Valószínűleg még korruptnak sem tartja magát. Lehet, hogy természetesnek veszi, hogy egy bank vendégül látja, fizeti a szállodáját, hízeleg neki, hogy egy ügyintézésben fontos elvtársnak tartják. Hogy később aztán ejtik, azt valószínűleg nem méri fel. — Ilyen kevésért adnák el magukat? — Azt hiszem, sajnos, igen. Ahhoz képest, hogy egy vállalkozásnak milliárdokat hoznak, ők morzsákhoz jutnak. Egy vállalkozó számára a politikusnak juttatott milliók semmit sem jelentenek, a magyar politikusok nagy része meg egyszerű, egyszálkélű értelmiségi, akinek óriási dolog, ha a hónapos szobája helyett egyik napról a másikra villája lesz. Amit egy bankigazgató némileg mosolyogva néz. — Miért? Nálunk a bankigazgatók sem mind bíborban születtek. Princz Gábornak a fáma szerint két VOR öltönye volt a rendszerváltás idején. Az ő meggazdagodásának mi lehet a titka? — Szerintem a Postabank az a titok, amelyet Princz magával visz a sírba. De nem tudok róla, hogy anyagi értelemben ő olyan nagyon gazdag lenne, hogy neki személyesen milliárdjai volnának. Számára inkább az az életforma az érdekes, amelyet ő a bank pénzéből finanszíroz. A bank pénzén látja vendégül a politikusokat, újságírókat, értelmiségieket, a bank pénzéből juttatja őket adott esetben milliókhoz. S mivel ez számára üzlet, költségként felszámíthatja. (folytatása a 15. oldalon) Maurits Ferenc: Vázlat „Az átváltozásához 1995. OKTÓBER 27. ÉLET ÉS ÍRIRODALOM