Élet és Irodalom, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-09 / 6. szám - Kardos G. György: Beszéljük meg! • rádiókritika (16. oldal) - Bakács Tibor Settenkedő: Filmzsemle • filmkritika (16. oldal) - Halbauer Ede: Xerox • kép (16. oldal) - A művészet születésnapja • Szkárosi rögresszív (16. oldal)
KARDOS G. GYÖRGY: Rádió Beszéljük meg! Ködös téli délutánokon, amikor magányosan ülök a szobámban - a feleségem fáradtan jön haza a munkából, a gyerekkel meg nem beszélek, mert egyest kapott matekból -, néha alig bírom türtőztetni magam, hogy ne hívjam fel a Rádió Beszéljük meg! című műsorát. A minap például megpróbáltam - zimankós délután volt, reggel óta szitált a hó és méla bú ült a lelkemen -, de nem jutottam vonalhoz, és így enyhe irigységgel hallgattam azokat a szerencséseket, akiknek sikerült kapcsolatba kerülni Bolgár Györggyel, a műsor mindentudó, rokonszenves vezetőjével. Igaz, a feladott lecke aznap nem is nagyon érdekelt, az MDF-ben kialakult válságról kellett elmét futtatni, jobban szerettem volna, ha arról esik szó, hogy lehet-e önzetlen barátság férfi és nő között és viszont. Persze - hiszen ezért vagyunk intelligens emberek — mindenhez hozzá lehet szólni, és én is tudtam volna mondani valamit. A lényeg úgysem az, amit én mondok, hanem ahogy válaszol rá egy okos, türelmes, megértő férfi a vonal másik végén, akinek minden mondatából sugárzik, hogy komolyan veszi a hozzászólásokat, fontosnak tartja a haza és az emberiség szempontjából. A hozzászóló pedig azzal a felemelő érzéssel búcsúzik el a stúdiótól, hogy jelentős lépéssel vitte előre a haladás és az ország fejlődésének ügyét. A műsor vezetője meglepő gyorsasággal reagál a véleményekre, például ebben a műsorban is egy ízben azonnal helyeselt az elhangzott kényes megjegyzésre, miszerint minden diplomata egyúttal kém is. „Igen, ez így van ” - mondta, de utána rögtön - minden figyelmeztetés nélkül - kiigazította magát: „Illetve dehogy van így. Isten ments, hogy így legyen. ” És ezt is milyen kedvesen mondta! Látszott, hogy nagyon odafigyel. Azt hiszem, ez a tökéletes empátia, ez a megnyugtató meleg bariton hang az, amiért annyian szeretnének részt venni a műsorban. Az emberek többsége szomorú és magányos, a hitvesük fáradtan jön haza a munkából, a gyerek egyeseket kap az iskolában, s ha közeledik a melegfront, fájnak az ízületei. Rengeteg panasza van, de nincs, aki meghallgatná. Bolgár György az egyetlen, aki együtt érez vele, mégha némely szeszélyes kijelentéssel nem is ért egészen egyet. Például azzal, hogy Boross Péter jobboldali, Szabó Iván viszont liberális. Szabó beviszi az országot Európába, Lezsák meg kiviszi. Lezsák nyitni akar a Torgyán felé, de Für Lajos hű maradt Antall József eszméihez. Antall József nagyon okos ember volt, őket nagyon kell tisztelni. Boross Péter is sokat tett, hogy itt tartunk a demokráciában. Kür Lajos keblében magyar szív dobog. Szabó Iván pedig igazi úriember, őtet is nagyon kell tisztelni. Bolgár György tárgyilagosan igazította el, egészítette ki a sokszor szélsőséges hozzászólásokat. Talán csak akkor - de lehet, hogy én figyeltem meg rosszul - bizonytalanodott el, amikor a Lezsákról volt szó, hogy mennyi esélye van a Lezsáknak, és hogy egyáltalán van-e esélye. Ha én vezetem a műsort, biztos, hogy igen határozottan válaszoltam volna, amit persze Bolgár György nem engedhet meg magának, mert hát ő egy finom, tapintatos ember, őtet is nagyon kell tisztelni. Igaz, hogy a válaszomban én is csak egy tanmesét mondtam volna el. A boldogult antivilágban, a Magyar utcai rosszhírű házak egyik kapualjában tanyázott egy sánta és púpos kéjnő. Valaki egyszer megkérdezte tőle, hogyan tud boldogulni ebben az óriási konkurenciában? Mert hát úgy gondolta, hogy ezzel a külsővel nem lehetnek esélyei. Mire a hölgy így válaszolt: „Nézze uram, ebben az utcában esténként nyolcvan lányra jut háromszáz kuncsaft. De ha közöttük csak negyven perverz van, az mind hozzám jön. ” A nyolcvanas évek eleje óta működik Québecben A HELY, a LE LIEU, amely a kísérleti, avantgarde, alternatív, kortárs művészet talán legtartósabb és leggazdagabb formákban dolgozó fóruma lett az elmúlt hosszú évek során. Tevékenységük leglényege éppen az intézményes alternatívitás: az elpiacosodott, bürokratikus és csoportérdekek mentén felosztott, adminisztrative szűk látókörűen szabályozott és szellemileg korlátozott intézményes kultúrán kívül, annak határáig visszamerészkedve próbálnak nemcsak HELYET, de TERET is teremteni a kialkudott, kiméricskélt, tekintélyelvű, személyes és anyagi érdekek motiválta művészeti életbe beilleszkedni nem kívánó kreativitás, illetve az azt képviselő művészek, gondolatok, folyamatok számára. Kitartó, áldozatos (némelyiküknek talán életét is felszippantó) munkájuk az intézményesült gonosz számára talán nem kifejezetten örvendetes módon - meglehetős eredményeket produkált. Irányadó alakjaik, elsősorban is Richard Martel, Alain-Martin Richard, Guy Lious Durand, Pierre Monat, Mona Desgagné, Pierre-André Arcand, Jean- Yves Fréchettes és természetesen még sok más társuk tevékenysége nyomán a Le Lieu nemcsak helyt ad vagy előmozdít, de szervez és lebonyolít kiállításokat, helyi, regionális, országos és nemzetközi fesztiválokat, művészeti akciókat, emellett nyomtatott és hangkiadványokat publikál. Utóbbiak között említsük meg például a Manoeuvres című nemzetközi projekt nyomán publikált katalógust, a Performance au in Canada 1970-1990 című monográfiát (Alain-Martin Richard és Clive Robertson kiemelkedő munkája), a Polyphonix fesztivál és az Oralités konferencia alkalmából kiadott Oralités című tanulmány- és műkatalógust - de legfőképpen az INTER című, nemcsak rangos, hanem egyedülállóan szép és színvonalas művészeti folyóiratot, amely a legjelentősebbek között tartandó számon a világban. Az Inter a nemzetközi művészeti élet számos régióját derítette és tárta fel mind műfaji, mind földrajzi értelemben, így 1991-ben egy magyar számot is publikált, amely a hazai avantgarde és alternatív kultúráról adott meglehetősen tágas körképet. A hangkiadványok között emlékezetes az Inter ’87 kazetta, amely a világ hangművészetének szentelt tág teret, az Immedia Concerto vagy a Neoson (g) Cabaret című kazetták, amelyek egy-egy fesztivál hangeseményeit tették közzé. Nos, ez utóbbiak száma és minősége gazdagodott egy új kiadvánnyal, melynek címe magyarul: A művészet 1.000.033-ik születésnapja (eredetiben 1 000 033e Anniversaire de l’Art - Art’s Birthday). A cédé egészének szellemét a nemrég elhunyt, irányadó művész, Robert Fillion határozza meg, aki a network, a hálózat elméletét és gyakorlatát dolgozta ki a művészet terén. Ez utóbbi lényege éppen az alternatívitás és a minőségi, nempiaci szemlélet. A művészet nem eladásokban, mennyiségekben, anyagi értékekben létezik, hanem KAPCSOLATOKBAN, szellemiekben és emberiekben. A művészek műveik, gondolataik, konceptusaik cseréjével tartják ébren a művészet szellemét és gyakorlatát. Nem egy adott helyen vannak számszerűen sokan, hanem az egész világon. Vonzáskörükbe lépnek újabb és újabb művészek, művészetpártolók, szimpatizánsok, önzetlen szellemre és érdekmentes kommunikációra vágyó emberek. Ők alkotják a HÁLÓZATOT. Robert Fillion január 17-ét a művészet születésnapjává kívánta nyilvánítani, s bár nem egy Filliou-vers vagy -szöveg szólal meg felvételről a cédén, a lemezen hallható számos - időben 1 percre, illetve fél percre korlátozott - zenei és hangomázs neki és az időtlen művészet születésnapjának szól. A teljesség igénye nélkül említhetők Pierre- André Arcand, Richard Martel, Hank Bull, Nathalie Derome, Alain Gibertie vagy a magyar születésű Monty Cantsin irányította Puppet Government munkái, ugyanígy Yves Sheriff, Guy és Denis Belley, Michel Binet, Christof Migone, Jean- Claude Saint-Hilaire, Benoit Fateaux, Steve Montambault vagy Jocelyn Robert művei. Figyelemkeltő technikai nóvuma a cédének, hogy teljes időtartama 1 óra és 38 másodperc. Szerkezeti érdekessége pedig az a nem mellékes tény, hogy a lemezt záró Fillion-szöveg előtt utolsónak egy 9 perc 99 másodperces (!) hangkivonat szólal meg a művészet - figyelem! - 1.000.032-ik, vagyis egy évvel korábbi születésnapja alkalmából tartott szeánszból, amelyet figyelemfelhívó módon nem jelentéktelenebb személyiségeknek szenteltek akkor, mint John Cage, Brian Eno és Andy Warhol. Cage, Eno, Warhol, Fillion - nem rossz, és nem egyszerű névsor. De hát választásainkban mutatkozik meg a szellemünk és az erkölcsünk. A két dolog a világon, ami megfizethetetlen. A művészet születésnapja ÉLET ÉS BIRODALOM 16 BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: Mozifilm Filmzsemle Ülünk független (leginkább tisztes jövedelemtől) filmes barátaimmal a menzán (a tömegétkeztetés elháríthatatlan nosztalgiája) s köztük Bolloók Csabával, kinek filmje szintén szerepel a Szemlén. Lelkesen tömi magába a lencsefőzelék kinézetű innovációs tápanyagot. Bízik a jövőben, most lesz az áttörés. Fölrobbantják a fiatalok ezt a mauzóleumot, amit magyar filmnek hívnak. A körülöttem ülök sziszegnek. Csak nehogy a sok törmelék maga alá temesse azokat, akik miatt a bontás történik. Csaba hinni akar mindenáron, sorolja az érveit: fiatal szemleigazgató (Horváth György), fiatal zsűri (Szederkényi Juli), becsületes kritikus (Bikácsy Gergely), menstreamen kívüli filmesek (Ács Miklós, Közgáz Vizuális Brigád, Fekete Ibolya). Sokáig csendben lapátolom levesem. Hát az biztos, hogy tavaly a zsűri elnöke olyan ember volt, aki már semmit nem látott a mozi sötétjében a szemén ülő szürkehályogtól. Tavaly még Kézdi-Kovács Zsolték naftalinba mártott csapata zabálta föl a lazacos szendvicset a hivatalos megnyitón. Tavaly még Mészáros Márta magzatát kellett végigszenvedni (bocs, Márta most is, de talán cseperedett valamit az a magzat). Tavaly még András Ferenc bukott meg szakmai értelemben, de akkorát, hogy csodálom bátorságát, nem változtatott nevet. Tavaly a mélypont ünnepén elkezdett bizakodni az ember, mert végre lecsúsztunk a vizuális árok legmélyére. Sajnos, paranoiás vagyok. Nem túl eredeti megfigyelésem szerint azok, akik azt hiszik, hogy az árok vizenyős alján állnak, nem veszik észre a följebb állókból kihulló salakanyagot, mely lassú dermedésével hazudja nekik az elrugaszkodás lehetőségét. E szemle mindenképp az úgynevezett „low budgetesek” előretörését hozza. Tudok olyan produkcióról, nem is egyről, ahol a filmes a saját anyagi erejét fektette be a produkcióba. Természetesen meg is látszik; videó, kézből, natúrhanggal, baráti érzelmekből színészkezdőkkel. Leszámítva a szegénység cifra nyomorúságát kompenzáló fantáziadússágot, azért ezek a mozik soha nem vehetik fel a versenyt az olyan típusú művekkel, ahol krán sínen fut a kamera, panther emeli a magasba, s ahol lámpák erdeje világítja meg a sztár arcát. Az egészen más kérdés, hogy a költségvetésből gyártott, nagy stúdiókban, átmosott pénzekből legyártott filmek közel sem hoznak annyi szellemi izgalmat, mint ezek a partizánfilmek. Vagyis ugyanaz történik a filmvonalon, ami a magyar társadalomban: totálisan elszegényedett állampolgárok zseniális túlélési technikákkal próbálják értelmesen földolgozni a holnapot, míg velük szemben - leginkább bűncselekmény szagú üzleti trükkökkel - már birtokban vannak törvényen kívüli kevesek. Emiatt röhögnek a markukba, s hihetetlen demagógiával adnak interjúkat. A Huszonhetedik Magyar Filmszemle akkor lenne egy új élet kezdete, ha lenne független magyar filmkritikaírás, ha lennének olyan kuratóriumok, amelyek politikai befolyásoltság nélkül döntenek, nem beszélve a baráti lekötelezettségekből származó viszontszívességekről, - ha a nagy stúdiók élén erkölcsileg feddhetetlen vezetők állnának, - ha létezne filmtörvény, amely támogatná a hazai filmgyártást, - ha a közszolgálati televízió nem érezné magát államnak az állam keblén belül, - ha lenne szakmai bukás, miután évekig nem csinálhatna filmet az, ki minden évben jelentkezik tehetségtelenségének bizonyítékával, - ha lenne a művészfilmeknek előzsűrijük, (bár félő, hogy ez veszélybe sodorná a szemle megrendezését), - ha a zsűriben lenne külföldi illetőségű filmes-kritikus (nehezebb vele megértetni a fontos szempontokat) . Tudnék még mondani közel ötven szempontot, ami változtathatna hazai filmes állapotainkon, de kinek lenne ez jó? A nézőnek? Hisz az már rég nincs a mozikban. Halbauer Ede: Xerox 1996. FEBRUÁR 9.