Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-23 / 34. szám - Timár György: Költői Big Bangek (9. oldal) - dr. Tállai Katalin: rajza • kép (9. oldal) - Zalán Tibor: Ki(nem)adósdi (9. oldal)
TÍMÁR GYÖRGY: Költői Big Bangek Éppen ötven éve annak, hogy tizenhét éves kamaszfejjel irodalmi kört alapítottam harmadmagammal. Mivel mindhárom alapító atya (de inkább fiú) neve, tehát az enyémen kívül a később külföldön operaénekessé váló Tóth Miklósé, valamint Törő Ferencé, a párizsi Albin Michel kiadó majdani (ma már sajnos halott) lektoráé „T” betűvel kezdődött, a körnek a nem kevéssé önhitt T-Intelligencia Klub nevet adtuk, mely név hamarosan Tintává rövidült. Illusztris tagjaink voltak: Nádor György, a filozófus; Z. Gács György, a festő; Dévényi Róbert, a későbbi dramaturg; Ungvári Tamás és még számosan, akik idővel kikoptak emlékezetemből. Összejöveteleinket hétfőnként tartottuk, hol valamelyikünk szüleinek lakásán, hol kávéházban. Szerdánkint aztán az azóta már szintén megboldogult Centrál kávéházban (a későbbi Eötvös Klub, a mai játékautomata-őrjöngde helyiségében) sündörködtünk oda a „nagyok” asztalához. Ekkor ugyanis még nem létezett az írószövetség, s a fővárosi irodalmi élet jórészt ezeken a kávéházi szerdákon zajlott. A terem közepét egy hosszú-hosszú biliárdasztal foglalta el, körülötte pedig külön-külön asztaltársaságokba szerveződtek a különféle folyóiratok köré csoportosuló írók és e lapok szerkesztői. (Meg kell jegyeznem, hogy ezek között az asztaltársaságok között sokszorosan nagyobb volt az átjárás, mint a mai irodalom klánjai között.) Mi ifjoncok még csak az előtérben, a „sekélyesben” ücsörögtünk, de időről időre szívesen csapódtak közénk idősebb, tehetségkutató szenvedélyű írók-költők, akiktől sok megszívlelendő tanácsot kaptunk, hogy legyen, amit nem fogadunk meg. Nos, itt, a Centrál „sekélyesében”, találkoztam először Juhász Ferenccel, aki akkoriban települt Biáról a fővárosba. Mondanom sem kell, hogy a csöndes, kissé megszeppentnek látszó fiút azon nyomban meghívtam a következő heti Tintába. Ahová aztán egy vers kéziratával állított be. Félénken, szemérmesen csúsztatta a kezembe már az előszobában. A gépirat tetején, közepén a cím: Vers. A lap közepén egyetlen szó: Félek. Jobbra lent: Juhász Ferenc. Akkor még derültem ezen. S nem is egyedül. A többi „tintás” sem látszott méltányolni a merész újítást. A következő Centrál-szerdán pedig Reményi Béla, idősebb költőbarátunk, miután meghallotta beszámolómat a meghökkentő költeményről, így szólt: „Üzenem a Juhásznak: középen fent »Kritika«, lapközépen »Joggal«, jobbra lent »Reményi Béla«”. Mondom, akkor csak nevettünk a dolgon. (El is ment hamar Feri kedve a Tintától.) Sok idő beletelt, míg megértettem, hogy a fővárosi nyüzsgésbe hirtelen szakadt vidéki fiúban micsoda mérhetetlen szorongás élhetett, ha e szorongásának ezzel a hetyke kihívásszámba menő őszinte, tovább már nem csupaszítható kifejezéssel adott hangot, magát a szorongást ezzel is oldandó. (Később Soós Imrének, a színész-zseninek a példáján is megtanulhattam, mekkora súlyt rakhat kölyökvállakra az ilyesfajta hirtelen közegváltozás.) Ez a történetecske nem azért kívánkozott a tollamra, mert anekdotázhatnékem támadt, hanem mert egy érdekes jelenségre kívánok rámutatni. Juhász költészete (már amit én láttam belőle) innen indult, ebből az egyetlen szóból, ,félek”. Hét évvel később, több — ma már az irodalomtörténet részének számító — verseskötet után, A tékozló országgal kezdődik az áradás korszaka, sok költői telitalálattal és számos fölösleges, önismétlő versszakkal. Ez az áradás később — fokról fokra — már minden partot elönt, a formából korláttalanság lesz, a jobb agyfélteke ihletésében fogant képzavarokat a bal félteke nem szűri ki. Nagy László ezt az „irányelbillenést” (föllazulást) egy személyes beszélgetésünk során valamiféle biológiai könyvnek Juhászra gyakorolt hatásával magyarázta; mások azonban a meszkalin-kísérletekben vélték azokot fölfedezni, melyekben azidőtt néhány jónevű író és kritikus is önkéntesen részt vett, köztük a szerfölött sérülékeny („Félek!”) Juhász is. Anélkül, hogy az okot firtatnám, csupán észrevételezem, hogy az egyszavas verstől a gátszakadásig vezető út a Big Bangre, a kozmosz Nagy Bummjára emlékeztet. Ahogy a világegyetem tágul, úgy tágult-tágul a Juhász-líra is, mely egyidejűleg törekedett-törekszik extenzív és intenzív teljességre. (Ami nem megy.) De a Juhász-féle példa csak a számos példa egyike. Vajon nem hasonló folyamaton ment-e át Tandori Dezső költészete a Töredék Hamletnek kőbe véshetően tömör sorai óta, hogy aztán mára a nihilérzés kényszeresen önismétlő kontrolltalansága legyen úrrá rajta és tágítsa egyre parttalanabbá? (Tévedés ne essék: nálam a nihilérzet nem jelent semmiféle üldözendő vagy akár csak megrovandó dolgot; a parttalanság, a forma szétesése az, ami összevonatja a szemöldököm.) Vagy itt van, teszem azt, Oravecz Imre, aki 1972-ben szintén, akárcsak Juhász, a lehető legsűrítettebb versekkel indult (Héj), hogy aztán szintén szétterjedezzék, mint a mindenség atomjai. Mostanában, a már évek óta közölt Szajla-ciklusban, melynek darabjait költőjük egy megírandó regény vázlatainak nevezi, már csak hébe-korba érzem a korábbi formai fegyelmet: a közreadott részek — kevés kivétellel — regénynek versek, versnek prózák, s még csak nem is olyan prózaversek, mint az 1972 szeptember címet viselő, 1979-es keltezésű kötet darabjai, hanem köztes állapotú szövegek, valóban vázlatok, de valódi verssé jóval kevesebb áll össze bennük, mint a korai Oravecz-kötetekben. (Szerintem legalábbis.) Félig-meddig példatáramba kívánkozik még Kálnoky László. Hasonlítsuk össze a Lázas csillagon klasszikusan fegyelmezett formáit a Homálynoky-korszak egyébként kiváló verseivel: ez utóbbiak arról tanúskodnak, hogy valamely lelki dugó, mely a szavak révén kifejezhető indulatoknak korábban útját állta, hirtelen kiröpült a helyéről, egycsapásra utat nyitva az addig eltömeszelt élményáradatnak. Mármost nem akarok én itt semmiféle nagyképű elmélettel előrukkolni e különös jelenséggel kapcsolatban, mindössze regisztrálom. Abszolutizálni sem akarom, hiszen a Pilinszky nevével fémjelezhető lírai tömörítésnek is megvannak nálunk a továbbélő hagyományai (Baka, Bertók, Lakatos, Székely Magda, Várady Szabolcs, mások). Még az is lehet, mi több, valószínű, hogy amíg az elősoroltak egyikénél-másikánál pusztán személyes indíték vezetett „világegyetemének” tágulásához, addig ennél vagy annál a társadalom változása volt a rugó. Egy kalap alá nem veszem hát a négy említett költőt, de a „phainomenont” fölmutatni kötelességemnek éreztem. Egyébként nem tagadom, hogy a feszes formák híve vagyok. Ez nem terjedelem kérdése: a feszes forma kategóriájába nálam Walt Whitman és T. S. Eliot is belefér. És nem is kodifikált versformák kérdése: belefér a feszesség fogalmába — például — Petri is. Mert miközben látszatra „írja vers, ahogy jön”, mint a zöldséges Schwarcz bácsi, azonközben valójában olyan feszes, mint egy vigyázzban álló őr a vártán. (Aminthogy az is.) Egyszóval jöjjön valaki nálam okosabb, egy esztéta Poirot, hogy megfejtse párhuzamos lírikusi Big Bangjeink rejtélyét. LJ S'-JA, Yt i V" V·' . -°>)> V >AX'· .-V - :|Tf|íj Dr. Tállai Katalin rajza Hol volt, hol nem, volt egyszer egy író. Mondjuk, ne én legyek ő, bár nagyon hasonlít az a bizonyos író énrám. S volt neki egy kézirata. A kézirat se az enyém legyen, bár annyi bizonyos, sorsa nagyon emlékeztet az egyik boldogtalan kéziratoméra. Hogy se az ne legyek én, hogy se ez ne legyen az — talán valami elegáns távolságtartást fog eredményezni, bár ebben nem vagyok teljesen bizonyos. Történt, hogy író hosszú napokat és éveket töltött és költött az akkor még megfizethető szigligeti Alkotóház tizenhetes szobájában, s szerelmetes ottlétében megírt egy húsz meséből álló mesekönyvet, melynek a Királylányok könyve címet adta. S midőn megtért onnan, ahol addig alkotóilag volt, hóna alá vette az átgépelt kéziratot, s elballagott vele a Móra Könyvkiadó szerkesztőjéhez, ki is egy másik könyvét gondozta volt előtte, adná-e ki, ha volna olyan jó. Szerkesztő elolvasta, tetszésének adott hangokat, s mindenféle jelekkel összefirkálta a gondosan gépelgetett lapok margóját. S mondta szomorkásan végül, bár bizony, hogy ezzel meg is lennénk, de kiadásra legfeljebb — értsd ezen, legelőbb — négy év múlva tessék számítani. Na, ballag haza a szerző, s mennél inkább ballag, annál jobban megy el a kedve az irodalomtól, beleértve a maga irodalmát is, de az is lehet, főképpen azt érti bele. Ilyenkor jól jön egy barát, hiszen a barát arra van, hogy jöjjön, ha jönnie kell, s jön is, hogy felhívja élhetetlen cimborája figyelmét arra, van ám már magánkiadó e rút keleti térségben, dehogy is kell újabb négy évet várni, felszállni kell csak az új időknek új hajóira, kézirat leadni oda, pénz felragadni onnan, könyv fél éven belül ZALÁN TIBOR, a boltokban meg dedikával. Érezd a modern kor szelletét, ba ’meg! No, indul szerző, megvetemedett lelkén keresztül érezni véli az új kor új szelletét, keze a zsebében, csak úgy foghegyről fütyörészgetve, ahogyan a magabiztos írókat fütyörészgetni látta a nyugati filmekben, úgy megy egészen. Magánkiadóhoz, könyvet kiadni megy ő. Ül kiadó a nagy íróasztal mögött a világ fölött, ronda panelház hatodik emeleti bérelt lakásában, a tapéta élénk rózsái mintegy rokokó lugassal keretezik pufókás képét és magas homlokzatát. Fel sem pillant, szensz, na, mi van, ja a mesekézirat, tedd le, karácsonyra meg van jelentetve, majd ugorj be megnézni az illusztrációkat, na szeasz, ne haragudj, mi nem úgy vagyaunk, mint az állami kiadók, tudod, csak hárman vagyunk, kell dolgozni folyton a szeasz, még egy kávé se, na... Szerző érzi, elérkezett már ama kapitalista kánaán, szédeleg kifelé a délelőtti napsütésben, mit nekem ti zordon állami kiadók, mit nekem, ti setét állami cenzorok, pá, négyéves várakozások! És eljő a karácsony, de nem jő el vele a könyv. Szerző telefonál, kiadó szomorkásan hivatkozik az állam bitang beavatkozásaira a magánkönyviparba, s rögvest biztosítja emezt, csalódottan hüppögő szerzőt, húsvétkor boltokban a Királylányok könyve. Húsvét elközelgvén, szerző homlokát befonják a gond s gyanú beteg rózsái, telefonál, hát már kicsi előleget legalább, hogy jönnek az ünnepek, bizony, nem kaphatna-e. Kiadó kis türelmet kér, néhány nap elteltével közli, pénzt nem ad, viszont rögvest visszaadja a könyvet, ha szerző izélgeti itten az előleggel. Szerző izélgeti, már csak azért is izélgeti, naná, hogy, kiadó dafke szerződést bontván, nyomdához előfirkált kéziratot szépen, bár nem minden udvariassági formulát előinvencionálva, visszajuttatja.Ilyenkor jön jól, sőt, még jobban az olyan barát, aki mindeközben magánkiadót hozott létre. A kiadó (jó) barát. Jön is, mondja is biztatólag, add csak ide, karácsonyra olyan könyv lesz ebből, mint a pinty! Odaadja, naná, hogy odaadja ilyen szép kérlelésre szerző. S hazasétafikál, de már csak egyik keze a zsebében, óvatoskn megint, másik keze (ó, azok a finom, ökölbe szoruló írókezek!) tanácstalanul lengedez a combja mellett. Ám mikor a levonatokat és a csodálatos illusztrációkat végiglapozgatja, visszatér a kedve, bizalma és önbizalma, hátradől, és egyfolytában a karácsonyt várja. És eljő a karácsony, de megint nem jő el vele a könyv. A kiadóbarát vakarja hajban fogyatkozó fejét, tudod, azok a kurva terjesztők, de bennem megbízhatsz... csak el ne vidd, csak el ne vidd máshova... húsvétra ebből olyan könyv lesz, barátom! De olyan... Mint a pitypang, pattog szerző fejében mondat befejező része. Vacogva fütyörészget, el is megy haza, hogy hátradőlve a húsvétra várjon. És eljő a húsvét, el a karácsony, s megint a húsvét. Csak a könyvet felejtik el hozni magukkal. Barát nyugtat és ígér, ígér és nyugtat, csak el ne vidd, csak el ne vidd máshova. Szerző nem viszi el sehova, annál is inkább, mert az idő rendesen telik közben, vár, valamint még vár, így jutunk el a ‘95-ös év októberéig. Szerző hirtelen ötlettől vezéreltetve ekkor, szürke délután van pedig, tekintő jellel, telefont ragad, s restelkedve érdeklődik kiadóbarátnál, lesz-e a könyvből valami. Nem azért, mintha türelmetlen lenne, de hát, ugye, az évek jöttek-mentek immár számolatlanul, s bágyadtan utal arra, hogy ha annak idején, akkor annak a fránya állami Mórának eladta volna, akkor már rég el is felejtené, hogy neki valaha megjelent egy királylányos mesekönyve is. Fáradt csend a vonal túlsó felén, majd rekedt és zavart hangon a következő, az előzmények ismeretében nehezen deszifrírozható üzenet érkezik: kérlek, adj nekem még három hetet. S akkor megmondom, a kiadó igényt tart-e a kéziratodra. Én hívlak. Szerző, mint aki rosszul hall, a füléhez, fejéhez kap, s elhanyatlik. Vár, várja a három hét elteltét. És eltelik három hét, három hónap, de a kiadóbarát hangja nem csendül fel rekedt harangként a telefonjában. Ő meg többé nem, mert hogy szégyelli, mert hogy ő szégyelli. S már tudja, az évek majd jönnek, majd mennek, ez a kézirata elmarad a világ emlékezetéből nyomtalan, s annál is könnyebb lesz neki elmaradnia, mert belé se kerül. Mert szerző nem tud igazán modernül és pozitíven gondolkodni, írták is róla egyszer válaszul, régebben, amikor épp az új kurzus és kultúra új haszonhúzóiról értekezett valahol, hogy reakciós elem, aki a Kádár-rendszer korrupt és paternalista politikai és irodalmi intézményrendszerét siratja vissza. Akkor igen szégyellte magát, mert tudta, hogy ő nem sír vissza semmit, csak nagyon utálja, ha a régi alacsonyságokat új köntösben megsüvegelni kényszerítik. Így hát nem mondja azt most sem, hogy bár éveket kellett a könyvekre várni régen, de kiadták őket végül, s nem feltétlenül hitegetős formában, és nem mondja azt sem, hogy jobb volt az akkori szerkesztőkkel hadakozni, mint barátból idegenné ügyeseden és nagyvállalkozóvá ridegetlen alakok kegyére várni — hiába. Mi a tanulság? Nincs tanulság. Talán csak a régi igazságra döbben rá megint élhetetlen szerzőnk: szarból nem lehet várakat építeni, még akkor sem, ha a homokozót demokráciának hívják. Ki(nem)adósdi 1996. AUGUSZTUS 23. ÉLET ÉS# IRODALOM