Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-23 / 34. szám - Timár György: Költői Big Bangek (9. oldal) - dr. Tállai Katalin: rajza • kép (9. oldal) - Zalán Tibor: Ki(nem)adósdi (9. oldal)

TÍMÁR GYÖRGY: Költői Big Bangek Éppen ötven éve annak, hogy ti­zenhét éves kamaszfejjel irodalmi kört alapítottam harmadmagam­­mal. Mivel mindhárom alapító atya (de inkább fiú) neve, tehát az enyé­men kívül a később külföldön ope­raénekessé váló Tóth Miklósé, vala­mint Törő Ferencé, a párizsi Albin Michel kiadó majdani (ma már saj­nos halott) lektoráé „T” betűvel kezdődött, a körnek a nem kevéssé önhitt T-Intelligencia Klub nevet adtuk, mely név hamarosan Tintává rövidült. Illusztris tagjaink voltak: Nádor György, a filozófus; Z. Gács György, a festő; Dévényi Róbert, a későbbi dramaturg; Ungvári Tamás és még számosan, akik idővel kikoptak em­lékezetemből. Összejöveteleinket hétfőnként tartottuk, hol valamelyi­künk szüleinek lakásán, hol kávé­házban. Szerdánkint aztán az azóta már szintén megboldogult Centrál kávéházban (a későbbi Eötvös Klub, a mai játékautomata-őrjöngde helyi­ségében) sündörködtünk oda a „na­gyok” asztalához. Ekkor ugyanis még nem létezett az írószövetség, s a fővárosi irodalmi élet jórészt eze­ken a kávéházi szerdákon zajlott. A terem közepét egy hosszú-hosszú bi­liárdasztal foglalta el, körülötte pe­dig külön-külön asztaltársaságokba szerveződtek a különféle folyóiratok köré csoportosuló írók és e lapok szerkesztői. (Meg kell jegyeznem, hogy ezek között az asztaltársaságok között sokszorosan nagyobb volt az átjárás, mint a mai irodalom klánjai között.) Mi ifjoncok még csak az előtér­ben, a „sekélyesben” ücsörögtünk, de időről időre szívesen csapódtak közénk idősebb, tehetségkutató szenvedélyű írók-költők, akiktől sok megszívlelendő tanácsot kaptunk, hogy legyen, amit nem fogadunk meg. Nos, itt, a Centrál „sekélyesében”, találkoztam először Juhász Ferenccel, aki akkoriban települt Biáról a fővá­rosba. Mondanom sem kell, hogy a csöndes, kissé megszeppen­tnek lát­szó fiút azon nyomban meghívtam a következő heti Tintába. Ahová aztán egy vers kéziratával állított be. Félén­ken, szemérmesen csúsztatta a ke­zembe már az előszobában. A gépirat tetején, közepén a cím: Vers. A lap közepén egyetlen szó: Félek. Jobbra lent: Juhász Ferenc. Akkor még derültem ezen. S nem is egyedül. A többi „tintás” sem lát­szott méltányolni a merész újítást. A következő Centrál-szerdán pedig Re­ményi Béla, idősebb költőbarátunk, miután meghallotta beszámolómat a meghökkentő költeményről, így szólt: „Üzenem a Juhásznak: közé­pen fent »Kritika«, lapközépen »Jog­gal«, jobbra lent »Reményi Béla«”. Mondom, akkor csak nevettünk a dolgon. (El is ment hamar Feri ked­ve a Tintától.) Sok idő beletelt, míg megértettem, hogy a fővárosi nyüzs­gésbe hirtelen szakadt vidéki fiúban micsoda mérhetetlen szorongás él­hetett, ha e szorongásának ezzel a hetyke kihívásszámba menő őszinte, tovább már nem csupaszítható kife­jezéssel adott hangot, magát a szo­rongást ezzel is oldandó. (Később Soós Imrének, a színész-zseninek a példáján is megtanulhattam, mekko­ra súlyt rakhat kölyökvállakra az ilyesfajta hirtelen közegváltozás.) Ez a történetecske nem azért kí­vánkozott a tollamra, mert anekdo­­tázhatnékem támadt, hanem mert egy érdekes jelenségre kívánok rá­mutatni. Juhász költészete (már amit én láttam belőle) innen indult, ebből az egyetlen szóból, ,félek”. Hét év­vel később, több — ma már az iro­dalomtörténet részének számító — verseskötet után, A tékozló ország­gal kezdődik az áradás korszaka, sok költői telitalálattal és számos fölösle­ges, önismétlő versszakkal. Ez az ára­dás később — fokról fokra — már minden partot elönt, a formából korláttalanság lesz, a jobb agyfélte­ke ihletésében fogant képzavarokat a bal félteke nem szűri ki. Nagy László ezt az „irányelbillenést” (föl­lazulást) egy személyes beszélgeté­sünk során valamiféle biológiai könyvnek Juhászra gyakorolt hatásá­val magyarázta; mások azonban a meszkalin-kísérletekben vélték az­okot fölfedezni, melyekben azidőtt néhány jónevű író és kritikus is ön­kéntesen részt vett, köztük a szerfö­lött sérülékeny („Félek!”) Juhász is. Anélkül, hogy az okot firtatnám, csupán észrevételezem, hogy az egy­szavas verstől a gátszakadásig vezető út a Big Bangre, a kozmosz Nagy Bummjára emlékeztet. Ahogy a vi­lágegyetem tágul, úgy tágult-tágul a Juhász-líra is, mely egyidejűleg töre­­kedett-törekszik extenzív és intenzív teljességre. (Ami nem megy.) De a Juhász-féle példa csak a szá­mos példa egyike. Vajon nem hasonló folyamaton ment-e át Tandori Dezső költésze­te a Töredék Hamletnek kőbe vés­­hetően tömör sorai óta, hogy aztán mára a nihilérzés kényszeresen ön­ismétlő kontrolltalansága legyen úrrá rajta és tágítsa egyre parttala­nabbá? (Tévedés ne essék: nálam a nihilérzet nem jelent semmiféle üldözendő vagy akár csak megro­vandó dolgot; a parttalanság, a for­ma szétesése az, ami összevonatja a szemöldököm.) Vagy itt van, teszem azt, Oravecz Imre, aki 1972-ben szintén, akár­csak Juhász, a lehető legsűrítettebb versekkel indult (Héj), hogy aztán szintén szétterjedezzék, mint a min­­denség atomjai. Mostanában, a már évek óta közölt Szajla-ciklusban, melynek darabjait költőjük egy megírandó regény vázlatainak neve­zi, már csak hébe-korba érzem a ko­rábbi formai fegyelmet: a közrea­dott részek — kevés kivétellel — re­génynek versek, versnek prózák, s még csak nem is olyan prózaversek, mint az 1972 szeptember címet vise­lő, 1979-es keltezésű kötet darabjai, hanem köztes állapotú szövegek, va­lóban vázlatok, de valódi verssé jó­val kevesebb áll össze bennük, mint a korai Oravecz-kötetekben. (Sze­rintem legalábbis.) Félig-meddig példatáramba kíván­kozik még Kálnoky László. Hasonlít­suk össze a Lázas csillagon klassziku­san fegyelmezett formáit a Homály­­noky-korszak egyébként kiváló ver­seivel: ez utóbbiak arról tanúskod­nak, hogy valamely lelki dugó, mely a szavak révén kifejezhető indula­toknak korábban útját állta, hirte­len kiröpült a helyéről, egycsapásra utat nyitva az addig eltömeszelt él­ményáradatnak. Mármost nem akarok én itt sem­miféle nagyképű elmélettel előruk­kolni e különös jelenséggel kapcso­latban, mindössze regisztrálom. Abszolutizálni sem akarom, hiszen a Pilinszky nevével fémjelezhető lí­rai tömörítésnek is megvannak ná­lunk a továbbélő hagyományai (Ba­ka, Bertók, Lakatos, Székely Mag­da, Várady Szabolcs, mások). Még az is lehet, mi több, valószínű, hogy amíg az elősoroltak egyikénél-mási­­kánál pusztán személyes indíték ve­zetett „világegyetemének” tágulásá­hoz, addig ennél vagy annál a tár­sadalom változása volt a rugó. Egy kalap alá nem veszem hát a négy említett költőt, de a „phainome­­nont” fölmutatni kötelességemnek éreztem. Egyébként nem tagadom, hogy a feszes formák híve vagyok. Ez nem terjedelem kérdése: a feszes forma kategóriájába nálam Walt Whitman és T. S. Eliot is belefér. És nem is kodifikált versformák kérdése: bele­fér a feszesség fogalmába — például — Petri is. Mert miközben látszatra „írja vers, ahogy jön”, mint a zöldsé­ges Schwarcz bácsi, azonközben va­lójában olyan feszes, mint egy vi­­gyázzban álló őr a vártán. (Amint­hogy az is.) Egyszóval jöjjön valaki nálam oko­sabb, egy esztéta Poirot, hogy meg­fejtse párhuzamos lírikusi Big Bang­­jeink rejtélyét. LJ S'-JA, Yt i V" V·' . -°>)> V >AX'· .-V - :|Tf|íj Dr. Tállai Katalin rajza Hol volt, hol nem, volt egyszer egy író. Mondjuk, ne én legyek ő, bár nagyon hasonlít az a bizonyos író énrám. S volt neki egy kézirata. A kézirat se az enyém legyen, bár annyi bizonyos, sorsa nagyon emlé­keztet az egyik boldogtalan kézirato­méra. Hogy se az ne legyek én, hogy se ez ne legyen az — talán valami elegáns távolságtartást fog eredmé­nyezni, bár ebben nem vagyok telje­sen bizonyos. Történt, hogy író hosszú napokat és éveket töltött és költött az akkor még megfizethető szigligeti Alkotó­ház tizenhetes szobájában, s szerel­­metes ottlétében megírt egy húsz meséből álló mesekönyvet, melynek a Királylányok könyve címet adta. S midőn megtért onnan, ahol addig alkotóilag volt, hóna alá vette az át­gépelt kéziratot, s elballagott vele a Móra Könyvkiadó szerkesztőjéhez, ki is egy másik könyvét gondozta volt előtte, adná-e ki, ha volna olyan jó. Szerkesztő elolvasta, tetszésének adott hangokat, s mindenféle jelek­kel összefirkálta a gondosan gépel­­getett lapok margóját. S mondta szo­morkásan végül, bár bizony, hogy ezzel meg is lennénk, de kiadásra legfeljebb — értsd ezen, legelőbb — négy év múlva tessék számítani. Na, ballag haza a szerző, s mennél inkább ballag, annál jobban megy el a kedve az irodalomtól, beleértve a maga irodalmát is, de az is lehet, fő­képpen azt érti bele. Ilyenkor jól jön egy barát, hiszen a barát arra van, hogy jöjjön, ha jönnie kell, s jön is, hogy felhívja élhetetlen cim­borája figyelmét arra, van ám már magánkiadó e rút keleti térségben, dehogy is kell újabb négy évet várni, felszállni kell csak az új időknek új hajóira, kézirat leadni oda, pénz fel­ragadni onnan, könyv fél éven belül ZALÁN TIBOR, a boltokban meg dedikával. Érezd a modern kor szelletét, ba ’meg! No, indul szerző, megvetemedett lelkén keresztül érezni véli az új kor új szelletét, keze a zsebében, csak úgy foghegyről fütyörészgetve, aho­gyan a magabiztos írókat fütyörész­­getni látta a nyugati filmekben, úgy megy egészen. Magánkiadóhoz, könyvet kiadni megy ő. Ül kiadó a nagy íróasztal mögött a világ fölött, ronda panelház hatodik emeleti bé­relt lakásában, a tapéta élénk rózsái mintegy rokokó lugassal keretezik pufókás képét és magas homlokza­tát. Fel sem pillant, szensz, na, mi van, ja a mesekézirat, tedd le, kará­csonyra meg van jelentetve, majd ugorj be megnézni az illusztráció­kat, na szeasz, ne haragudj, mi nem úgy vagyaunk, mint az állami kiadók, tudod, csak hárman vagyunk, kell dolgozni folyton a szeasz, még egy kávé se, na... Szerző érzi, elérkezett már ama kapitalista kánaán, szédeleg kifelé a délelőtti napsütésben, mit nekem ti zordon állami kiadók, mit nekem, ti setét állami cenzorok, pá, négyéves várakozások! És eljő a karácsony, de nem jő el vele a könyv. Szerző telefonál, kiadó szomorkásan hivatkozik az állam bi­tang beavatkozásaira a magánkönyv­iparba, s rögvest biztosítja emezt, csalódottan hüppögő szerzőt, hús­­vétkor boltokban a Királylányok könyve. Húsvét elközelgvén, szerző homlokát befonják a gond s gyanú beteg rózsái, telefonál, hát már kicsi előleget legalább, hogy jönnek az ünnepek, bizony, nem kaphatna-e. Kiadó kis türelmet kér, néhány nap elteltével közli, pénzt nem ad, vi­szont rögvest visszaadja a könyvet, ha szerző izélgeti itten az előleggel. Szerző izélgeti, már csak azért is izélgeti, naná, hogy, kiadó dafke szerződést bontván, nyomdához elő­firkált kéziratot szépen, bár nem minden udvariassági formulát előin­­vencionálva, visszajuttatja.­­Ilyenkor jön jól, sőt, még jobban az olyan ba­rát, aki mindeközben magánkiadót hozott létre. A kiadó (jó) barát. Jön is, mondja is biztatólag, add csak ide, karácsonyra olyan könyv lesz ebből, mint a pinty! Odaadja, naná, hogy odaadja ilyen szép kérlelésre szerző. S hazasétafikál, de már csak egyik keze a zsebében, óvatoskn me­gint, másik keze (ó, azok a finom, ökölbe szoruló írókezek!) tanácsta­lanul lengedez a combja mellett. Ám mikor a levonatokat és a csodá­latos illusztrációkat végiglapozgatja, visszatér a kedve, bizalma és önbi­zalma, hátradől, és egyfolytában a karácsonyt várja. És eljő a kará­csony, de megint nem jő el vele a könyv. A kiadóbarát vakarja hajban fogyatkozó fejét, tudod, azok a kur­va terjesztők, de bennem megbíz­hatsz... csak el ne vidd, csak el ne vidd máshova... húsvétra ebből olyan könyv lesz, barátom! De olyan... Mint a pitypang, pattog szerző fejében mondat befejező ré­sze. Vacogva fütyörészget, el is megy haza, hogy hátradőlve a húsvétra várjon. És eljő a húsvét, el a kará­csony, s megint a húsvét. Csak a könyvet felejtik el hozni magukkal. Barát nyugtat és ígér, ígér és nyug­tat, csak el ne vidd, csak el ne vidd máshova. Szerző nem viszi el seho­va, annál is inkább, mert az idő ren­desen telik közben, vár, valamint még vár, így jutunk el a ‘95-ös év ok­tóberéig. Szerző hirtelen ötlettől ve­zéreltetve ekkor, szürke délután van pedig, tek­­intő jellel, telefont ragad, s restelkedve érdeklődik kiadóbarát­nál, lesz-e a könyvből valami. Nem azért, mintha türelmetlen lenne, de hát, ugye, az évek jöttek-mentek im­már számolatlanul, s bágyadtan utal arra, hogy ha annak idején, akkor annak a fránya állami Mórának el­adta volna, akkor már rég el is felej­tené, hogy neki valaha megjelent egy királylányos mesekönyve is. Fá­radt csend a vonal túlsó felén, majd rekedt és zavart­ hangon a követke­ző, az előzmények ismeretében ne­hezen deszifrírozható üzenet érke­zik: kérlek, adj nekem még három hetet. S akkor megmondom, a ki­adó igényt tart-e a kéziratodra. Én hívlak. Szerző, mint aki rosszul hall, a fü­léhez, fejéhez kap, s elhanyatlik. Vár, várja a három hét elteltét. És eltelik három hét, három hónap, de a kiadóbarát hangja nem csendül fel rekedt harangként a telefonjá­ban. Ő meg többé nem, mert hogy szégyelli, mert hogy ő szégyelli. S már tudja, az évek majd jönnek, majd mennek, ez a kézirata elmarad a világ emlékezetéből nyomtalan, s annál is könnyebb lesz neki elma­radnia, mert belé se kerül. Mert szerző nem tud igazán modernül és pozitíven gondolkodni, írták is róla egyszer válaszul, ré­gebben, amikor épp az új kurzus és kultúra új haszonhúzóiról érte­kezett valahol, hogy reakciós elem, aki a Kádár-rendszer korrupt és paternalista politikai és irodalmi intézményrendszerét siratja vissza. Akkor igen szégyellte magát, mert tudta, hogy ő nem sír vissza sem­mit, csak nagyon utálja, ha a régi alacsonyságokat új köntösben meg­­süvegelni kényszerítik. Így hát nem mondja azt most sem, hogy bár éveket kellett a könyvekre várni ré­gen, de kiadták őket végül, s nem feltétlenül hitegetős formában, és nem mondja azt sem, hogy jobb volt az akkori szerkesztőkkel hada­kozni, mint barátból idegenné ügyeseden és nagyvállalkozóvá ri­degetlen alakok kegyére várni — hiába. Mi a tanulság? Nincs tanul­ság. Talán csak a régi igazságra döbben rá megint élhetetlen szer­zőnk: szarból nem lehet várakat építeni, még akkor sem, ha a ho­mokozót demokráciának hívják. Ki(nem)adósdi 1996. AUGUSZTUS 23. ÉLET ÉS­# IRODALOM

Next