Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-30 / 35. szám - Wirth Imre: • könyvkritika | Ex libris • Poszler György: Fényjelek (Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása) | Oltványi Ambrus: A szellem szenvedélye (Gondolat) | Szilágyi Márton: Kritikai berek (JAK-Balassi) | Nagy Imre: Bertók László (Pannónia Könyvek) | Tüskés Tibor: Kedves Professzor Úr (Pannónia Könyvek) (13. oldal)
EX LIBRIS WIRTH IMRE Poszler György: Fényjelek Poszler György tavaly megjelent esszégyűjteménye — híven a korábbi kötetek stilisztikai sajátosságához, a rövid mondatos, ellentétező és azt feloldó szerkezethez, folytatva a mind szabadabb, kötetlenebb bolyongást az élettapasztalatok és irodalmi-esztétikai vonzódások nála hangsúlyozottan összetartozó élmény terében — reprezentatív válogatás, négyféle felvétel ugyanarról a szerzőről (és persze szerzőtől). Poszler György egyéni esszényelve alkalmas arra, hogy a szakmai ismereteket és felismeréseket, a megtanultat mint stilizáció nélküli élettényt, reflektáltan szubjektív történetet görgesse magával. A kellő távolságot, a mértékletesség eszményét öniróniával és a fogalmazás pontosságára törekvéssel tudatosítja bennünk, de ha szükségesnek érzi, szűkszavúan, akár a jegyzetekben is, jelzi az eszmei rokonság vagy vállalhatatlanság határait. Ez, visszafelé haladva a kötetben az utolsó, Nemzeti Sorskérdések — Nemzeti Létfeltételek című, a két szárszói konferencia elemzését nyújtó írására igaz elsősorban. A főként politikaieszmetörténeti összefüggéseket egymás mellé állító kísérlet az 1943-as és 1993-as gyűlés jegyzőkönyvei alapján vizsgálja az egykori és mai népi mozgalom felszólaló képviselőinek megismerhető gondolatvilágát, megállapítva, hogy a „széles gondolatcserét a nemzeti létfeltételekről” 1993-ban nem sikerült körvonalazni. A magyar Fa Sorsa vagy a Lelki megújulás Hírnöke című esszé az Ady-recepció korai reprezentánsaitól, Szekfű Gyulától, Babits Mihálytól sok tekintetben különböző vonulatára hívja fel a figyelmet, kimondhatatlanul is előlegezve a szárszói elemzés problémakörét. (De mondhatjuk, hogy ez az érzékenység az ideologikus befogadásra, párosulva a kitekintés, az összehasonlítás korszerű igényével a könyv egészén végigkövethető fonál.) Makkai Sándor Poszler György olvasatában Ady költészetét beemeli „egy megújított nemzeti tudat alapján álló (...) egyetemes humánus értékekre figyelő, bibliás-protestáns, kritikai magyarság megteremtésének lehetőségébe.” Sík Sándort egy „feltételezett vallásos-spirituális megújulás magyar irodalomtörténeti vonulatába” integrálja, Gárdonyi és Prohászka társaként. E két értelmezési-befogadási lehetőség mellett Poszler felvázolja az Ady neve körül kialakult táborokat, Szerb Antal álláspontját is megidézve, aki számára Ady „az európai-magyar irodalom megosztást provokáló jelképe lett”. Az Irodalomtörténet mint Humanista Tudomány című esszé Babits Mihály olvasónaplójából, „kidolgozott irodalomtörténeti vízió”jából kiindulva, azt kiegészítve gondolja végig az európai világirodalom Goethe-vel kezdődő eszméjét. A Fényjelek talán legizgalmasabb írása ez, feltárulnak benne azok a szemléleti gyökerek, amik Poszler György írásait jellemzik. (A törzsi-regionális irodalomtörténet század elején megvalósult művének felevelenítése és ezzel szemben Curtius és Panofski humanitást és egyetemességet ihlető elgondolásainak a „posztmodern állapot”-tal való összevetése emelhető ki ebből a gondolatmenetből). A Költészet Szelíd Hatalma című bevezető esszésorozat (korábbi rádióesszék) a műértés és esztétikai tájékozódás személyes tétjéről tett vallomás, amikor a Krúdy és Vörösmarty-művek felvillantott fényjelei mögött immár a portré is összeáll. (A Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, 112 oldal, á. n.) rései jellemzik az elénk kerülő írások alapján Oltványi Ambrust, amikhez a kutatói munka példaértékű művelése, és — gondolom — a személyes érintettség kivételes adománya társul. A kötet első ránézésre egyszerűen áttekinthető szerkezete (1. Tanulmányok, 2. Cikkek, 3. Bírálatok, 4. A demokrácia kilátásai Magyarországon valójában körkörös olvasatokat kínál, hiszen a látszólag különböző műfajú publikációkon keresztül folytonosan ugyanazzal a szabadság- és racionalizmusvággyal áthatott gondolatisággal szembesülünk. Nem véletlen, hogy olvasás közben, egy-egy tanulmány vagy megemlékezés végén hirtelen zavarba jövünk, nem találjuk az időnket, ismét ellenőrizzzük a szerző életrajzi adatait, az írások keletkezésének dátumát. A zavar ugyan nem múlik ezek után sem, de helyét inkább csodálkozás és tisztelet veszi át. Az ötveneshatvanas-hetvenes években született, Toldy Ferenc, Pulszky Ferenc vagy Eötvös József pályáját és világnézetét áttekintő tanulmányok, a Teleki Lászlóról, Irinyi Józsefről vagy éppen Alexis de Tocqueville-ről szóló cikkekben felvetett problémák mai gondolkodásunknak is éppúgy megkerülhetetlen zárványai. Elemzésein eltűnődve megértésünk rejtett zugaiban például felsejlenek a rendszerváltozás reformkort idéző retorikájának történeti távlatai, az utolsó fejezet demokratikus ellenzékről, Kis János hajdani cikkéhez hozzászóló írásában pedig az ellenzékiség korai (és sokkal későbbi) természetrajzának felelősen komoly megrajzolásával köti le figyelmünket. Kritikai kiadásokat érintő bírálatain keresztül (például a fiatal Mikszáth publicisztikájának kritikai kiadásáról) képet alkothatunk e korán elhunyt, jelentős filológus-gondolkodó nem mindennapi lexikális tudásáról is. A kötetet Oltványi Noémi könyvészeti áttekintése és Kerényi Ferenc jegyzetei egészítik ki. (Gondolat, 323 oldal, 620 Ft) Szilágyi Márton: Kritikai berek A fiatal irodalomtörténész-kritikus szerző első könyve (esszék-irodalomkritikák gyűjteménye) a JAK-füzeteket szerkesztők jól körvonalazható koncepciójának újabb fontos darabja. A Beck Andrással kezdődő, majd Szilasi Lászlóval, Bényei Tamással, Farkas Zsolttal, legutóbb Babarczy Eszterrel folytatódó sorozat a kortárs filozófiai-irodalomelméleti problémákra reflektáló, annak fogalmi nyelvét megértő és megértető szerzők könyvein keresztül újra és újra gondolkodásunk előterébe állítja irodalom- (és ön-) értésünk kérdéseit. A történeti kontextusba helyezés és az értékelés hagyományos kritikai műveletének viszonylagos autonómiája — erről Szilágyi Márton is meggyőzően ír bevezető esszéjében — mindig is sebezhetőnek bizonyult, s a művön kívüli, rávetülő hatalmi diskurzus részeként időről-időre gyanúba keveredett. Szilágyi, s a többi szerző is részben ennek az öröklött logikának a kiküszöbölésére törekszik, noha éppen e könyv szerzője — aki egyébként az általa felvetett problémákat radikálisan, vonzóan aggályos precizitással gondolja végig, ám a kérdéseket nem radikalizálja, hangnemét és modorát a tárgyilagosság eszményében alkotja meg — örökös, mindenkor és mindenki számára fennálló, s egyáltalán nem a végtelenségig teljesíthető kihívásnak tekinti ezt az ellenállást. Azonban Szilágyi, remélhetjük, még innen van az önkéntes kritikusi elhallgatás óráján, hiszen mint a XVIII-XIX. századi irodalommal foglalkozó kutató, e könyv kortárs irodalommal foglalkozó írásaiban is termékenyen eleveníti fel az irodalmi kánonképzés és értékelés hagyományát, tágas összefüggésrendszerben elhelyezve választott szerzőit. Például Kiss Anna és Baka István, vagy Tar Sándor és Balla Zsófia pályaképének elemzésekor a népi lírával, népi irodalommal történő összevetés szempontjai igen érdekesek. Módszerére jellemző a kortárs kritikai recepció áttekintése, a rákérdezés az életmű lehetséges alakulására. A pályakép, az életmű áttekintése áll talán legközelebb kritikusi egyéniségéhez, a távlatok vonzzák, pontosan annak jegyében, amiről kritikusi programjában írt: „rendkívül időszerű feladatnak érzem, hogy szétválasszuk a múlt (vagy félmúlt) hagyományvonulatait, irodalomtörténeti érzékenységgel, nem utolsó sorban pedig az azóta megszületett művek tradícióválasztásából kiindulva.” Ennek a nézőpontnak a tapasztalata a következő kötet(ek) izgalmas kérdése lehet, s erre a várakozásra a kritikai kerek mindenképpen feljogosít. (JAK-Balassi, 166 oldal, 290 Ft) Nagy Imre: Bertók László (Beszélgetés és tanulmány) Nagy Imre, pécsi irodalomtörténész rendhagyó Bertók-monográfiáját leginkább talán a kérdezői pozíció szándékolt háttérben „hagyása” jellemzi. Amint arról a bevezetőben olvashatunk, a monográfia szakmai megalapozottságú tervét az élet formálta dialógussá azzal, hogy a szerző egyszer csak rádöbbent: vizsgálódásainak költő tárgya „légvonalban talán nyolcszáz-ezer méternyire” lakik tőle. A megismerkedésből lassan kibontakozó együttműködés erénye, hogy — a szóra bírt költő pálya-, és életképének megrajzolása mellett — Nagy Imre jó arányérzékkel vegyíti a szakmai kíváncsiságot a barátság oldottabb, hétköznapibb nyelvével. . Módszere „megalapozásának” tekinthetjük a rövid utalást Jauss gondolatára, ami által a „szöveg”, a bertóki életmű és A maga a költő is, egész életével képez Nagy Imre olvasatában egy feltárulkozásra váró kérdéshorizontot. Az élményesztétika jegyében a létrejött művek önálló létén túlra kérdez, a vers-alany és a konkrét személyiség- és történeti vonatkozások megértést támogató viszonyának vizsgálatával. A műveken átlátszik az „életünk”, írja, idézi könyve végén. Mindenesetre azzal, hogy Nagy az életmű alapos ismerőjeként, a költői szemlélet eredetét kutatva belülről, szinteder Tüskés Tibor: Kedves Professzor Úr (írások Fülep Lajosról) Tüskés Tibor író, irodalomtörténész tavaly megjelent „Fülep Lajos emlékkönyve két évforduló metszéspontján idézi meg a magyar esztétikai és művészettörténeti gondolkodás jelentős alakjának, a harmincas évek zengővárkonyi református lelkészének, majd a későbbi egyetemi professzornak az emlékét. Születésének 100., halálának 25. évfordulóján. A könyv nyolc tanulmányt-esszét és két visszaemlékezést tartalmaz, utóbbiakban Tüskés Tibor kettejük félreértésektől, bántásoktól sem mentes kapcsolatának történetébe avatja be olvasóit. A tanulmányok — egy kivételével — már megjelentek folyóiratokban; Fülep jelentőségének, a korabeli szellemi életben betöltött kivételes szerepének tudatosítása felől halad a szerző a „szorosabb” olvasat, így Fülep híres könyve, a Magyar művészet újraértelmezési kísérlete, s a kor- és személyiségrajzot is nyújtó zengővárkonyi „remete” évek bemutatása felé. Fülep — többek szerint — szinte eltemetkezett a kis baranyai faluban. Ezzel szemben Tüskés bemutatja, hogy milyen intenzív szellemi kapcsolatokat ápolt (például Weöres Sándorral) akkor is, amikor lelkészi hivatásának élt — az őt ért méltatlan támadások dacára. E rágalmazás története és Fülep „maga-mentsége’’jól megvilágítja Fülep egyéniségét. Tüskés írásaiban Fülep olyan regényalak lehetőségeként jelenik meg, akinek élete és elméleti munkássága összetartozóan méltó a figyelemre. A tanulmányok egymásutánisága sejtet valamiféle időrendet, hiszen például a bemutatott levelezések — egykori munkatársával, a zengővárkonyi felekezeti iskola tanítójával, majd „komaasszonyával” és a tragikus sorsú, érthetetlen módon csak horoszkóppal vigasztalt Kner Imrével — mögött felsejlik a korkép is. Mégis, a lelkészi évek bemutatásához képest sokkal bizonytalanabbul tájékozódhatunk az 1947-101 haláláig terjedő időszakról. Vagy arról, hogy miért kerülték el egymást Várkonyi Nándorral. Sajnálhatjuk, hogy Tüskés Tibor nem lépte át a tanulmányok hajdani kereteit, nem is az időnkénti ismétlések, sokkal inkább a felvillantott, gazdag lehetőségek miatt. E kettősséget, a vonzódást az életműhöz és az árnyékban hagyást magyarázhatja, vagy inkább személyes tétjével árnyalhatja Tüskés Tibor filmnovellájának sorsa. Fülep Lajossal a hatvanas évek közepén Zengővárkonyban tett látogatás után született írás érthetetlenül megharagította Fülepet, s a kapcsolat megszakadt közöttük. E könyv tanulmányai ezért arról a visszatérő reményről is szólnak, amiről az utolsó írásban olvashatunk: „(...) úgy éreztem, a síron túl Fülep Lajos engesztelő keze nyúl felém.” (Pannónia Könyvek, 155 oldal, 280 Ft) Dohnál Tibor rajza Oltványi Ambrus: A szellem szenvedélye Az ötvenegy évesen, 1983-ban elhunyt Oltványi Ambrus válogatott írásait tartalmazó kötet az „irodalomtörténész” meghatározás gyakran szűknek érzett gondolati keretét vonzó teljességében tudja megmutatni. Németh G. Béla életrajzi vonatkozásokat is figyelmünkbe ajánló előszava „páratlanul vonzó etikai, szellemi, lelki magatartásáról beszél, amit mind erőteljesebben a „XVIII. és XIX. századi liberalizmus” eszmeisége befolyásolt. Politológiaijogi érdeklődés és tájékozottság, a témák eszmetörténeti hatásrendszerének beható elem 1996. AUGUSZTUS 30. tók nyelvén szólal meg, megadja a költő számára a majdnem teljesen distancia nélküli önvallomás lehetőségét. (Noha a határait pontosan érzékejük, vagy ritkán meg is tagadja a választ a költő.) A családtörténet, a vései pálinka, a gyermekkori pillanatfelvételek éppúgy részei kettejük párbeszédének, mint a fiatalkori versek motívumelemzései, amikkel Nagy Imre a pályaképet teszi árnyaltabbá, vagy a Jelenkor című folyóiratra és Szederkényi Ervinre vonatkozó emlékek. Bertók Priusz című, ötvenes évekbeli politikai meghurcolásáról szóló könyvének hiteles háttere mintegy az indulatok és álmok ritmusát követve, az időrendet meghazudtolva bukkan fel újra és újra. A párbeszédes részek mindig érdekesek, akkor is, amikor az irodalomtörténészi koncepció „megbukik” a műhelytitkok ismeretében (l. például a filozófiáról szóló részt), vagy amikor Arany János szellemében tűnődik el a szerző egy-egy felidézett elemzés érvényességén. Viszont feltűnő, hogy milyen kevéssé reflektál (nak) az életmű irányzatba „sorolására”, bár kerülőutakon képet így is — vagy éppen így — alkothatunk a bertóki „köztes lét”-ről: indulását, származását tekintve a népi irodalom vonzáskörébe tartozna, azonban a számba vett poétikai hatásokat és mintákat tekintve kimondatlanul is éppen e felosztás és megkülönböztetés határai mosódnak el. (Pannónia Könyvek, 268 oldal, 500 Ft) I 1. Fekete Gyula: Ungarn (Corvina Kiadó) 2. A millenniumi Magyarország (Kossuth Kiadó) 3. Rainer M. János: Nagy Imre: Politikai életrajz (1956-os Intézet) 4. László Gyula: A honfoglaló magyarok (Corvina Kiadó) 5. Magyar Zoltán: Szent István a magyar kultúrtörténetben (Helikon Kiadó) A székesfehérvári Vajda János Könyvesbolt (Bibliofil Kft. epoo Székesfehérvár, fő u. 2.) sikerlistája az elmúlt hónap könyveiből 6. Bertényi Iván: A Magyar Szent Korona (Kossuth Kiadó) 7. Szűcs — Wostovicz: A Feszty-körkép (Helikon Kiadó) 8. Károlyi József: Madeirai emlékek (Fejér Megyei Levéltár) 9. Kristó Nagy István:Bölcsességek könyve (Gondolat Kiadó — Winner Kiadó) 10. Harry Tomlinson: Bonsai (Park Kiadó) | ÉLET ÉS|· IRODALOM. A 1------------------------------