Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-02-21 / 8. szám - Szigeti Csaba: A láthatatlan látogató • könyvkritika • A látogatás. Kortárs francia költők (József Attila Kör-Jelenkor Kiadó, 1995.) (14. oldal) - Schiller Róbert: A professzor és kora • könyvkritika • Staar Gyula: De mi az igazság… Beszélgetések Simonyi Károllyal (Közlöny- és Lapkiadó, 1996.) (14. oldal)

SZIGETI CSABA: A láthatatlan látogató ■ A látogatás (Kortárs francia költők). József Attila Kör— Jelen­kor Kiadó, 1995. 197 oldal, 600 Ft Kortárs francia költők antológiája olyan ritkán jelenik meg nálunk, hogy ennek a ritkaságnak még ki­számíthatósága (gyakorisága) is van. Tapasztalatom szerint nagyjából két évtizedet kell várni egy-egy újabb költőszemlére: úgy látszik, ennyi az az időtartam, amely a tágabban ér­tett jelent félmúlttá teszi, vagy más­ként fogalmazva, egy jelent követő újabb jelen ennyi idő alatt válik ér­zékelhetővé. Talán éppen ezért minden újabb gyűjtemény nem csak az épp­ adott kortársi francia költé­szet épp­ adott jelen állapotával vet számot, de számol a megelőző ma­gyar nyelvű gyűjteménnyel is, ha úgy tetszik, a megelőző gyűjte­ménnyel is „beszélget”: a virágfüzé­rek nem láncolódnak kifejezetten össze, de viszonyulnak egymáshoz, koncepciózusan. Például amikor Somlyó György megírta — a szó­­használatot tüstént magyarázom — Hallomás című antológiáját (Har­minchat új francia költő, Európa, 1971), visszautalt Dobossy László 1958-ban megjelent Mai francia köl­tők cí­etű antológiájára, rámutatván, hogy a megelőző, a Dobossyé „ép­pen azokon a neveken végződik, amelyeken a mienk kezdődik”. Ez­zel azt mondja, van „folytonosság” és van „stafétabot”. És van a legújabb gyűjtemény, A látogatás a címe. Kortárs francia költők, a JAK Műfordító Füzetek so­rozatban jelent meg. „Válogatta, az eredetivel egybevetette és az életraj­zi jegyzeteket írta Tóth Krisztina”, ahogy a belső címlap és az imp­resszum dixit. Mindig kell valami, ami áttekintést ad az áttekinthetet­­lenről, esetünkben a kortárs francia költészetről, csak hogy egyáltalán tudjunk valamit, ha már korábbi je­len tudásunk a félmúlt tudásává vált és ha már a látogatásra megérett az idő, a hallomás után. Megítélhető-e bármely kortárs francia költőantológia? Megítélhe­tő-e, hogy egy válogatás jó vagy sem (azaz hogy­ költészettörténeti szem­pontból és a jelen terep szemszögé­ből valóban fontos szerzőket mutat­­­ be)? Honnan tudhatom? Mi lehet a megítélés alapja? A jelen francia költészetről meglévő roppant cse­kély ismereteim bizonyosan nem képezhetik az ítéletalkotás alapját. Sőt, éppen maga a magyar nyelvű antológia hivatott arra, hogy spora­dikus és teljesen esetleges ismeretei­met némileg megbízhatóbb alapra helyezze. Egyezzünk meg a következőben: az antológiacsinálás írásfajta, az írás egyik, bár sajátos, de jól elhatárol­ható fajtája, ezért mondottam volt, hogy Somlyó György megírta a Hal­lomást, azt a kötetet, amelynek min­denestül ő a demiurgosza: ő olvas, ő válogat, ő fordít, ő komponálja meg a könyvben a szerzők-művek sor­rendjét, ő informál „kisarcképek­­ben” és a jegyzetben róluk. A láto­gatás esetében pantheisztikus érzé­sünk támadhat, egy szétszóródott természetű demiurgosz mindenütt jelenvalóságának érzése (a kötet szerkesztője 31 francia nyelvű költő és 15 műfordító — köztük önmaga — összjátékát vezérli). A jelen antológia is viszonyul az őt megelőzőhöz, ámbátor többnyire negatív módon. Ha Dobossy és Somlyó írása között vannak névátfe­dések (és vannak, jelezvén a konti­nuitást), itt nincsenek. Ha Somlyó megírja egy esszében azt a látomá­sát, amely a(z akkori) kortársi fran­cia költészet egészéről megképző­dött benne, itt nem lelünk sem elő-, sem utószót, talán azt állítván ezzel a hiánnyal (amit csak sejtek), hogy Tóth Krisztina szerint összkép, láto­más, vízió a jelen francia költészet egészéről vagy közel egészéről meg­bízható módon nem alakítható ki. Ha Somlyó megmutatja válogatásá­nak szempontjait, e szempontok minden szubjektivitásával, esetleges­ségével, ingatagságával és bizonyta­lanságával együtt, akkor itt a néma­ság magabiztosságát tapasztalhatni, azaz semmiféle fogódzót, támpon­tot, információmorzsát nem kapunk a látogató szelekciós szempontjait il­letően. Ha Somlyó pontosan és rész­letesen felsorolja azokat a francia antológiákat és folyóiratokat, ame­lyek összeállításai modellként, min­taként szolgáltak a számára (anélkül persze, hogy bármelyiket is egy az egyben követte volna), ezzel szem­ben itt — már egyáltalán nem meg­lepő módon — semmiféle utalást nem találunk a „kiindulási pontok­ra”, az eredeti nyersanyagra nézve. Vannak szakácsok, akik nem szeret­nek a vendég előtt főzni. Egy szó mint száz, az olvasónak kell valamilyen átfogó képet kialakí­tania, nekünk kell alapvető megálla­pításokat szerkeszteni. Minthogy a hallgatózó Somlyó látható, a látoga­tó Tóth Krisztina pedig láthatatlan. Hogyan alakíthatom ki tehát értéke­lő álláspontomat? Megkísértett az a gondolat, hogy bizony előveszem a legfrissebb fran­cia antológiákat, legott megvizsgá­lom az ő toplistáikat, összevetvén őket A látogatás névsorával és anya­gával. Időigényes, pepecselő és nagy munka, csekély várható ered­ménnyel, ráadásul ellentétes Tóth Krisztina intenciójával, kinek hallga­tása azt sugallja, felesleges ilyen munkába belefogni. Inkább ahogy a kötet mondja: az egyes művek ere­deti megjelenési helyei többnyire egyszerzős, önálló verseskötetek, a jegyzetekben említett rengeteg ver­seskötet alkotja tehát a mintavétel teljes terrénumát. Gondoltam, azért csak belenézek valamilyen kurrens bibliográfiába, hogy ott milyen összképet kapok. Igaza van Somlyónak, az ilyes anto­lógia olvasója „érdeklődő, bíráló és gyanakvó szemmel figyelő” — hát még én! Kapóra jött, hogy 1996 júniusában a (Le) Frangais Aujourd’hui című, irodalomtaná­rok számára készült folyóirat 114. számában megjelent S­erge/ M­ar­­tin/ Aposztillák című elvarázsolt, „Kicsi, alkalmi és kritikai bibliográfi­ája”. Gondoltam, összevetem az ő íz­lését és értékítéleteit A látogatás szerkesztőjének ízlésével és értékíté­leteivel (mert benne lenni valamely antológiában éppoly kitüntetettség, mint ahogy a „nem vagyok benne” is szerkesztői értékelés kérdése). Nos, alig 3-4 közös nevet találtam, de üsse kő, extravagáns aposztillák­­ról van szó. Próbáljuk meg, gondoltam, egyet­len összefüggő szövegként elolvasni a teljes antológiát! Amennyiben az antológiaírás tevékenysége érdekel, a gyűjtemény látható és nyilvánvaló megkomponáltsága mindenképpen feljogosít egy ilyen olvasatra. Egyéb­ként a két tárgyalt magyar antológia szinte egyetlen közös vonása, hogy mind a kettő egységes kötetként megkomponált liker: az egyes fran­cia szerzők sem itt, sem ott nem az ábécé önkényes és jelentés nélküli sorrendjében követik egymást. Itt is kerestem referenciát Elővettem Jacq­ues Roubaud félklasszikus formális monográfiáját, az 1978-ban megje­lent La vieillesse d’Alexandre cí­műt. Szeretem ezt az okos és pontos könyvet, ezt a „tanulmányt a francia vers mostani állapotairól”, melyet néhány éve (1988-ban) újrakiadott a Ramsay, gondolom, nem azért, mert a könyvben adott terepjellem­zés olyan drasztikusan elavult. Kér­désem ekkor így módosult: ehhez képest tapasztalható-e valamilyen, a magyar nyelvű antológiából kiolvas­ható (kihallható) változás a ‘60-’70- es évekbeli állapotokhoz képest? Semmi ilyesmit nem vettem észre. Vagy azért, mert ilyen változások va­lóban nem is következtek be, vagy azért, mert a mostani magyar kiadás mintegy öntudatlanul egy korábbi összképhez igazította a jelen állapo­tokat, félkonzervatív válogatásával. Végül úgy gondoltam, meg kell nézni az egyes verseket! Sosem sza­bad panaszkodnunk, ha jó költemé­nyekre lelünk, magyar nyelven szé­pen működő versekre. (Itt nem na­gyon értettem, mit jelent a belső címlap hátoldalán az, hogy a szer­kesztő az egyes fordításokat „az ere­detivel egybevetette”: ilyesmi, a sze­gedi Albert Sándor igazán a meg­mondhatója, szakfordítások esetén fontos és kötelező, no de műfordítá­soknál?! Képzeljük el, milyen hegy­­omlásos eredménnyel járna, ha Arany Aristophanését vagy Babits Commediáját „betű szerént” össze­vernénk az eredetivel: a jelentésbeli eltérések olykor akkorák, hogy én sem javasolnám a kiadásukat.) Itt. ■ Staar Gyula: De mi az igazság... Beszélgetések Simonyi Károllyal. Közlöny- és Lapkiadó, 1996. 152 oldal, 600 Ft Ez a könyv nagyon egyszerű mun­kának látszik. Karcsú kötetnyi inter­jú a magyar tudomány egy nagyjával könyveiről, kutatásairól, tanári mun­kájáról, életéről. Tehát elméleti fizi­ka, mérnöki tudományok, részecske­­gyorsító, egyetemi előadások, tan­könyvek — kit érdekelhet ez a szű­ken vett szakmán kívül? Tudnivaló, hogy az elméleti villamosságtant vagy a kvantummechanikát nem szokta a showbiznek kijáró érdeklő­dés övezni, művelőinek személye többnyire árnyékban marad, és csak az eredményeik lesznek, ha lesznek ismertté, azok is csak a távolabbi-kö­zelebbi kutatói körön belül. Simonyi Károly személyét és tan­könyveit sok évtizede ismerik és tisz­telik azok, akik a Budapesti Műszaki Egyetemen tanulhattak tőle, vagy akik közvetlen munkatársai lehettek. Tekintélye ezekben a körökben fel­tétlen. A könyvolvasók nagyobb tá­bora 1978 óta ismereti, amikor meg­jelent A Gzika kultúrtörténetének el­ső kiadása. A könyv azonnal népsze­rű lett: „... sikerének egyik összetevő­je kézenfekvő, méretéhez és szép ki­állításához mérten nem kerül sokba. Kiváló ajándéktárgy diákoknak.” Ezt a kesernyés megjegyzést Simonyi ma­ga teszi a saját könyvéről. Nem ez az egyetlen passzus, ahol kíméletlen önmagával. Pedig igyekszik a szánk­ba rágni, hogy dehogy is szerényke­dik ő. Tisztában van eredményeivel, érdemeivel, tudja azt is, hogy az egy­­házasfalui szegény, tízgyermekes pa­rasztcsaládból kivezető út sem volt magától értetődően könnyű. Sze­rénységét a magával szemben tá­masztott igényekhez kell mérnünk. A kutató elégedetlen, a pedagógus sikeresnek tudja magát. Amire valóban büszkének látszik, az szívós szorgalma, konok munka­bírása. Iszonyú rendet vágtam — ez a címe a kötet legterjedelmesebb, az életútról beszámoló írásának. Hogy aztán ez a földműves metafo­ra rögtön önbírálatba váltson: fiatal korában, már egyetemi tanárként is, rendszeresen hazajárt aratni, édes­anyjának büszkeségére és a marok­szedő bosszúságára. Mert túl széles volt annak a levágott rend. Az önelégültség nem Simonyi műfaja: „... csak egy autista lehet maradéktalanul boldog” — mondja az 1995-ös interjúban, mikor pedig az egyes verseknél bizony nem csa­lódtam, akadtam szép számmal gyö­nyörű költeményekre. Kérem az Ol­vasót, ki-ki keresse meg a maga ked­venceit! Kellemes, jó időtöltés. A kötet szerzőiről szóló jegyzete­ket, ahogy mondani szokás, mohó érdeklődéssel olvastam, mivel ko­rábban egyetlen, a kötetben szerep­lő szerzőnevet nem ismertem (egyik-másikuktól lehet hogy olvas­tam már valamit, de nem maradt meg belőle semmilyen emléknyom, ergo egyetlen szerzőtől nem olvas­tam korábban semmit). A válogatás tényleg nem másodlagos frissessé­­gű, valóban recens anyagokat tartal­maz (és ugyan nincs minden névnél feltüntetve a születési idő, a legfiata­labb költő 1962-es születésű, tehát most 35 éves, ami nem rossz). A jegyzetekből Yvon Le Men kima­radt, csak arra tudok gondolni, hogy véletlenül. Én úgy tudom S. M.-től, hogy a belga Guy Goffette nem 1947-ben született, hanem 1940-ben, de Jacques Roubaud-tól lehet tudni, hogy a téves lexikon­adatok a számítógépes vírusok terje­dési sebességével és kiirthatatlansá­­gával rendelkeznek, ráadásul az ilyen dolgokról, mint születési idő, sem biztosat, sem ennek ellenkező­jét állítani nem lehet. Érdeklődéssel olvastam azt is, hogy Serge Pey „Az megint a nagy nyilvános sikerről, a kultúrtörténetről van szó. Ezt a kije­lentését azonban, legalább egy ré­szében, a világ jelenlegi (mindenko­ri?) viszonyai indokolják. „Szociáli­san érzékeny ember vagyok .... Rossz lelkiismerettel pedig nem le­het boldog az ember.” A kötet utolsó beszélgetésére 1996- ban került sor. Unom Daniét — ez a címe, utalva egy Kosztolányi elbeszél­te irodalmi anekdotára: ezt a vallo­mást tette a halálra készülő Lope de Vega. A síri tréfa enyhíti az alcíme szerint is a végső kérdésekkel foglal­kozó beszélgetést. Halál, eutanázia... De erről is az emberi és tudósi felelős­utóbbi években verseinek szövegét egészen apró betűkkel hosszú gesz­­tefenya-botokra írja — kaphatók a »jobb« párizsi könyvesboltokban”. Rögtön tudtam, hogy én legutóbb is csak a közepes vagy egészen silány párizsi könyvesboltokat kerestem fel, mert könyvekre igen, botokra nem emlékszem. Ráadásul másutt azt olvastam, meg paradicsomkarók­ra ír. Le is mentem tegnap a Klini­kákhoz, ide az Üllői út mellé (itt vannak hozzám legközelebb geszte­nyefák), szenilizálódó emlékezemet ellenőrizendő: igen, állíthatom, a gesztenyefának, legalábbis a József­városban, olyan rángatózó formájú ágai vannak, nem nagyon tudom el­képzelni, hogy belőlük bárki költő botot faragjon, ábrákkal tele, és még a nyele is beszél. Negyedszázad távolából ma már tudható, a korábbi francia költőanto­lógia érvényes és jó gyűjtemény volt, ma már tudható, az utólagosság álla­potában, hogy azóta alig esett ki egy­­egy név, de Yves Bennefoy, Denis Ro­che, Jean-Pierre Faye és társaik vitat­hatatlan félklasszikusok (szerintem). Húsz-huszonöt év múlva pontosan meg lesz mondható A látogatás válo­gatásának érvényessége is. És miközben igen és valóban örü­lök A látogatásnak, annak, hogy van, e perctől elkezdek várni, Még jut Simonyi eszébe. És nem csak az eutanáziát illetően. „Legyen szó atomerőműről, árvízszabályozásról, bálnavadászatról, a döntéshozást ki kell venni a szaklobbyk kezéből.” Ami pedig az általános emberi felelősséget illeti: „Én az Emberi Jogok Chartájá­hoz mellékelném az Emberi Köteles­ségek Chartáját.” Mert különben: „Hová lesz a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat?” Az az ember kér­dezi ezt, aki bevallja, János evangéli­umában hozzám Pilátus áll legköze­lebb.” Mert a vallásos hithez nincsen köze, bár (ő is mástól idézi): „Nincs Isten, de Szűz Mária az ő édesanyja.” Simonyi kétkedő, toleráns, de szí­vesen gúnyolódik „egy vad liberális” rovására. Fiatalabb éveiről szól, ami­kor azt mondja:­­Ahogyan tágult a látóköröm, úgy zsugorodott össze hazafiúi büszkeségem.” Mára aztán úgy véli: „... az én speciális képessé­geimet sehol másutt nem tudtam volna így kibontani, mint Magyaror­szágon, és bármilyen furcsa, éppen abban az átkos rendszerben.” A kötet első és utolsó beszélgetése között 17 év telt el. Minden elbeszé­lés az időről szól, de ez a kötet na­gyon egyszerre szól az események és az elbeszélés idejéről (hogy ezeket fogja aztán egybe a mi olvasásunk ideje). Az események: Simonyi élete és munkája. Az elbeszélés: mikor, mennyit és hogyan lehetett ebből el­mondani, leírni. És ez, a leírás, már a beszélgetőtárs, Staar Gyula ideje is. A professzor bizalmába fogadta a fi­atal szerzőt, feltárta előtte azt is (a szovjet hadifogság nyomorúságától a forradalom utáni keserves kiszorítós­diig) , amit az első beszélgetés idején egyáltalán nem, a második alkalmá­val is csak módjával lehetett közölni. Staar, titoktartó emberként is, lele­ményes szerkesztőként is rászolgált erre a bizalomra. A könyv így egy ba­rátság történetévé is vált. Az utá­nunk következő olvasók pedig, kel­tezésükkel együtt olvasva a szövege­ket, a beszélgetések korának törté­netét is rekonstruálhatják majd. Staar Gyula természetesen nem egyszerű lejegyzője egy kötetnyi magánbeszédnek. Kérdéseivel, szerkesztői munkájával nemcsak az események helyét, idejét, összefüg­géseit illetően van az olvasó segít­ségére. Beszélgetőtársként és szer­zőként világos kérdésköröket raj­zol ki, ellenvetéseivel, kérdéseivel egyre mélyebb megnyilatkozásokra ösztönzi partnerét. Hogy aztán ész­revehetetlenül eltűnjék a nagy em­ber mögött. SCHILLER RÓBERT: A professzor és kora ÉLET És­ IRODALOM14 1997. FEBRUÁR 21.

Next