Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-03-21 / 12. szám - B. Gáspár Judit: Aszex. Meta-szexológiai szöveggyűjtemény • könyvkritika • A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény I. (Új Mandátum Könyvkiadó, 1996.) (14. oldal) - Turai Tamás: Rémálom - rémvaló • könyvkritika • Ménes Attila: Nyugati utcai rémtörténetek (József Attila Kör-Balassi Kiadó, 1996.) (14. oldal) - Sulyok Gabriella: rajza • kép (14. oldal) - G. István László: A külső meditáció versei • könyvkritika • Horkay Hörcher Ferenc: Fényudvar (Seneca, 1996.) (14. oldal)

B. GÁSPÁR JUDIT: Aszex Meta-szexológiai szöveggyűjtemény ■ Aszex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény 1. Új Mandátum Könyvkiadó, 1996. 275 oldal, 580 Ft. Válogatta és szerkesztette Tóth László Heroikus munkát végezhetett Tóth László, aki áttekintve az utolsó tíz év angol nyelvű társadalomtudományi folyóiratait, és úgy találva, hogy bennük „a harmadik leggyakrabban előforduló téma (...) a szexualitás problémaköre”, a művelt magyar közönséggel is meg kívánta ismertetni a bennük föllelt, új mentalitás szellemi termékeit. Érzékelhetően a legszínvonalasabb és jórészt a legelvontabb elméleti írásokból válogatott és tematikailag is reprezentatív merítésre törekedett. Széles ablakot kívánt tárni egy végtelennek bizonyuló „diskurzusra a diskurzusról” (ez tárgyunk mai gurujának, Foucault-nak is központi terminus technicusa), melyet a művelt Nyugat évtizedek óta egyre sűrűbb és szélesebb áradatban ont e nálunk még pikánsnak számító téma körül. Nem kétsé-Γges, hogy a beáradó többé-kevésbé friss levegő, mint az szokásos, nálunk is fel fogja pezsdíteni az elméleti elmék elméleti tevékenységét. Mert ne tévedjünk, a szexualitásról e tanulmányokban vajmi kevés szó esik. (Talán nem is igazán lehet róla beszélni, legalábbis a diszkurzív logika módszerével nem.) Annál több kritikai diskurzust (értsd: ideológiakritikát) találunk a szexualitásról folyó diskurzusról mint hatalmi ágensről. Van itt társadalomelméleti, szerepelméleti, diszciplináris, nominálisdeskriptív szociológiai, teoretizálódeduktív (a kulturálist, a funkcionalistát, az ideografikust leváltani vágyó), társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti megközelítés bőségesen és nívósan. Még a szex-mozgalmi indíttatásukat jól-rosszul leplező írások is teoretizáló tudományos köntösbe öltözködnek. Üdítő kivétel Carl Wittman Meleg kiáltványa. A dallam egységes: az emberi szexualitást torzítja a mindenkori politikai és gazdasági hatalom, mely az élet legbanálisabb szféráit is manipulálni törekszik, hogy, a viselkedés szabályozásával működtesse a fennálló struktúrát. Újdonságot az a gondolat nyújt, mely szerint a modern és posztmodern ipari társadalomban épp a felvilágosultnak és felvilágosítónak feltüntetett szexológia és medicina, a legmodernebb jogelmélet és -gyakorlat, a felszabadító nemi mozgalmak váltak a hatalmi diskurzus legfontosabb terepeivé. Elfogulatlannak tűnő tudományos „igazságok”, feminista és más emancipatorikus elméletek befolyásolják manipulatív módon szexuális önképünket s ezáltal szexuális fogyasztásunkat és viselkedésünket. Semmi nem választja el a „társadalom alaposan kidolgozott liberalizmusát az ebből táplálkozó, társadalmat romboló perverz autoerotikus önkizsákmányolástól” (Laqueur: A szexuális vágy és a piacgazdaság...). A diagnózis meggyőző, bár kissé túl általános. A terápia célja pedig: „a szexusban is megélhető és megélendő emberi potenciál” fejlesztése az önmegvalósításunk útjában álló hatalmi tényezőkkel szemben. Nem téved, aki az új szavakban az elidegenedés és nembeliség konfliktusának jól ismert marxizáló dallamait véli felcsendülni. Az embernek az az érzése, hogy a szexualitásról folytatott ilyen fajta diskurzus a hatalom eszközévé degradált szexualitással szemben a hatalom elleni harc eszközévé degradált szexualitást kívánja állítani, kiragadva így az emberi élet személyességéből és teljességéből. Fontos figyelmeztetésekkel szolgál önmagunkról, de autoritárius eszközökkel harcol autoritás ellen. Ismerős. A recenzens kíváncsian várja a szöveggyűjtemény második kötetét. Mindazonáltal reméli, hogy az emberek közti szexuális vágyakozás és tevékenykedés addig is többé-kevésbé zavartalanul folyik. TÚRÁS TAMÁS: Rémálom — rémvaló ■ Ménes Attila: Nyugati utcai rémtörténetek. József Attila Kör—Balassi Kiadó, 1996. 106 oldal, 290 Ft Ménes Attila Nyugati utcai rémtörténetek című, a JAK sorozatában megjelent könyve korrekt, biztonságos, a várakozásoknak minden tekintetben megfelelő első kötet lehetne, ha nem előzte volna már meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában a szerző két másik kötete, amelyek helyenként olyan brutálisan jók, másfelől olyannyira másfélék, hogy aki nem olvasta őket, az az új könyv alapján aligha tud teljes képet alkotni a szerző tehetségének karakteréről, aki viszont olvasta ezeket is, az könnyen lehet, hogy a könyv egyik-másik egyébként irodalmi értékű jellemzőjét is hajlamos lesz ezek után inkább hibának látni. Annak ellenére, hogy ez a két ciklusba rendezett 23 rövid történet — egyik sem hosszabb hat oldalnál — éppúgy az expresszív vízió és a szociografikus háttérrajz feszültségével él, ahogy a Képzelt testek (1992) és a Gyógyulófél (1994) novellái is, még ha a címben jelölt műfaji önmeghatározás a különbséget is nyomban elárulja, tudniillik hogy az új kötet alaphangja az előzőekkel összehasonlítva inkább az irónia. A korai írások legjobbjai elsősorban az életrajzi hitelesség fikciójával hatottak; egyes megszállt tudatokon belül időztek, egymáshoz képest is önálló, egyénített nyelven, első személyben szólaltak meg, és a bensőségesség egyszerre nyomasztó és részegítő atmoszférája, az őszinteség mint forma volt jellemző rájuk. A Nyugati utcai rémtörténetek ezzel szemben inkább a tudattartalmak kivetítéseként hat(nak), inkább tárgyiasítanak, mintsem megidéznek. Az uralkodó elbeszélésmód harmadik személyű, a novellák erőteljes (és ironikus) műfaji konvencionalitással megírt, hangsúlyozottan „mű” jellegű szövegek, amelyek, irónia ide, fekete humor oda, valóban rémtörténetek. A horrornak egyetlen alaptémája van, ami persze nem a megsemmisülés, hanem az őrület. Izgalom, szorongás, merő rettegés ezt nem megelőzi, csak követi, a mű valójában nem igényel más fenyegetést, más transzcendenciát, bármiről szólhat, aminek lélektani „húzása” van, ahol a mentális biztonság van kockára vetve. Megcélzott hatás és megcélzott szempár, delejező és defejezett közös munkájának a gyümölcse ez is, mint afféle módosult tudatállapot, lehet belakható és meghitt, a megnevezetteknél sokkal árnyaltabb, sokkal kifinomultabb érzelmek és indulatok modulációjának helye, lehet kimondottan fülledt és meleg, akár egy gyermekkori lázálom, és akkor már félni sem kell tőle, csak jelen lenni benne, figyelni, nézni. ,A gyermek szerencsére nem láthatta, amint az anyja végül az ágyra rogy, tagjai, mintha önálló életre kelnének, rángatóztak, és száját sűrű, fehér hab lepte el. Egész mást látott a gyerek ezen az estén a félhomályos szobában. A sarokban térdelt egy nálánál magasabb szennyeshalom tövében. A mosallan ruhák közt észrevette anyja pongyoláját, és nagyanyja blúzait.” (Gábrielné betegsége.) A szorongás mint tudatmódosító technika, olyan összefüggésekre és konstrukciókra nyitja meg a képzelet szemét, amelyek a józan ész számára nem léteznek. Távlatai beláthatatlanok, világa maga a fantasztikum. Egyként osztozik benne az I. jelű ciklus minimalista prózája, a parlag szürrealizmusa, és a II. videoklip mesevilága: „Már nem erre és nem arra: egy harmadikra, a televalóságra szegeződik a tekintetem.” (A felhő ajándéka). A rémtörténetek iróniája végül is a szimuláció szimulálásának iróniája, amely a látomást leválasztja a személyről, és különféle elbeszélői hagyományok konvencióinak és kliséinek a felhasználásával extrém, abszurd és absztrakt mitologémaként jeleníti meg: „óvatosan végigbotorkált a sikátoron (egy sikátorban botorkálni kell, ahogy egy sugárúton szélvészként rohanni, vagy a főutcán sétálni kell, hiszen a haladás mikéntjét, ahogy ő jól tudta, az utca fajtája határozza meg).” (Fantomasz). Ebből azután több minden következik. Egyrészt ezzel függ össze a kötet vitathatatlan formabiztonsága, másrészt a konvencionalitás a beszédmódnak egy kialakult közmegegyezés szempontjait kölcsönzi, jelen esetben egyfajta művi személytelenséggel ruházza fel, ami az elbeszélést olykor közhelyessé, mechanikussá vagy mesterkéltté teszi. A korábbi írások személyessége nagyobb írói kockázatvállalást jelentett, kezdetlegesebb volt és nyersebb, a megfelelési szempontokat mellőző motiváció ugyanakkor nemcsak az erőteljes kifejezésmódnak kedvezett, hanem a nyelvhelyességi hibák számára (itt például ilyenek: „... mégis úgy határozott, hogy teljesen megváltoztatta a külsejét...” /92/) ugyancsak toleránsabb stilisztikai környezetet biztosított, mint az iróniával ugyan, de mégiscsak normativitásra törekvő, és ezáltal kritikusabb olvasói attitűdöt kiváltó elbeszélésmód. Nem véletlen, hogy a kötet legjobb írásai azok (Patkányfogó, Parapszeudo, Piruett, Dzsihád, Esetleges), amelyek irónia és személyesség számára a legszabadabb játéklehetőséget kínálják. És ezek aztán nemcsak valamihez képest, hanem csakugyan jók. ÉLET ÉS|·_______________________________________ IRODALOMI 14 G. ISTVÁN LÁSZLÓ: A külső meditáció versei ■ Horkay Horcher Ferenc: Fényudvar. Seneca, 1996. 80 oldal, 480 Ft „Mindig is így történt, ami velem esett: kiválaszt, kiválasztom” (Bőrének reszketése). Ez a sor nem csupán élettapasztalati summázat , hanem egyben Horkay Horcher Ferenc versvilágának reflexív irányelve is: olvasói recept vagy — ami még különösebb — a szövegek saját olvasói tapasztalata. Hogy rábólinthassunk. Igen, ez a költészet Nemes Nagy Ágnestől, az észlelés tanítómesterétől megtanulta a „téli fákat”. Illetve a kijelentő mondatok dallamszervezésében áttranszponálva megtanulta a tanulhatatlan téli fák tanulható észlelésjegyeit lekottázni. A köteten végigvonuló kijelentő mondatok ugyanis miközben módszeresen észlelik, ami kívül történik, súlyozatlan és egymáshoz kísértetiesen hasonló koppanásukkal lassanként elmélyítik bennünk az életfelszín szokványképeit, hogy a „fáradtság”, ami az ismerős dallamképet mindig újra és újra látva elfog, „ahogy múlik az idő, gyomrunkban alászállhasson”, és átadja a helyét valami külső meditációnak, amiben otthonosság és szorongás egyszerre van jelen. Külső meditációra invitál a kötet, mert maga is azt teszi: a történés és a cselekvés határterületén, az „árnyék és fény határán felbomló színeivel” a reflexiót beoltja a tárgyba, a tárgyat szétlazítja a reflexióban, s ezzel a meditáció rítusát kifelé vetíti, úgy, hogy a kiválasztott tárgy, élethelyzet, életjelenség maga válik a meditáció középpontjává, maga „választja ki”, ami történik vele és velünk. Nagyon nehéz ezt megcsinálni. A meditáció belső fénye a külső tárgyak élességén mindig fénytörést szenved, s ezért a meditációt szinte soronként kell újraindítani, mondatonként új lendülettel, kínos monotóniával kitéve a pontot. Talán a tárgyak csak ilyen szakaszosan tudnak lélegezni — és ettől a mindig újraindítástól lesz mozgófilmszerű az állókép is, kap valami ideges remegést a leírás nyugalma: „Mindent úgy írni le, ahogyan volt”. A mikrorealizmus azonban a tárgyak külső meditációjában feloldva a volt-ból lenné-t és lett volná-t csinál; a regisztrálandó, ami reflexív meditációjában magát regisztrálná, erőlködő jelenidejében saját „emlékét”-emlékhiányát és „ígéretét” idézi, feltételes múlttá, jövővé olvasztja a múltat és a jelent. Van valami egyszerre fájdalmas és vigasztaló, otthonos és szorongást keltő abban, ahogy a „mindent úgy írni le, aogy volt”-ból... ahogy lenne majd és ... ahogy lett volna már lesz. Ebben a többszörösen megcsavart meditatív térben kell elképzelnünk a kötetből kibomló történetet. Az életrajzi színterek (polgári lakás-enteriőr pianinóval és lámpafénnyel, vízpartok és séták, villamos, busz, hőség, télvégi lépcsőtető olvadó hóval és fáradt kilátással, csónakház, poros nyárfasorok, mediterrán városkép harangzúgással, hegyvidéki nyaralás) és életképek (vadászat, játék, hétköznapi feszültségek, álmok, egyedüllét, sirályszárnyalás, családi idill kisgyermekkel, nyomasztó és mégis végigélvezhető reggelik) könyörtelenül végigvezetnek egy élet múzeumán, kiállítják azt, ami kiállíthatatlan — élettárlatot tartanak, miközben a meditáció egyneműsítő „fényudvarában” rögtön variatívá és omlékonnyá teszik azt, ami egyszeri és élesen kimetszett, azaz a makám-elv belső rendjében létmodellé tesznek egy életmodellt. Minden jó költészet ezt csinálja, így poétizálja át az esendő életanyagot. Ez az átpoétizálódás azonban mint valamiféle veszteség sejtelme sugalmazódik. Törvényszerű és épp ezért vigaszt nyújtó veszteségé, amely a sokféleségből egyféleséget teremt, de valami szorongó „hideg helyet” is hagy a „tárgyak közt” — a versek állandó ontológiai feszültséget, hogy tudniillik nehéz az életbennmaradást létbenmaradásra váltani, hagy egy „hideg helyet”, ahol az átpoétizált lét bármikor és újra életté záródhat. Ez a „hideg hely” klausztrofób pont a szellős versek között, a periféria vágya, amit nem lehet a nagy költészet vágytalanságával gondolkodás nélkül elcserélni. Ez a „hideg hely” teszi felidézhetővé a szövegeket, ebben a hideg térben kapnak szorongatóan önálló kontúrt az esetlegességek, az ismerős tájak, emiatt emlékezünk és emiatt van hiányérzetünk — emiatt érezzük néha úgy, hogy a „tánc” mellett a „táncos” is „vigaszt nyújthat”. A szövegek alapindulatrajzát, a tárgy külső meditációjának szakaszos-monoton alapindulat-variációját néha átszínezik másfajta indulatok: A Helyek, ahová többé és a Végigsétálni az őszi sétányon központozás nélküli cseppfolyóssága az első esetben elmossa a szöveget, a másodikban viszont (talán a főnévi igenevek meditációerősítő monotóniájában) másfajta, ugyanolyan érvényes grammatikai modellt talál az összes szövegre jellemző külső meditációnak. A Köveket dobáltam a vízbe pedig a többi szöveg középtávfutásához képest rövidtávon folytatja az egyneműsítő meditációt, s ezzel haikuszerűbbé, imagistábbá szervezi át a verset. A versek a külső meditáció egyneműsítését legtöbbször megcsinálják, néha azonban a filmszerű életszemle nem tud egybeolvadni a reflexióval — ilyenkor a szöveg görgető prózaisága is kicsit versszerűtlenné válik, az életmodellből nem lesz létmodell, s a „hideg hely” nem zárja vissza a lét egyneműsítésén átesett életet, hanem kizárja magából; csak tárgyakat látunk és odabiggyesztett reflexiót, s nem indul meg bennünk a meditáció (Mámort kívánó érzékeiddel). Ha viszont megindul (s majdnem mindenütt megindul — Nyújt vigaszt, a teljes Gyerekistenek-ciklus; Belefordult a kés; Könnyű, messzehangzó sírás; Bőrének reszketése; Hajnali fénye kialszik; Elhúzott végjáték; Beleúszik a hűvös pillanatba stb.), akkor szorongásunkat és megvigasztalódásunkat egyszerre érezzük, s a szövegek meghoszabításában — mintegy a versek belső fényének udvarában — visszhangozni kezd bennünk ez a későn megszólaló, de már elvéthetetlen vershang. 1997. MÁRCIUS 21.