Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-04-25 / 17. szám - Koltai Tamás: Kultuszdráma avagy a küzdés maga • színikritika • Madách Imre: Az ember tragédiája, rendező Iglódi István, Nemzeti Színház a Várban | Az ember tragédiája, rendező Lengyel György, Debreceni Csokonai Színház a Kölcsey Kamaraszínházban | Az ember tragédiája, rendező Schlanger András, Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza (18. oldal) - Vajda György Mihály: Lendület • színikritika • Mozart: Don Giovanni, rendező Lengyel György, karmester Kocsár Balázs, Debreceni Csokonai Színház (18. oldal)

KOLTAI TAMÁS. VAJDA GYÖRGY MIHÁLY: Lendület Különös szerencsém volt, hogy ott lehettem a debreceni Csokonai Színházban a Don Giovanni bemu­tatóján, mert olyan előadást láthat­tam, amilyet ritkán kap ajándékba az ember. A színház rendkívüli becsvággyal készült az operák e gyöngyszemé­nek prezentálására, amelyet Mo­zart és szövegírója, Lorenzo da Ponte „derűs drámának” (dramma giocosa) nevezett, ámbár sem az identitása, sem a vége nem derűs, betanulása és színrevitele pedig igen nagy erőfeszítést kíván rende­zőtől, énekestől, színésztől, zene­kartól, az egész színházi együttes­től. Nem lett volna csoda, ha a fel­adat felülmúlta volna az együttes erejét. De nem így történt. Nem így történt, annak ellenére, hogy a nyitány erőtlenül indult, hogy ami­kor az őrt álló Leporello hangja felcsendült volna, a függöny csak félig húzódott a magasba, hogy az éjszaka világosabb volt a kelleténél, amikor az álarcos Don Giovanni a színpadra futott a kiáltozó Anna elől, majd halálos párbajt vívott a kormányzóval. Nem így történt, mert a színpadi mozgás és vele a cselekmény már az első jelenetben lendületet vett, s attól kezdve a len­dület a színpadon, zenekarban, az énekesek hangjában és színészi tel­jesítményében egyre fokozódott, hogy az ötödik jelenetben a Regisz­ter-áriával eljusson az előadás első olyan pontjára, amelynél maga­sabbra már nem juthatott. Igaz, a Regiszter-áriát maga Mo­zart is ilyennek szánta, és a Leporel­lo szerepét éneklő Busa Tamás is itt eresztette ki először oroszlánkörme­it. Itt szárnyalt fel a dirigens, Kocsár Balázs dinamikus és precíz irányítá­sával a zenekar és tartotta színvona­lát végig, közel három órán keresz­tül. Végig nem csökkent az előadás irama sem, nem látszott a fáradtság semmi jele sem az énekeseken, sem az énekkaron, sem a táncosokon, mindenkor harmonikus maradt a színpadi mozgás, dekoratív a színpa­di kép, lenyűgözően szépek az ég­bolt változó színei, amelyek Kádár János Miklós festői fantáziájával kí­sérték a cselekmény hangulati válto­zásait. Egy fiatal, muzikális gárda, egy összetanult együttes lépett ez es­te a közönség elé: az elegáns Don Juan (Andrejcsik István), a szárnya­ló hangú Donna Anna (Bódi Mari­anna), az amerikai-angol anyanyel­vű, de csengő tenorján Don Ottavio szerepét magyarul éneklő Timothy Bentch, búgó basszusával a kor­mányzót megszemélyesítő Tréfás György, az Elvirát ízléssel és tartóz­kodással megjelenítő Sudár Gyöngy­vér, az esetlen szerepében kitűnő Masetto (Egri László), végül az elő­adás egyik erőssége, az énekesnek és színésznek egyaránt kiváló Zerli­­na, Váradi Zita. Mindezek, az ének­karral és a táncosokkal együtt, Li­bor Katalin változatos, mindig jel­lemző jelmezeiben léptek fel, ame­lyek az ancien régime világát idéz­ték, az életélvező, szépségkedvelő, szabados erkölcsű rokokat. Ebben a lenyűgöző előadásban az első pillanattól az utolsó jelenetig a színpadon volt — láthatatlanul — Lengyel György, a sugallatos rende­ző. Az ő elgondolása kísérte végig (ha a színészi szabadságnak enged­ve nem szabta is meg) az előadás minden mozzanatát. Rendezői kon­cepcióját két antagonisztikus törek­vésre, két szembenállásra építette föl: Don Giovanni és Anna, vala­mint Don Giovanni és a Kormányzó ellenirányú küzdelmére. Anna Don Giovanniban találja meg­ a hozzá illő egyetlen igazi fér­fit, egyetlen szerelmét, akinek halá­lát, ahogy szokás, egy évig gyászolja, ezért kér Ottaviótól (az utójáték­ban) egy évi haladékot. De mint Corneille Cid-jében Chimone-t, őt is az ejti kétségbe, hogy apja gyilko­sát kell szeretnie. E belső konfliktu­sát nem tudja feloldani. Az egy évi haladéktól azt reméli, hogy segít rajta. Sorsa nem zárul le a cselek­mény végén, mint a kolostorba vo­nuló Elviráé, vagy a maga sorsát há­zasságkötéssel megoldó Zerlináé. Anna sorsproblémája feloldhatat­lan, ezért tragikus. Csak Mozart mu­zsikájának bűvös szépsége fedi el magányos tragédiáját, amely ott rej­tőzik a „derűs” zenedráma mélyén. Ehhez képest a Kormányzó halála és Don Giovanni elkárhozása, a má­sik „szembenállás”, amely a „derűs” cseleményt keretbe foglalja, nem tragikus, inkább heroikus, párbajha­lál és bátor szembenézés az örök pusztulással. Andrejcsik István szí­nészi tudása, énekhangja, humora és eleganciája itt még egyszer tün­dökölhet, versenyben a kormányzó félelmetes alakjával és hatalmas hangjával. Lengyel György nem törekedett valami divatos, modern, szokatlan, posztmodern értelmezésre. Azokat az elemeket bányászta ki a mítosz­ból és a mítoszon alapuló derűs ze­nedrámából, amelyek benne voltak a mítoszban is, a cselekményben is, az egyedülálló zenében is. Kitűnő munkatársakat gyűjtött maga köré, valódi együttessé formálta őket. Sze­rencséje, hogy olyan városban tehet­te ezt, amely támogatja, és szeren­cséje a városnak, hogy ilyen színhá­zat kapott Lengyel Györgytől. (Don Giovanni — Debreceni Cso­konai Színház) Színház ÉLET ÉS|·I .. . JI__ ____ 118 Színház Kultuszdráma avagy a küzdés maga Madách Tragédiája olyan, ami­lyen — de mégiscsak a miénk. Bir­kózni vele kutya kötelességünk. Ha áhítatos szavakkal illetjük, lemon­dunk róla. Szintúgy, ha színpadi vit­rin alá rakjuk. Csak akkor él, ha bi­zonyítani tudjuk, hogy közünk van hozzá. Máskülönben halott. A Nemzeti Színház előadása a Várban szép és szokványos. Nem olyan rossz, mint mondják. Bizo­nyos fokig rosszabb. Semmilyen. Más baj nincs vele. Szakmailag még jobb is az itteni átlagnál, bár ezzel nem mondtam nagyot. Boltív mö­gött füllel takart árnyjáték a törté­nelem, szolid divatrevü a cselek­mény a színpadi kifutón. Nívós fia­tal színészek játsszák a népi csopor­tokat, bár nem tudják, hogy mit. Párosával lehanyatlanak a londoni haláltáncban (Vámos tanár úr szok­ta volt így csinálni), csajkát csörget­nek a Falanszterben. Nincs cél, mely gondolati teret nyitna. Széles Tamás lelkes amatőr Adám, ügye­sen szaval. Söptei Andrea mikrorea­­listán elmütyürkézi az Évákat, de nincs köze ehhez az Adámhoz. Ga­ras Dezső Luciferként magát játssza, elégedetlen, destruktív do­­hogót, gúnyorosan figyel, előre tud­ja az eredményt, kaján rendezőként beinti a következő jelenet sze­replőit, akár egy műkedvelő előadásban. A legvégén, amikor az isteni biztatást követően az ember­pár, mit sem tanulván, megismétli paradicsombeli első rajongó szava­it, Garas rosszallóan csóválja a fejét a plafon felé: nem lesz így jó, kollé­ga. Még ez a pillanat a legeredetibb Iglódi István rendezésében. Debrecenben Lengyel György ed­digi Tragédia-legjobbját rendezte. Lengyel a misztériumfölfogás híve, aminek hosszú hagyományai van­nak. A modern kori továbbfejleszté­sek dolga, amennyire lehetséges, megszabadulni a transzcendenciá­tól. Az előadás a szertartásszínház elemeire épül. Semleges alapruhát öltött színészcsapat jelzésszerű kie­gészítőkkel, elsősorban maszkokkal, létmisztériumot játszik el, amely örök mozgásba, örök körforgásba, az örök megsemmisülés és megúju­lás dialektikájába helyezi az „arasz­nyi létet”, az individuális ember konfliktusát. A hozsannázók és szel­lemalakok afféle emberi tulajdonsá­gokkal fölruházott maszkos bálvá­nyok, a történelmi tudatra ébredt emberpár pedig a végén maga is be­áll az emberiség végtelen maszkalán­cába, amely haláltánc is egyben. A színészek játék közben behálózzák a nézőteret, míg a nézők egy része a széksorok felé kitágított díszletben, a „történelmi lelátón” ül, a játszók­kal közös élettérben (a darabot a Kölcsey Kamaraszínházban adják). Mindez kihat a főszereplők kapcso­latára. Ádám és Lucifer nem a terem­tésmítosz egyenlőtlen ellenfelei, ha­nem egy dialektikus gondolatsor tézi­se és antitézise, Éva pedig örökké vál­tozó szexuális mindenes cseléd helyett egyetlen szenvedélyből gyúrt nő, önál­ló személyiséggel és sok rejtett arccal. Majzik Edit szakít a fregoliszerep-fölfo­­gással, és ezáltal csatát nyer. Csíkos Sándor mint Lucifer elegáns úriem­ber, egyetemi docens, szenvedélytele­­nül okít, nincs sok dolga a teremtővel, az sem zavarja, hogy a végén beépítik a rendszerbe. Bertók Lajos különleges Ádám. Nem látszik meg rajta a Paradi­csom gyerekszobája, inkább az utcán vagy a javítóban nőtt fel, mékány fizi­kum és értelemkereső tisztaság, erő és hit; elhiszem róla, hogy tudásra vágyik és küzdésre termett. Az első rész jobb, mint a második. Ahogy közeledünk a jelenhez, gyön­gülnek a gondolati rezonanciák. Megmaradt néhány évtizedes panel, például, hogy Kepler székéből a pá­rizsi színben nyaktiló lesz. Van, ami­kor a szövegnek ellentmond a lát­vány: a londoni forgatag élettelen marionettjét Adám madártávlatból sem láthatja „szebb világnak”. Min­dent összevéve, öntörvényű, ambici­ózus előadás, még ha kultuszdráma­ként, kiállítandó ereklyeként kezeli is a Tragédiát. Miskolcon mentek legtovább Ma­dách újraértelmezésében, és itt ér­ték el a legizgalmasabb eredményt. Schlanger András nem törődik a klasszikusokat megillető (ál) kegye­lettel, kiemeli a darabot a múzeumi tárlóból, és kortársunkká teszi a nemsokára százhetvenöt éves szerzőt. A miskolci kamaraváltozat arról szól, mit jelent ma „a küzdés maga”. A miskolci Ádám panellakás­ban él: könyvespolc, dívány, teafor­raló, kávéscsésze; „ez az enyém”, mondhatja joggal, nem vitás, „a Pa­radicsomon kívül”, ahol szembe kell néznie a mindennapi léttel. A mis­kolci Ádám a jelenben él, ha kimegy az utcára, a vadkapitalizmust látja, koldusok, bankárok és árusok forga­tagát. A „londoni színt”, a madáchi jelen időt. Az előadás tehát „Lon­donban” kezdődik, az eszmék és ér­tékek kiárusításával, eladó a test és a szellem, mutatványos spilázza a sír­verseket, színészek operásítják a Bib­liát, színjáték a darabkezdő mennyei hozsanna, vattaszakállas Úr tudósít oratorikus zengzettel a teremtés be­fejezéséről, ijedős angyalkák fülüket befogják, amikor elbődül a kram­pusz. A paradicsomi kép: olcsó báb­játék. Nem utalt-e már Madách is a keresztény eszme elüzletiesítésére? A saját bábfigurája mögül kilépő Lu­cifer egy szellemileg kellően elcsigá­zott Adámot követ a lakására s altat el — hogy a sorsára ébressze. Az álomképek — egy értelmiségi gyötrődései — Prágától kezdve iga­zán izgalmasak. Ez nyilvánvaló, hi­szen Kuna Károly mai Adámjának a történelmi hősszerep csak gyorstal­paló leckefölmondás, amelyen a rendező átsegíti néhány stilizáció­­val. Kepleré már személyes és mo­dern probléma: a tudós, akit sakk­ban tart a hatalom és az anyagi szük­ség. Ez a Kepler, akinek félig öltö­zött, szajha felesége „reggelre” nem felejt el beszélni a pénzért, egész kétségbeesését rászabadítja a rémül­ten kihátráló Tanítványra. Danton hit és cinizmus — valamint középen kivágott zászlók — között sötét gúny­nyal hintázó kiábrándult forradal­már. (Évát, az arisztokrata nőt Éva, a fölgerjedt pórnő végzi ki.) Reveláció, hogy a kronológia sze­rint újra elkezdődő londoni szín vá­ratlanul félbeszakad: Ádám fölser­ken a fütyülő vízforraló hangjára —­s tán mert „rettentő látások gyötör­ték”. Kirohan, érezhetően öngyilkos szándékkal, ugyanabba a valóságba, melyről rosszat álmodott. Most „élőben” is lejátszódik a sorozatos sírba hanyatlás jelenete, a végén a kezét a hasára szorító, Adámnak elérhetetlen Évával, aki „glóriával átúllépi” a halált. Adám itt mondja el predesztinációval dacoló mono­lógját a szabad akaratról , és a mélybe veti magát. A következő jele­net a lét és a nemlét határán játszó­dik, de nem az űrben, hanem a műtőben, s a kómában vizionáló Ádám kihívására a felelet — a Föld szellemének visszahívó szózata — az újraélesztő orvos hangján szólal meg. A Falanszter- és az Eszkimó­szín kimarad; egyikük már, másikuk még nem aktuális. Schlanger értelmezési kísérlete annyiban jogosult, amennyiben a transzcendencia láncától eloldódott racionális ember mindennapi lét­helyzetével szembesít. Megkérdője­lezhető, persze, jogosan mondja-e a jelenkor „londoni” kavargásában öngyilkosságra készülő Ádám, hogy egymaga van még e világon. Ám ha nem doktrinér módon gondolko­dunk, és hiszünk John Donne-nak, aki szerint minden ember egyenlő az emberiséggel, akkor az egyén ön­­gyilkossága „kicsiben” az emberiség öngyilkossága. A miskolci Tragédia­előadás jelentősége és újdonsága éppen ez a mai embert közvetlenül érintő személyesség, amely Kuna Károly impulzív, ballonkabátos Adámjának és Földi László okos, ki­ábrándult válaszokra cinikusan ráse­gítő Luciferének sajátja. Nem döccenetlen az előadás, a görögös-gótikus-barokkos háttér­építmény előtt forgó, örök átépítést sugalló állványrendszer jó teret ad, de kamaraszínpadhoz képest túl mozgalmas, túl harsány forgalmat bonyolít le, az effektus néha el­nyomja a szót, sokszor nem érteni a szöveget. Major Melinda kitűnő Müller Borbála, de Évája többnyire még szakmailag éretlen. Talányos a vég, bár ez termékeny talány. Az Úr most megjelenik láthatatlan valósá­gában, mint valami klasszicizáló Te­remtés-oratórium basszusa, s miköz­ben Lucifer eltűnik a Süllyesztőben, a szereplők testükkel óvják az ernyő alá menekült emberpárt. Körülnézek mostan, észrevette-e a mi kis színházi világunk, hogy szüle­tett egy fontos Tragédia-előadás. Úgy látom, nem vette észre. Néhányan helyreállított Arany-sorokon szösz­­mörögnek, másoknak száznyolcvan kilométer túl nagy távolság. Majd a Madách-évben megjelennek unal­mas cikkek. Nekünk csak a „remek­mű” kell, nem az élő színház. (Madách Imre: Az ember tragédi­ája — Nemzeti Színház a Várban, Debreceni Csokonai Színház a Köl­csey Kamaraszínházban, Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza) Irodalom az 1997-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon április 24-27. Budapest Kongresszusi Központ Program. Csütörtök, április 24., 16.30 óra: A Budapesti Nemzetközi Könyvfesz­tivál megnyitója. Beszédet mond Magyar Bálint, művelődési és közok­tatási miniszter. Péntek, április 25., 15.00 óra (Bartók Terem). „Nők a könyvkiadás­­ban/Women in Publishing”. Közreműködik: Dorothea Rein, Verlag Neue Kritik, Frankfurt; Ba­logh Katalin, Nemzetközi Könyvfesztivál Budapest; Francis Pinter, CEU Press és mások. Moderátor: Karádi Éva, Magyar LETTRE INTERNATIONALE Péntek, április 25., 17.00 óra (Bartók Terem): Zsuzsanna Gahse, Stuttgart: Übersetzt — Átültetve Közreműködik: Zsuzsanna Gahse, Tandori Dezső, Parti Nagy Lajos Moderátor: Márton László Szombat, április 26., 15.00 óra (Bartók Terem) Christina Viragh, Róma Rómában élő svájci írónő, Kertész Imre, Nádas Péter, Kornis Mihály fordítója olvas fel írásaiból és fordításaiból Moderátor: Nádas Péter Szombat, április 26., 17.00 óra (Bartók Terem): Joachim Sartorius, München: Az új költészet atlasza Kortárs magyar lírai művek felolvasása és bemutatása Báthori Csaba és Hans-Henning Paetzke műfordításában Közreműködnek: Joachim Sartorius és magyar költők: Balla Zsófia, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Várady Szabolcs, Tandori Dezső és a műfordítók . Moderátor: Konrád György Vasárnap, április 27., 10.00 óra (Bartók Terem): Frankfurti konzultá­ciók II. Könyvkiadók, szerzők, műfordítók és a kulturális élet más képviselői­nek tanácskozása Magyarország 1999-es frankfurti könyvásárra való fel­készüléséről Részvétel csak külön meghívóval. Vasárnap, április 27., 15.00 óra (Bartók Terem): Ida Fink, izraeli len­gyel írónő felolvasása: „Árja papírok” címen Moderátor: Kertész Imre A rendezvényeket a Goethe Institut Budapest a LETTRE INTERNA­TIONALE magyar szerkesztőségével együtt szervezte. * * * A Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatkozik a német és kelet-euró­pai books in print, vagyis a forgalomban lévő könyvek adatbázisa. Minden könyvkeresőt szívesen látunk a Kongresszusi Központ 209/a standján. Sajtótájékoztatónk, amelyben részletes információt adunk e nemzet­közi projektről, április 26-án 13.30-kor lesz a Corvina-teremben. Buchhändler-Vereinigung — Typo TEX Kft. IRODALOM1997. ÁPRILIS 25.

Next