Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-09 / 19. szám - Lóska Lajos: Előszó egy állandó kiállításhoz • tárlat • Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely (18. oldal) - Koller Lőrinc: Jusztnak tetszett • televíziókritika • Nyitott száj (TV1) (18. oldal)

LÓSKA LAJOS: Előszó egy állandó kiállításhoz A dunaszerdahelyi Kortárs Ma­gyar Galéria napjaink magyaror­szági művészetét bemutató kollek­ciója bővítésekor, kiegészítésekor azt az elvet tartottuk szem előtt, hogy a korábban ajándékozott, zömmel figurális expresszív, illetve posztimpresszionista jellegű mun­kák után elsősorban közelmúltunk hazai művészetének progresszív irányzatairól adjunk áttekintést, így az 1945 utáni magyar művészet fejlődési ívét (Európai Iskola, Csernus-kör, Zuglói-kör, Iparterv és Szürenon nemzedék, a hetvenes évek újgeometrikus és posztkon­ceptuális kifejezésmódja, a nyolc­vanas évek újfestészete, végül a ki­lencvenes évek szikárabb, fogalmi művészete) csak az összegyűlt kol­lekcióval tudjuk szemléltetni. Itt si­etek megjegyezni, hogy a képző­művészek, akik előtt egy meglehe­tősen csalfa ábránd, a halhatatlan­ság lebeg, még mindig bőkezűbb mecénások, mint a bankok vagy az újgazdag vállalkozók. Ennek elle­nére nyugodtan állíthatjuk, hogy egy olyan napjaink művészetét rep­rezentáló műegyüttes jött létre, mely legtöbb kortárs hazai gyűjte­ménnyel - a székesfehérvárival, a paksival, vagy a Fővárosi Képtáré­val - összehasonlítva megállja a he­lyét. A gyűjtemény kialakításakor az volt a koncepció, hogy az egyes meghatározó csoportok, iskolák il­letve irányzatok alkotói egy-egy jel­lemző munkával szerepeljenek a dunaszerdahelyi galéria állandó gyűjteményét bemutató kiállításon. A beérkezett művek, bár különbö­ző generációk tagjai készítették őket, nagyrészt napjaink képzőmű­vészetének állapotát tükrözik, ugyanis zömmel az 1985 és 1995 kö­zötti időszakból valók. Ennek a több mint félszáz műből álló kollekciónak jellemző darabjai­ra szeretném ráirányítani a tisztelt érdeklődők figyelmét, illetve né­hány tájékozódási pontot igyekszem kijelölni számukra, hogy el tudjanak igazodni az anyagban. Ha generáci­ós bontásban­­ az alkotók születési idejét, illetve pályára kerülését fi­gyelembe véve­­ tekintjük át az anyagot, feltétlenül szólnunk kell a Képzőművészet Főiskolát Budapes­ten végző, 1959 óta Párizsban élő, de már több éve kétlaki Konok Ta­más a hard edge-től oldottabb, sík­geometrikus festményéről, a ma már kortárs-klasszikusnak számító Deim Pál alkotásáról, a Zuglói-kör festészeti hagyományait leginkább megőrző Molnár László munkájá­ról, a Szürenon-kiállítást (1969) szervező Csaji Attila korabeli plasztikus-informet kompozíciójá­ról, Bak Imre festészetének poszt­modern periódusát reprezentáló vásznáról, Nádler Istvánnak a 80-as évekbeli művészete emblémájának is tekinthető átírt paralelogrammát formázó nagyméretű­­tuskompozíci­ójáról, Konkoly Gyula, Gyémánt László és Paizs László alkotásairól, Baranyay Andrásnak a nyolcvanas években a makói művésztelepen ké­szült összekulcsolt kezet ábrázoló szitanyomatáról, Károlyi Zsigmond­­nak a konceptuális művészettől ins­pirált fotómunkájáról. A grafikai anyag színvonalas, mennyiségét tekintve pedig a legna­gyobb részegysége a kollekciónak. A hatvanas években indulók éppen úgy képviseltetik magukat, mint a húsz esztendővel később pályára ke­rülő fiatalok: Gross Arnold, Pásztor Gábor, Szabados Árpád, Szemethy Imre, Banga Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Prutkay Péter, Schmal Ká­roly, az elsősorban festőként szá­­montartott, de nyomatokat is készí­tő Fehér László, a képi közhelyeken ironizáló Rácmolnay Sándor, Gábor Áron és a stúdiókorú emblematikus Kótai Tamás. Be kell mutatnom továbbá azokat a festőket is, akik az 1980-as évek elején, a new wave magyarországi vi­rágzása idején kerültek a pályára, megjegyezve, hogy az eltelt több mint egy évtized óta sokuk munkás­sága más irányba fordult: Koncz András, Mazzag István, Mulasics László, Sebestyén Zoltán alkotásaira gondolok, továbbá a szobrász Chesslay Györgyére, aki plasztikus képet, festett kollázst küldött a be­mutatóra. Külön kell szólnom azokról a mű­vészekről, akiknek munkássága az egyetemes stílusirányzatok alapján nem besorolható egyéni utat képvi­sel. Itt elsősorban a sajátos „mező­­gazdasági művészetet” művelő Buk­ta Imre rajzát, archaikus-mitikus pa­raszti kultúrából merítő Földi Péter képét emelném ki, továbbá a nyolc­vanas évek nemzedékét reprezentá­ló Gaál József furcsa ősi bálványmu­tánst ábrázoló festményét. Illendő megemlékeznem néhány olyan csoportról is, melyek közül igen sok 1989 után alakult. Most csak kettőt említenék, ugyanis e ket­tőnek tagjai képviseltetik szép szám­ban magukat a tárlaton. Először a hetvenes évek elejétől a progresszív szentendrei művészetet reprezentá­ló Vajda Lajos Stúdiót (1972) emlí­teném, melynek alapító tagjai - Aknay János, fe Lugossy László, ef Zámbó István - festménnyel, rajzzal illetve szitanyomatokkal szerepel­nek a kollekcióban. A másik az 1990-ben alakult és elsősorban ins­tallációiról ismert Block Csoport. Tagjai közül hárman - Katona Zol­tán, Nagy István, Sebestyén Zoltán most nem kollektíván dolgozó cso­portként, hanem mint különálló, individuális művészek szerepelnek egy-egy festménnyel. Tény és való, hogy a nyolcadik év­tized végén a new wave leáldozása után fellépő fiatal generáció ismét egyfajta szárazabb, színszegényebb, konceptualizmussal is rokonságot mutató, Achille Bonito Oliva neves műkritikus kifejezésével élve a ko­rábbi forróval szemben hideg transzavantgárdot művel. Az ilyen szemléletű alkotásmóddal szinkron­ban ma igen közkedvelt nálunk és jelentős az installációművészet is. Dunaszerdahelyre mi viszont fest­ményeket és grafikákat kértünk, és még mielőtt bárki is konzervativiz­mussal gyanúsítana bennünket, sie­tek mindenkit megnyugtatni, hogy a válogatás és a begyűjtés szervezőit szigorúan praktikus szempontok ve­zényelték: a festmények és grafikák szállíthatók a legkönnyebben és tá­rolhatók a legkisebb helyen, és saj­nos nekünk erre is figyelnünk kel­lett. Befejezésképpen meg kell említe­nem, hogy a dunaszerdahelyi Kor­társ Magyar Galéria mellett működő kuratórium célul tűzte ki - és amennyiben ez megvalósul, az első ilyen jellegű kollekció lesz a régió­ban -, hogy a már meglévő felvidéki magyar, illetve magyarországi műve­ket tartalmazó gyűjtemény mellett a környező országokban élő és alkotó magyar - vajdasági, erdélyi és parci­­umi, továbbá kárpátaljai - művészek munkáit bemutató gyűjteményt is megpróbál kialakítani, illetve a maj­dani anyagból kiállítást rendezni. Drámapályázat Pest, Buda, Óbuda egyesítésének 125. évfordulójára a Buda­pesti Egyesítési Emlékbizottság drámapályázatot hirdet, Buda­pesti Történetek címen. Pályázni lehet minden drámai és ze­nés műfajban (jeligésen is). Beadási határidő: 1997. október 15. A beadás helye az emlékbizottság titkársága (Bp., VI., Eötvös u. 10.). Az első helyezett pályamunka 1,5 millió forintos, a második 1 millió forintos, a harmadik 0,5 millió forintos díjazásban részesül. A pályamunkákat neves színházi szakértőkből álló zsűri bí­rálja el, eredményhirdetés: 1997. december 15-én. Tárlat KOLLER LŐRINC: Televízió Jusztnak tetszett Juszt Lászlóról van szó, és az ember ilyenkor azt sem tudja, hol kezdje. Ez az ember úgy öregszik meg a szemünk láttára, hogy pályafutásának egyetlen jó pillanatára sem emlékszik a né­ző, műsorai nem egyszerűen rosszak, de egyszersmind erkölcs­telenek is -1. Kriminális­­, erede­ti ötlete negyedszázados pályája során nem akadt egy sem, ráadá­sul sikerült úgy közvetítenie egy olimpiai bajnoki döntőt - Növé­nyi Norbert, 1980, Moszkva -, hogy az ember még mindig leve­szi a hangot, ha valamilyen alka­lomból a felvételt bejátsszák. Ebből adódik, hogy ez az ember a magyar televíziózás egyik legis­mertebb figurája, nincsenek mun­kahelyi problémái, nem őrlődik szakmai kétségek között, ahogy el­néztem a legutóbbi Nyitott száj cí­mű műsorban, az is mindegy, hogy mekkorára hízik, öltönyt nem cse­rél, momentán úgy néz ki, mint egy téesz-elnök a hatvanas évekből. És még ez sem baj. A baj az, amikor Juszt ideológiát gyárt a magyar televíziózás imént említett műsorához, amelyiknek a koncep­ciója az, hogy mindenki azt beszél, amit akar, érezze magát egy kocs­mapultnál. Juszt László műsorve­zetői tevékenysége egy fél körtepá­linka szerepére korlátozódik ilyen­formán öntudatot szabadít föl. Vagyis beszél minden jelenlévő amit akar, lehet nyugodtan vádas­kodni, felelőtlenül hangozhatnak el nyilvánvaló hazugságok, a mű­sorvezető ilyenkor úgy érzi, hogy utat engedett az igazságnak. A legutóbbi adás témája a Fe­rencváros labdarúgócsapata volt. Hálás téma, egyszer életében min­den riporter foglalkozik vele, olyan téma ez, mint a Rákóczi téri kurvák, a „Magyarország vezet az öngyilkossági statisztikában”, vala­mint a Jiova lesz a magyar szürke­­állomány?” A műsor központi kér­dése természetesen az volt, hogy hova lettek a százmilliók? Ezt Juszt a legjobb emberektől kérdezte, például egy megkopott táncdal­­énekestől, egy becsületben meg­öregedett ősfradistától, valamint egy szakmai vezetőtől, aki az ügy természetéből adódóan minden ilyen jellegű kérdést elhárított. (Megjegyzem, ez még mindig élet­szerűbb volt, mint néhány hete az Aktuálisban Betlen János, aki a pénzekkel kapcsolatos kérdést egyenest az akkor éppen lapáton lévő, a klub pénzügyeibe egyéb­ként soha be nem avatott Varga Zoltán trénerhez intézte.) No már most, ha egy amúgy is nehezen meghatározható elv szerint össze­gyűlt tömegben föltesznek egy olyan kérdést, hogy hova lettek a milliók?, akkor ott pillanatokon belül erős protéziscsattogások kö­vetkeznek, elszabadul a pokol. Itt is az történt, lopásokról esett szó, lenyúlásokról, majd amikor éppen csend lett, a műsorvezető maga adott újabb löketet azzal, hogy be­dobta a szlogent: „Hallottam már azt is, hogy az FTC annyit jelent: Ferencvárosi Tolvajok Klubja.” Iit a mondatot vessük össze azzal a másnapi műsorvezetői nyilatkozat­tal, melyben Juszt nem érti, hogy például a Fradi elnöke miért nem jött el a felvételre. „Miért nem mondták el a véleményüket ők is?” Hát talán azért, ha szabad vála­szolni, mert ilyen helyre - ha na­gyon nem muszáj -, épeszű em­ber nem teszi be a lábát. Dehát semmi sem baj, ha nem jön el dr. Szívós egyesületi elnök, leül a székére Aradszky László. Hogy azután a műsorvezető miként készül föl egy ilyen mű­sorra, az kiderül saját szavaiból: „Lényeges, eddig általam nem is­mert tény is kimondatott: a Fe­rencváros mind a mai napig kap állami támogatást, hangsúlyo­zom, valamennyi adófizető pén­zéből, teljesen függetlenül attól, hogy kinek szurkol az illető.” Bontsuk ki ezt a mondatot, te­gyünk néhány megállapítást. 1. Attól, hogy egy tény Juszt ál­tal nem ismert, még lehet közis­mert, bár ez egy műsorvezető szempontjából nem túl előnyös. 2. Igen, a Ferencváros kap álla­mi támogatást. Még mielőtt ma­gunk is belecsúsznánk a Juszt­­féle demagógiába, tegyük hozzá, hogy nemcsak a Fradi kap ilyet, de egy jogszabály alapján min­den olyan egyesület, ahol, kissé leegyszerűsítve, nemzetközi szin­tű versenysportot művelnek (pl. Vasas, Kispest-Honvéd, UTE stb). 3. Juszt most bizonyára elcso­dálkozik majd, de ezt a támoga­tást nem a futballszakosztály kap­ja, hanem az egyesület maga. 4. Nehezen érthető a szpíker gondolatának az a fordulata, amelyben kifogásolja, hogy a Fra­di úgy kap állami támogatást, hogy a jogszabály nem veszi fi­gyelembe, kinek drukkol a pol­gár. (Horribile dictu: esetleg nem a Fradinak.) Mármost azt már nem is említve, hogy az adó­­jogszabályokat a világon sehol sem a klubszeretetre tekintettel hozzák - hogy mekkora ökörsé­­geket kénytelen­­az ember leírni, ha Juszt tág ölelésű demagógiáját próbálja követni! -, de ha már követjük ezt (kövessük!), akkor mindenképp a Fradi jár rosszul, hiszen a legtöbb adófizető druk­kere neki van (hűha!), vagyis a Fradi adófizető drukker fizet in­kább a Vasasnak és nem fordítva. Juszt László másnapi újságnyi­latkozatában elmondta, hogy a maga részéről a műsort sikeres­nek tarja. (Nyitott száj, TV1, Hétfő, 21.05) MINDEN, «mit tudni ®k®r, MINDEN, ®mit tudatni ®k@r... -Céginformációi az Interneten - képekkel isla P 1027 Bp., Csalogány u. 23. · Tel./fax: 213-2023 · http://www.hungary.net ÉLET ÉS|#1 an |---------------------------------18 IRODALOM1 w 1997. MÁJUS 9.

Next