Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-09 / 19. szám - Lóska Lajos: Előszó egy állandó kiállításhoz • tárlat • Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely (18. oldal) - Koller Lőrinc: Jusztnak tetszett • televíziókritika • Nyitott száj (TV1) (18. oldal)
LÓSKA LAJOS: Előszó egy állandó kiállításhoz A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria napjaink magyarországi művészetét bemutató kollekciója bővítésekor, kiegészítésekor azt az elvet tartottuk szem előtt, hogy a korábban ajándékozott, zömmel figurális expresszív, illetve posztimpresszionista jellegű munkák után elsősorban közelmúltunk hazai művészetének progresszív irányzatairól adjunk áttekintést, így az 1945 utáni magyar művészet fejlődési ívét (Európai Iskola, Csernus-kör, Zuglói-kör, Iparterv és Szürenon nemzedék, a hetvenes évek újgeometrikus és posztkonceptuális kifejezésmódja, a nyolcvanas évek újfestészete, végül a kilencvenes évek szikárabb, fogalmi művészete) csak az összegyűlt kollekcióval tudjuk szemléltetni. Itt sietek megjegyezni, hogy a képzőművészek, akik előtt egy meglehetősen csalfa ábránd, a halhatatlanság lebeg, még mindig bőkezűbb mecénások, mint a bankok vagy az újgazdag vállalkozók. Ennek ellenére nyugodtan állíthatjuk, hogy egy olyan napjaink művészetét reprezentáló műegyüttes jött létre, mely legtöbb kortárs hazai gyűjteménnyel - a székesfehérvárival, a paksival, vagy a Fővárosi Képtáréval - összehasonlítva megállja a helyét. A gyűjtemény kialakításakor az volt a koncepció, hogy az egyes meghatározó csoportok, iskolák illetve irányzatok alkotói egy-egy jellemző munkával szerepeljenek a dunaszerdahelyi galéria állandó gyűjteményét bemutató kiállításon. A beérkezett művek, bár különböző generációk tagjai készítették őket, nagyrészt napjaink képzőművészetének állapotát tükrözik, ugyanis zömmel az 1985 és 1995 közötti időszakból valók. Ennek a több mint félszáz műből álló kollekciónak jellemző darabjaira szeretném ráirányítani a tisztelt érdeklődők figyelmét, illetve néhány tájékozódási pontot igyekszem kijelölni számukra, hogy el tudjanak igazodni az anyagban. Ha generációs bontásban az alkotók születési idejét, illetve pályára kerülését figyelembe véve tekintjük át az anyagot, feltétlenül szólnunk kell a Képzőművészet Főiskolát Budapesten végző, 1959 óta Párizsban élő, de már több éve kétlaki Konok Tamás a hard edge-től oldottabb, síkgeometrikus festményéről, a ma már kortárs-klasszikusnak számító Deim Pál alkotásáról, a Zuglói-kör festészeti hagyományait leginkább megőrző Molnár László munkájáról, a Szürenon-kiállítást (1969) szervező Csaji Attila korabeli plasztikus-informet kompozíciójáról, Bak Imre festészetének posztmodern periódusát reprezentáló vásznáról, Nádler Istvánnak a 80-as évekbeli művészete emblémájának is tekinthető átírt paralelogrammát formázó nagyméretűtuskompozíciójáról, Konkoly Gyula, Gyémánt László és Paizs László alkotásairól, Baranyay Andrásnak a nyolcvanas években a makói művésztelepen készült összekulcsolt kezet ábrázoló szitanyomatáról, Károlyi Zsigmondnak a konceptuális művészettől inspirált fotómunkájáról. A grafikai anyag színvonalas, mennyiségét tekintve pedig a legnagyobb részegysége a kollekciónak. A hatvanas években indulók éppen úgy képviseltetik magukat, mint a húsz esztendővel később pályára kerülő fiatalok: Gross Arnold, Pásztor Gábor, Szabados Árpád, Szemethy Imre, Banga Ferenc, Pinczehelyi Sándor, Prutkay Péter, Schmal Károly, az elsősorban festőként számontartott, de nyomatokat is készítő Fehér László, a képi közhelyeken ironizáló Rácmolnay Sándor, Gábor Áron és a stúdiókorú emblematikus Kótai Tamás. Be kell mutatnom továbbá azokat a festőket is, akik az 1980-as évek elején, a new wave magyarországi virágzása idején kerültek a pályára, megjegyezve, hogy az eltelt több mint egy évtized óta sokuk munkássága más irányba fordult: Koncz András, Mazzag István, Mulasics László, Sebestyén Zoltán alkotásaira gondolok, továbbá a szobrász Chesslay Györgyére, aki plasztikus képet, festett kollázst küldött a bemutatóra. Külön kell szólnom azokról a művészekről, akiknek munkássága az egyetemes stílusirányzatok alapján nem besorolható egyéni utat képvisel. Itt elsősorban a sajátos „mezőgazdasági művészetet” művelő Bukta Imre rajzát, archaikus-mitikus paraszti kultúrából merítő Földi Péter képét emelném ki, továbbá a nyolcvanas évek nemzedékét reprezentáló Gaál József furcsa ősi bálványmutánst ábrázoló festményét. Illendő megemlékeznem néhány olyan csoportról is, melyek közül igen sok 1989 után alakult. Most csak kettőt említenék, ugyanis e kettőnek tagjai képviseltetik szép számban magukat a tárlaton. Először a hetvenes évek elejétől a progresszív szentendrei művészetet reprezentáló Vajda Lajos Stúdiót (1972) említeném, melynek alapító tagjai - Aknay János, fe Lugossy László, ef Zámbó István - festménnyel, rajzzal illetve szitanyomatokkal szerepelnek a kollekcióban. A másik az 1990-ben alakult és elsősorban installációiról ismert Block Csoport. Tagjai közül hárman - Katona Zoltán, Nagy István, Sebestyén Zoltán most nem kollektíván dolgozó csoportként, hanem mint különálló, individuális művészek szerepelnek egy-egy festménnyel. Tény és való, hogy a nyolcadik évtized végén a new wave leáldozása után fellépő fiatal generáció ismét egyfajta szárazabb, színszegényebb, konceptualizmussal is rokonságot mutató, Achille Bonito Oliva neves műkritikus kifejezésével élve a korábbi forróval szemben hideg transzavantgárdot művel. Az ilyen szemléletű alkotásmóddal szinkronban ma igen közkedvelt nálunk és jelentős az installációművészet is. Dunaszerdahelyre mi viszont festményeket és grafikákat kértünk, és még mielőtt bárki is konzervativizmussal gyanúsítana bennünket, sietek mindenkit megnyugtatni, hogy a válogatás és a begyűjtés szervezőit szigorúan praktikus szempontok vezényelték: a festmények és grafikák szállíthatók a legkönnyebben és tárolhatók a legkisebb helyen, és sajnos nekünk erre is figyelnünk kellett. Befejezésképpen meg kell említenem, hogy a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria mellett működő kuratórium célul tűzte ki - és amennyiben ez megvalósul, az első ilyen jellegű kollekció lesz a régióban -, hogy a már meglévő felvidéki magyar, illetve magyarországi műveket tartalmazó gyűjtemény mellett a környező országokban élő és alkotó magyar - vajdasági, erdélyi és parciumi, továbbá kárpátaljai - művészek munkáit bemutató gyűjteményt is megpróbál kialakítani, illetve a majdani anyagból kiállítást rendezni. Drámapályázat Pest, Buda, Óbuda egyesítésének 125. évfordulójára a Budapesti Egyesítési Emlékbizottság drámapályázatot hirdet, Budapesti Történetek címen. Pályázni lehet minden drámai és zenés műfajban (jeligésen is). Beadási határidő: 1997. október 15. A beadás helye az emlékbizottság titkársága (Bp., VI., Eötvös u. 10.). Az első helyezett pályamunka 1,5 millió forintos, a második 1 millió forintos, a harmadik 0,5 millió forintos díjazásban részesül. A pályamunkákat neves színházi szakértőkből álló zsűri bírálja el, eredményhirdetés: 1997. december 15-én. Tárlat KOLLER LŐRINC: Televízió Jusztnak tetszett Juszt Lászlóról van szó, és az ember ilyenkor azt sem tudja, hol kezdje. Ez az ember úgy öregszik meg a szemünk láttára, hogy pályafutásának egyetlen jó pillanatára sem emlékszik a néző, műsorai nem egyszerűen rosszak, de egyszersmind erkölcstelenek is -1. Kriminális, eredeti ötlete negyedszázados pályája során nem akadt egy sem, ráadásul sikerült úgy közvetítenie egy olimpiai bajnoki döntőt - Növényi Norbert, 1980, Moszkva -, hogy az ember még mindig leveszi a hangot, ha valamilyen alkalomból a felvételt bejátsszák. Ebből adódik, hogy ez az ember a magyar televíziózás egyik legismertebb figurája, nincsenek munkahelyi problémái, nem őrlődik szakmai kétségek között, ahogy elnéztem a legutóbbi Nyitott száj című műsorban, az is mindegy, hogy mekkorára hízik, öltönyt nem cserél, momentán úgy néz ki, mint egy téesz-elnök a hatvanas évekből. És még ez sem baj. A baj az, amikor Juszt ideológiát gyárt a magyar televíziózás imént említett műsorához, amelyiknek a koncepciója az, hogy mindenki azt beszél, amit akar, érezze magát egy kocsmapultnál. Juszt László műsorvezetői tevékenysége egy fél körtepálinka szerepére korlátozódik ilyenformán öntudatot szabadít föl. Vagyis beszél minden jelenlévő amit akar, lehet nyugodtan vádaskodni, felelőtlenül hangozhatnak el nyilvánvaló hazugságok, a műsorvezető ilyenkor úgy érzi, hogy utat engedett az igazságnak. A legutóbbi adás témája a Ferencváros labdarúgócsapata volt. Hálás téma, egyszer életében minden riporter foglalkozik vele, olyan téma ez, mint a Rákóczi téri kurvák, a „Magyarország vezet az öngyilkossági statisztikában”, valamint a Jiova lesz a magyar szürkeállomány?” A műsor központi kérdése természetesen az volt, hogy hova lettek a százmilliók? Ezt Juszt a legjobb emberektől kérdezte, például egy megkopott táncdalénekestől, egy becsületben megöregedett ősfradistától, valamint egy szakmai vezetőtől, aki az ügy természetéből adódóan minden ilyen jellegű kérdést elhárított. (Megjegyzem, ez még mindig életszerűbb volt, mint néhány hete az Aktuálisban Betlen János, aki a pénzekkel kapcsolatos kérdést egyenest az akkor éppen lapáton lévő, a klub pénzügyeibe egyébként soha be nem avatott Varga Zoltán trénerhez intézte.) No már most, ha egy amúgy is nehezen meghatározható elv szerint összegyűlt tömegben föltesznek egy olyan kérdést, hogy hova lettek a milliók?, akkor ott pillanatokon belül erős protéziscsattogások következnek, elszabadul a pokol. Itt is az történt, lopásokról esett szó, lenyúlásokról, majd amikor éppen csend lett, a műsorvezető maga adott újabb löketet azzal, hogy bedobta a szlogent: „Hallottam már azt is, hogy az FTC annyit jelent: Ferencvárosi Tolvajok Klubja.” Iit a mondatot vessük össze azzal a másnapi műsorvezetői nyilatkozattal, melyben Juszt nem érti, hogy például a Fradi elnöke miért nem jött el a felvételre. „Miért nem mondták el a véleményüket ők is?” Hát talán azért, ha szabad válaszolni, mert ilyen helyre - ha nagyon nem muszáj -, épeszű ember nem teszi be a lábát. Dehát semmi sem baj, ha nem jön el dr. Szívós egyesületi elnök, leül a székére Aradszky László. Hogy azután a műsorvezető miként készül föl egy ilyen műsorra, az kiderül saját szavaiból: „Lényeges, eddig általam nem ismert tény is kimondatott: a Ferencváros mind a mai napig kap állami támogatást, hangsúlyozom, valamennyi adófizető pénzéből, teljesen függetlenül attól, hogy kinek szurkol az illető.” Bontsuk ki ezt a mondatot, tegyünk néhány megállapítást. 1. Attól, hogy egy tény Juszt által nem ismert, még lehet közismert, bár ez egy műsorvezető szempontjából nem túl előnyös. 2. Igen, a Ferencváros kap állami támogatást. Még mielőtt magunk is belecsúsznánk a Jusztféle demagógiába, tegyük hozzá, hogy nemcsak a Fradi kap ilyet, de egy jogszabály alapján minden olyan egyesület, ahol, kissé leegyszerűsítve, nemzetközi szintű versenysportot művelnek (pl. Vasas, Kispest-Honvéd, UTE stb). 3. Juszt most bizonyára elcsodálkozik majd, de ezt a támogatást nem a futballszakosztály kapja, hanem az egyesület maga. 4. Nehezen érthető a szpíker gondolatának az a fordulata, amelyben kifogásolja, hogy a Fradi úgy kap állami támogatást, hogy a jogszabály nem veszi figyelembe, kinek drukkol a polgár. (Horribile dictu: esetleg nem a Fradinak.) Mármost azt már nem is említve, hogy az adójogszabályokat a világon sehol sem a klubszeretetre tekintettel hozzák - hogy mekkora ökörségeket kénytelenaz ember leírni, ha Juszt tág ölelésű demagógiáját próbálja követni! -, de ha már követjük ezt (kövessük!), akkor mindenképp a Fradi jár rosszul, hiszen a legtöbb adófizető drukkere neki van (hűha!), vagyis a Fradi adófizető drukker fizet inkább a Vasasnak és nem fordítva. Juszt László másnapi újságnyilatkozatában elmondta, hogy a maga részéről a műsort sikeresnek tarja. (Nyitott száj, TV1, Hétfő, 21.05) MINDEN, «mit tudni ®k®r, MINDEN, ®mit tudatni ®k@r... -Céginformációi az Interneten - képekkel isla P 1027 Bp., Csalogány u. 23. · Tel./fax: 213-2023 · http://www.hungary.net ÉLET ÉS|#1 an |---------------------------------18 IRODALOM1 w 1997. MÁJUS 9.