Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-16 / 20. szám - Kerekes László: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 6., 8., 9., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Kovács Zoltán: A kormányfő és a jogminőség (1. oldal)
Darvas Béla: Karantén (gondolatok az Akadémiáról) ❖ Interjú: Ryszard Kluszczynski a huszadik századi művészeti változásokról ❖ Ludassy Mária: Magányos séták Jean-Jacques Rousseau-val ❖ ECO - Havass Miklós: A Világhálózat és a Személy ❖ ÉS Irodalom: Kántor Zsolt, Kelényi Béla, Visky András versei, Temesi Ferenc: Messzelátó, Balla Zsófia, Boldizsár Ildikó, Kornis Mihály, Kőrössi P. József prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1997. MÁJUS 16 XLI. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM KOVÁCS ZOLTÁN: A kormányfő és a jogminőség A magyar átvilágítási eljárásról szóló törvény alapjában véve semmiben sem különbözik a világ bármelyik hasonló jogszabályától - az a lényege, hogy ha a közélet vezető pozícióiban lévők közül valakiről utóbb kiderül, hogy antidemokratikus szervezettel állt kapcsolatban, akkor az illető két út között választhat: méltósággal visszavonul, vagy pedig marad, akkor azonban a nevét és egykori kapcsolatát nyilvánosságra hozzák. Míg azonban szerte a világon az ilyen törvénynek tényleges alakító ereje van, hiszen az érintett - különleges esetek kivételével - szinte azonnal távozik a közéletből, addig Magyarországon az számít különleges esetnek, ha akad egyetlen érintett is a különben meghökkentően sok érintett közül, aki távozik. Ezzel szemben viszont a miniszterelnök már kora reggel karcos hangon jelenti be a rádióban, hogy a törvény rossz, majd ennek a nyilatkozatnak szakadatlan újraközlése után az ún. szokásos miniszterelnöki tájékoztatón ugyanazzal a reggeli hevülettel folytatja ugyanazt, hogy ugyanis rossz törvényt hozott a parlament, majd indulat- és kötőszavakkal telítve egyidejűleg nyit és zár új gondolatot. Ja, és igen, még valamit, alighanem én is érintett vagyok. Most leragadhatnánk annál a kérdésnél, vajon mondhat-e az állampolgári jogkövetés hiányát amúgy gyakran fölpanaszoló miniszterelnök olyat, hogy valamelyik törvény rossz, vagy nem mondhat. De ne ragadjunk le, hiszen ez a kérdés csakis nálunk kérdés, kellő civilizáltságú országban a miniszterelnök minden pillanatban tudatában van annak, hogy feladatául a törvények végrehajtása jutott, nem pedig azok minősítése. Kiváltképp szükséges ilyentől tartózkodnia akkor, ha maga is elmarasztalólag érintett a szóban forgó jogszabály szerint, ez azonban már intelligencia kérdése. A magyar ügynöktörvény végső szankciója nem egyéb, mint egy ténynek - nevezetesen egy politikailag alig magyarázható kapcsolatnak a nyilvánosságra hozatala. Ez a tény a köznapi fogalmak szerint elítélendő, a természetes életfelfogás szerint megvetendő, a közfelfogás szerint rosszallott. A szankció szerint kilátásba helyezett hátrány tehát az, hogy ez a tény nyilvánosságra kerül, és az ilyen tény egy egészséges jogérzékű államban az érintett politikus további közéleti pályafutását gyakorlatilag ellehetetleníti. Hogy melyik politikusét milyen mértékben lehetetleníti el, az természetesen eltérő, miniszterelnökünk mindenesetre sietve megy már a kérdés elébe is, amikor kijelenti, hogy ebben az országban senkiét, semmilyen mértékben nem lehetetleníti el semmi. Általában is, minden olyan törvény, amelyik a kilátásba helyezett hátrányt a tény nyilvánosságra hozatalában jelöli meg, feltételezi a nyilvánosság erejét. Hogy ugyanis a nyilvánosságra hozatal valamekkora kellemetlenséggel jár - hiszen ha semmi kellemetlenséggel nem járna, akkor megszűnnék szankció lenni. Nos, elmondható, hogy ami a világ civilizált részein, de már ideértve az óceánok hajóútvonalaihoz közel eső szigeteket is, kellemetlen, az nálunk gyakorlatilag természetes, az a magyar közélet szereplőit nem elgondolkodtatja, hanem arrogáns kirohanásokra indítja, amelynek mindössze ünnepélyes pillanata az, amikor a kormányfő egy minden vonatkozásban legitim törvényről kijelenti, hogy az rossz. Amikor pedig aztán laza kézmozdulatok kíséretében azt is kifejti, hogy olvasott ő állambiztonsági jelentéseket a Kádárrendszerben is, meg most is, akkor a magyar miniszterelnök nem tesz kevesebbet, mint egyenértékűként kezel egy pártdiktatúrában született besúgói jelentést egy többé-kevésbé ellenőrzött, de legalábbis intézményesen ellenőrizhető rendszerben összállított nemzetbiztonsági anyaggal. Horn Gyula pedig azért tehet bátran egyenlőségjelet a pártállami spicliség és az egyébként tényleges nemzetbiztonsági tevékenység között, mert nyugodt lehet, hogy ez a nyilvánosság, élén a cinikus, lekenyerezett, odadörgölődző magyar sajtóval, nem fog háborogni.Tudom, olyan nincs, hogy magyar sajtó, csak egyik újság van, meg másik újság, meg harmadik. Nos, az eltelt időben sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik újság nem háborgott, nem háborgott egy sem, nyilvánvaló tehát, hogy ez az egész megint az ÉS hülyesége. És a magyar kormányfő nyugodtan mondhat olyat is, hogy ja, és még valamit, az ügynöktörvényt éppenséggel módosíthatná a koalíció, de ezzel én nem foglalkozom. Hogy ugyanis szokása szerint megint belemossa a szocialista párt zavaros előéletébe a koalíciós partnert is - hátha nem reagál rá közülük senki. (Megjegyzem, alighanem igaza van: hétfő este óta szerda reggelig nem is reagáltak.) Ami aztán a hazai jogrend, jogbiztonság és úgy általában a jogkövetés egy szélesebb fogását illeti, néhány nappal Horn miniszterelnök jogminőségi fejtegetését megelőzően adták be vagyonnyilatkozataikat a parlamenti képviselők. Minthogy erről az eseményről nehéz demagógia nélkül szólni, ezt én most annak bizonyosságával kerülném ki, hogy a magyar miniszterelnöknek az idevágó jogszabály alighanem tetszett.