Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-16 / 20. szám - Kerekes László: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 3., 5., 6., 8., 9., 12., 13., 14., 15., 16., 17., 19., 20., 21., 22., 23. oldal) - Kovács Zoltán: A kormányfő és a jogminőség (1. oldal)

Darvas Béla: Karantén (gondolatok az Akadémiáról) ❖ Interjú: Ryszard Kluszczynski a huszadik századi művészeti változásokról ❖ Ludassy Mária: Magányos séták Jean-Jacques Rousseau-val ❖ ECO - Havass Miklós: A Világhálózat és a Személy ❖ ÉS Irodalom: Kántor Zsolt, Kelényi Béla, Visky András versei, Temesi Ferenc: Messzelátó, Balla Zsófia, Boldizsár Ildikó, Kornis Mihály, Kőrössi P. József prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1997. MÁJUS 16 XLI. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM KOVÁCS ZOLTÁN: A kormányfő és a jogminőség A magyar átvilágítási eljárásról szóló törvény alapjában véve semmiben sem különbözik a világ bármelyik hasonló jogszabá­lyától - az a lényege, hogy ha a közélet vezető pozícióiban lé­vők közül valakiről utóbb kiderül, hogy antidemokratikus szer­vezettel állt kapcsolatban, akkor az illető két út között választ­hat: méltósággal visszavonul, vagy pedig marad, akkor azon­ban a nevét és egykori kapcsolatát nyilvánosságra hozzák. Míg azonban szerte a világon az ilyen törvénynek tényleges alakító ereje van, hiszen az érintett - különleges esetek kivételével - szinte azonnal távozik a közéletből, addig Magyarországon az számít különleges esetnek, ha akad egyetlen érintett is a kü­lönben meghökkentően sok érintett közül, aki távozik. Ezzel szemben viszont a miniszterelnök már kora reggel kar­­cos hangon jelenti be a rádióban, hogy a törvény rossz, majd ennek a nyilatkozatnak szakadatlan újraközlése után az ún. szokásos miniszterelnöki tájékoztatón ugyanazzal a reggeli he­vülettel folytatja ugyanazt, hogy ugyanis rossz törvényt hozott a parlament, majd indulat- és kötőszavakkal telítve egyidejűleg nyit és zár új gondolatot. Ja, és igen, még valamit, alighanem én is érintett vagyok. Most leragadhatnánk annál a kérdésnél, vajon mondhat-e az állampolgári jogkövetés hiányát amúgy gyakran fölpanaszoló miniszterelnök olyat, hogy valamelyik törvény rossz, vagy nem mondhat. De ne ragadjunk le, hiszen ez a kérdés csakis ná­lunk kérdés, kellő civilizáltságú országban a miniszterelnök minden pillanatban tudatában van annak, hogy feladatául a törvények végrehajtása jutott, nem pedig azok minősítése. Ki­váltképp szükséges ilyentől tartózkodnia akkor, ha maga is elmarasztalólag érintett a szóban forgó jogszabály szerint, ez azonban már intelligencia kérdése. A magyar ügynöktörvény végső szankciója nem egyéb, mint egy ténynek - nevezetesen egy politikailag alig magyarázható kapcsolatnak­­ a nyilvánosságra hozatala. Ez a tény a köznapi fogalmak szerint elítélendő, a természetes életfelfogás szerint megvetendő, a közfelfogás szerint rosszallott. A szankció sze­rint kilátásba helyezett hátrány tehát az, hogy ez a tény nyilvá­nosságra kerül, és az ilyen tény egy egészséges jogérzékű ál­lamban az érintett politikus további közéleti pályafutását gya­korlatilag ellehetetleníti. Hogy melyik politikusét milyen mér­tékben lehetetleníti el, az természetesen eltérő, miniszterelnö­künk mindenesetre sietve megy már a kérdés elébe is, amikor kijelenti, hogy ebben az országban senkiét, semmilyen mérték­ben nem lehetetleníti el semmi. Általában is, minden olyan törvény, amelyik a kilátásba he­lyezett hátrányt a tény nyilvánosságra hozatalában jelöli meg, feltételezi a nyilvánosság erejét. Hogy ugyanis a nyilvánosságra hozatal valamekkora kellemetlenséggel jár - hiszen ha semmi kellemetlenséggel nem járna, akkor megszűnnék szankció len­ni. Nos, elmondható, hogy ami a világ civilizált részein, de már ideértve az óceánok hajóútvonalaihoz közel eső szigeteket is, kellemetlen, az nálunk gyakorlatilag természetes, az a ma­gyar közélet szereplőit nem elgondolkodtatja, hanem arro­gáns kirohanásokra indítja, amelynek mindössze ünnepélyes pillanata az, amikor a kormányfő egy minden vonatkozásban legitim törvényről kijelenti, hogy az rossz. Amikor pedig aztán laza kézmozdulatok kíséretében azt is kifejti, hogy olvasott ő állambiztonsági jelentéseket a Kádár­rendszerben is, meg most is, akkor a magyar miniszterelnök nem tesz kevesebbet, mint egyenértékűként kezel egy pártdik­tatúrában született besúgói jelentést egy többé-kevésbé ellen­őrzött, de legalábbis intézményesen ellenőrizhető rendszer­ben összállított nemzetbiztonsági anyaggal. Horn Gyula pedig azért tehet bátran egyenlőségjelet a pártállami spicliség és az egyébként tényleges nemzetbiztonsági tevékenység között, mert nyugodt lehet, hogy ez a nyilvánosság, élén a cinikus, le­­kenyerezett, odadörgölődző magyar sajtóval, nem fog hábo­­rogni.­­Tudom, olyan nincs, hogy magyar sajtó, csak egyik új­ság van, meg másik újság, meg harmadik. Nos, az eltelt időben sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik újság nem hábor­gott, nem háborgott egy sem, nyilvánvaló tehát, hogy ez az egész megint az ÉS hülyesége.­ És a magyar kormányfő nyu­godtan mondhat olyat is, hogy ja, és még valamit, az ügynök­­törvényt éppenséggel módosíthatná a koalíció, de ezzel én nem foglalkozom. Hogy ugyanis szokása szerint megint bele­mossa a szocialista párt zavaros előéletébe a koalíciós partnert is - hátha nem reagál rá közülük senki. (Megjegyzem, aligha­nem igaza van: hétfő este óta szerda reggelig nem is reagál­tak.) Ami aztán a hazai jogrend, jogbiztonság és úgy általában a jogkövetés egy szélesebb fogását illeti, néhány nappal Horn miniszterelnök jogminőségi fejtegetését megelőzően adták be vagyonnyilatkozataikat a parlamenti képviselők. Minthogy er­ről az eseményről nehéz demagógia nélkül szólni, ezt én most annak bizonyosságával kerülném ki, hogy a magyar miniszter­­elnöknek az idevágó jogszabály alighanem tetszett.

Next