Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-30 / 22. szám - Bakács Tibor Settenkedő: A felhők árnyékában • filmkritika • Aki Kaurismaki: Gomolygó felhők (16. oldal) - Fáy Miklós: Kedd az operában • zenekritika • Paul Hindemith: Mathis, a festő. Filharmóniai Társaság, Roberto Abbado | Mozart: G-dúr fuvolaverseny. Vladislav Brunner fuvolázik (16. oldal) - Károlyi Csaba: Könyvhetek a Rádióban (16. oldal)

ÉLET ÉS!· / BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: Mozifilm A felhők árnyékában Ki a legnagyobb? Vagyis az örökös? - Aki Kaurismaki. Ő a mozi örököse. S már több mint tíz éve. ” (Részlet Kevin Slimnek, a New York Times filmkritikusának 1987-ben írt naplójából, melyet a Nagy Clón uralkodásának 2093. esztendejében találtak meg az interfilológusok) Aki Kaurismaki: A vád tanúja. A vádat legtöbbnyire olyan magyar fimkritikusok képviselik, akiknek semmilyen hasznuk nem származik abból, hogy ennyire életidegen lett a magyar film. Kaurismaki művészete bizonyítja, hogy lehet klisék és divatos stílusjegyek nélkül is művész(hogy azt ne mondjam „szerzői”) filmet készíteni, amely rólunk munkában életünket elvesztegető emberekről szól. Ha Kaurismaki filmet nézek, mindig helyredöccen a kibillent világ. Az ő hősei nem hősök, hanem inkább szerencsétlenkedő Észak- Kelet-Európai-Finn-Magyarok, akik természetes jóságukon keresztül, folyamatos megaláztatásokon át, de végül is eljutnak a boldogság feltételéig. Hogyne jutnának el eddig, hisz ez a feltétel ők maguk, ám az erre való ráébredéshez hosszú út vezet. Néha Pétervárig, néha a sarki kocsmáig kell elimbolyogni, néha csak a másik elviseléséig, mindegy. A Tatjana, vigyázz a kendődre, vagy a Bohémélet erről is szól. De most új Kaurismaki ember mozival kedveskedhetünk elveszett lelkünknek, a Gomolygó felhőkkel. Persze, most sincs igazán elmesélhető, ún. filmszerű cselekmény. (Igaza van Akinak, csak a tehetségben elbizonytalanodottaknak van szükségük „frappáns sztorira”.) Itt egy házaspár néhány nehéz hetéről látunk képeket — de nem, ezek inkább jelenetek, ahogyan a jelenet több is és kevesebb is egy képnél s nincs helyzetükben semmiféle katartikusan specifikus. Állását veszti egy pincérnő és egy villamoskocsi vezető, ami nagy baj, mert sem a kanapé, sem a tévé még nincs kifizetve, s különben sem arról szólt eddigi életük, hogy a vesztesek közé tartoztak. Ám az egyik héten, amely szürkeségével mindig elrejti előlünk a baj előérzetét, megtörik a világ törvényszerűnek vélt rendje: se munka, se jövő. Az ilyet inkább a lét gépezetének működési hibájaként fogjuk fel s nem is törődünk vele az első héten. Hátrafésüljük lenőtt hajunkat, talán még kockás nyakkendőt is kötünk, és azon tűnődünk, hogy milyen feltételekkel vagyunk hajlandók újra munkába állni. Aztán a harmadik héten már nem kelünk ki tíz óra előtt az ágyból, s a végrehajtókat is úgy fogadjuk, hogy megy a tévé, megy egészen addig, míg el nem mennek vele „sportolásra” is hajlamos vendégeink. Kaurismakiból tökéletesen hiányzik a hazugságnak még e legelfogadottabb formája, az ún. esztétikaihazugság is. Szereplői ezek alatt a hetek alatt sem emelkednek fel a marxizmus által óhajtott „nembeliig”. Sőt, idegesebbek, érzéketlenebbek s gyarlóbbak saját átlaguknál, így van ez Embereknél, ha a sors sokat basztatja őket. Ilyenkor tényleg becsúszik egy talajtornás ivászat vagy egy önkéntességtől lelkes agyonverettetés. De végül is nincs mit sajnálkozni, egyedül vagyunk, egymásra hagyatva, vagyis a negyedik héten felkelünk, hajnali hétkor s nyakkendőt veszünk, kockásat, kávét iszunk, s minden előzetes remény nélkül végre megoldjuk „tragédiánkat”, így szokott lenni finnben, meg magyarban. (Ez persze nem azt jelenti, hogy az összes lelkiismeretlen politikus, aki ebből a természetes hajlamunkból hasznot húz, nem kerül pokolra.) A film ennyi s ennél elmondhatatlanul több. Például van benne egy nőalak, aki különösebb nehézség nélkül egyesíti magában Szent Johannát és Mata Harit , a gatyánkat mosó háztartásbelit. Ez a nő már régóta Kati Quentin, s túlzás nélkül állítjuk, hogy a világ egyik legjobb filmszínésznőjéről van szó. A toplistán Demmi Moore az, jelenleg a legdrágább, két millió alatt be sem sminkel. Ők ketten azonos foglalkozást űznek, de semmi közük egymáshoz. S nemcsak a piaci közízlés miatt. Quentinről is csak azért jut eszembe, hogy színésznő, mert írok róla. Az amerikai hölgyről viszont csak az jut eszembe, hogy színésznő. Semmi több. Tehát pont fordítva van: Kaurismaki filmjeiben a legtökéletesebben kidolgozott színészi játékot látjuk. A kidolgozás mértékegysége Sztanyiszlavszkij (hiába, az orosz filmiskola közelsége!), de nem akadémikusan, hanem a független és amatőr filmezés jókedvével és esetlegességével. Ez sokat számít. Kaurismaki filmjeivel végig „kedvben” tartja a nézőt. Mosolyog, nyerít, mint egy ló, vagy torkát gombóc szorongatja. Ez a mozi. Mennyire így van, szívesen megosztom bizonyításképpen a film alatti közösségi élményemet. A nézőtéren inkább értelmiségibe bukott elemek, akik ugye reflektíve s különben is művelve... Mégis, a vásznon pergő szerencsétlenségek katatóniájában ez a közönség elkezd izgulni házaspárunkért, s mikor megnyitják utolsó szalmaszálként szolgáló, tisztán kölcsönökből fölépült vendéglőjüket, már hangosan biztatják az első statisztát, hogy menjen be egy tonhalra. Megmosolygom őket, majd feledve fensőbbrendűségemet, halkan tanácsokat mormolok a párnak. Most rajtam mosolyognak. Hát ez a mozi. Ahogyan Woody Allen kairói bíbor rózsái is mind egy szálig frissek. Még valamit: ha Kaurismaki időt szakít rám a vásznon keresztül, sokkal elnézőbb és megértőbb vagyok. Olyan, amilyen mindig is voltam, csak hát a rossz rendezők engem is elrontottak. Kaurismaki olyan, mint Tarkovszkij. Míg őket nézzük, valamit megjavítanak bennünk. (Aki Kaurismaki: Gomolygó felhők) KÁROLYI CSABA: Könyvhetek a Rádióban Miért mindig a rádió, miért nem a televízió? Hát azért, mert a tévében régen nincsenek már könyvhetek, könyvhét sincs, sőt lassan már nincs kortárs irodalom sem. Végigböngésztem a rádióújságban 4 hét (május 12. - június 8.) összes közszolgálati műsorait, még a Duna TV programját is megnéztem. Amin már túl vagyunk, azt próbáltam is megnézni-meghallgatni. Az ezután következőket még csak várom. A Magyar Televízióban az adott időszakban néhány irodalomtörténeti sorozaton kívül (A magyar irodalom képes története, Nemeskürty sorozata, 57-58-59-60. rész; Lyukasóra kétszer!; Cimbora a Nyugatról) és az iskolásoknak szóló (egyébként jó) Repeta adásain kívül nem volt irodalmi műsor, csak az egy Kézirat-válogatás, a kortárs irodalmi magazin tudtommal utolsó adása, május 18-án. És még néhány szerencsétlen rész a Vers mindenkinek sorozatból. A Stúdió május 13-i adásában volt egy érdekes beszélgetés Andrassew Ivánnal az irodalom az Interneten témájáról, aztán 20-án, érthetően, Cannes-ról volt szó. Csak reménykedni lehet, hogy 27-én, vagy 30- án szó lesz a magyar irodalomról is (azért tán csak!). Még a Múzsában is megszűnt a hétfői irodalmi toplista. Nagy kár, mert így még kevesebb lett az irodalmi hír. Itt tart ma az MTV. (Ja, és majd elfelejtettem: a Duna Tévében létezik még a Helikon nevű irodalmi figyelő, de erről most nem szólnék.) Ezzel szemben a Magyar Rádió, eleget téve a közszolgálati és kultúra-közvetítői feladatának, kiemelt helyet szentel a könyvhétnek, és benne a kortárs magyar irodalomnak. Szerintem ez a dolga (miként a tévének is ez volna), mégis tiszteletre méltó, elismerést érdemlő az a nagyszabású akció, amit a Rádió kezdeményezett és napról napra megvalósít: mintegy 38 adás szól (ha jól számolom) csak ebben a 4 hétben a kortárs irodalomról. Május 12-16. közt öt részben - a megjelenés előtt - bemutatták Márton László új regényét (szerkesztő: Balázs Attila). Május 20. óta naponta többször is beszélgetések, felolvasások hangzottak és hangoznak el Ünnepi könyvhét 97 címmel számos fontos új könyv kapcsán: Rónay György, Örkény István, Pilinszky, Füst Milán, Gábor Miklós, Kornis Mihály, Kertész Imre, Závada Pál, Darvasi László, Tandori, Szijj Ferenc, Ferencz Győző könyvheti kötetei kerültek, kerülnek többek közt terítékre. És a most megjelenő világirodalmi művek is jelen vannak persze, Nizsinszkij, Konwiczki, Lagerlöf, Darienssecq, Makine, Roland Barthes és mások. A legjobb formájában van a Rádió irodalmi szerkesztősége. A június 7-i Irodalmi újság egésze könyvhétről szól majd - a tervek szerint - helyszíni közvetítés lesz a Vörösmarty térről, a megnyitó napjáról, június 5-ről. Június 8-án a Magyar Rádió a Márványteremből fog műsort sugározni az ünnepi könyvhét alkalmából. Az ember csak néz és örül. A rádióban még tudnak valamit az irodalmi kultúráról, ami, akárhogy is nézzük, akármi történt is, mai kultúránk egyik legfontosabb alapja! Mikor ez a cikk megjelenik, még éppen elcsípheti az olvasó a Kossuthon a május 30-i Bereményi-műsort (19.40), a Bartókon egy beszélgetést Krasztev Péterrel (18.03), és éppen tegnap volt két műsor, amely Kertész Imrével foglalkozott. A jövő héten szó lesz még Simonffy Andrásról, Szerb Antalról, Osztojkán Béláról, Megyesi Gusztávról, Yehudi Menuhinról (mint meseíróról), meg az Újhold költőiről. És az akció remélhetőleg nem ér véget a 23. héten, hiszen a könyvhét idején legalább 300 kötet jelenik meg. A rádió irodalmi szerkesztőségében pedig jó érzékkel válogatnak közülük, és ügyesen csinálnak kedvet az olvasáshoz. Ez profi munka. Le a kalappal. P. S. A pontosság kedvéért: május 25-én este volt a tévében egy érdekes beszélgetés Hermann Hesse kapcsán az Éjjeli menedék című műsorban. És a 27-i Stúdióban 3 irodalminak nevezhető interjú, amiből 2 meg is érdemelte, hogy oda kerüljön. FÁY MIKLÓS: Zene Kedd az operában Jónevű vendége volt a Filharmóniai Társaság zenekarának, úgy hívták, hogy Abbado. Persze nem Claudio, csak Roberto, de ma már Roberto Abbado is ismert muzsikus, híres színházakban lép föl, vezeti a müncheni Rádiózenekart, és Marton Éva második Turandotlemezén is ő irányította a zenekart. Számomra Roberto Abbado jellegzetes operakarmester. Elegáns alak, nyugodt, szép mozdulatokkal, de nem az a fajta, aki megjelenésével rögtön érdeklődést keltene maga iránt, nem olyan, aki fáradhatatlanságával, munkakedvével, elsöprő meggyőzőerejével belopja magát a közönség szívébe. Nem vezér, csak irányító, nem forradalmár, hanem rendőr, aki karjelzésekkel segíti a zenészek eligazodását. Nem ront el semmit, de miatta nem játszik a zenekar erején felül. Ha jó a program, akkor a hangversenyt ki lehet bírni. A jó műsorról Paul Hindemith gondoskodott, egy különös sorsú művével, a Mathis, a festő szimfóniával. Ez a szimfónia ma Hindemith legismertebb alkotása annak ellenére, hogy eredetileg mellékterméknek indult. A zeneszerzőt Furtwängler és a Berlini Filharmonikusok kérték föl, hogy írjon számukra új szimfonikus művet az 1933/34-es évadra, de Hindemith addigra már belekezdett a Mathis, a festő operába. Két legyet egy csapásra alapon úgy képzelte, hogy a négy felvonásosra tervezett opera négy előjátékát egymás mellé teszi, és ezt adja oda a szimfonikusoknak. Két előjáték után azonban jött a művészi válság, Hindemith elakadt az operával, következésképpen a szimfóniával is. Végül mégis megszületett a harmadik tétel, de az alkotás sorrendje bizonyos fokig megváltozott: Hindemith kitalálta a készülő opera csúcspontját, ennek zenéjét, a zene sűrítményét megírta a szimfóniában, és csak később készült el a tényleges operai jelenettel. Roberto Abbado igen kulturáltan vezényelte Hindemithet, ami nem jelenti azt, hogy a zene különösebben kulturáltan szólalt volna meg, egy-egy nehezebb résszel a hegedűsök egyáltalán nem boldogultak, de legalább valami újabb játszott a zenekar, a rezek jókat fújhattak, csöndesen megpezsdülhetett a nézőtér. A pezsgés számomra még egy tételen át tartott, addig hallgattam a másik vendégművészt, Vladislav Brunnert, aki sziszegős, szortyogós fafuvoláján elsípolta Mozart G-dúr fuvolaversenyét. Az első tétel alapján nehéz megérteni, hogy miért is hívták meg, rossz fuvolista akad itthon is elég. Aki viszont időben elindult a másik házba, az Erkelbe, annak elég érdekes élményben lehetett része. Három énekes, Tokody, Kelen és Fokanov próbálta előadni a Trubadúrt, a többi jelmezes, a zenekar és a főzeneigazgató határozott és tevőleges ellenkezése közeped. A második rész alapján arról a megdöbbentő jelenségről számolhatok be, hogy sikerült nekik. Az örökös átváltozás satujában Maurits Ferenc rajzaihoz Maurits Ferenc (Újvidék, 1945) művészi hitvallása mindig is a vonal lehetőségeinek felmutatása által fogalmazódott meg. Bár voltak számottevő festészeti kalandjai, immár három évtizedes munkássága teljes mivoltában a vonalról, illetve a rajzról szóló különálló fejezetként áll össze. A hatvanas évek végén előszeretettel fordult a nyomorékok ortopédiai eszközöket felvonultató ikonikus világa felé, és nyugodtnak mondható, átgondolt, szálkás vonalakkal vetette papírra sajátos pokoljárásukat. Ugyanakkor az oldottabb, líraibb, formátlanabb vonalhasználat erényeit is láthatóvá tette. 1970-ben megjelent Piros Frankenstein című rajzos versválogatása ennek a kettősségnek a jegyében fogant Ma már elmondhatjuk, hogy Maurits vonalművészetének kibontakoztatása az oldódás következetességének jegyében vált olyanná, amilyennek jelen pillanatban is mutatkozik, tudniillik pókhálószerűvé. Az időközbeni esztendőkben — vagyis hát a kezdetektől máig - Maurits művészetében nem voltak kifejezettebb stílusbeli törések. Ugyanez mondható el a művész figuralizmusának tartalmi ismérveiről. Attól eltekintve, hogy világát a kafkai vagy becketti abszurdum irodalmi élményei avagy az éppen csak csituló délszláv vérengzés valóságos pszichológiai indítékai befolyásolták, rajzai egyfajta stilisztikai állandó, az egyéni tökélyre vivés szellemében állapodtak meg. Maurits a nyelvi-stilisztikai megállapodottság biztonságos légkörében egy kevésbé biztonságos világ gyötrődéseit láttatja. Már 1970-ben azt írták róla, hogy vonzódik az átváltozás folyamatainak érzékeltetéséhez, és emberré lett bogarakat rajzol. Most, megannyi lepergett esztendő elmúltával ismét csak az átváltozás fizikai stációiban keres megnyilatkozási lehetőséget. Az átváltozás örökös témájává vált, cipeli magával, mint egy büntetést, amiatt állandóan vezekelnie kell. A lárva- és báblétből átlényegülő ember mutatkozik meg ezeken a rajzokon. A művész kritikus ponton mozog. Azon a ponton, amelyről még el lehet rugaszkodni a létnek egy minőségileg előrehaladottabb stádiumába. A tudattalan és a tudatos világ határmezsgyéje ez, amely valós életünk dilemmáinak is egyike, nem pedig csak a költői látszatvilágé, vagy emberré válunk vagy pedig elkárhozunk az alacsonyabbrendűek útvesztőiben. A cikázó, gyermekien kusza vonalak, a felnőttesen ideges kézmozdulatok határtalanná teszik a képzelet csapongásait. Nincsenek biztos támasztékok. A művészi megjelenítés ereje kaotikus erőmozgásokban tör felszínre. Szélsőségesen egyéni világ, amelynek meghatározó mutatói az egyetemes művészet legfényesebb teljesítményeivel vethetők össze: a modernek közül Wolféval, Baconéval, Velickovicéval. Csak még tőlük is kíméletlenebbek, szinte a zsigerekig hatolok, borzongatóan lecsupaszítok. A „rekedtes” vonalak nyomán pedig végül ide kívánkoznak a költő Maurits versssorai is: A férty megsemmisíthet bennünket, mint Ikaroszt. Lebegünk, kapaszkodunk egymásba. Körmeink, piszkos fekete karmaink belevájnak húsunkba. Fájdalmat nem érzünk. Meztelen szürke testtel érkezünk a napra. A füvekre. Rovarok nyüzsögnek bőrünkön. Ránk hull az ég. Hegyek. Sárgán, lomhán vonulnak a folyók mellett. Madarak nincsenek. (Két ének a fal mögül) Szombathy Bálint IRODALOM 1997. MÁJUS 30.