Élet és Irodalom, 1997. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)

1997-12-05 / 49. szám - Bihari László: Felső tízezer kerestetik • Aroma • Kati Horváth Lajos portréja (15. oldal) - Korányi Gábor: Kis rokokó • kép (15. oldal)

1997. DECEMBER 5. * * BIHARI LÁSZLÓ: Felső tízezer kerestetik Példázat a társadalmi felemelke­désről. Főszereplője, Kati Horváth Lajos, aki ráérzett valamire, amit az ő szóhasználatával „fecskeségnek” fo­gunk nevezni. A fecskék a hatalom és az egyház segítségével rendet terem­tenek a fejekben, ezáltal a nép, és nem mellékesen a saját felemelkedé­sükön munkálkodnak. Először az igazgatása alatt álló, fris­sen és gazdagon berendezett Napház Roma Kulturális Központ halljában találkoztunk. - Mit kell mondanom? - kérdezte rögtön. Portrét szeretnék készíteni róla, feleltem. Leültetett és sietősen ismertette ve­lem az életét. A családjával kezdte, a híres Kati Horváth muzsikus édesapjával, majd rátért saját, hegedűművészi pályájára, a híres muzsikustársakra, egészen Pá­rizsig, a Yehudi Menuhin melletti tanítványságra. Hűvösen, tárgyilagosan, gyorsan. Kérdéseket nem igényelt. A végén felajánlotta, hogy egyszer még talál­kozhatunk. Minden alkalommal kifogástalan eleganciájú, elfoglalt ember benyo­mását keltette. Egyébként negyvenöt éves, fiatalosan mozgó cigány férfi, rendszerint öltönyt visel, gondosan ápolt haját rövid copfban hordja. * Az első beszélgetésben egyetlen té­ma térítette ki tárgyilagos modorá­ból. Ez így zajlott: Mint Cziffra György felfedezettje, Párizsba került, ahol Yehudi Menu­hin is felfigyelt az ifjú hegedűművész tehetségére. Kati Horváth Lajos a fé­nyesen induló pálya ismertetésében itt megakadt, és rátért valamire, ami őt magát zavarta meg a pályán. Öltö­nyös, nyakkendős, kifogástalan ele­ganciáját sutbadobó indulattal paro­dizálta a komolyzenei koncertek kül­sőségeit. Valóságos pantomimmű­vésznek tűnt. Barna szeme kitágult, miközben a reneszánsz udvari zené­szek finomkodó modorát utánozta, ami szerinte ma is szinte kötelező a komolyzenei életben. Kikérte magá­nak, hogy ugyanolyan merev külsősé­gek között adják elő Mozartot, mint a zeneszerző idejében, még szerencse, hogy nem öltenek buggyos térdnad­rágot, parókát meg masnit a zené­szek! Lehordta a közönséget is, ami­ért értően bólogat a Zeneakadémián, miközben a nyakig gombolt ingében majdnem megfullad, sőt lebucskázik a feje és hangosan horkol a neje mel­lett. A szünetben pedig pezsgőspo­hárral a kézben nem győzi dicsérni a művészt. Álarcosbál! - legyintett. Aztán rendezte vonásait és visszatért hűvös eleganciájához. Megállapította, hogy a közönség még nem érett a kor zenéjére, az improvizatív muzsikára és arra a fesztelen környezetre, ami eh­hez illik. Ma e formaságok nélkül nem lehet érvényesülni, ezt várják el az em­berek, a jó értelemben vett középosz­tály, a felső középosztály, na meg a fel­ső tízezer - magyarázta. A másik bly, hogy a rétegek között nincs átjárás, csupa formaság és akadály az egész társadalmi lépcsőház. A szegényebb sorból származó tehetségek nem jut­hatnak igazi lehetőségekhez. Hiába játszik valaki jól, a közönség csak olyan nagy nevekre jön el, mint Gidon Kremer vagy Michak Perlman. Kati Horváth Lajost azonban egyál­talán nem törték össze a tapasztala­tok. (Finoman megigazította szem­üvegét, eltartott kisujjal, mintha meis­seni kávéscsészéhez nyúlt volna.) És arról beszélt, hogy az igazán termé­szetes művészi magatartás nem a múlt műveinek ismételgetése és a merev formaságokhoz való ragaszko­dás, ezért játssza ma már csakis a saját kompozícióit, mégpedig a saját estje­in, bár egyre ritkábban. - Igenis nagy hegedűművészek, például Yehudi Menuhin azt nyilat­kozták, hogy Bartók Béla óta ilyen hangvételű zeneművet nem hallot­tak, mint az én szerzeményeim - büszkélkedett. - A mai napig az ő sza­vaiból élek, mert erről sokan tudnak, jelen voltak, ugye, annak idején a pá­rizsi újságírók, meg franciaországi magyar követségtől, és a magyar tu­dósítói irodától, akiknek ezt ő nyilat­kozta. Tehát nem fogok álarcot ven­ni, de hegedűművész vagyok, mégpe­dig alkotó szellemű, tehát zeneszer­ző, és olyan zenét játszom, ami a leg­­kielégítőbb számomra, és mindig ép­pen a hangulatomnak megfelelően. Kati Horváth Lajos áttért arra a for­dulatra, ami ezután következett az életében. A Napház Roma Kulturális Központ igazgatója lett, továbbá az Országgyűlés Emberjogi Bizottságá­nak cigányügyi főtanácsadója, itt kü­lön kiemelte, hogy személyesen Gel­­lért Kiss Gábor mellett dolgozik. Legközelebb Kati Horváth Lajos családi házában találkoztunk. Szolid, századelei eleganciát őrző kertvárosi utca. A kövér, boltívekkel tagolt szo­bákban, a stukkós mennyezet alatt nehéz, neobarokk bútorok állnak. A háziasszony tartózkodó udvarias­sággal társalgott velem, amíg a férjé­re vártunk. Előzékenysége odáig ter­jedt, hogy amikor vizelni indultam a tágas fürdőszobába, türelmet kért és kidobálta az oda bezárt öt macskát a földszinti ablakon. - De hát én szeretem a macskákat! - tiltakoztam. - Zavarnák magát - közölte eltö­kélten. Kati Horváth Lajos nem egyedül érkezett. Őszhajú, dél-olasz családfő­nek tűnő férfit vezetett be a társalgó­ba, tekintélyparancsolóan széles kari­májú kalapban. A vendég, miután a házigazda lesegítette a bundáját, a társalgót uraló, gigantikus méretű, neobarokk íróasztal mögé ült és je­lentőségteljesen pihenni kezdett. A háziasszony az urak érkeztével az íróasztal mögül áttelepedett a hárfa melletti hokedlira, Kati Horváth La­jos pedig egy bársonypamlagon fog­lalt helyet velem szemben, és türel­metlen mozdulattal intett, hogy kér­dezzek, mert aztán vacsorára kell mennie a vendégével. - Megtudhatom, hogy ki ez a né­metül beszélő, rendkívül érdekes kül­sejű ember itt? Kati Horváth Lajos engedélyt kért tőle, amit a vendég kézmozdulattal hagyott jóvá, ezután hozzám fordult és tájékoztatott, hogy a holland ki­rálynő házi zenésze ül körünkben. Kezébe vette a mikrofont és hozzálá­tott a nyilatkozathoz: - Régi, kedves barátomat van sze­rencsém házamban fogadni, aki szin­tén cigány származású, Hollandiában él, nagyon híres zenészdinasztiából származik és a holland királynőtől ki­tüntetést is kapott. A neve: Tata Mirando. Beszélgetésünk közben a szoba sar­kában álló televízión a mártír Apor Vilmos püspök boldoggá avatási cere­móniáját lehetett látni. Tata Mirando szórakozottan tekintett a képernyőre, miközben az asztalról kezébe vett egy hegedűt és a húrjait babrálta. Ekkor a pápa elkezdett felolvasni egy magyar nyelvű szöveget. Mind­nyájan odafordultunk. A reszketeg öregember rendkívüli erőfeszítéssel igyekezett úrrá lenni a magyar nyel­ven, a szavak azonban eltorzítva hagy­ták el a száját, és ez az értelmetlen küzdelem az egész ceremónia hiába­valóságát éreztette a nézővel. Kati Horváth Lajos felállt és közelebb lé­pett a hatalmas képernyőhöz. A köz­vetítést vezető riporter vette át a szót: „...ez a kicsiny, megalázott és tönkre­tett nemzet képes a világegyháznak is világító fáklyát adni. Még hat magyar boldoggá avatási pere van folyamat­ban. .. ” - Kezet csókolnak neki - mondta Kati Horváth Lajos megrökönyödöt­­ten, a pápát mutató tévé előtt szob­­rozva. - Nagyon idős ember ő már - je­gyezte meg a háziasszony tisztelettu­dóan. Hívek hatalmas tömege lát­szott a képernyőn ezután. - Összejárnak a templomban, ájta­­toskodnak, közben meg olyan gono­szok az emberek, hogy rémes. Külö­nösen a saját családjukkal. Kirakat az egész! - fakadt fel az ura hirtelen, így derült ki számomra, hogy Kati Horváth Lajos szabadkeresztény hívő, a Hit Gyülekezetének tagja. Vasárnap délutánonként bérbe adja a Népszín­ház utcában található Napházat az egyházának, és maga is rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken. * A harmadik alkalommal ketten ül­tünk a hatalmas hallban, amelyet a be­szélgetés alatt lassan kitöltött a délutá­ni félhomály, minden szóval egyre kö­zelebb haladva a teljes sötétséghez. Kati Horváth Lajos fáradtan lépett be az ajtón, kabátjától széles mozdulattal vált meg, mintha a háta mögött lévő héttől akart volna megválni, péntek volt ugyanis. Már vártam rá. Azonnal leült, öltönyéből, nyakkendőjéből ki sem bújva nekikészült a beszélgetés­nek, mint akire reflektorfény vetül, lát­tam, úgy tűnt, mintha a fejében olda­lakat lapozgatna. Megállítottam: La­jos, pihenj egy kicsit, ne csinálj belő­lem ekkora melót. Lajos szabadkozott a gondterheltsége miatt: - Szörnyű, hogy az anyámat se láttam két hete, de hát dumáljunk, mert ez is fontos. És ahogy szürkült, a félhomályban láthatóvá lett egy felsőbb hatalom, amelyről Lajos egyre nekifeszülteb­­ben beszélt: - Hiába van szabad akaratod, a környezet nagyon meghatározza a le­hetőségeidet. Ezért mondja Isten, hogy „Tégy engem próbára! Ami nem sikerül neked, ne egyszer, ne kétszer kérd, hanem többször! Az en­gem szeretők számára már a Földön megadom a paradicsomi életet.” Azt hiszed, hogy nekem az ölembe hul­lott ez a gyönyörű ház, meg az íróasz­tal, ami olyan, mint egy királyé?! Akartam és rászolgáltam. Bármilyen buzgó hitről is tett tanú­­bizonyságot Kati Horváth Lajos, az mégis látható maradt az erősödő sö­tétségben, hogy rajta is sebet ejtett a környezet, amely a felfelé igyekvőket visszalöki. És ebből úgy gyógyult ki, hogy megtanulta a jámbor és hasznos receptet: add meg a császárnak, ami a császáré... És megtalálta a helyét. A cigányságnak vezetőkre van szüksé­ge a felemelkedéshez, neki pedig szüksége van erre a szerepre. A Napház bordó-, szürke-, barnaöl­­tönyös, nyakkendős, frissen mosott hajú vendégei a Hit Gyülekezetének vasárnap délutáni igehirdetésére jöt­tek. A gyülekezet nagyobbik része ci­gány, a lelkipásztor francia nyelven beszélő néger, akit tolmács fordít ma­gyarra. A teremben a légfrissítő szaga keveredik a dezodorok arzenáljával. - A fáradtság, a depresszió hagy­jon el téged! - kiáltja a pásztor a mikrofonba. - A szíveddel énekelj az Uradnak most. Figyelj reá. Ne nézz jobbra, se balra, csak rá, mert ki akarja önteni eléd a szívét! Be akar téged tölteni, meg akar áldani, fel akar újítani, meg akar szabadíta­ni, mert a keze és az ereje itt van ve­lünk - közben halk zongoraszó zsongítja az érzékeket. A színpadon álló kosztümös nők a zongorista kí­séretével elkezdenek énekelni, a kö­zösség égnek emelt karral folytatja: - Küldj hallelúját az Úrnak... - Sin­­daraba, uruguru - skandálja közben a fekete prédikátor ismeretlen nyel­ven. Egy férfi lerogyik és zokog. Ráz­kódó, melós tenyerével eltakarja ba­juszos arcát. Aztán felpillant és pa­pírzsebkendőért nyúl. A tegnap esti diszkó tükrös gömbje mozdulatla­nul lóg a plafonról, az egyórás áhí­tattól felpuhul a levegő. Bizonyság­­tételek következnek. Egy női arc. Vénkisasszonyos, árva, színtelen, alatta rózsaszín ing, becsü­letes, nyakig gombolt. Kihívják a szín­padra énekelni, az arc megnyúlik, mint egy magányos hegedűszó. Bal­keze felnyomakszik a levegőbe és húzza maga után a satnya testet. Taps. Irmát hívják ki bizonyságtételre. Termetes, vörös, apróra hauerolt ha­jú asszonyság penderedik a színpad­ra. Rövidujjú blúzában két jókora válltömés. Megragadja a mikrofont. - Nyáron temettem el tizenhat és fél esztendős gyermekemet, sokan tudják ezt itt (a hangja elcsuklik, de erőt vesz magán).­­ És akkor megha­ragudtam az Úrra. És Isten hiába akart irgalmasságot cselekedni az éle­temben (egyre szaporábban emelke­dik a mellkasa, hevesebben beszél), nem tudott, mert elfordultam tőle. Összetörtem, az elmém majdnem megbomlott, már egyedül nem me­hettem vásárolni se, és attól tartot­tam, hogy a bolondokházába kerü­lök, pedig még két gyermekem ma­radt otthon. És akkor Isten felé for­dultam újra, és ő csodákat tett; meg­mutatta, hogy a gyermekem őnála van... (alleluja - kiáltják többfelől). Azóta minden betegséget levett ró­lam! (Taps.) És pénteken összejöt­tünk imaestre, pedig már a múlt hé­ten se nem bírtam eljönni a gyüleke­zetbe, olyan nagyon beteg voltam, és a lelet kimutatta, hogy fel volt púpo­­sodva a vesém, szét akart repedni, szóval összejöttünk imaestre, és Char­les testvér egyszer csak mondja: Irma, az Úr gyógyít, műt tégedet. És mikor az Úr kihívott gyógyításra, nem csak a vesémet gyógyította meg, hanem ami betegségem csak volt évek alatt: hogy alig bírtam lábra állni, kapaszkodva jártam ki a vécére, nem tudtam fog­ni, kipergett a kezemből minden­­ az Úr az ízületeimet is, a tüdőmet, min­dent meggyógyított! (Alleluja, taps) És a szemeim! Mondta az Úr, hogy meg akarom,gyógyítani a te szeme­det. És még aznap este, ahogy haza­mentünk és elővettem a Bibliát, és fel se tűnt nekem, hogy nincs rajtam a szemüveg! (Taps) És szombat reggel ki akarok menni a vécére - mert ne­künk még ki kell járni az udvarra - és fölkelek és érzem, hogy mintha nem is én lennék! Teljesen megváltoztak, hajlanak az ízületeim, bírok menni, nem kell félnem, hogy mit eszek, mi­kor görcsölök be, semmitől se kell félni, testvéreim! Ez az Úr mindent újjátesz! (Elzokogja magát a többiek üdvrivalgása közepette.) Az istentisztelet adománygyűjtéssel végződik, amiből a Hit Gyülekezete többek között a Napházat illető bér­leti díjat fedezi. A hívek pedig frissen, feltöltődve indulnak neki a fáradsá­gos hétnek a Napházból, ahol a beil­leszkedés leckéjét tanulják. * Befejezésül Kati Horváth Lajos né­hány mondata: - Itt, a Napházban megcsináltam a roma­ diszkót és jönnek boldogan, és nincs probléma, mint másutt, a kör­nyéken, hogy nem engedik be a cigá­nyokat. A gyerekek gyönyörűen öl­töznek, kiszagosítják magukat dezo­dorral, hogy ne lehessen érezni, ha tánc közben, tudod, megizzadnak. Szóval a kulturáltság... És itt bizony kivetik maguk közül­ azt, aki nem tud kulturáltan szórakozni. Látták, hogy milyen a miliő, és legközelebb már tisztábban, elegánsabban jöttek és az ő gyereküket pedig már ilyenné fog­ják nevelni. Ez a célom. És ebben ők teljesen természetesen partnereim, nem sértem meg az önérzetüket. Csak a kormánynak, a hatalomnak a hátam mögött kell állnia és biztosíta­nia kell a feltételeket. Azt várom el a mindenkori hatalomtól, hogyha már mi, néhányan vállaljuk, hogy roma közéleti személyiségek legyünk - ők úgyse tudják ezt a munkát elvégezni, nem is hiszem, hogy szándékukban állna, mert ezt a cigányoknak egymás között kell elvégezni -, akkor támo­gassanak bennünket Csak egy roma tudja megmagyarázni egy szabolcsi ci­gány közösségnek, akik még teljesen nomád életet élnek, kunyhóban lak­nak és megkeserítik a magyar falu életét, hogy mindenki jobban jár, ha kiköltözik a falu szélére és elfogadja a konténereket vagy a házsort, amit az állam épít nekik. Ha egy magyar poli­tikus próbálná meg, azt válaszolnák neki, hogy ez kiközösítés. A roma po­litikust viszont úgy fogadják, mint a messiást. Korányi Gábor: Kis rokokó CT___________IELET ÉS ÍR­D I IIRODALOM

Next