Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-06-26 / 26. szám - Perczel Tamás: Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be? • Eco (5. oldal)
Jár-e majd Orbán Viktor a József nádor tér 1-be (folytatás a 5. oldalról) A zavar, a diffúz szorongás jelének tartom azt a Litván Györgytől Siposhegyi Péterig, az Élet és Irodalomtól a Kapuig terjedő furcsa képzettársítást a FIDESZ vezetők és Kun Béláék, illetve Hegedűs András között, a korosztályi hasonlóság kapcsán. Persze „a hír szent az asszociáció szabad”, de azért a pszichológusok jól tudják, a képzettársítás korántsem véletlen, sőt nagyon sokat elárul a személyről, hogy milyen memóriakategóriák, tartalmak válnak hozzáférhetővé adott hívó szóra. (Isten ments, hogy szándékos lealacsonyításra, tudatos rosszérzéskeltésre gondoljak!) Miért nem az első független, magyar, felelős kormány ötlött fel bennük, hiszen Batthyány sem érte el a negyvenet, Szemere a harminchatot, Eötvös a harmincötöt, nem is beszélve az ország nádoráról, István főhercegről, aki szinte siheder volt a FIDESZ- esekhez képest. Miért nem az jutott eszükbe, hogy a száz évvel ezelőtti Országgyűlés három meghatározó alakja, gróf Tisza István, gróf Andrássy Gyula és gróf Apponyi Albert egyaránt huszonöt éves korában lett képviselő. Andrássy már túl volt egy miniszterségen, mire Orbánkorúvá vált, és gróf Tisza István sem sokkal haladta meg a negyvenet, amikor miniszterelnök lett. Miért nem jutott eszükbe, legalább a kerek évforduló kapcsán, a negyven éve mártírhalált halt Maléter Pál, az ország 39 éves hadügyminisztere? * Diagnosztikai értékűnek érzem a „polgár” szó körüli ál-értetlenséget, mű-süketséget, szofista okvetetlenkedést is. Az, hogy Horn Gyula egy alapfokú pártszeminárium definícióját felhasználva a jómódú gazdálkodóra, vállalkozóra, kapitalistára szűkíti le a fogalmat, még érthető, mint ahogy kézlegyintéssel elintézhető Sándor László minapi nagyréti blődlije is (polgár-e a mozgássérült?) , de nehezebben fogadható be azok kötözködése és viszálykodása, akik éveken át beszéltek polgáreszményről, bánkódtak a civil társadalom fejletlenségén, vágytak egy polgári középrétegre. Úgy tűnik, csak a FIDESZ-nek nem szabad a polgár szót használnia, mert ha ők polgárinak, polgári értékeket követőnek mondják magukat, az azt jelenti, hogy nem polgárnak, sőt ellenségnek tekintik a velük egyet nem értőket. Ez a hajmeresztő logikai bakugrás Kornis Mihály, Horn Gábor, Eörsi István és Konrád György munkáiban egyaránt fellelhető. A csúsztatás lényege, hogy ha a polgár fogalmába nem tartozik bele mindenki, akkor a többiek kirekesztettekké, ellenségekké válnak. Miért nem merült fel soha ez az őrült gondolat a liberális szóval kapcsolatban? Mélyebb elemzést érdemel Szabó Miklós eszmefuttatása (Úr és polgár, Népszava, 1998. június 6.). Ő legalább megkísérli a polgár fogalmának definiálását a citoyen és bourgeois és a Bildungsbürger megkülönböztetésével, de a rá olyannyira jellemző - és Karinthy H. G. Wels paródiáját idéző - határozottság, az ellentmondást nem tűrő kijelentéshalmaz sem ellensúlyozza azt a megdöbbentő tájékozatlanságot, amit a fogalom elmúlt ötvenéves változásával, sőt a fejlett társadalmak fél évszázados átalakulásával kapcsolatban elárul. Az a kijelentés, hogy az alkalmazásban álló munkavállaló nem polgár, hogy a bürokrácia nem polgári tényező, hogy a polgári felfogás szerint az ember azt teszi, amiből haszna származik, a hatalomelvű szemlélet szerint azt, amire kényszerítik, továbbá, hogy a kispolgárság (ami szerinte azonos a versenyképtelen kisegzisztenciák rétegével) szintén nem sorolható a polgársághoz - legalábbis meghökkentő. Mindez jó harminc évvel azután, hogy Pierre Bourdieu már kimerítően és meggyőzően értekezett a különböző tőkefajtákról, a munkabéres polgárságról, felhíva a figyelmet az „owner” és a „manager” szerepváltozására, az „individual possesory” holdingok „power systemmé” alakulásának tendenciájára évtizedekkel azután, hogy a nyugati világ állampolgárai döntő hányadának komplex gazdasági magatartásában az alkalmazotti, munkavállalói elem éppúgy jelen van, mint a részvényesi, vállalkozói momentum - egyenesen anakronizmus. Ennek megfejelése avval, hogy a FIDESZ polgári programja a versenyképtelenek szanálása, ami vagy hazug demagógia vagy egy lyukas zsák megtöltésére tett, hiábavaló kísérlet, már nem is érdemelne szót, ha nem villanna meg benne az a paratörténészfenomén-kvalitás, ami mások nem tudatos, definiálatlan szándékainak egyértelmű felismerését teszi lehetővé. Szabó Miklós egy korábbi írásában már találkoztam evvel a transzcendentális képességgel, amikor kijelentette, hogy Kovács Gyula független képviselő nem is akarta lelőni gróf Tisza Istvánt, csak fel akarta hívni magára a figyelmet. A távolságot, a fegyvert, a körülményeket és a házelnöki széken ma is fellelhető golyónyomokat figyelembe véve, valóságos Tom Mix-nek kellett lennie, hogy erre a körüllövöldözésre vállalkozzon. A teóriában engem csak az az apró mozzanat zavart, hogy Kovács Gyula helyben és azonnal főbe is lőtte magát, ami az olcsó feltűnéskeresésnek elég szokatlan módja. Elismerem, hogy a FIDESZ is adós maradt az általa használt polgár, vagy polgári szó egyértelmű definíciójával. Az a meghatározás, amit Orbán Viktor vetett oda Horn Gyulának („a polgár mindenki számára megadja és a maga számára megköveteli a tiszteletet”), talán Winnetoura illik a legpontosabban, de azért mindnyájan tudjuk, ha tudni akarjuk, hogy miről beszél a FIDESZ! Nincs választási kényszer a három polgárfogalom között. Elérendő és elérhető cél a felelős és önérték-tudatos, belülről vezérelt állampolgár mivolt, reális lehetőség a gazdasági tőke megszerzése (sokak számára), és a kulturális tőke birtoklása (csaknem mindenki számára) . Pontosan tudjuk, hogy a polgár létállapota nem a magányos individuumé, polgárságról, civil világról, a rendszerek által felzabált életvilág újrateremtéséről, visszaállításának lehetőségéről álmodunk. A széles középréteghez tartozás perspektívájáról szól a program, a jelen durva dichotómiája, a kisszámú nyertes és a pauperizálódó nagy többség alapképlete helyett. Ebbe a rétegbe valóban beletartozik az önálló vállalkozó és a többé-kevésbé jómódú gazdálkodó is (főleg, ha ez utóbbi egyszer kap minimális esélyt a mindenkori oligarcháktól), de szamárság azt állítani, hogy csak ők, és rágalom azt sugallni, hogy csak a pártpolitikai szempontból megbízhatók tartoznak ehhez a körhöz. Szerencsére valami megváltozott az elmúlt napokban. Már György Péter tárgyilagos és higgadt elemzése is enyhet adó volt, jó volt Orosz Istvánt, Bruck Andrást olvasni, sőt még Kulcsár Kálmán is üdítően hatott, de az új időszak kezdetét Pető Iván nyilatkozata jelezte. Kétségtelen, hogy voltak előjelei a változásnak, főleg a reálszférában. Széles Gábor pozitív nyilatkozatát még az MDF-es szimpátia számlájára lehetett írni, de az elvakult konzervatívnak aligha nevezhető Demján Sándor megjelenését a FIDESZ Kongresszuson, és nyilatkozatát a 7 százalékos növekedés realitásáról, már nem. Az a tény, hogy a vélhetően nem kripto-MIÉP-es Peter Murikkal egymilliárd dolláros befektetésbe kezdenek Budapesten, és további kétmilliárd dollárt szándékoznak Magyarországon keresztül megmozgatni, többnek tűnik, mint udvarias gesztusnak, mint ahogy a GE elnöke sem üres szóvirágokkal fejezte ki bizalmát. Mégis, Pető nyilatkozata a társadalombiztosítási önkormányzatokkal kapcsolatos FIDESZ-tervek és a korábbi SZDSZ-program közötti azonosságról, a FIDESZ-SZDSZ alkotmányügyi, közjogi, sőt gazdaságpolitikai rokonelvűségéről, meglepő és imponálóan európai volt. Lehet, hogy a FIDESZ kap némi bizalmat vagy türelmet attól az ötezer értelmiségitől, akinek a véleményével szemben, Kornis szerint, nem lehet politikát csinálni? (Én ugyan tartok attól, hogy a nép, amilyen megátalkodott, még képes volna ezt is megkísérelni.) Talán igen! Ez jó esélyt ad ahhoz, hogy ne a tét nélküli, vagy csak partikuláris érdekeket érintő értelmiségi pszichodráma harmadik felvonása kezdődjön el, hanem az áhított rendszerváltozás logikusan következő része, a modern polgári Magyarország megalapozása. * Ez az a pont, ahol vissza kell térnem a szájzugba kényszerített légyhez, amit már hosszabb ideje szeretnék kiköpni. Az én legyemet nem MIÉP-nek hívják, a MIÉP számomra lakmuszpapír, az ország lelkiállapotának változását jelző indikátor, népszerűségük emelkedése a kormány rossz munkáját jelzi, négy év múlva a FIDESZ is vethet rá egy pillantást. Az én legyem nem a Kisgazdapárt - kétségtelen, hogy nehéz batyu lesz a FIDESZ hátán -, és Lezsák ide, Horváth Balázs oda, nem az MDF. Ők a pszichodráma előző felvonásának szereplői, ha a FIDESZ valós átalakulásokat szorgalmaz, nem ők jelentik majd a fő gondot. Az én legyem a Postabank, illetve a Postabank-FIDESZ kapcsolat. Már egy évvel ezelőtt is zavart az a látszólagos érdektelenség, hűvös távolságtartás, ami a FIDESZ-t a Postabank ügyben jellemezte. Hosszú ideig azt vártam, hogy a FIDESZ fel fogja ismerni az ügyben rejlő politikai lehetőséget, és fel fogja ismerni a vezető ellenzéki párt tényleges felelősségét, illetve a felelősségben való osztozás veszélyét, ha nem emeli fel a szavát egy, az ország számára nyilvánvalóan káros, mind a gazdasági ésszerűség, mind az erkölcs szempontjából elfogadhatatlan folyamat láttán. Ma is azt hiszem, hogy egy évvel ezelőtt radikális tőkecsökkentéssel szanálni lehetett és kellett volna a Postabankot, és megfelelő ellenzéki nyomással ez kikényszeríthetőnek tűnt. Nem ez történt, és az ellenzék tapintatosan félrenézett idén áprilisban is, amikor nyilvánosság elé tárták a már korábban megjósolt helyzetet, a növekvő tőkevesztést, a csőd közeli állapotot. Történt valami ezután, aminek nem minden részlete ismert, de nagyon rossz akusztikája van. Ha igaz, a Postabank által támogatott Magyar Narancsban meg akartak jelentetni egy, Szekeres Imre és felesége üzleti tevékenységével foglalkozó, nem éppen pozitív hangvételű cikket. Erre a cikkre a FIDESZ egy választási programbeszédben hivatkozni akart. Princz Gábor letiltotta a cikket, és egyidejűleg tájékoztatta a FIDESZ-t, a cikk megjelenése elmarad, ne hivatkozzanak rá. Ha ez így volt, sok máig megválaszolatlan kérdés vetődik fel. Az, hogy Princz tett egy szívességet Szekeres Imrének, szinte magától értetődő. Az, hogy erről tájékoztatta a FIDESZ-t, már kevésbé! Ami főleg nyugtalanító, hogy honnan tudott Princz Gábor a FIDESZ felhasználási szándékáról, és ami ennél is aggasztóbb, miért nem használta fel a FIDESZ az így még kerekebbé vált, a letiltással fűszerezett történetet, és miért nem vall színt azóta sem? Miért ad evvel tápot több százmilliós burkolt adományokról, kedvezményes hitelekről szóló mendemondáknak? Az új kormánynak, a közeljövőben, mindenképen kezdenie kell valamit a Postabank üggyel, a Horn-korszak egyik legnyomasztóbb örökségével. Ez nem elkerülhető. Egyrészt mert szakértői becslés szerint rohamosan nő a megmentéséhez szükséges összeg (százmilliárdról is beszélnek), másrészt mert az utóbbi két hónap eseményei egyértelműen bizonyították: a hálózat foglyává vált Postabank, a jelenlegi vezetéssel, csak az eddigi úton gördülhet tovább, hovatovább a gazdaság egészére veszélyt jelentő pénzügyi lavinává duzzadva. Az áprilisi közgyűlés előtt hangot adtam azon gyanúmnak (Posta(va)bank, 1998. április 10. ÉS), hogy a menedzsment meg fogja akadályozni az állami többség létrehozását, minimális tőkeemeléssel valamelyik részvényes nevében. A közgyűlés és az azt követő események szép példáját adták annak, hogy milyen szegényes a fantázia a valósághoz képest! Amíg én a tulajdonelméleti és ügynökelméleti megközelítéssel bajlódtam, aktivizálódott a „döntések szemetesvödör-modellje” (Cohen/March/Olsen 1976, 1972), felbukkant két „angolszász” befektető, akik az állam helyett vállalkoztak a teljes összegű tőkeemelésre, és magukra vették volna az orosz államadósság behajtásának nyűgét is. Az ötlet zseniális. A Postabank megmenekült volna az állami ellenőrzés rémétől, pszeudo-külföldi többségű magánbankká válva sikerült volna megkaparintani az „orosz torta” utolsó nagy szeletét, és valakik az ország egyik legnagyobb bankjának tulajdonosává váltak volna. Az angolszász megjelölés ugyanis pontatlan, kelta befektetőkről kellene beszélni, hiszen őhozzájuk kapcsolódik a brit és pannon tájak utolsó közös nyelvemléke. A tényleges befektető cégek Balaton, Szentes, Kaposvár fedőnévvel jelentek meg. (Az ügy strukturális hasonlósága a Dicobe-történettel szembetűnő.) Ha nem követnek el néhány formai hibát és időben leteszik a 100 millió dolláros ingatlanfedezetről szóló igazolást, a Postabank ma MSZP-hez közelálló vállalkozók tulajdonába került volna, gyakorlatilag ingyen, hiszen az orosz államadósság behajtásából garantáltan keletkező haszon fedezte volna a teljes tőkeemelés költségét. Túlzás nélkül állítható, hogy banánhéjon csúsztak el, ugyanúgy, mint legutóbb a BCL GmBH 1,4 milliárd forintnyi tőkeemelésével, amely éppen elegendőnek tűnt ahhoz, hogy megakadályozza a vezetés visszahívásához szükséges kétharmados állami többség létrejöttét. Az események felgyorsultak. A Postabank végveszélybe sodorta a Pénzintézeti Központot és a Polgári Bankot, lemondások, személycserék következtek be, és eközben - csak úgy mellékesen - végrehajtott még egy trükköt, amit legalább egy éve megjósoltak már a külső megfigyelők. Sokan már nem is emlékeznek a portfolio csereláncolat azon fázisára, amikor a Postabank a Teve utcai rendőrségi központ építéséért a BM- től kapott ingatlanokat cserélte el az ÁPV Rt-vel, gyakorlatilag készpénzért! Már akkor szóvá tették, hogy a portfolióból hiányzik a legszebb gyémánt, az egyetlen valóban forgalomképes ingatlan, a BRFK Deák téri épülete. Szemet szúrt, hogy az ÁPV Rt. nem kényszeríti a bajbajutott Postabankot a tényleges értékek átadására. Most , miközben az ÁPV Rt. felügyelő bizottsága a tavalyi portfóliócsere során kialakult másfél milliárdos „egyensúlytalanságon” borong, a Postabank ötmilliárdért túlad az épületen. Ez valóban szép, talán túl magas summa is, ha nem lenne az a szépséghibája az ügyletnek, hogy a vételárát tíz év alatt kell kifizetni, természetesen nem megismerhető feltételek mellett. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy a vásárló (a Duna Plaza Csoport, ha igaz) még nem is tudja, mit akar kezdeni az épülettel, akkor indokolttá válik a feltételezés, talán a „szemetesvödör-modell” újabb változatáról van szó. A szemetesvödör-modellen ez esetben azt a folyamatot értjük, amelyben egy döntési kényszerhelyzetet a résztvevők arra használnak fel, hogy megoldjanak a szemetesvödörbe már korábban beszórt más problémákat, illetve a hatalmi helyzet átstrukturálását, előnyösebb pozíció elérését erőszakolják ki). A már hivatkozott cikkben egyik lehetőségként azt jelöltem meg, hogy a triád MFB-s tagja pusztulás-fennmaradás típusú szituációban találkozik majd a Postabankkal, és megkísérli a kétharmados állami többségből adódó jogok érvényesítését. Úgy tűnik, Husztyék elindultak ezen az úton, de már most megjósolható, hogy a társadalombiztosítási önkormányzatok - akár megígérték, akár nem - kritikus helyzetben nem fognak együtt szavazni az MFB-vel. Számtalan trükköt ismertünk meg a közelmúltban, amivel ki lehet bújni egy ilyen kötelezettség alól! Túl erős az egymásrautaltság, túl régi és túl bonyolult az érdek-összefonódás a két szervezet között ahhoz, hogy ezt megtehessék. Szervezetelméleti szempontból ma már szinte külön sem választható ugyanannak a gigantikus redisztribúciós rendszernek két, morfológiailag különböző, de stratégiailag azonos lényegű elemét alkotják, és ugyanaz a hálózat működteti őket . A FIDESZ sokak számára eszelős vakmerőségnek tűnő lépése - frontális támadás a társadalombiztosítási önkormányzatok ellen - szükségszerű és zseniális stratégiai húzás. Valóban nem lehet tovább várni a reformmal, és valóban nem lehet a reformot végrehajtani a jelenlegi irányítási szisztéma mellett. A feloszlatás ellen tiltakozó „ős-demokraták”, mint Kovács Pál és Simsa Péter, amikor a II. József vagy Tisza Kálmán ellen protestáló vármegyei urak pózában tetszelegnek, egyszerűen megfeledkeznek arról, hogy diszkvalifikálták magukat, amikor az önkormányzati rendszer lényegének a megcsúfolásával - biztos, ami biztos - választás helyett delegálással szilárdították meg pozíciójukat. Ezt az arcátlan vakmerőséget a vármegyék virilistái sohasem engedték volna meg maguknak! Természetesen a társadalombiztosítás gondjait nem oldja meg az irányító testületek kinevezése, a közvetlen állami ellenőrzés bevezetése, de ez a megoldás szükséges eszköze. Ez a változtatás ugyanakkor kulcs a Postabank-feladvány megoldásához is. Csak így biztosítható az az állami többség, ami elvezethet majd a menedzsment megújításához, a tényleges helyzet felméréséhez, és a szükséges intézkedések megtételéhez. Mindez más szempontból is érinteni fogja a Tb-önkormányzatokat Ha radikális tőkecsökkentést hajtanak végre, elveszhet az ő tőkerészük is, és ennek kapcsán felvetődhet a felelősség kérdése, hiszen a tavalyi önkéntes tőkeemelés racionális üzleti megfontolásokkal aligha lesz indokolható. Gabonaválság, Tb-hiány, Postabank. Nehéz lesz pótköltségvetés nélkül megúszni. Az új polgári kormányzat próbaköve lesz, hogyan fog hozzá a megoldáshoz, vállalja-e a többfrontos háborút a fő sárkányokkal! Szeptemberben Postabank közgyűlés lesz, ami a biztosítható kétharmados állami többség révén a teljes megújulás nyitányává válhat. Volt már közvetett állami többség 1995-ben és Bokros Lajos fel is akarta használni, de akkor az ország miniszterelnöke, Horn Gyula elment a közgyűlésre és evvel biztosította, hogy Princz Gábor mindkét funkciójában megmaradhasson. Az elkövetkezendő négy év szempontjából ezért döntő fontosságú, hogy mit tesz most a FIDESZ-kormány. Ha Orbán Viktor hű marad deklarált elveihez és céljaihoz, akkor a Tb-önkormányzatokkal együtt lecserélteti a Postabank vezetését is. Ha nem ezt teszi, hanem elmegy a közgyűlésre, és evvel legitimálja a jelenlegi vezetést, akkor könnyen utolérheti az Ebálhegyi Átok, ami már beteljesedett Horn Gyulán. „Ő fog neked kölcsönt adni, és nem te kölcsönzől neki; ő fej lesz, te pedig fark leszel.” (Mózes V. könyve, 28. 44.13. vers) ÉLET ÉS!· II Megrendelhető a 350*1117-es faxon Központi telefonszámok: 350-4349, 320-8217 Hirdetések felvétele: 350-6128, 370-3784 IRODALOM 1998. JÚNIUS 26.