Élet és Irodalom, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-15 / 2. szám - Mucsányi Marianna: Süket felek. A parlamenti nyilvánosság átalakulása (3. oldal)
MUCSÁNYI MARIANNA: A Fidesz-Magyar Polgári Párt és az általa vezetett koalíció lételeme a kampány. Az Orbán-kormány működését médiaeseményekre, politikai akciókra, üzenetekké egyszerűsített programpontokra építette. (Vitathatók azok az elemzések, melyek szerint nincs stratégiája a kabinetnek - úgy tűnik, épp önmaga felépítése az, ami meghatározza cselekedetei nagy részét.) Az önkormányzati választásokig, ha hibákkal is, de meggyőzően működött a fideszes marketing, amely nem csupán tálalta az Orbán Viktor vezette koalíció politikáját, hanem alakította, és ma is alakítja azt. A harmadik megnyert - helyhatósági - választás után annyiban változott a kép, hogy a kampány helyébe a kampányszerű, akcionista hatalomgyakorlási technika lépett. A választási hadjárat forgatókönyvei változatlanok maradtak, csupán azzal egészültek ki, hogy a koalíció vezető pártja „használni” kezdte a kormányt és a törvényhozást is, de míg a T. Ház falain kívül sikert ért el, a parlamenti nyilvánosságot nem tudta uralni. A botrányokat vagy akár a politikailag csendes, rövid periódusokat valamilyen, a kabinetülésről kiszivárgott információval vagy egyegy „égetően sürgős” kormánydöntéssel, bejelentéssel törte meg a Fidesz - ami azonban legkésőbb a következő napirend előtti ellenzéki felszólalásban rendre lelepleződött. Az akcionista fideszes politizálásnak - amely a közbeszéd tematizálásával, médiaesemények szervezésével ragadta magához a kezdeményezést - az elmúlt fél évben a parlamenti nyilvánosság uralása jelentette a legnagyobb gondot. Az állandósult kampány , amely elvonta ugyan a figyelmet a költségvetési vitáról és a választási ígéretek szertefoszlásáról az Országgyűlésben megmutatta az üzenetekre építő kommunikáció gyenge pontjait, legfőképpen azt, hogy nem mindegy, fogpasztát vagy politikát, illetve politikusokat „árulnak-e” a piárosok. Kiderült, hogy a fideszes stratégia csak abban az esetben működik jól, ha egyoldalú a kommunikáció, ha tervezett, ki, mikor, miről, mit mond, és kevésbé hatékony olyan szituációkban, amikor a címzettnek lehetősége van válaszolni. A II. Fidesz meghatározó politikusait a lehető legritkábban szerepelteti többszereplős kommunikációs helyzetekben. Orbán Viktor a parlamentben már csak abban az esetben válaszol kellemetlen ellenzéki kérdésekre, ha az elkerülhetetlen, legtöbbször Stumpf István, Torgyán József vagy Dávid Ibolya helyettesíti őt. A legszemléletesebb példa erre a Torgyán-család tagjainak állami tisztségekbe helyezése után kirobbant botrány nyilvánosságbeli „kezelése”. Torgyán Józsefen kívül a kabinet lényegében nem reagált a kinevezési gyakorlatot firtató megjegyzésekre. Az őszi ülésszakon a Fidesz nemcsak a kisgazda elnököt és rajta keresztül pártját -, hanem az MDF elnöki posztjára esélyes Dávid Ibolyát is golyófogónak használta. Az igazságügyminiszter volt az, aki - ha egyáltalán a kormány elszánta magát a reagálásra - válaszolt az ellenzéki kérdésekre. Igaz, gyakran csak a házszabály felolvasásával vagy azzal a magyarázattal, hogy az adott kérdés miért is nem hangozhatott el napirend előtti felszólalásként. Az akcionista politizálás és az ellenzék új szerepet elfogadni nem tudó magatartása végül olyan állóháborúhoz vezetett a parlamentben, amely a (A szerző a Világgazdaság társadalompolitikai rovatának vezetője) résztvevők mindegyikére rossz fényt vetett, ám a Fidesz imidzsét tépázta meg leginkább. A koalíció legerősebb pártjának kísérlete a parlamenti nyilvánosság uralására csupán az előző ciklusban elfogadott ellenzéki-kormánypárti megszólalási arányt borította fel, de nem helyezte kezdeményező szerepbe a Fideszt. Ma már bevett gyakorlat a T. Házban, hogy a napirend előtti felszólalásokra szánt időkereten felefele arányban osztoznak ellenzéki és koalíciós politikusok. Utóbbiak éppúgy nem tartják be a házszabályt, mint ellenzéki társaik, és lényegében eltekintenek attól, hogy csak a „nemzet egészét érintő”, „különös jelentőségű”, „halaszthatatlan” ügyben kérjenek szót. Csak néhány példa, ki, miért tartotta fontosnak, hogy a parlamentben napirend előtt kormánypártiként felszólaljon. Varga István (MDF) azért, hogy elmondja: a kormány „bebizonyította, hogy a közpénzek elherdálásának megakadályozásával, a gazdaság növekedési pályára állításával, a jövő évi költségvetésben a közterhek csökkentésével több marad a polgárnak”, Lezsák Sándor (MDF) azért, hogy kérje az óvónők felvételét a korkedvezményes nyugdíjra jogosultak körébe, Domokos László (Fidesz) pedig azért, hogy tájékoztassa a kétmillió kisvállalkozót arról, mennyire fontosak a nagypolitikának. A napirend előtti, kormánypárti felszólalásokra nem is válaszokat fogalmaztak meg a miniszterek, államtitkárok; többségük még grammatikai eszközökkel sem érzékeltette, hogy parlamenti vita folyna, csupán kiegészítették az addig elhangzottakat. A szövegek stílusa, a visszatérő szókapcsolatok, az egymásra épülő információk arra utalnak, hogy az esetek többségében a kérdést és a választ nyilvánvalóan ugyanaz a személy írta. Az előzetes parlamenti statisztikák szerint az interpellációk és kérdések műfaját is magukénak érzik a kormánypárti politikusok: az előző ciklus hasonló időszakával összehasonlítva kiderül, hogy míg 1994-ben 17, addig 1998-ban 77 kormánypárti felszólaló élt az ellenzék eszközével, faggatta saját miniszterét, miniszterelnökét. A kormánypárti politikusok szövegeinek többsége ismétlés volt, már bevezetett témákat tűztek napirendre (Postabank, Tocsik-ügy, közpénzek herdálásának megakadályozása), illetve felsorolták az előző ciklusban bekövetkezett károkat. (Utóbbit az abszurditásig fokozták a fideszesek azzal, hogy minden jövőbeni politikai kellemellenségért az előző kormányt tették felelőssé: Mátrai Mária frakcióigazgató napirend előtti hozzászólásának „spontán” tréfájára, miszerint a következő négy év költségvetési szigoráért az előző négy év közpénzeket herdáló politikája a felelős, Varga Mihály pénzügyminisztériumi államtitkár komolyan válaszolt.) A legnagyobb kormánypárt politikusai az Orbán Viktor által meghirdetett „egyenes beszéddel” ellentétben gyakran éltek olyan nyelvi eszközökkel, amelyek homályossá tették mondandójukat, csak utalásokat, kérdéseket, sejtetéseket tartalmaztak - főként arra vonatkozóan, hogy mi minden történt ebben az országban 1994 és 1998 között -, de a közvélemény előtt ismeretlen, új ügyekkel nem álltak elő. V.t közben az ellenzék vezető pártja, az MSZP kísérletet sem tett arra, hogy kezdeményezőként lépjen fel a parlamenti nyilvánosságban. Nem sikerült tematizálnia a parlamenti diskurzust, nem tudott új arcokat bevezetni és úgy tűnik, eddig hozzá sem látott a fideszesekkel egyenrangú ellenfelek kiválasztásához. Ha egy-egy politikusuknak sikerült is a média érdeklődésére számot tartó ügyet találnia, nem tervezte meg annak nyilvánosságbeli kezelését, és főképpen nem jelent meg vele valamennyi parlamenti fórumon. Gyakran élt viszont - igaz, közvetett módon - a címkézés eszközével, amikor meg ugyan nem nevezte, de egyértelműen azonosítható tulajdonságokkal írta le ellenfelét: a demokrácia ellenségeiről, hatalommániás megszállottakról beszélt. (Ennek legszemléletesebb példája volt, amikor Kiss Péter a Gömbös-kormányhoz hasonlította a jelenlegi kabinetet, de ez eredetileg nem a T. Házban, hanem egy vidéki fórumon hangzott el.) A belső pártharcokkal küzdő MSZP az őszi ülésszak idején sem tulajdonított kellő fontosságot politikája megtervezésének, kivárásra rendezkedett be, arra számított, hogy az ellenfél hibázik. Politikusainak többsége nem találta meg a személyiségének megfelelő ellenzéki szerepet, mondandója tálalásához továbbra is az előző ciklusban megszokott, a kormánypártokra jellemző technikákat alkalmazta. Ez az ellenzéki magatartás találkozott a fideszes akcionista politizálással és vezetett a parlamenti állóháborúhoz. Ennek „köszönhetően” a parlamenti nyilvánosság nyílt és kevésbé nyílt zsarolásoktól, fenyegetésektől, üzenetváltásoktól volt hangos az elmúlt hét hónapban.„Ha valamelyikünk kellemetlen kérdést tesz fel, megfenyegetik, sőt feljelentik” - mondta Kovács László. „Bennünket fenyegetnek önök felelősségre vonással (...) bízom abban, hogy Magyarország meg tudja védeni magát azoktól a vezetőktől, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött” - így az ex-miniszterelnök Horn Gyula, „...ön kíván fenyegetni minket, amikor azt állítja, hogy bárki is fenyegetné a jelenlegi ellenzéket” - válaszolt Torgyán József. Ő volt az, aki néhány nappal korábban az ellenzéki bírálatokról megjegyezte: „Mi ígérjük önöknek, végképp eltöröljük a bolsevista múltat! De természetesen nem fogunk megfeledkezni azokról sem, akik most itt hétről hétre felállnak, becsületes embereket megrágalmaznak...”. Az elmúlt fél évben ez a nyelvezet határozta meg, hogy a közvélemény mit gondol a politikáról.) A szövegekből mindeközben eltűnt a politikai diskurzus lényege, az értelmes vita, a felek elbeszéltek egymás mellett, keresték a helyüket az új struktúrában. Az őszi ülésszak egyik legfontosabb témájává a pártok egymáshoz való viszonyának meghatározása és a szerepek újraosztása vált. Ezzel együtt szinte valamennyi parlamenti szövegben feltűnt a tíz éve „gyártott” demokratikus-antidemokratikus címkék kiosztása feletti vita, folytatódott az ellenfél-ellenség definiálása, és a politikai küzdőtérről való kiszorítása. Utóbbira mindkét nagy párt tett kísérletet. A Fidesz és az MSZP egyaránt politikai ellenségnek tekintette a másikat, egyik oldalon a tökéletesen jó, hozzáértő, szaktudással rendelkező, a másikon a tökéletesen rossz, dilettáns, az alvilággal üzletelő és attól függő politikusokkal. Volt azonban egy alapvető különbség a parlamentben vitázó felek között. Az MSZP-nek nem volt vesztenivalója, megítélését nem rontotta, hogy a kormánypárti képviselők sokadszor is felemlegették botrányos ügyeiket. A parlamenti állóháború a Fidesznek ártott igazán, úgy tűnik, a pártok közötti viszony rendezését a Fidesz a háromhetes parlamenti munkarend bevezetésével kívánja megoldani, így készül megszabadulni az állandó ellenzéki támadástól, és igyekszik továbbra is a politika irányítói posztján maradni. Akcionista hatalomgyakorlási technikájának a jelenlegi rendszernél sokkal inkább megfelel a tervezett ülésrend. A háromhetente tartandó plenáris üléseket egy hét bizottsági munka, majd hét, a választókerületekben töltendő nap követné. (Igaz, választókerülete csak 176 képviselőnek van, a többiek lényegében szabadságra mehetnek.) A kormány csak kéthetente tanácskozna, akkor, amikor a parlament nem. Ebben a munkarendben a Fidesz - az elmúlt fél év tapasztalatai alapján biztos lehet benne - egyelőre verhetetlen lesz: a kabinetüléseken megfogalmazott üzenetei kontroll nélkül juthatnak el a címzettekhez. (Hogy tudatosan-e vagy sem, de a háromhetes ciklus egybeesik azzal a kommunikációs alaptétellel, mely szerint egy üzenet eljuttatásához, emlékezetbe véséséhez a szöveget az első, a második, az ötödik, a tizedik és a huszadik napon kell megismételni.) A Fidesz terveit - ma úgy tűnik - csupán az államapparátus keresztezheti, amely az elmúlt tíz évben önálló és talán legerősebb lobbiként befolyásolta a jogalkotást. Az ellenzéket és a médiát egyaránt érzékenyen érintheti a változás, előbbit a parlament ellenőrző szerepének egyértelmű csökkenése, utóbbit munkamódszerei miatt. Az SZDSZ-nek a parlamenti nyilvánosság jelentette és jelenti ma is a legfontosabb fórumot, az MSZP-nél pedig még jó ideig eltart, míg kitalálja magát, felépíti politikusait, és egy médiastratégia alapján utaztatja őket lakossági fórumról nagygyűlésre. A jövőben az ellenzéknek - ha egyáltalán hozzá akar férni a nyilvánossághoz egy-egy parlamenti felszólalásnál, melyet eddig másnap az újságban is olvashatott mindenki, többet kell kitalálnia. Süket felek A parlamenti nyilvánosság átalakulása 1999. JANUÁR 15. [ÉLET ÉS|# BIRODALOM