Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-08-06 / 31. szám - Seres László: Isten, haza, 300 milliárd (3. oldal) - Gábor Áron: rajza • kép (3. oldal) - Viktor Jerofejev: The soft and the hard • Fordította Kiss Ilona. (3. oldal)

„Soha életemben nem vágytam semmiféle funkcióra. Számomra tel­jesen közömbös, hogy közkatona le­szek, vagy más feladat jut osztályré­szemül.” Ez volt pont négy éve, és a Független Kisgazdapárt elnöke, aki azóta a Földművelésügyi és Vidékfej­lesztési Minisztérium vezetője, plusz a Ferencvárosi Torna Club elnöke is lett, továbbra is egyszerű közkatona­ként képzeli el osztályrészét. Ez derül ki legalábbis nyilatkozataiból, ame­lyek szerint ő abszolúte nem akar ál­lamfő lenni, hát kinek kell az a sok üres és felületes pszeudotevékeny­­ség, ha egyszer FVM-főnökként haté­konyan és (még Orbán Viktor sze­rint is) sikeresen képviselheti a vidé­ken élők érdekeit. „Én meglehető­sen aktív egyéniség vagyok, a köztár­sasági elnöki pozíció ennél lényege­sen passzívabb alkatot igényel” - nyi­latkozta még januárban a Népszavá­nak, a minap pedig a Koránkelő csurkista című hétvégi rádióműsor­ban nevezte „protokollárisnak” az ál­lamfői teendőket, amelyekre „egye­lőre” nem tart igényt, köszöni. Az aktív egyéniség mindenekelőtt pénzt szeretne adni a passzív lesza­­kadtaknak, vidékieknek, kisterme­lőknek, akik ráadásul elég sokan van­nak, tudomása szerint „az ország la­kosságának négyötöde vidéken él” (a KSH szerint a magyarok 63 százaléka városokban lakik)­­ és azt, hogy ki a vidéki, mik az érdekei, és hogy ez a réteg lehet-e előbb-utóbb klientúra, azt természetesen ő, a kisgazda ag­rárminiszter tudja mindannyiunk kö­zül a legpontosabban („A társada­lomtudományoknak jóformán min­den ágában otthonosan mozgok.” Új Magyarország, 1995. júl. 4.). Éppen ezért, a vidéknek való osztás vágyától hajtva követel hónapok óta kemény 413 milliárd forint közpénzt a jövő évi büdzséből, és fog kapni egy Or­bánnal való különalku keretében uszkve 300 milliárdot. Ettől még azonban dr. Torgyán Jó­zsef közkatona, földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, az FKGP és az FTC elnöke jövőre minden külö­nösebb ci­ó nélkül, akár akarata elle­nére is a Magyar Köztársaság elnöke lehet. Ha dr. Torgyán József lesz ennek a köztársaságnak az elnöke, akkor azt - jelölési jog ide vagy oda - csak és ki­zárólag Orbán Viktornak köszönhet­jük majd, aki az államfőválasztás kér­dését minden jel szerint nem az or­szág és benne minden polgár presztí­zse szempontjából lényeges kérdés­ként kezeli, hanem annak rendeli alá, hogyan tudná a lehető legrövi­debb idő alatt a lehető legköltségkí­­mélőbb módon bedarálni az FKGP-t, és mihamarább stabilizálni a „polgá­ri” koalíciót. Torgyánnal vagy anél­kül, pártunióban vagy választási szö­vetségben. Egy dologról mindenkép­pen lemondhatunk: arról, hogy a Fi­desz számára elvi kérdés lesz Torgyán doktor megvétózása - ha egyáltalán lesz vétó. (A Fidesz számára már nem is nagyon léteznek elvi kérdések, a felsőközéposztálybeli családok állami támogatásán túl.) Ha viszont Orbán pont úgy akarja hatástalanítani a Tor­­gyán-bombát, hogy államfővé buktat­ja fel, akkor azt fogja meglépni, efelől jobb, ha biztosak vagyunk. Elvégre mi fenyegeti? Egy pár kemény MSZP-s és SZDSZ-es azonnali kérdés, látványos kivonulás az ülésteremből? Majd vala­hogy túléli. Néhány liberális publi­cisztika? Szórakoztató öt perc lesz át­futni őket. Az értelmiség majd kicsit háborog, ahogy szokott, legfeljebb néhány labilisabb idegzetű fideszes frakciótag tör-zúz frusztráltan a köz­értekben, ennyi. Torgyán doktor államfősége ellen szól persze, hogy jóval kevésbé nép­szerű, mint például a whiskys rabló, aki pedig ugyanúgy a polgárok köz­pénzét nyúlja le és költi el, mint ő, csak kisebb tételben és legalább nem nevezi kormányzásnak. Ambrus Atti­lával szöges ellentétben Torgyán Jó­zseffel, a Szonda Ipsos 25-ös politiku­si listájának 24. helyezettjével senki nem akar energiaitalt reklámozni, nem gyártanak pólókat meg ajándék­­tárgyakat az arcmásával, internetes honlapja üresebben pang, mint egy közép-kaukázusi pedofil homepage. A dolog egy merő rejtély, hiszen a doktor elmúlt egy éve lényegében si­kersztori: a kért egy nagy tárca he­lyett kapott mindjárt négyet, fontosa­kat; nyíltan megfenyegette Járait, hogy gabonát borít a PM épülete elé, és Orbán hallgatott; leszerelte Pokor­­nit felsőoktatás ügyben; leszerelte Deutschot sportingatlan ügyben és kisajátította a Fradi nevű „nemzeti kincset”; most pedig, ha minden igaz (és igaz), elképesztő mennyiségű fo­rintot sikerül kizsarolnia a jövő évi költségvetésből, csak úgy röpködnek a „kompromisszum” fedőnevű háttér­alku tárgyai, a súlyos adómilliárdok, amelyek felhasználása ily módon hosszú hónapokkal a költségvetési vi­ta előtt eldöntött tény, a törvényho­zás (benne: a kormánypárti frakciók) megkerülve. Jó, becsúszott Trixi meg a légügyi dinasztia, és egyelőre siker­telen volt Surányi megfúrása, kinek nincsenek rossz pillanatai, de még a világ legrövidebb tejembargójából is úgy jött ki, mintha Pepó Pállal együtt be akarna szállni a Ki tudja jobban megdöbbenteni az Európai Uniót? vetélkedőbe. Torgyán közkatona államfősége mellett szól legendás kommunikációs képessége is, amelyhez képest simán elbújhatnak a fideszes pr­image-logo­­pédusok. Nem a média, a nyelv maga az üzenet. „Én olyan egyéniség va­gyok, aki rányomom a bélyegemet ar­ra a politikai formációra, amelynek tagja vagyok, tehát engem minden­képpen ki kell iktatni, ha más irányba akarják vinni a tagságot.” (Népszava, 1999. jan. 14.) Egy ilyen alany mel­lett, mint ő, kit érdekel már, mi az ál­lítmány? És ha a nemzetet egyesítő le­gendás integratív képességéről van szó, miért kéne bárkinek is felhány­­torgatnia a híres Kossuth téri féregir­tó beszédet? Van annak már három éve is. Annak pedig már egyenesen négy éve, hogy (a Népszabadság be­számolója szerint) clevelandi magya­rok előtt így minősítette jelenlegi ko­alíciós partnereit: „A lakitelki sátrat az MSZMP Központi Bizottságában állították fel, a Fidesz levegőt sem vett az SZDSZ nélkül, a Fidesz képviselőit még géppisztollyal sem lehetne arra kényszeríteni, hogy nemzeti ügy mel­lett álljanak ki. A liberálisok a Fideszt áthelyezték a baloldalról a jobboldal­ra, hogy mindenképpen győzzenek.” Győztek, így aztán: Jóban-rosszban együtt haladunk. (...) Nem tudunk más koalíciót elképzelni, mint a je­lenlegi polgárit. Ezért állítom, hogy a mostani közös kormányzás nem egy ciklusra szól, hanem többre”. (Ma­gyar Hírlap, 1999. jún. 12.) Ez pedig már végképp nem izgat senkit, és joggal: az MTI-nek bocsá­natot kellett kérnie amiatt, hogy he­lyesen értelmezte Torgyán összefüg­géstelen mondatait a jövő évi agrár­büdzsé szükség esetén ellenzéki meg­­támogattatásáról, mint azt egy RTL­­Klubos műholdas kapcsolás kereté­ben Erős Antónia konkrét kérdésére konkrétan be is vallotta. Ami úgy szép, hogy előtte való nap még kiok­tató stílusban pirított rá az RTL ri­porterére, amikor az rákérdezett a Fi­desszel való konfliktusára. Nem, Tor­gyán doktor az olyan médiakérdése­ket kedveli, mint a Veszprém Megyei Naplóét (1999. jún. 12.). A legutób­bi találkozásunk előtt beszéltem egy minisztériumi főosztályvezetővel, aki azt mondta, csodálja önt. A legtöbb ember ugyanis addig dolgozik kemé­nyen, amíg a miniszteri bársonyszé­kig jut, ön pedig most is példátlan iramot diktál”, hiszen az ilyen kérdé­sekre lehet válaszként sejtetni egy le­hetséges karriertörténetet. A mun­kabírásom alapja az lehet, hogy a szü­leim annak idején azt szerették vol­na, ha hegedűművésznek megyek. (...) A hegedűművészetre való felké­szülés nagyon munkaigényes.” Jó szívvel ajánlanánk a földműve­lésügyi és vidékfejlesztési miniszter­nek, hogy a haza és az egyetemes ze­neművészet érdekét szem előtt tartva gondolkodjon el gyermekkori álma megvalósításán és módosítson pá­lyát, ha nem konfrontálná a Napló újságírónője egy további könyörte­len közbevetéssel: „Rendkívüli mun­kabírásáról állítólag még tények is vannak.” Az más. Ha tények is van­nak, az más. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. SERES LÁSZLÓ: Isten, haza, 300 milliárd Gábor Áron rajza 1999. AUGUSZTUS 6. VIKTOR JEROFEJEV: The soft and the hard Mindig is tudtam, hogy a „kis ma­gyar pornográfia” más, mint a „nagy orosz pornó”: a magyart nyu­godtan be lehet rakni éjfél után akár még a köztévébe is, még tizen­nyolc éven felüli szexshopok se kel­lenek hozzá. Bezzeg az orosz: az per definitionem barbár és patologikus, kiskorúak és állatok fetrengenek benne. Nem csicsás papírra nyo­mott szado-mazo, hanem véres üt­közet, jobb esetben pár év börtön­nel sújtható erőszak-zuhatag. Esterházy Péter tudja csak igazán, mi az, hogy kis pornográfia: nagy pornográfiáról álmodó fajtalanko­­dók művelik, akik azonban bizonyos okok miatt önkorlátozásra és igazi vadságuk leplezésére kényszerülnek. A kis magyar pornografisták a nagy pornográfia gyámoltalan áldozatai, csakhogy közben a bálvány is áldozat lett: a kádárista-brezsnyevista hazug­ság-összeesküvés kétélű fegyvere egy­szerre csapott le magyarokra­­ és szovjet barátaikra egyaránt. Kellő képzelőerővel megáldott embernek elég egyetlen éjszakát előzetesben tölteni, hogy pontosan tudja, milyen a börtön. De hol van ez az igazi bör­töntapasztalathoz képest?! Az utá­nozhatatlan nagy orosz pornográfia magaslatairól nézve a kis magyar „erotika” kisdedóvónak is látszik csu­pán. De hát egy óvodában is lehet ta­nulmányozni az emberi természetet Csak az a kérdés, hogyan csinálják. Esterházy rátalált arra az iróniára, ar­ra a játékosságra, ami a magyar dol­gok nyitja. Oroszországban ez az anekdotikus könnyed hang a bűn­tény banalizálása lenne, azaz halmo­zott bűntény, visszaeső betörés. Oroszországban a nonkonformista irodalomnak a börtönök és tolvajok nyelvén kellett megszólalnia ahhoz, hogy visszatérhessen alanyhoz és ál­lítmányhoz. Az orosz nonkonformis­ta csak a fekete humort szeretheti. Van valami szimbolikus grimasz abban, hogy bár gyakran találko­zom Esterházyval, nincs közös nyel­vünk. Ő németül társalog, úgy én megmukkanni se tudok. Angolul és franciául beszélek, az viszont neki nem erőssége. - Szo szlucsilosz in your country? - kérdezi elbűvölő kotyvaléknyel­­ven a frankfurti vásáron a tavalyi nagy orosz csőd után. Mit felelhetnék neki nyelv híján? Együtt hallgatunk, együtt mako­gunk - kölcsönös rokonszenvtől tel­ve. Tudjuk, hogy soha semmit nem fogunk tudni megbeszélni, tudjuk azt is, hogy mindketten értjük, mi­ért is nem tudunk soha semmit megbeszélni - ettől kerültünk egy­máshoz olyan közel. Néha észreve­­szem, ki akar térni a szorosabb kap­csolat elől. Elvégre én az ő szemé­ben mégiscsak egy imperialista va­gyok: a nagy orosz pornográfia im­perialistája, ő meg a kis magyarnak a túsza. Ez „tisztességtelen” felállás. Amikor viszont az én „orosz szépleá­nyom” megelőzte a piacon az ő könyvét, csak én kaptam tőle leve­let: elküldte az újságokból kivágott könyv-sikerlistákat. Gratulált a pilla­natnyi győzelemhez. Én erre nem lettem volna képes - gondoltam kí­nos zavaromban. És aztán nem áll­tam volna neki ollót keríteni, újsá­got vagdosni, bélyeget borítékra nyalni, címet előásni. Merő orosz tö­­kellenkedésből. De ő igazi udvarias európai, akinek számít az évszáza­dos szokás és hagyomány. A pornográfia méretkülönbségé­nek persze az égvilágon semmi kö­ze sincs a gondolkodás eredendő eltéréseihez, csak a mocsoktapaszta­lat nagyságához. Egy író a világhír­be mindig saját nációjának ajtaján át lép ki, legyen az keskeny rés vagy tágas portál. Ostoba becsvágy lenne hátat fordítani neki. Esterházy ma­gyar író maradt, témáinak nemzeti korlátaiért bőségesen kárpótol az, amit az angolok cool-nak monda­nak. Esterházy közép-európai cool­­writer - sikerre kárhoztatva. A kény­szerű magyar tapasztalat azonban mégis ott szól minden könyvében. Amikor azt panaszolja, hogy Euró­pa a teljes elhülyülés felé halad, és nem kíméli saját szülőhazáját se, teljesen igaza van, de ennek semmi köze a jaltai Európához”. Nem Jal­tában kezdődött az emberiség - a föld hűlésével felérő - elbutulása. A demokrácia komfortjáért, a piac javaiért fizetjük ezt az árat. Ez vi­szont nem Európa, hanem Amerika adománya. Az oroszok is, a magyarok is osz­tották a reményt, hogy majd a sza­badság, az mindent megold. Az orosz értelmiség kudarcot vallott, kudarcot vallott a magyar is. Erről a drámáról is szól Esterházy. Szabad­ságért harcolni és szabadon élni - nem egykutya. Persze fogalmam sincs, ki tud egyáltalán szabadon él­ni, élni a szabadsággal? A nemzeti öntudatot a szabadság­hiány borította homályba. Esterházy szerint a magyarok öntudathiány­ban szenvednek. Az oroszok bezzeg, hadd hencegjek megint, végképp becsődöltek vele. A magyarok határ­tudatban élnek: Közép-Európa csak földrajzi otthonuk, amúgy igazából Európa szélén tanyáznak. Oroszor­szág egyszerre terpeszkedik Európá­ban és Ázsiában, de igazából egyik kultúrához sem tartozik: az orosz öntudat darabokra szakadt, túl van minden valóságon. Az egykori legvi­dámabb barakknak, Magyarország­nak van joga a felelőtlen nosztalgiá­zásra. A vidám barakk státus igazi privilégium, még a pornográfia ki­csiségéért is kompenzál. A nosztalgi­­záló mai oroszok viszont már túl jón és rosszon járnak. Akkor most irigyeljem a magyar istállómeleget, amit Esterházy na­gyon is illékonynak lát, mert bármi­kor készséggel beeresztik helyére a banális nyugatutánzó eszméket? Nem vagyok mazochista. Szere­tem a kávéházi langyos csendet. De íróként elborzadva gondolok arra, hogy az élet pokla cukormáz­nál is édesebb. (Fordította: Kiss Ilona) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next