Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)
1999-08-06 / 31. szám - Koltai Tamás: Szkanderban a komtur a bajnok • színikritika • Mozart: Don Giovanni, rendező Szilágyi Gábor, Szentendrei Teátrum (17. oldal) - Fáy Miklós: A hidegháború szépsége • zenekritika • Schubert: Arpeggione sonata etc. (Decca, Legends 1968-1999) (17. oldal) - Halász Péter: Bartók - Új zene • zenekritika • Sztravinszkij, Balassa, Bartók, Kurtág - Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vez. Eötvös Péter, Szombathelyi Bartók-terem (17. oldal) - F. Farkas Tamás: rajza • kép (17. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Színház Szkanderban a komtur a bajnok Don Giovanni (Bátki Fazekas Zoltán) és Leporello (Bátor Tamás) szkanderozással múlatja az időt. A meccs döntetlenre áll. Aztán jön a komtur (Valter Ferenc), aki még halott porában is bajnokságot nyer, a végén leszkanderozza a címszereplőt a pokolra. Életében nem látszott rajta a sportsman, legföljebb a jártasság a futurológiában. Amikor ugyanislassan haldokolva megközelíti lánya csábítóját, úgy közelít annak arcához puhán görbített tenyérrel, hogy már tutija (a néző nemkülönben), ugyanezt a pózt fogja majd fölvenni szoborkénti halmazállapotában. Szabadtéren, gyanúsnak mondható nyári szereposztással az ember a rendezésben bízva merészkedik tíz operairodalom legfényesebb csillagához. Fölteszi magában, hogy megalkuszik a természet és a motorbiciklik kis éji zenéjével, a fals hangokkal (jöjjenek bár a szomszéd diszkóból vagy az énekesek torkából), és átadja magát a konvenciókat áthágó Don Giovanni-értelmezés élvezetének. Annak a szellemi pezsgőfürdőnek, amiért annak idején annyit támadtak a „gyöngébb énekesekkel” a Komische Operban dolgozó Felsensteint, vagy napjainkban Peter Brookot. Ami azt illeti, a Szilágyi Gábor rendezéséhez fűzött remény nem jött be. Pedig van néhány jó dolog az előadásban, amire koncepciót lehetett volna építeni, és bizonyos pontokon Szilágyi alkalmazkodott is az adottságokhoz. A szkanderozás például kifejezetten jól jellemzi az alattomos vagány Don Giovanni és a nagy böszme suttyó Leporello viszonyát. Ez a Giovanni igazi hitvány gimyó, aki előbb úgy tesz, mintha a komtár hasbaszúrta volna, aztán kiröhögi, és hátulról döfi le. Leporello hiába utálja gazdáját, lenyűgözi az agresszivitása, a Regiszterária végén szinte elszáll a fölsorolt nők utáni áhítatos vágyakozástól, így vannak vele a nők is, hiába, mindig tudtuk, hogy a férfihódítás egyik titka a nyers erőszak. Donna Annából (Farkasréti Mária) újra előjön a libidó, amikor fölidézi a kerti csábítást. Zerlinának (Kozák Andrea) még ennyi se kell, a második szóra meglovagolja a csábítót, a násznép szeme láttára. Donna Elvira (Csavlek Etelka) bosszúszomjába egy kis mazochista gyönyör is hevül, amikor Zerlinát akarja megmenteni a veszélytől, kéjes hevülettel sziszeg Giovanni fülébe, ebben a pillanatban kicsit olyanok ketten, még ha nem a megrontás is a közös céljuk, mint a Veszedelmes viszonyok Merteuil márkinéja és Valmont grófja (csak azt nem értem, miért kell ezenközben guggoló gyakorlatokat végezniük az erkélykorát mögött). A legérdekesebb és a legszemtelenebb Anna és Ottavio (Pethő József) kapcsolata. Ottavio egy nyámnyila (ilyet már láttunk), akit Anna hol fölgerjeszt, hol fölpofoz. A szerencsétlen ifjú időnként bohóckodik, vonogatja a vállát, jelzi, hogy alkalmatlan a neki szánt feladatra, amikor viszont vesz egy nagy levegőt, és belehergeli magát a férfiasságba. Elvira, Zerlina és Masetto (Martin János) nem tudnak hova lenni a kínos erőlködés láttán, inkább részvétteljesen rápaskolva a szerencsétlen antihősre, gyorsan eliszkolnak az ária vége előtt. Utolsó kettősük Annával az egymást cukkolás minősített esete, felváltva verekszenek, nyelvüket öltögetik vagy lihegve fölkínálkoznak a másiknak.Nem irigylem majdani házasságukat. Talán a súlyos következményekre utal a rendező, amikor a fináléban rövid időre tolószékbe ülteti Annát) A baj az, hogy mindez gyakran rendezői gesztus, mert sután áll a meglehetősen csekély színészi képességgel rendelkező énekeseknek. De rendezőileg is sok a következetlenség. Elvirát például, akit Tordai Hajnal valamilyen okból Spéter Erzsébetnek öltöztetett, ifjú kengyelfutók hozzák be karosszékben (ketten közülük a nézőtérre is kijönnek, és elég erőszakosan fölállítanak egy-két férfit, mustrára a Giovannit kergető nagyasszonynak), ami a legenyhébb értelmezés szerint is előrehaladott fehérmájúságra vall, és arra, hogy a szemforgató hölgy használja is tíz ifjakat. A legkevesebb, hogy ilyesmiről nincs szó a darabban, rosszabb, hogy a dolog „meghirdetésén” túl az előadásban sincs, akkor viszont az egész fölösleges. Mondjuk, rendben van (ha muszáj), hogy girnyó barátunk meghágja az asztalon Zerlinát, de az már nincs rendben, hogy a vendégkoszorú rendezői utasításra (csak arra!) saját testéből spanyolfalat húz az asztal köré, a busómaszkos bosszúszomjazók Masettóval együtt fejvesztetten téblábolnak körülötte, az aktusból kibontakozó liliomtipró pedig könnyűszerrel Leporellóra tolja az egészet, aki nyilvánvalóan az eset közelében sem volt. Ami helyzetteremtés, az nem megy Szilágyinak, még a szereplők kivitele is komoly nehézségekbe ütközik (jelzem, a rendezés egy szakma). Mentsége, hogy É. Kiss Piroska díszlet gyanánt (gondolom, igen kevés pénzből) csak egy vitorlarendszerből álló labirintust hozhatott a szentendrei városháza udvarára, amely mögül néha karok nyúlnak ki, és úgy kell kikövetkeztetni, ki van és hol. Látható bizonyos törekvés a térstilizációra és az annak megfelelő játékstílusra, ilyen a szerenád kiemelése a reálszituációból vagy az az oratorikus fölfogás, hogy a holdkóros üldözők Don Giovanninak nézik azt, aki láthatóan Leporello (ha arról van szó, hogy el vannak varázsolva, azt el kellene játszani). Amúgy jó irány lenne, ha következetesen alkalmaznák. Önmagában nem rossz, hogy a Pezsgőária - nem az eredeti helyén - úgy szólal meg, mint a mantuai herceg kajánul diadalittas, hangos névjegye, egy másik dimenzióból, hazavágva a vele leszámolni készülő szerencsétleneket. De akkor tessék mindig így használni az időt és a teret! Az nem megy, hogy egyszer a natúra, egyszer a fölstilizálás. Nem folytatom, pedig lehetne. A zenélésről nem sokat akarok mondani. Farkasréti Mária markírozott (állítólag már előző este is), mert megbetegedett. Nem lehetett volna egy másik Donna Annát találni? Vagy ilyen szegény az eklézsia? Bátor Tamásé jó hang, Bárki Fazekas Zoltán elhiteti azt a Don Giovannit, akit játszik, Csavlek Etelka kulturáltan énekel, Kozák Andrea illúziókeltő, Valter Ferencnek légköre van. A zenekar (Simphonietta Hungarica) Csányi Valéria vezényletével a körülményekhez képest abszolút helytállt A végén a senkiházi győztesek a Halált is maguk alá tiporják, és úgy ozsonnáznak Don Giovanni hullája fölött a piknikre hozott kekszből, mintha a szent ostyát vennék magukhoz. A profán áldozás szarkasztikus ötlet Kár, hogy nincs igazi áldozat. (Mozart: Don Giovanni - Szentendrei Teátrum, július 24.) HALÁSZ PÉTER: Bartók - Új zene E kettős szlogennel indult útjára tizennégy esztendővel ezelőtt a szombathelyi nyári Bartók Fesztivál. A fesztivál hangversenyei jelentették a nyilvánosságnak szánt előteret, ami mögött meghúzódhatott a szakmabéliek számára igen fontos háttér, a Bartók Szeminárium. Ennek a hosszabb múltra visszatekintő, ám szintén másfél évtizeddel ezelőtt átformált zenepedagógiai műhelynek a nyolcvanas évek derekán roppant nagy jelentősége volt. Azt szimbolizálta, hogy közvellen örökségünk, a világ ifjú muzsikusai előtt büszkén vállalható és vállalandó „exportcikkünk” ugyan továbbra is Bartók zenéje, de ezen túlmenően igenis lépést akarunk tartani mindazzal, ami a kortárs zene területén aktuálisan történik. A legnagyratörőbbek magyar Darmstadtot, egy nemzetközileg is jelentős, sőt talán színvonalat és ízlést diktáló központot álmodtak az osztrák határ mellé, nem is gondolva arra, hogy manapság már sem Darmstadtban, sem másutt nem lehet olyan hatékonyan stílust teremteni, mint egykor az ötvenes években. De ami létrejött és éveken keresztül fennmaradt Szombathelyen, így (a szerző zenetörténész) sem volt csekélység: Kurtágnál tanulhattak kamarazenét, Kocsisnál zongorát, Perényinél csellót a sokfelől idesereglett fiatalok, és világviszonylatban egyedülálló különlegességnek számított Eötvös Péter karmesterkurzusa, amelyen Bartók-művek mellett a XX. század zenekari, illetve kamaraegyüttesre írott alkotásai állottak a középpontban. Nélkülözhetetlen partner és mindig készséges segítőtárs volt ebben a munkában a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, amely a júliusi kánikulában rendre vállalta, hogy megbirkózzék a számára szokatlan kortárs műsorok betanulásával, és ráadásul elviselje a növendék karmesterek gyakran nem éppen magasra jutó szárnypróbálgatásait. Kétélű vállalkozás ez egy nem éppen elsőrangú zenekar számára: kilépés a szezon többnyire klasszikusokra épülő műsorrendjének robotjából, ám ugyanakkor a kirándulás épp olyan területre vezet, ahol a zenekari muzsikus szemével nézve igencsak idegen, és ráadásul hálátlan is a feladat. Önbecsülés és lelkiismeretesség próbája az ilyesmi. Az idei volt az első év, amikor nem hívtak Szombathelyre ifjú dirigenseket, ám Eötvös egy koncert erejéig ismét a Bartók Fesztivál vendége volt. A század első felének két klasszikusa, Sztravinszkij és persze Bartók mellett Balassa Sándor és Kurtág György egy-egy műve szerepelt hangversenyének műsorán. A két utóbbi nem is tekinthető igazi nagyzenekari kompozíciónak, hiszen az általuk felvetett előadói feladatok inkább a kamarazene terrénumába tartoznak, s ez különösen érzékennyé teszi őket az egyéni hangszeres teljesítmények színvonalának változékonyságára. Balassa 1972-es Tabulae-ja a szerzőnek és az egész magyar zeneszerzésnek azt a korszakát képviseli, amelyben lehetségesnek tetszett egy folyékonyan beszélt nyugat-európai idiómát magyaros hangsúlyokkal egyénítve aktuális és nemzeti színezetű muzsika létrehozása. A vállalkozás hibrid mivoltában kudarcra volt ítélve, s ha manapság nagyritkán felelevenítik egyes produktumait, a szembesülést elsősorban az emlékezés tosztalgiája színezi át. Alighanem ennek a bonyolult szövetnek a kézbentartása tette leginkább próbára Eötvös és a zenekar kommunikációját. Nyilvánvalóan nem jutott elegendő próbaidő a részletek pontos összehangolására, s így a karmester mozdulatainak elsősorban a mű egészének összetartására, mintsem a részletek finomságának érzékeltetésére kellett irányulniuk. Kurtág 1996-ban bemutatott Üzenetek című sorozatának problémája nem az összetettségben, hanem éppen az áttetsző egyszerűségben rejlik. Tény, s ennek bizonyságát hallhattuk is, hogy a mű ellenállhatatlanul bevonja a közönségét saját aurájának zártságába. S ha a kotta ismerete nélkül is érezhetővé válnak az előadás esetlegességei, ha el is sikkadnak fontos pillanatok, ha meg is inog a belső arányok egyensúlya, legalább a nagyság megsejtetésének egyszeri, borzongató élményével ajándékozza meg a közönséget. A Petruska-balettzene két tétele illetve a Négy zenekari darab már a hagyományos zenekari játék komoly próbatételeinek tekinthetők. Eötvös roppant gondossággal irányította a kivételes nehézségű partitúrák megszólaltatását, de igyekezetének hatékonysága nagy részben muzsikustársai képességei hullámzásának volt kiszolgáltatva. A zenekar érzékenysége és vállalkozó kedve szemlátomást csökkent az elmúlt években, és egyes posztokat - például az első oboista kulcsfontosságú helyét — olyan instrumentalista birtokolja, akit még ennél könnyebb feladatok is túlterhelnének. Ez a kissé fásult hangulat elnehezítette a reakcióképességet, és a hangzást a kényelmes harsányság irányába tolta el. A rendíthetetlen következetesség, az elsősorban a pontosságból merített energia, ami Eötvös vezénylését jellemzi, így is elegendőnek bizonyult a kompozíciók fő vonalainak megrajzolásához, és főképp a motorikus szakaszok lendületének megteremtésében mutatkozott igazán eredményesnek. (Sztravinszkij, Balassa, Bartók, Kurtág - Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vez.: Eötvös Péter, Szombathelyi Bartók-terem, július 16.) Zene 1999. AUGUSZTUS 6. FÁY MIKLÓS: Zene A hidegháború szépsége Az ember gyanakszik. Gyanakszik a technikára. Nyilván nem hazudnak egy komoly cégnél, de tényleg olyan fontos varázsige az, amit ráírnak a lemez borítójára: 96kHz 24-bit, Super digital Transfer? Nem kételkedem a bitekben és a kiloherzekben, csak nem tudom pontosan, hogy mit jelentenek. Régi felvételeket adnak most így közre, legendás lemezalbumokat, bevált előadókat, nagyszerű muzsikusokat, de rögtön ébred a gyanú, hogy már megint csak a pénzt akarják kisírni a zsebekből, a hangzáshűségre hivatkozva. Szegény gyanú nem tarthatta sokáig nyitva a szemét. Ami erről a lemezről szól, Schubert Arpeggione szonátája, az olyan gyönyörű, tiszta, makulátlan hangzás, annyira csak zene, és semmi más, hogy éberségünk azonnal kómába esik. Biztosan van olyan, aki számára más hangzás az ideális, ahol, mondjuk, jobban érezni a teret, a terem méretét, ahol a felvétel készült, hallani a zene készülését, a köröm pendülését a zongora billentyűjén. Nekem ez a tökély, ahogyan itt a Schubert-mű szól. Gazdagon, pontosan, muzikálisan, a figyelmet mindvégig a zenén tartva. Másodlagos kérdés, tudom, nem az a fontos, hogyan szól, hanem ami szól, de abban hiba nincs: Britten és Rosztropovics. Két lemezről válogatták a felvételeket, az egyikről való az Arpeggione szonáta, a másikról a Debussy-szonáta és Schumanntól az öt darab népi stílusban. Ha van is a felvételek között néhány év különbség, a két ember azért ugyanaz. Mégis egészen más élmény a Schubert-mű, és a teresebben, távolabbról szóló két másik. Schubert minden másodpercben fogva tartja a hallgatót, nem enged szabadulni, de sohasem erőszakos. A másik kettő több odaadást követel a hallgatótól. A hangmérnökök szolgái vagyunk. Sovány vigasz, hogy nem csak mi, de az olyan zseniális muzsikusok is, mint Britten és Rosztropovics. Msztyiszlav Rosztropovics hazai elismerésével soha nem is volt gond, de még mindig attól félek, hogy Benjamin Britten errefelé nem annyira fontos, mint amilyennek lennie kellene. Emlékszem az Albert Herring utolsó előadására, amit harmadmagammal néztem végig az Operaházban, és hogy a következő két hónapban a hangversenytermekben hány Britten-mű fog elhangzani, azt még a legügyetlenebb favágó is meg tudja számolni egy kezén. De rendben van, ne szeressük a Britten nevű zeneszer■ ző. Viszont ne mondjunk le a Britten nevű előadóról. Fantasztikus karmester volt, nyugodt, kiegyensúlyozott, nagyszerűen hallott mindent, tökéletesen kiismerte magát az általa vezényelt művekben, zongorakasérőként pedig egyszerűen tökéletes. Jó a keze, rengeteg színnel játszik, tudja, mikor kell előtérbe kerülnie és mikor kell a háttérben maradnia. Voltaképpen ő határozza meg az egész mű előadását, de annyira finoman, tartózkodóan és pontosan végzi a munkáját, hogy nem tűnik föl. Nem játssza le Rosztropovicsot, de ha valaki nagyon figyel, akkor rájön, hogy hiába a csodálatos csellóhang, a nagyszerű vonóvezetés, a bal kéz döbbenetes pontossága, minden igazán lényeges dolog a zongoránál történik. Akkoriban nagyon fontos volt a két muzsikus egymásra találása. Mindenkinek fontos volt. Britten inspirációt merített Rosztropovicsból, neki írta a Cselló-szimfóniát, a Szonátát és a három Szólószvitet, nagyszerű, és nálunk, természetesen, ismeretlen remekműveket. Rosztropovics és felesége, a szoprán Galina Visnyevszkaja Britten miatt tudtak nyugatra menni, Britten Rosztropovics miatt utazott Moszkvába, mindenki látta, hogy a vasfüggöny másik oldalán is emberek laknak. Jó, hogy ezért ma már nem kell szeretni őket. Jó, hogy minden másért lehet. (Schubert: Arpeggione sonata etc. - Decca, Legends 1968-1999) "7 ÉLET ÉS|·17 1IRODALOM 1