Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-08-06 / 31. szám - Koltai Tamás: Szkanderban a komtur a bajnok • színikritika • Mozart: Don Giovanni, rendező Szilágyi Gábor, Szentendrei Teátrum (17. oldal) - Fáy Miklós: A hidegháború szépsége • zenekritika • Schubert: Arpeggione sonata etc. (Decca, Legends 1968-1999) (17. oldal) - Halász Péter: Bartók - Új zene • zenekritika • Sztravinszkij, Balassa, Bartók, Kurtág - Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vez. Eötvös Péter, Szombathelyi Bartók-terem (17. oldal) - F. Farkas Tamás: rajza • kép (17. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Színház Szkanderban a komtur a bajnok Don Giovanni (Bátki Fazekas Zol­tán) és Leporello (Bátor Tamás) szkanderozással múlatja az időt. A meccs döntetlenre áll. Aztán jön a komtur (Valter Ferenc), aki még ha­lott porában is bajnokságot nyer, a végén leszkanderozza a címszereplőt a pokolra. Életében nem látszott raj­ta a sportsman, legföljebb a jártasság a futurológiában. Amikor ugyanis­­las­san haldokolva megközelíti lánya csá­bítóját, úgy közelít annak arcához puhán görbített tenyérrel, hogy már tutija (a néző nemkülönben), ugyan­ezt a pózt fogja majd fölvenni szobor­­kénti halmazállapotában. Szabadtéren, gyanúsnak mondha­tó nyári szereposztással az ember a rendezésben bízva merészkedik tíz operairodalom legfényesebb csillagá­hoz. Fölteszi magában, hogy megal­kuszik a természet és a motorbiciklik kis éji zenéjével, a fals hangokkal (jöj­jenek bár a szomszéd diszkóból vagy az énekesek torkából), és átadja ma­gát a konvenciókat áthágó Don Gio­­vanni-értelmezés élvezetének. Annak a szellemi pezsgőfürdőnek, amiért annak idején annyit támadtak a „gyöngébb énekesekkel” a Komische Operban dolgozó Felsensteint, vagy napjainkban Peter Brookot. Ami azt illeti, a Szilágyi Gábor ren­dezéséhez fűzött remény nem jött be. Pedig van néhány jó dolog az elő­adásban, amire koncepciót lehetett volna építeni, és bizonyos pontokon Szilágyi alkalmazkodott is az adottsá­gokhoz. A szkanderozás például kife­jezetten jól jellemzi az alattomos va­gány Don Giovanni és a nagy böszme suttyó Leporello viszonyát. Ez a Gio­vanni igazi hitvány gimyó, aki előbb úgy tesz, mintha a komtár hasbaszúr­­ta volna, aztán kiröhögi, és hátulról döfi le. Leporello hiába utálja gazdá­ját, lenyűgözi az agresszivitása, a Re­giszterária végén szinte elszáll a fölso­rolt nők utáni áhítatos vágyakozástól, így vannak vele a nők is, hiába, min­dig tudtuk, hogy a férfihódítás egyik titka a nyers erőszak. Donna Anná­ból (Farkasréti Mária) újra előjön a libidó, amikor fölidézi a kerti csábí­tást. Zerlinának (Kozák­ Andrea) még ennyi se kell, a második szóra meglovagolja a csábítót, a násznép szeme láttára. Donna Elvira (Csavlek Etelka) bosszúszomjába egy kis ma­zochista gyönyör is hevül, amikor Zerlinát akarja megmenteni a ve­szélytől, kéjes hevülettel sziszeg Gio­vanni fülébe, ebben a pillanatban ki­csit olyanok ketten, még ha nem a megrontás is a közös céljuk, mint a Veszedelmes viszonyok Merteuil márkinéja és Valmont grófja (csak azt nem értem, miért kell ezenköz­ben guggoló gyakorlatokat végezni­ük az erkélykorát mögött). A legérdekesebb és a legszemtele­nebb Anna és Ottavio (Pethő József) kapcsolata. Ottavio egy nyámnyila (ilyet már láttunk), akit Anna hol föl­­gerjeszt, hol fölpofoz. A szerencsét­len ifjú időnként bohóckodik, vono­­gatja a vállát, jelzi, hogy alkalmatlan a neki szánt feladatra, amikor viszont vesz egy nagy levegőt, és belehergeli magát a férfiasságba. Elvira, Zerlina és Masetto (Martin János) nem tud­nak hova lenni a kínos erőlködés lát­tán, inkább részvétteljesen rápaskolva a szerencsétlen antihősre, gyorsan el­­iszkolnak az ária vége előtt. Utolsó kettősük Annával az egymást cukko­­lás minősített esete, felváltva verek­szenek, nyelvüket öltögetik vagy li­hegve fölkínálkoznak a másiknak.­­Nem irigylem majdani házasságu­kat. Talán a súlyos következményekre utal a rendező, amikor a fináléban rövid időre tolószékbe ülteti Annát) A baj az, hogy mindez gyakran rendezői gesztus, mert sután áll a meglehetősen csekély színészi képes­séggel rendelkező énekeseknek. De rendezőileg is sok a következetlen­ség. Elvirát például, akit Tordai Haj­nal valamilyen okból Spéter Erzsé­betnek öltöztetett, ifjú kengyelfutók hozzák be karosszékben (ketten kö­zülük a nézőtérre is kijönnek, és elég erőszakosan fölállítanak egy-két fér­fit, mustrára a Giovannit kergető nagyasszonynak), ami a legenyhébb értelmezés szerint is előrehaladott fe­­hérmájúságra vall, és arra, hogy a szemforgató hölgy használja is tíz ifja­kat. A legkevesebb, hogy ilyesmiről nincs szó a darabban, rosszabb, hogy a dolog „meghirdetésén” túl az előa­dásban sincs, akkor viszont az egész fölösleges. Mondjuk, rendben van (ha muszáj), hogy girnyó barátunk meghágja az asztalon Zerlinát, de az már nincs rendben, hogy a vendég­koszorú rendezői utasításra (csak ar­ra!) saját testéből spanyolfalat húz az asztal köré, a busómaszkos bosszú­­szomjazók Masettóval együtt fejvesz­tetten téblábolnak körülötte, az ak­tusból kibontakozó liliomtipró pedig könnyűszerrel Leporellóra tolja az egészet, aki nyilvánvalóan az eset kö­zelében sem volt. Ami helyzetteremtés, az nem megy Szilágyinak, még a szereplők kivitele is komoly nehézségekbe ütközik (jel­zem, a rendezés egy szakma). Ment­sége, hogy É. Kiss Piroska díszlet gya­nánt (gondolom, igen kevés pénz­ből) csak egy vitorlarendszerből álló labirintust hozhatott a szentendrei városháza udvarára, amely mögül né­ha karok nyúlnak ki, és úgy kell kikö­vetkeztetni, ki van és hol. Látható bi­zonyos törekvés a térstilizációra és az annak megfelelő játékstílusra, ilyen a szerenád kiemelése a reálszituációból vagy az az oratorikus fölfogás, hogy a holdkóros üldözők Don Giovanninak nézik azt, aki láthatóan Leporello (ha arról van szó, hogy el vannak va­rázsolva, azt el kellene játszani). Amúgy jó irány lenne, ha következe­tesen alkalmaznák. Önmagában nem rossz, hogy a Pezsgőária - nem az eredeti helyén - úgy szólal meg, mint a mantuai herceg kajánul diadalittas, hangos névjegye, egy másik dimenzi­óból, hazavágva a vele leszámolni ké­szülő szerencsétleneket. De akkor tessék mindig így használni az időt és a teret! Az nem megy, hogy egyszer a natúra, egyszer a fölstilizálás. Nem folytatom, pedig lehetne. A zenélésről nem sokat akarok mon­dani. Farkasréti Mária markírozott (állítólag már előző este is), mert megbetegedett. Nem lehetett volna egy másik Donna Annát találni? Vagy ilyen szegény az eklézsia? Bátor Ta­másé jó hang, Bárki Fazekas Zoltán elhiteti azt a Don Giovannit, akit ját­szik, Csavlek Etelka kulturáltan éne­kel, Kozák­ Andrea illúziókeltő, Val­ter Ferencnek légköre van. A zene­kar (Simphonietta Hungarica) Csá­­nyi Valéria vezényletével a körülmé­nyekhez képest abszolút helytállt A végén a senkiházi győztesek a Halált is maguk alá tiporják, és úgy ozsonnáznak Don Giovanni hullája fölött a piknikre hozott kekszből, mintha a szent ostyát vennék maguk­hoz. A profán áldozás szarkasztikus ötlet Kár, hogy nincs igazi áldozat. (Mozart: Don Giovanni - Szent­endrei Teátrum, július 24.) HALÁSZ PÉTER: Bartók - Új zene E kettős szlogennel indult útjára tizennégy esztendővel ezelőtt a szombathelyi nyári Bartók Fesztivál. A fesztivál hangversenyei jelentették a nyilvánosságnak szánt előteret, ami mögött meghúzódhatott a szak­mabéliek számára igen fontos hát­tér, a Bartók Szeminárium. Ennek a hosszabb múltra visszatekintő, ám szintén másfél évtizeddel ezelőtt át­formált zenepedagógiai műhelynek a nyolcvanas évek derekán roppant nagy jelentősége volt. Azt szimboli­zálta, hogy közvellen örökségünk, a világ ifjú muzsikusai előtt büszkén vállalható és vállalandó „exportcik­künk” ugyan továbbra is Bartók ze­néje, de ezen túlmenően igenis lé­pést akarunk tartani mindazzal, ami a kortárs zene területén aktuálisan történik. A legnagyratörőbbek ma­gyar Darmstadtot, egy nemzetközi­leg is jelentős, sőt talán színvonalat és ízlést diktáló központot álmodtak az osztrák határ mellé, nem is gon­dolva arra, hogy manapság már sem Darmstadtban, sem másutt nem le­het olyan hatékonyan stílust terem­teni, mint egykor az ötvenes évek­ben. De ami létrejött és éveken keresz­tül fennmaradt Szombathelyen, így (a szerző zenetörténész) sem volt csekélység: Kurtágnál ta­nulhattak kamarazenét, Kocsisnál zongorát, Perényinél csellót a sokfe­­lől idesereglett fiatalok, és világvi­szonylatban egyedülálló különleges­ségnek számított Eötvös Péter kar­mesterkurzusa, amelyen Bartók-mű­vek mellett a XX. század zenekari, illetve kamaraegyüttesre írott alko­tásai állottak a középpontban. Nél­külözhetetlen partner és mindig készséges segítőtárs volt ebben a munkában a Szombathelyi Szimfo­nikus Zenekar, amely a júliusi káni­kulában rendre vállalta, hogy meg­birkózzék a számára szokatlan kor­társ műsorok betanulásával, és ráa­dásul elviselje a növendék karmeste­rek gyakran nem éppen magasra ju­tó szárnypróbálgatásait. Kétélű vál­lalkozás ez egy nem éppen elsőran­gú zenekar számára: kilépés a sze­zon többnyire klasszikusokra épülő műsorrendjének robotjából, ám ugyanakkor a kirándulás épp olyan területre vezet, ahol a zenekari mu­zsikus szemével nézve igencsak ide­gen, és ráadásul hálátlan is a fela­dat. Önbecsülés és lelkiismeretesség próbája az ilyesmi. Az idei volt az első év, amikor nem hívtak Szombathelyre ifjú diri­genseket, ám Eötvös egy koncert erejéig ismét a Bartók Fesztivál ven­dége volt. A század első felének két klasszikusa, Sztravinszkij és persze Bartók mellett Balassa Sándor és Kurtág György egy-egy műve szere­pelt hangversenyének műsorán. A két utóbbi nem is tekinthető igazi nagyzenekari kompozíciónak, hi­szen az általuk felvetett előadói fela­datok inkább a kamarazene terré­numába tartoznak, s ez különösen érzékennyé teszi őket az egyéni hangszeres teljesítmények színvona­lának változékonyságára. Balassa 1972-es Tabulae-ja a szer­zőnek és az egész magyar zeneszer­zésnek azt a korszakát képviseli, amelyben lehetségesnek tetszett egy folyékonyan beszélt nyugat-európai idiómát magyaros hangsúlyokkal egyénítve aktuális és nemzeti színe­zetű muzsika létrehozása. A vállal­kozás hibrid mivoltában kudarcra volt ítélve, s ha manapság nagyrit­kán felelevenítik egyes produktuma­it, a szembesülést elsősorban az em­lékezés t­osztalgiája színezi át. Alig­hanem ennek a bonyolult szövetnek a kézbentartása tette leginkább pró­bára Eötvös és a zenekar kommuni­kációját. Nyilvánvalóan nem jutott elegendő próbaidő a részletek pon­tos összehangolására, s így a karmes­ter mozdulatainak elsősorban a mű egészének összetartására, mintsem a részletek finomságának érzékelteté­sére kellett irányulniuk. Kurtág 1996-ban bemutatott Üze­netek című sorozatának problémája nem az összetettségben, hanem ép­pen az áttetsző egyszerűségben rej­lik. Tény, s ennek bizonyságát hall­hattuk is, hogy a mű ellenállhatatla­nul bevonja a közönségét saját aurá­jának zártságába. S ha a kotta isme­rete nélkül is érezhetővé válnak az előadás esetlegességei, ha el is sik­kadnak fontos pillanatok, ha meg is inog a belső arányok egyensúlya, legalább a nagyság megsejtetésének egyszeri, borzongató élményével ajándékozza meg a közönséget. A Petruska-balettzene két tétele il­letve a Négy zenekari darab már a hagyományos zenekari játék komoly próbatételeinek tekinthetők. Eötvös roppant gondossággal irányította a kivételes nehézségű partitúrák meg­szólaltatását, de igyekezetének haté­konysága nagy részben muzsikustár­sai képességei hullámzásának volt kiszolgáltatva. A zenekar érzékeny­sége és vállalkozó kedve szemláto­mást csökkent az elmúlt években, és egyes posztokat - például az első oboista kulcsfontosságú helyét — olyan instrumentalista birtokolja, akit még ennél könnyebb feladatok is túlterhelnének. Ez a kissé fásult hangulat elnehezítette a reakcióké­pességet, és a hangzást a kényelmes harsányság irányába tolta el. A ren­­díthetetlen következetesség, az első­sorban a pontosságból merített energia, ami Eötvös vezénylését jel­lemzi, így is elegendőnek bizonyult a kompozíciók fő vonalainak meg­rajzolásához, és főképp a motorikus szakaszok lendületének megterem­tésében mutatkozott igazán ered­ményesnek. (Sztravinszkij, Balassa, Bartók, Kurtág - Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vez.: Eötvös Péter, Szom­bathelyi Bartók-terem, július 16.) Zene 1999. AUGUSZTUS 6. FÁY MIKLÓS: Zene A hidegháború szépsége Az ember gyanakszik. Gyanak­szik a technikára. Nyilván nem ha­zudnak egy komoly cégnél, de tényleg olyan fontos varázsige az, amit ráírnak a lemez borítójára: 96kHz 24-bit, Super digital Trans­fer? Nem kételkedem a bitekben és a kiloherzekben, csak nem tu­dom pontosan, hogy mit jelente­nek. Régi felvételeket adnak most így közre, legendás lemezalbumo­kat, bevált előadókat, nagyszerű muzsikusokat, de rögtön ébred a gyanú, hogy már megint csak a pénzt akarják kisírni a zsebekből, a hangzáshűségre hivatkozva. Szegény gyanú nem tarthatta so­káig nyitva a szemét. Ami erről a le­mezről szól, Schubert Arpeggione szonátája, az olyan gyönyörű, tiszta, makulátlan hangzás, annyira csak zene, és semmi más, hogy ébersé­günk azonnal kómába esik. Bizto­san van olyan, aki számára más hangzás az ideális, ahol, mondjuk, jobban érezni a teret, a terem mé­retét, ahol a felvétel készült, halla­ni a zene készülését, a köröm pen­­dülését a zongora billentyűjén. Ne­kem ez a tökély, ahogyan itt a Schubert-mű szól. Gazdagon, pon­tosan, muzikálisan, a figyelmet mindvégig a zenén tartva. Másodlagos kérdés, tudom, nem az a fontos, hogyan szól, ha­nem ami szól, de abban hiba nincs: Britten és Rosztropovics. Két lemezről válogatták a felvéte­leket, az egyikről való az Arpeg­gione szonáta, a másikról a De­­bussy-szonáta és Schumanntól az öt darab népi stílusban. Ha van is a felvételek között néhány év kü­lönbség, a két ember azért ugyan­az. Mégis egészen más élmény a Schubert-mű, és a teresebben, tá­volabbról szóló két másik. Schu­bert minden másodpercben fogva tartja a hallgatót, nem enged sza­badulni, de sohasem erőszakos. A másik kettő több odaadást köve­tel a hallgatótól. A hangmérnö­kök szolgái vagyunk. Sovány vi­gasz, hogy nem csak mi, de az olyan zseniális muzsikusok is, mint Britten és Rosztropovics. Msztyiszlav Rosztropovics hazai el­ismerésével soha nem is volt gond, de még mindig attól félek, hogy Benjamin Britten errefelé nem annyira fontos, mint amilyennek lennie kellene. Emlékszem az Al­bert Herring utolsó előadására, amit harmadmagammal néztem vé­gig az Operaházban, és hogy a kö­vetkező két hónapban a hangver­senytermekben hány Britten-mű fog elhangzani, azt még a legügyet­lenebb favágó is meg tudja számol­ni egy kezén. De rendben van, ne szeressük a Britten nevű zeneszer­­■ ző. Viszont ne mondjunk le a Brit­ten nevű előadóról. Fantasztikus karmester volt, nyugodt, kiegyensú­lyozott, nagyszerűen hallott min­dent, tökéletesen kiismerte magát az általa vezényelt művekben, zon­gorak­asérőként pedig egyszerűen tökéletes. Jó a keze, rengeteg szín­nel játszik, tudja, mikor kell előtér­be kerülnie és mikor kell a háttér­ben maradnia. Voltaképpen ő hatá­rozza meg az egész mű előadását, de annyira finoman, tartózkodóan és pontosan végzi a munkáját, hogy nem tűnik föl. Nem játssza le Rosz­­tropovicsot, de ha valaki nagyon fi­gyel, akkor rájön, hogy hiába a cso­dálatos csellóhang, a nagyszerű vo­nóvezetés, a bal kéz döbbenetes pontossága, minden igazán lénye­ges dolog a zongoránál történik. Akkoriban nagyon fontos volt a két muzsikus egymásra találása. Mindenkinek fontos volt. Britten inspirációt merített Rosztropovics­­ból, neki írta a Cselló-szimfóniát, a Szonátát és a három Szólószvi­tet, nagyszerű, és nálunk, termé­szetesen, ismeretlen remekműve­ket. Rosztropovics és felesége, a szoprán Galina Visnyevszkaja Brit­ten miatt tudtak nyugatra menni, Britten Rosztropovics miatt uta­zott Moszkvába, mindenki látta, hogy a vasfüggöny másik oldalán is emberek laknak. Jó, hogy ezért ma már nem kell szeretni őket. Jó, hogy minden másért lehet. (Schubert: Arpeggione sonata etc. - Decca, Legends 1968-1999) "7 ÉLET ÉS|·17 1IRODALOM 1

Next