Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)
1999-10-15 / 41. szám - Thomas Leclerq: Houellebecq újabb olvasata • Libération • 1999. szeptember 14. Fordította Bálint Anna. (14. oldal) - Eric Dahan: A Karajan utáni B-mollok. A zenész árfolyam megmarad, de az általa bevezetett sztárrendszer megkérdőjelezhető • Libération • 1999. szeptember 22. Fordította Bálint Anna. (14. oldal)
Thomas Leclerq Houellebecq újabb olvasata Egy éve robbant ki a Houellebecq-„ügy”. Most, amikor a „camp” szedi a sátorfáját, talán ideje újra a Particules élementaires jogos sikerének okait firtatni. Kezdetnek vegyük rögtön a regény legkínosabb jellemzőjét: az ideológiáját. Reakciósnak reakciós. Elég az első szöveget elolvasni, a Lovecraftról szóló esszét, vagy tudatlanul állni A harcmező kiterjesztése című írás előtt, kiderül: a pszichoanalízis elleni butuska támadás, a tudományért való pozitivista lelkesedés, 68 májusának megtagadása... Viszont, ha ennyiben maradunk, a szöveg valódi érdemeinek mellőzését kockáztatjuk. Egy mű - ha méltó erre a névre - nem redukálható puszta ideológiára. A probléma tehát az, hogy milyen mértékben sikerül az ideológiának rányomnia bélyegét a mű egészére. Aragon sztálinizmusa elegendő tán író voltának lejáratásához? Baudelaire nőgyűlölete elég ok lenne a mellőzéséhez? Ismerjük a választ: nem. Ezért illő, hogy megvizsgáljuk az Particules élémentaires pozitívumait. Három irodalmi tényezőben (és ezalatt a puszta irodalmon kívüli szempontokat is értek) látom a siker magyarázatát. Az első a szerzőnek a regénytől való távolságtartása. Michel Houellebecq felélesztette a tézisregényt... Szörnyűség és regresszió, mondanák egyesek. Ennek ellenére a tézisregény nem éppen oly alávaló műfaj, mint amilyennek tűnik. A fikció és az esszé elegyítése a modernitás egyik alapvető tendenciája; egymástól nagymértékben különböző szerzők élnek vele, a „visszatérés” értékes íróit, mint Christine Angot vagy Guillame Dustan, motiválja, és a XX. század legna-A szerző a modern irodalomtudomány professzoragyobb tézisregénye, Az eltűnt idő nyomában alapját képezi. A tézisregény önmagában nem jó, de nem hinném, hogy elkerülhetetlenül esztétikai vereségről kell beszélnünk, ha irodalmi célul tűzik ki: visszavonulásra készteti a fikciót, így Houellebecq írásainak érdekessége nem a cselekményben, hanem az átlagos kortárs körülmények dokumentumszerű leírásában, a lapos kispolgár könyörtelen pőrére vetkőztetésében rejlik. Hogy ennyire hitelét vesztett, irodalmi szempontból kevéssé értékelt műfajt alkalmaz a panaszaik orvoslását kereső emberek bemutatásához, a látszatnál jóval kétértelműbb: egyrészt Houellebecq emberségét mutatja - a csalódott idealisták irodalmilag produktív csoportjához tartozik -, másrészt a túl tökéletes keretbe helyezve nevetségessé teszi a kész válaszokat. Vajon a kifejtett tézisek, túl a paranoián, szó szerint értendők-e? Lehetetlen egyértelmű és végleges választ adni. Mert, és mindez a második szint problémája, a téziseket egyszerre állítja és nem állítja a szerző, azaz, ha megengedik nekem ezt a neologizmust, „dandyzál”. Naivnak kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük Houellebecqnek a tudomány iránti feltétlen bizalmát a mindenki erejét meghaladó kérdések megoldását illetőn: tulajdonképpen csak részben, a szereplők útján vállalja fel a látnok tudós szerepét, közben pedig rosszindulatú humorral húzza alá a delíriumra való hajlamot. Visszafogja a fikciót a szerzői közbeszólás javára, és ezzel jókora fölényt biztosít magának. Ezt a fölényt megszólhatnánk, ha exkluzív lenne, de mivel sehová sem vezet, a szöveg megbillen: az teszi komikussá, hogy az elméleteket félnótások mondják ki. Ha elfogadjuk, hogy Houellebecq maga is hiperracionalista modorban csatlakozik a nézetekhez, Houellebecqet nem Flaubert-rel, hanem a Bouvard és Pécuchet-vel társítjuk. Szereti a kétféle szerepet egyszerre játszani... Mindenesetre, az előadott tények helytállóak, mert a feltett kérdések valódi kérdések, csupán viszonylagossá vannak téve. Egy tézisregény akkor jó, ha a kifejtett tézisek érdekesek. Houellebecq tézisei néha helytállóak, sokszor idióták, nyugtalanítóak vagy érzelmesek, ám főképpen sajátosan börleszk előadásmódjánál fogva, egyszerre érvényesíti és hatástalanítja őket. Persze egy tézis nem lehet igaz és hamis anélkül, hogy tönkremenne: ebben az esetben, ipse facto irodalmivá válik. Azon az alapon, hogy nem lehet teljesen komolyan venni őket, hiába lépünk föl ellenük egy valódi diskurzusban, például amikor a szerző fejti ki őket - mondhatni - a nyilvánosság előtt. Houllebecq szerzői eredetisége nem abból áll tehát, hogy olyan téziseket tálal, melyekben maga sem hisz egészen, hanem abban, hogy virtuálissá teszi és ezzel kitolja egy hálátlan, egy egész kritikai hagyomány által megszégyenített műfaj határait. És ezt a szempontot egy második, számomra igen jelentékenynek tűnő újdonság egészíti ki, a stílus eltűnése. A Particules élémentaires nem csak a regényszerűséget redukálja, hanem, és ez még érdekesebb, a stílust is. És ez egyáltalán nem nyilvánvaló: ebben rejlik az ereje. A stílusról való lemondás meglehetősen termékeny zavart kelt. A kortárs irodalomhoz és képzőművészethez hasonlóan, amelyeket a „stílus” fogalmai szerint ítélők becsmérelni szoktak, Houellebecq is lecsökkenti a stílus jelentőségét, és ezzel biztosítja kötetének koherenciáját. Tulajdonképpen a Particules élémentaires stílustalansága ragadja meg megfelelő módon világunkat és ebből a szempontból meghatározó a technikai szókincs. Szép gondolat egy látszólag érzelemmentes nyelvezet alkalmazása, nemde? Méghozzá pontosan azt a fajta nyelvezetet, azokat a szavakat figurázza ki, melyeket sok befolyásos személy szeretne elfogadtatni. A novlangue-gal szembesülve az ember a maga patetikus beszédmodorába körült Ez a hanyag stílustalanság megtéveszti mind a grand art nosztalgikusait, akik úgy tartják, hogy rosszul van megírva a könyv, mind a 60- as évek örököseit, akik az irodalom kizárólag formai kritériumaiba dermedtek: az irodalom e csalódást keltő rémképével találkozva, az író konceptuális újításainak megértése híján elbizonytalanodnak, rávetik magukat az ideológiájára, és apró darabokra szedik. Baudelaire szerint „közhelyeket alkotni zseniális dolog”. Mindent összevetve a Particules élémentaires időtálló regény, mert Huellebecq egy közhelyet talált ki. Melyiket? A férfiak szexuális nyomoráról szólót. Nagyon nehéz közhelyet alkotni... Előtte ezt az alapvető motívumot senki sem tárgyalta az irodalomban. Nézzünk alaposan körül: hol található a heteroszexuális férfi patetikus drámájának ilyen kegyetlen humorú leírása? Sehol. Történelmi jelentőségre vall, hogy egy ki nem fejezett dolog felbukkanására ennyit kellett várni. Ezen felül, a kettős - bohózati és tragikus hangnemben, azaz retorikai eszközökkel történő - megfogalmazása dicséretes. A sikeres közhely egy egész társadalmat érint: egy típusszereplő sorsát - még ha az szánalomra méltó is - a Particules tünetregényként korszakos sikernek néz elébe. A tézisregény kiforgatása, a stílustalanság, egy közhely kitalálása, ezzel a három tényezővel - és ezekhez még hozzátehetnénk a szerző álláspontjának kissé klasszikusabban perverz bizonytalanságát Michel Houellebecqnek sikerült egy kortárs zűrzavart kortárs eszközökkel kifejeznie. A 150, tizenkilencedik századot idéző, csírátlanított, az unalomig önismétlő művel szemben még mindig előnyben lehet részesíteni a modern „camp” vad korszakát. (1999. szeptember 14.) Fordította: Bálint Anna Április 16. péntek, Salzburg. A század egyik legendájának, Herbert von Karajannak szenteltek emlékmisét a Dómban, méltó helyen, napnyugtakor. Ha nem tiltakozott volna, Salzburg repülőterét róla nevezték volna el, nem pedig Wolfgang Amadeus Mozartról. Ő, aki Furtwänglert és Toscaninit akarta egy személyben egyesíteni, ezzel fejezte ki sérelmét az osztrák néppel és a zeneértő világgal szemben. Ő volt a „totális” karmester, akitől rossz néven vették, hogy Párizsban 1941-ben a náci párt kedvében járt. Szigorúság Parancsoló természetű volt, de senki nem tudott ellenállni kék tekintetének - és nem csak a hölgyek, Bernsteint is - aki ugyanilyen ellenállhatatlan volt, több más kiemelkedő jelentőségű zenész mellett meghívta Salzburgba vezényelni. A csordultig telt katedrálisban Claudio Abbado - akit nemsokára Simon Ratne vált fel a Berlini Filharmónia élén - rója le tiszteletét Karajan előtt: emlékének ajánlja Mozart Requiem partitúráján végzett kutatásainak eredményét. Azt, amit magunk is megítélhetünk a Deutsche Grammophon (DG) kiadónál megjelentett koncertfelvétel alapján. Most az egyszerű médiagépezet nem ragadtatta el magát túlzott mértékben. Karajan titka tíz év alatt is érintetlen maradt. Nincs szenzációs felfedezés a szigorúság és hev e rendkívüli keveréke kapcsán. Amióta 1991-ben megjelent Richard Osborne Herbert von Karajan: Egy élet a zenéért című könyve, világossá vált, hogy Karajan, még ha náci volt is, hivatásának csakis a zenét tekintette, és volt annyira karizmatikus, hogy a Führerrel is képes legyen ellenkezni. Náci barátságok Richard Osborne tanulmányozta a dokumentumokat, és bebizonyította, hogy Karajan feltételezett elkötelezettsége a halálos eszme mellett egy helytelen és rosszindulatú olvasaton alapul: „1933 áprilisában Karajannak valóban felkínálták a náci párttagságot Salzburgban, de igazolványát nem váltotta ki, nem írta alá, és nem fizetett tagdíjat, noha a 1607525 szám alatt nyilvántartásba vették, és ezt a tényt eddig oly gyakran hangsúlyozták. A látszat ellenére 1933. május 1 jén mégsem lépett be a pártba. Tagsági könyvének száma túl magas ahhoz, hogy megfelelhetne ennek a dátumnak.” Világos, hogy Karajan náci párttagsági könyvét visszadátumozták, és az NSDAP-hoz való csatlakozása 1935-re tehető, amikor a karmester, karrierista megfontolásból, igent mondott. Vajon nem kockáztatta-e Karajan karrierjét a zsidó származású Anita Gütermannal kötött házasságával? Claire Alby dokumentumfilmje fenntartja a nácik által Németországban véghezvitt „modernizáció” igézetében élő perfekcionista elméletet, meghagyva a mester művész voltából eredő fenntartásait a történelem őrületével szemben. Anyagtalanság Marad a zene. Nyílt titok, hogy az egykori bestsellereket nem lehet egyformán eladni. A barokk zenetudomány forradalmát kihasználó repertoár jelenlegi pangása - előbb Monteverdi és Mozart értéktelenedett el, most pedig a romantikus repertoár van soron - Karajan katalógusának egy részét „ódivatúvá” teszi. A DG kiadó Beethoven- és Brahms-kiadványai továbbra is fogynak, ahogy az operák is. Karajan aki ötven éven át megbabonázta a koncerttermek közönségét, emlékezetes felvételeket hagyott ránk, vegyük csak a német repertoárt Brucknertől Richard Straussig (ez utóbbi Rózsalovagját a DG Lisa Della Casaval jelenette meg). Egész bizonyosan Parsifallá változtatta Debussy Pelléast és Melisandeját, de az EMI újrakevert felvétele ma is referencia, ha másért nem, anyagtalansága miatt. Lehetetlen „apa” Karajan iránt nemcsak a zeneértők érdeklődtek. Oly mértékben kiszélesítette a klasszikus zene hallgatóságát, hogy a lemezboltokban előfordult, hogy „Karajan egyik, Missa Solemnis nevű énekesnővel készített lemezét keresték”. Miközben az év végén a Deutsche Grammophon újra kiad 100 remekművet egy 25 CD-ből álló csomagban, a Sony DVD-változatban ajánlja a mestert, az EMI pedig december 31-re ígéri a Londoni Filharmónia-beli korszakának felvételeit (és a bécsi, a párizsi munkákat, nem is beszélve a Schwarzkopffal és Ludwiggal készült lírai felvételekről). Sokan hiányolnak a klasszikus zene lemezpiacáról egy hasonló kortárs vezéregyéniséget. Nem beszélve arról, hogy a jelentős karmesterek világa lejárt, szerepüket a hangok vették át, Pavarottival az élen. Dekadencia? Jogunkban áll elgondolkozni. Egy requiem, egy hegedűverseny vagy egy szimfónia nagyobb személyes erőfeszítést, vagy akár hosszabb időt is igényel, mint egy olasz románc-összeállítás. Mások pedig hajlanak rá, hogy ha a klasszikus zene válságban van - leszámítva a lemezeladási mutatókat, melyek a múlt évihez viszonyítva emelkedtek 2 -, azt gondolják, ez éppen e lehetetlen apafigura miatt van, akit egyetlen karmester sem tudott felülmúlni. Karajan bevezette a star-systemet, és azóta marketing tekintetében a klasszikus zeneiparnak nincs mit irigyelnie a popzenétől. Vad verseny - mindenkinek megvan a maga karmestere, szopránja, barokkosa erőltetett jet sett-rendszer, el sem tudjuk képzelni, milyen körülmények között dolgoznak a zenészek. Hangtechnikus Hogyan is csodálkozhatnánk ezek után a zenekarok szabványos hangnemén, még ha a Karajan által vezényelt Berlini Filharmonikusok az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan kimagaslik is a többi közül? Nem csoda, hogy a berlini zenészek a versenyben az analitikus Simon Ratnet választották Barenboim show-businessével szemben: az idők a kevésbé markáns arcélnek kedveznek. Tíz év múltán senki sem akar az embertelenül tökéletest hajszoló élő legendáról hallani. A tizedik évfordulón jogos a megemlékezés. Emlékezzünk akár csupáncsak arra, hogy Karajan nem volt sem az Osborne által lefestett angyal, sem pedig a Norman Lebrecht által a Maestroban hevesen támadott náci díszpéldánya. Egyszerűen ő volt a zenekari hangszerelés legnagyobb technikusa a XX. század második felében. Felépíttetett egy tökéletes akusztikájú termet Berlinben, és forrón lelkesedett a numerikus forradalomért. A zene pazar reprezentánsaként Karajannak sikerült millió újonccal elhitetnie, hogy Beethoven, Wagner vagy Bruckner zenéje szó szerint a mennyből ered. És mindezt szintetizátorok, ritmusgépek és videoklippek nélkül. Elég meghallgatni. (1999. szeptember 22.) Fordította: Bálint Anna Une vie pour la musique Franciául az Archi pel kiadónál jelent meg . A zenei kiadványok nemzeti szakszervezete szerint Eric Dohan A Karajan utáni B-mollok A zenész árfolyam megmarad, de az általa bevezetett sztárrendszer megkérdőjelezhető Orosz István munkája ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 14 ES Libération 1999. október 1999. OKTÓBER 15.