Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-10-15 / 41. szám - Thomas Leclerq: Houellebecq újabb olvasata • Libération • 1999. szeptember 14. Fordította Bálint Anna. (14. oldal) - Eric Dahan: A Karajan utáni B-mollok. A zenész árfolyam megmarad, de az általa bevezetett sztárrendszer megkérdőjelezhető • Libération • 1999. szeptember 22. Fordította Bálint Anna. (14. oldal)

Thomas Leclerq Houellebecq újabb olvasata Egy éve robbant ki a Houellebecq-„ügy”. Most, amikor a „camp” szedi a sátorfáját, talán ideje újra a Particules élemen­taires jogos sike­rének okait firtatni. Kezdetnek vegyük rögtön a regény legkínosabb jellemzőjét: az ideológi­áját. Reakciósnak reakciós. Elég az első szöve­get elolvasni, a Lovecraftról szóló esszét, vagy tudatlanul állni A harcmező kiterjesztése cí­mű írás előtt, kiderül: a pszichoanalízis elleni butuska támadás, a tudományért való poziti­vista lelkesedés, 68 májusának megtagadása... Viszont, ha ennyiben maradunk, a szöveg va­lódi érdemeinek mellőzését kockáztatjuk. Egy mű - ha méltó erre a névre - nem redukálha­tó puszta ideológiára. A probléma tehát az, hogy milyen mértékben sikerül az ideológiá­nak rányomnia bélyegét a mű egészére. Ara­gon sztálinizmusa elegendő tán író voltának lejáratásához? Baudelaire nőgyűlölete elég ok lenne a mellőzéséhez? Ismerjük a választ: nem. Ezért illő, hogy megvizsgáljuk az Parti­cules élémentaires pozitívumait. Három irodalmi tényezőben (és ezalatt a puszta irodalmon kívüli szempontokat is ér­tek) látom a siker magyarázatát. Az első a szer­zőnek a regénytől való távolságtartása. Michel Houellebecq felélesztette a tézisregényt... Szörnyűség és regresszió, mondanák egyesek. Ennek ellenére a tézisregény nem éppen oly alávaló műfaj, mint amilyennek tűnik. A fikció és az esszé elegyítése a modernitás egyik alap­vető tendenciája; egymástól nagymértékben különböző szerzők élnek vele, a „visszatérés” értékes íróit, mint Christine Angot vagy Guil­­lame Dustan, motiválja, és a XX. század legna-A szerző a modern irodalomtudomány pro­fesszora­gyobb tézisregénye, Az eltűnt idő nyomában alapját képezi. A tézisregény önmagában nem jó, de nem hinném, hogy elkerülhetetlenül esztétikai vereségről kell beszélnünk, ha iro­dalmi célul tűzik ki: visszavonulásra készteti a fikciót, így Houellebecq írásainak érdekessége nem a cselekményben, hanem az átlagos kor­társ körülmények dokumentumszerű leírásá­ban, a lapos kispolgár könyörtelen pőrére vet­­kőztetésében rejlik. Hogy ennyire hitelét vesz­tett, irodalmi szempontból kevéssé értékelt műfajt alkalmaz a panaszaik orvoslását kereső emberek bemutatásához, a látszatnál jóval két­­értelműbb: egyrészt Houellebecq emberségét mutatja - a csalódott idealisták irodalmilag produktív csoportjához tartozik -, másrészt a túl tökéletes keretbe helyezve nevetségessé te­szi a kész válaszokat. Vajon a kifejtett tézisek, túl a paranoián, szó szerint értendők-e? Lehetetlen egyértel­mű és végleges választ adni. Mert, és mindez a második szint problémája, a téziseket egy­szerre állítja és nem állítja a szerző, azaz, ha megengedik nekem ezt a neologizmust, „dan­­dyzál”. Naivnak kell lenni ahhoz, hogy el­higgyük Houellebecqnek a tudomány iránti feltétlen bizalmát a mindenki erejét meghala­dó kérdések megoldását illetőn: tulajdonkép­pen csak részben, a szereplők útján vállalja fel a látnok tudós szerepét, közben pedig rosszindulatú humorral húzza alá a delírium­­ra való hajlamot. Visszafogja a fikciót a szer­zői közbeszólás javára, és ezzel jókora fölényt biztosít magának. Ezt a fölényt megszólhat­nánk, ha exkluzív lenne, de mivel sehová sem vezet, a szöveg megbillen: az teszi komikussá, hogy az elméleteket félnótások mondják ki. Ha elfogadjuk, hogy Houellebecq maga is hi­­perracionalista modorban csatlakozik a néze­tekhez, Houellebecqet nem Flaubert-rel, ha­nem a Bouvard és Pécuchet-vel társítjuk. Sze­reti a kétféle szerepet egyszerre játszani... Mindenesetre, az előadott tények helytállóak, mert a feltett kérdések valódi kérdések, csu­pán viszonylagossá vannak téve. Egy tézisregény akkor jó, ha a kifejtett tézi­sek érdekesek. Houellebecq tézisei néha helytállóak, sokszor idióták, nyugtalanítóak vagy érzelmesek, ám főképpen sajátosan bör­­leszk előadásmódjánál fogva, egyszerre érvé­nyesíti és hatástalanítja őket. Persze egy tézis nem lehet igaz és hamis anélkül, hogy tönk­remenne: ebben az esetben, ipse facto irodal­mivá válik. Azon az alapon, hogy nem lehet teljesen komolyan venni őket, hiába lépünk föl ellenük egy valódi diskurzusban, például amikor a szerző fejti ki őket - mondhatni - a nyilvánosság előtt. Houllebecq szerzői erede­tisége nem abból áll tehát, hogy olyan tézise­ket tálal, melyekben maga sem hisz egészen, hanem abban, hogy virtuálissá teszi és ezzel kitolja egy hálátlan, egy egész kritikai hagyo­mány által megszégyenített műfaj határait. És ezt a szempontot egy második, számomra igen jelentékenynek tűnő újdonság egészíti ki, a stílus eltűnése. A Particules élémentaires nem csak a re­gényszerűséget redukálja, hanem, és ez még érdekesebb, a stílust is. És ez egyáltalán nem nyilvánvaló: ebben rejlik az ereje. A stílusról való lemondás meglehetősen termékeny za­vart kelt. A kortárs irodalomhoz és képzőmű­vészethez hasonlóan, amelyeket a „stílus” fo­galmai szerint ítélők becsmérelni szoktak, Houellebecq is lecsökkenti a stílus jelentősé­gét, és ezzel biztosítja kötetének koherenciá­ját. Tulajdonképpen a Particules élémentaires stílustalansága ragadja meg megfelelő módon világunkat­­ és ebből a szempontból meghatá­rozó a technikai szókincs. Szép gondolat egy látszólag érzelemmentes nyelvezet alkalmazá­sa, nemde? Méghozzá pontosan azt a fajta nyelvezetet, azokat a szavakat figurázza ki, me­lyeket sok befolyásos személy szeretne elfo­gadtatni. A novlangue-gal szembesülve az em­ber a maga patetikus beszédmodorába körült Ez a hanyag stílustalanság megtéveszti mind a grand art nosztalgikusait, akik úgy tartják, hogy rosszul van megírva a könyv, mind a 60- as évek örököseit, akik az irodalom kizárólag formai kritériumaiba dermedtek: az irodalom e csalódást keltő rémképével találkozva, az író konceptuális újításainak megértése híján elbi­zonytalanodnak, rávetik magukat az ideológi­ájára, és apró darabokra szedik. Baudelaire szerint „közhelyeket alkotni zse­niális dolog”. Mindent összevetve a Particules élémentaires időtálló regény, mert Huelle­­becq egy közhelyet talált ki. Melyiket? A férfi­ak szexuális nyomoráról szólót. Nagyon ne­héz közhelyet alkotni... Előtte ezt az alapvető motívumot senki sem tárgyalta az irodalom­ban. Nézzünk alaposan körül: hol található a heteroszexuális férfi patetikus drámájának ilyen kegyetlen humorú leírása? Sehol. Törté­nelmi jelentőségre vall, hogy egy ki nem feje­zett dolog felbukkanására ennyit kellett várni. Ezen felül, a kettős - bohózati és tragikus hangnemben, azaz retorikai eszközökkel tör­ténő - megfogalmazása dicséretes. A sikeres közhely egy egész társadalmat érint: egy tí­­pusszereplő sorsát - még ha az szánalomra méltó is - a Particules tünetregényként kor­szakos sikernek néz elébe. A tézisregény kiforgatása, a stílustalanság, egy közhely kitalálása, ezzel a három tényező­vel - és ezekhez még hozzátehetnénk a szerző álláspontjának kissé klasszikusabban perverz bizonytalanságát­­ Michel Houellebecqnek si­került egy kortárs zűrzavart kortárs eszközök­kel kifejeznie. A 150, tizenkilencedik századot idéző, csírátlanított, az unalomig önismétlő művel szemben még mindig előnyben lehet részesíteni a modern „camp” vad korszakát. (1999. szeptember 14.) Fordította: Bálint Anna Április 16. péntek, Salzburg. A század egyik le­gendájának, Herbert von Karajannak szenteltek emlékmisét a Dómban, méltó helyen, napnyug­takor. Ha nem tiltakozott volna, Salzburg repü­lőterét róla nevezték volna el, nem pedig Wolf­gang Amadeus Mozartról. Ő, aki Furtwänglert és Toscaninit akarta egy személyben egyesíteni, ezzel fejezte ki sérelmét az osztrák néppel és a zeneértő világgal szemben. Ő volt a „totális” karmester, akitől rossz néven vették, hogy Pá­rizsban 1941-ben a náci párt kedvében járt. Szigorúság Parancsoló természetű volt, de senki nem tu­dott ellenállni kék tekintetének - és nem csak a hölgyek, Bernsteint is - aki ugyanilyen ellen­állhatatlan volt, több más kiemelkedő jelentő­ségű zenész mellett meghívta Salzburgba vezé­nyelni. A csordultig telt katedrálisban Claudio Abbado - akit nemsokára Simon Ratne vált fel a Berlini Filharmónia élén - rója le tiszteletét Karajan előtt: emlékének ajánlja Mozart Re­quiem partitúráján végzett kutatásainak ered­ményét. Azt, amit magunk is megítélhetünk a Deutsche Grammophon (DG) kiadónál megje­lentett koncertfelvétel alapján. Most az egyszer­ű médiagépezet nem ragadtatta el magát túl­zott mértékben. Karajan titka tíz év alatt is érin­­tetlen maradt. Nincs szenzációs felfedezés a szi­gorúság és hev e rendkívüli keveréke kapcsán. Amióta 1991-ben megjelent Richard Osborne Herbert von Karajan: Egy élet a zenéért­ című könyve, világossá vált, hogy Karajan, még ha náci volt is, hivatásának csakis a zenét tekintet­te, és volt annyira karizmatikus, hogy a Führer­­rel is képes legyen ellenkezni. Náci barátságok Richard Osborne tanulmányozta a dokumen­tumokat, és bebizonyította, hogy Karajan felté­telezett elkötelezettsége a halálos eszme mellett egy helytelen és rosszindulatú olvasaton alapul: „1933 áprilisában Karajannak valóban felkínál­ták a náci párttagságot Salzburgban, de igazol­ványát nem váltotta ki, nem írta alá, és nem fi­zetett tagdíjat, noha a 1607525 szám alatt nyil­vántartásba vették, és ezt a tényt eddig oly gyak­ran hangsúlyozták. A látszat ellenére 1933. má­jus 1 jén mégsem lépett be a pártba. Tagsági könyvének száma túl magas ahhoz, hogy megfe­lelhetne ennek a dátumnak.” Világos, hogy Ka­rajan náci párttagsági könyvét visszadátumoz­­ták, és az NSDAP-hoz való csatlakozása 1935-re tehető, amikor a karmester, karrierista megfon­tolásból, igent mondott. Vajon nem kockáztat­ta-e Karajan karrierjét a zsidó származású Anita Gütermannal kötött házasságával? Claire Alby dokumentumfilmje fenntartja a nácik által Né­metországban véghezvitt „modernizáció” igéze­tében élő perfekcionista elméletet, meghagyva a mester művész voltából eredő fenntartásait a történelem őrületével szemben. Anyagtalanság Marad a zene. Nyílt titok, hogy az egykori bestsellereket nem lehet egyformán eladni. A barokk zenetudomány forradalmát kihasz­náló repertoár jelenlegi pangása - előbb Mon­teverdi és Mozart értéktelenedett el, most pe­dig a romantikus repertoár van soron - Kara­jan katalógusának egy részét „ódivatúvá” teszi. A DG kiadó Beethoven- és Brahms-kiadványai továbbra is fogynak, ahogy az operák is. Karajan aki ötven éven át megbabonázta a koncerttermek közönségét, emlékezetes felvé­teleket hagyott ránk, vegyük csak a német re­pertoárt Brucknertől Richard Straussig (ez utóbbi Rózsalovagját a DG Lisa Della Casaval jelenette meg). Egész bizonyosan Parsifallá változtatta Debussy Pelléast és Melisandeját, de az EMI újrakevert felvétele ma is referen­cia, ha másért nem, anyagtalansága miatt. Lehetetlen „apa” Karajan iránt nemcsak a zeneértők érdek­lődtek. Oly mértékben kiszélesítette a klasszi­kus zene hallgatóságát, hogy a lemezboltok­ban előfordult, hogy „Karajan egyik, Missa So­­lemnis nevű énekesnővel készített lemezét ke­resték”. Miközben az év végén a Deutsche Grammophon újra kiad 100 remekművet egy 25 CD-ből álló csomagban, a Sony DVD-válto­­zatban ajánlja a mestert, az EMI pedig decem­ber 31-re ígéri a Londoni Filharmónia-beli korszakának felvételeit (és a bécsi, a párizsi munkákat, nem is beszélve a Schwarzkopffal és Ludwiggal készült lírai felvételekről). So­kan hiányolnak a klasszikus zene lemezpiacá­ról egy hasonló kortárs vezéregyéniséget. Nem beszélve arról, hogy a jelentős karmeste­rek világa lejárt, szerepüket a hangok vették át, Pavarottival az élen. Dekadencia? Jogunk­ban áll elgondolkozni. Egy requiem, egy he­gedűverseny vagy egy szimfónia nagyobb sze­mélyes erőfeszítést, vagy akár hosszabb időt is igényel, mint egy olasz románc-összeállítás. Mások pedig hajlanak rá, hogy ha a klasszikus zene válságban van - leszámítva a lemezeladá­si mutatókat, melyek a múlt évihez viszonyítva emelkedtek­ 2 -, azt gondolják, ez éppen e le­hetetlen apafigura miatt van, akit egyetlen karmester sem tudott felülmúlni. Karajan be­vezette a star-systemet, és azóta marketing te­kintetében a klasszikus zeneiparnak nincs mit irigyelnie a popzenétől. Vad verseny - min­denkinek megvan a maga karmestere, szop­ránja, barokkosa erőltetett jet­ sett-rendszer, el sem tudjuk képzelni, milyen körülmények között dolgoznak a zenészek. Hangtechnikus Hogyan is csodálkozhatnánk ezek után a ze­nekarok szabványos hangnemén, még ha a Ka­rajan által vezényelt Berlini Filharmonikusok az egyiptomi piramisokhoz hasonlóan kimagaslik is a többi közül? Nem csoda, hogy a berlini ze­nészek a versenyben az analitikus Simon Ratnet választották Barenboim show-businessével szem­ben: az idők a kevésbé markáns arcélnek ked­veznek. Tíz év múltán senki sem akar az ember­telenül tökéletest hajszoló élő legendáról halla­ni. A tizedik évfordulón jogos a megemlékezés. Emlékezzünk akár csupáncsak arra, hogy Kara­jan nem volt sem az Osborne által lefestett an­gyal, sem pedig a Norman Lebrecht által a Maestroban hevesen támadott náci díszpéldá­nya. Egyszerűen ő volt a zenekari hangszerelés legnagyobb technikusa a XX. század második felében. Felépíttetett egy tökéletes akusztikájú termet Berlinben, és forrón lelkesedett a nume­rikus forradalomért. A zene pazar reprezentán­saként Karajannak sikerült millió újonccal elhi­tetnie, hogy Beethoven, Wagner vagy Bruckner zenéje szó szerint a mennyből ered. És mindezt szintetizátorok, ritmusgépek és videoklippek nélkül. Elég meghallgatni. (1999. szeptember 22.) Fordította: Bálint Anna­ ­ Une vie pour la musique Franciául az Archi­ pel kiadónál jelent meg . A zenei kiadványok nemzeti szakszervezete szerint Eric Dohan A Karajan utáni B-mollok A zenész árfolyam megmarad, de az általa bevezetett sztárrendszer megkérdőjelezhető Orosz István munkája ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 14 ES Libération 1999. október 1999. OKTÓBER 15.

Next