Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)
1999-11-12 / 45. szám - Menyhért Anna: • könyvkritika | Ex libris • Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok (Alföld Könyvek 1., Csokonai, 1998.) | Varró Dániel: Bögre azúr (Magvető, 1999.) | Baránszky László: Kosztolányi húga (Jelenkor, 1998.) | Kosztolányi Dezső: Válogatott versei (Palatinus, 1999.) (13. oldal)
EX LIBRIS MENYHÉRT ANNA Kosztolányi Dezső utóbbi évekbeli újraolvasása, kánoni rangjának felértékelődése elsősorban Szegedy-Maszák Mihálynak köszönhető. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok című könyvében, ahogy előző tanulmánykötetében („Minta a szőnyegen”) is Kosztolányi az egyik főszereplő. Több témával kapcsolatban szolgál kiindulópontul e számtalan irányba kitekintő, szerteágazó tájékozottságéi, mégis rendkívül egységes könyv gondolatmenetei számára, ezekből itt most röviden a kánoniságra térnék ki. A bevezető írás (A művészetek egyetemessége és viszonylagossága) első bekezdése e problémakört tekintve négy név segítségével jelöli ki azokat a pólusokat, amelyek közé a szerző saját pozícióját beírja. A négy név kétszer két párosra oszlik, az egyik tagjai a „nyugati” irodalomtudomány képviselői, Harold Bloom és Paul de Man, a másiké két nyugatos költő, Babits és Kosztolányi. A párosok másfelől a kánoniságról vallott nézeteik mentén rendeződnek: Bloom Babits, de Man pedig Kosztolányi mellé kerül, az előbbiek kánonok kialakítói és védelmezői, az utóbbiak a kánonok állandóságának megkérdőjelezői. Szegedy-Maszák Mihály kánonokról kialakított véleménye mindkét álláspontot figyelembe veszi, mind a kánonok kialakulását, mind pedig folytonos újraértelmeződésüket és lerombolódásukat szükségszerűnek tartja. Mondhatjuk, hogy felfogásában a kánonok létmódját az újraolvasás fogalma és gyakorlata írja le és határozza meg, amely összefügg a műnek „történés”-ként, „nem jelenlét”-ként (74.) való meghatározásával. A bevezetőbeli négy szerző közül mégis Kosztolányi, pontosabban az általa így értelmezett Kosztolányi az, akinek nézetei a legközelebb állnak Szegedy-Maszákéhoz. Kosztolányi viszonyítási alapként, kontrollként esetenként olyankor is felbukkan, amikor az adott tanulmány kontextusában az összevetés talán nem egyértelműen indokolható (23., 29., 131.), a könyv egészét tekintve viszont ezek az összevetések éppen annak egységességét segítik elő. Ennél fontosabb azonban a kötetben központi szerepet játszó önellentmondás-fogalom szerepe a kánoniság és Kosztolányi értelmezésében. Míg - annak ellenére, hogy A művészi értékek állandósága és változékonysága című tanulmány végkicsengése mást sugall - Babits esetében az önellentmondások sokszor logikátlanságnak, következetlenségnek és reflektálatlanságnak minősülnek, addig Kosztolányi esetében a különböző, műveiben vagy akár egyazon íráson belül kifejtett nézetek ellentmondásossága azért nem elmarasztalandó, sőt, pozitívum, mert ez egy másik szinten nem ellentmondás: összhangban áll azzal, hogy Kosztolányi „az értelmezést változtatható távlat függvényeként képzelte el” (40.), s „nem is tartotta lehetségesnek a következetes ragaszkodást valamely állandónak feltételezett mércéhez” (37), vagyis mert Kosztolányi tudatában volt saját ellentmondásainak („határozottan beismerte önellentmondásait”; 37.). A reflektált ellentmondásosság pedig nem lesz más, mint a viszonylagosság, a „távlatváltás” szükségességének és elkerülhetetlenségének tudata, „az újraolvasás kényszere”, a kánoniság működési elve. Nagyon kíváncsi lennék Szegedy-Maszák Mihály véleményére Kosztolányi lírájáról. De Szegedy-Maszák Mihály sajnos konzekvensen nem ír Kosztolányi lírájáról. Azt jelenti ez vajon, hogy Kosztolányi lírája kevésbé adhat a ma poétikai, irodalomtudományi kérdéseire aktuális, sőt előremutató válaszokat, mint regényei, novellái és értekező prózája, újságcikkei? Kevésbé lehet része annak a kánonnak, amelyet Szegedy-Maszák Mihály (nem kis részben) éppen Kosztolányi nyelvről, kánonokról, fordításról, magyar és világirodalomról alkotott nézetei alapján körvonalaz, vagy amelynek körvonalazhatatlanságáról, változékonyságáról, történetiségnek kitettségéről (többek között) éppen Kosztolányit értelmezve beszél? Bízom benne, hogy erre a kérdésre nem igenlő a válasz. Hiszen éppen akkor válhat világossá, miféle aktualitása, illetve a kortárs költészettel való kapcsolódási pontjai lehetnek Kosztolányi lírájának, illetve egyes verseinek, ha éppen a Szegedy-Maszák Mihály nyújtotta értelmezői távlat(ok)ból olvassuk. (Alföld Könyvek 1., Csokonai, 1998, 195 oldal, 750 Ft) Varró Dániel: Bögre az úr című kötetét fülszövege is a Kosztolányi-hagyomány folytatójaként állítja elénk, s valóban úgy tűnik, hogy a számos megidézett „hang”, költőelőd közül Kosztolányi szerepel legnagyobb súllyal benne. Varró Dániel kötete első kötet, s nagy sikerét részben talán annak is köszönheti, hogy erre - az első kötetekben megszokott „hangkeresésre” - maga hívja fel a figyelmet. „Azt, ami vagy te, tetteid”, olvashatjuk az Esti Kornél énekében, s Varró Dániel kötete voltaképpen ezt teszi: eljátssza azt, ami. Tudatában van annak, hogy a „saját hang” más „hangok” keverékeként, az azokkal folytatott dialógusban jön létre. Ez segíti hozzá ahhoz, hogy megvalósítsa a hátsó borítón kiemelt óhajt: „de bárcsak arra volna mód, hogy mibenlétem konstatáljam.” A játék, a játékosság más vonatkozásban is fontos szerepet tölt be a versekben. Ha nemcsak Varró Dánielt olvassuk Kosztolányi felől, hanem Kosztolányit Varró felől, vagyis azt vizsgáljuk, hogy milyen a Varró-féle Kosztolányi-kép, vagy hogy mi az, ami az előd megszólaltatásánál lezajló szelekciós műveletek eredményeként fontossá válik egy mai pályakezdő költő számára, mi mutatkozik számára hagyományként folytathatónak, úgy ezt éppen a játék, a hatásokkal való játék mozzanatában láthatjuk. Varró így abba a mostanában kibontakozó költészeti irányvonalba sorolható, amelyet Szilasi László például Kukorelly Endréről írva, s Kosztolányira mint elődre hivatkozva, a „komoly, de nem komor” kifejezéssel illetett. Varró a híressé vált Boci-ciklusban, de más versekben is vidáman vidámra írja újra a nem vidámat. Ezzel két gesztust hajt végre: egyfelől megjeleníti saját, 20. század végi olvasási módját, megmutatja azt, hogy az elmúlt évszázadok költői nyelveiből mi látszik ma nevetségesnek. Szelíden, illedelmesen és tisztelettudóan ugyan, de parodizálja elődeit. De ebben a gesztusban nem a kinevettetés a tét, hanem éppen az, amiről Szegedy-Maszák Mihály beszél Kosztolányi kapcsán: annak tudatosítása, hogy a kánonok, az értékek a történetiség, a nyelvi és kulturális változások függvényei, s hogy ugyanakkor olyan hagyományt jelentenek, amely nem kerülhető meg. A kötet utolsó versében (Ének) érhető tetten leginkább a második gesztus. Itt Varró explicite fogalmazza meg kritikáját a megidézett hagyomány egy részével szemben: „De jaj, van úgy, hogy jókedvű a költő, / s belső csendjét nem sértik rút neszek, / komoly tógát akkor hiába ölt ő, / hiába szól, a hangja csak rezeg, / kezéből ki-kihull a toll, a töltő, / s ríme mind silány (akár ezek), / ezért a költők felvidulni félnek, / mert abból vers sosem lehet csak ének.” Ez az Ének felfogható állásfoglalásként (ha némiképp mentegetőző is - „az ember nem komoly húszévesen még”) a magyar versirodalom kanonizált, tragikus-elégikus hangon létkérdéseket feszegető, a közösségért való felelősségvállalásban gyökeredző vonulatával szemben, és Baránszky László, Kosztolányi húga Baránszky László költészete nem nagyon ismert, szükség van tehát lexikonszerű bemutatására is egy kritika elején - ezzel a kijelentéssel kezdi Pomogáts Béla két írását is. Az egyik 1983- ban, a másik 1999-ben jelent meg, az első Baránszky Két világ között című kötetéről, a második a Kosztolányi húgáról szól. Talán azok a kérdések, amelyeket ez a mostani könyv vet fel, illetve olyan olvasási stratégiák, amelyek a köteteimet iránymutatónak, a Kosztolányihoz fűződő viszony feltérképezésére való felhívásnak tekintik, változtathatnak ezen a tizenhat év alatt, úgy tűnik, nem sok elmozdulást mutató helyzeten. Még annak tudatában is, hogy a Kosztolányi húga (melynek első hat verse a költő előző kötetében, a Menetközbenben külön ciklusként szerepelt) elsősorban azt hagyja meg olvasójában megoldatlan kérdésként, hogy miért éppen ez a címe. Feladatául pedig azt nyújtja, hogy vizsgálja, hogyan kapcsolódhat Kosztolányihoz ez a neoavantgárd felől érkező, létrejöttének alakulására folyamatosan reflektáló, a „rontott” részeket a szöveg elemének tekintő („ezt a szót én csináltam helyettesíteni ha van valami jobb”, XXIV.), a szavak, mondatok, sorok és versek „normális” tagolását felbontó, és ezzel az olvasót folyton az olvasás megakasztására, az előzményekhez való újbóli visszaugrásra késztető versnyelv. Hiszen ebben a családi, kulturális, történelmi, irodalmi, képzőművészeti stb. utalásokból összeálló kötetben Kosztolányinak (és „húgának”) valójában nem jut explicite kitüntetett hely. Kosztolányi fel-feltűnik, kevés a „költőséggel” kapcsolatos mozzanat egyikében („és ez egy / költői túlzás ami nékünk megengedtetik merthogy költők lennénk mint / kosztolányi vagy legalábbis valami ilyen”, XIII.), valamint bizonyos témák, szókapcsolatok esetében, az olvasó előzetes tudásának függvényében intertextuálisan felismerhetően (például: „rossz házizumtól beálló dehidrált hajnali másnaposság”, IX.) de ugyanígy áll a helyzet számtalan más szerzővel is, Horatiussal, Berzsenyivel, Szabó Lőrinccel stb. Három szempontból kísérlem meg Baránszkyt Kosztolányival összefüggésbe hozni. Szegedy-Maszák Mihály sokszor hangsúlyozza a jelentő” fontosságát Kosztolányi számára a jelentettel” szemben, ebből vezeti le például a fordításról való nézeteit (désir-vágy-vezér). A neoavantgárd számára is elsődleges a jelentő, egyszerűsítve, a szavak hangzása. S Baránszky kötetében is az olvasó számára sokszor követhetetlen asszociációk szövevényének egyik szervező elve a jelentő („szemüvegre van szükségem pápaszemre a pápa megint / remekelt a karácsonyi misén”, II.; „hol lennénk mi ha nem lennénk szó szó / szónoki kérdés dadogva válaszolja önmagát”, XII.). A jelentő elsőbbségének elképzelése a jelentett viszonylagosítását, a nyelvtől való függését is jelenti, de a viszonylagosság nemcsak ebben a vonatkozásban működteti a kötetet. A nézőpontok viszonylagossága kiemelt probléma, a kultúrák, otthonok, hagyományok, nyelvek tekintetében. A kötet ugyan két részre oszlik, New York és Dunakeszi címmel, de mindkét rész verseiben keverednek az amerikai és magyar mozzanatok. Folyamatosan felvetődik az itt-ott, innen-oda, onnan-ide, átfogóbban a honnan-hova kérdése, hogy vajon létezik-e olyan nézőpont, amely mindkét - vagy mindegyik - helyet, nyelvet megítélheti, lehetséges-e az egyik révén, az egyik felől a másikat szemlélni, értelmezni, vagy pedig - és a könyv efelé hajlik - egyik és másik csak egymás függvényében értelmezhető, nincs olyan nézőpont, amely a folyamatosan a hasonlítgatás szituációjában levő beszélő számára az összehasonlítást lehetővé tenné („new york meg mintegy álom (...) el se hinném (...) holott mindezek a helyek benne a mozdulataimban és sajnos beszédemben is”, XXXII.). Ezzel kapcsolatban szinte természetszerűleg felmerül a kultúrák átjárhatóságának és a fordíthatóságnak a kérdése is. A „kínos témákról mindig könnyebb egy másik nyelven” (TV.) mondat „egy másik” kifejezése a fordítás tekintetében is viszonylagosítja az egyik-másik viszonyt. Az a verspár pedig (XXXVII.-XXXVIII.) amelynek egyik tagja angolul, a másik pedig magyarul mondja (nem) ugyanazt, úgy, hogy közben a magyar szövegben bizonyos szavak angolul hangzanak el, és viszont, a két szöveg közötti apró elcsúszásokkal, az előzetes kulturális ismereteket igénylő részek nem egybeesésével a fordítás lehetetlenségéről és szükségességéről, eredeti és fordítás egymást értelmezéséről, egymáshoz képesti elsőbbségük viszonylagosságáról beszél. (Jelenkor, 1998. 74 oldal, 880 Ft) Kosztolányi Dezső: Válogatott versei Térey János összeállításában és utószavával jelentek meg. A kötet mennyiségi arányait tekintve úgy tűnik, összhang alakult ki a különböző mai irodalomtudományi iskolák és e válogatás költő-szerkesztője között abban, hogy a Számadás verseit becsülik legtöbbre. Térey ennek a meggyőződésének utószavában hangot is ad. Az utószó a Nem a cukrász címet viseli, és négy részből áll. Az első részben (Best of D.) Térey arról ír, hogy nem kedveli a Best of albumokat, amelyek „az illető előadó slágerlistára került dalait sorakoztatják fel”, hiszen az „agyonjátszott” „számokból idővel kopottas antológiadarabok lesznek”, sokkal inkább a ritkaságokat tartalmazó remixeke. Ez a válogatás sajnos mégis Best of jellegű, mondja Térey. Ez a döntés nyilván a piac igényeihez igazodik, erre utal már az utószó fiatalokat megcélzó, könnyűzenei hívószavakat bevető stílusa is. Ami ebben érdekes, az az, hogy vajon Térey ebből a célból honnan olvassa Kosztolányit, miféle előfeltevések alapján válogatja ki a biztos befutó, kétségtelen kánoni rangú verseket, hiszen a költészet esetében a népszerűséget adatokkal dokumentáló slágerlisták nincsenek. És a Kosztolányi-recepció főbb irányvonalait ismerve Térey döntése tulajdonképpen nem meglepő: az utószó második, Téli sport címet viselő részének tanúsága szerint (amelynek szövege nyilvánvalóan kiemelt fontosságú a kötet koncepciójában, hiszen a mellékelt kis könyvjelzőn is ezt idézik) József Attila felől. Térey elutasítja a „cukrászt”, a „zsonglőrt”, a „bohócot”, s József Attila Kosztolányiról szóló írásából idézve a téli sportokat nagyszerűen űző „síelőt” választja. A síelőt, aki elsősorban is siklik, vagyis elegáns, elegánsan kezeli a nyelvet s a komoly problémákat. A kései Kosztolányinak a kései József Attilára tett hatását gyakran tárgyalja a szakirodalom, s az is nyilvánvaló, hogy e kölcsönhatás a recepciót tekintve kétoldalú, József Attila kánoni rangjából következően értelmezésének irányultsága komolyan befolyásolta a Kosztolányi-kötetek kánoni helyzetét. Térey választása tehát az adott célt tekintve nagyon is jónak mondható. De afeletti sajnálkozása, hogy e kötet nem lehetett remix, sejtetni engedi, hogy más értelmezést, más előfeltevéseken alapuló szelekciót és kánont is el tudna képzelni, ez utóbbi pedig nyilván többet árulna el Kosztolányi és a mai költészet kapcsolatáról. (Összeállította Térey János, Palatínus, 1999, 216 oldal, 996 Ft) Halmy József munkája 1999. NOVEMBER 12. egyben utalásként is (hangnemében, rímeiben, önreflexivitásában) Kosztolányi játékoskomoly énekverseire. (Magvető, 1999, 96 oldal, 999 Ft) A Fókusz Könyváruház (Budapest VII., Rákóczi út 14.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Závada Pál: Jadviga párnája (Magvető) 2. Jókai Anna: Ne féljetek (Széphalom) 3. Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1949 (Vörösvári) 4. Romain Gary: Előttem az élet (Cicero) 5. David Guterson: Hó hull a cédrusra (Magvető) 6. Oscar Wilde: A boldog herceg és más mesék (Magvető) 7. Günter Grass: A bádogdob (Európa) 8. Agatha Christie: Feketekávé (Magyar Könyvklub) 9. Salman Rushide: Szégyen (Európa) 10. Bohumil Hrabal: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül (Európa) ÉLET ÉS ÍRIRODALOM