Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-11-12 / 45. szám - Menyhért Anna: • könyvkritika | Ex libris • Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok (Alföld Könyvek 1., Csokonai, 1998.) | Varró Dániel: Bögre azúr (Magvető, 1999.) | Baránszky László: Kosztolányi húga (Jelenkor, 1998.) | Kosztolányi Dezső: Válogatott versei (Palatinus, 1999.) (13. oldal)

EX LIBRIS MENYHÉRT ANNA Kosztolányi Dezső utóbbi évekbeli újraolva­­sása, kánoni rangjának felértékelődése elsősor­ban Szegedy-Maszák Mihálynak köszönhető. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok című könyvében, ahogy előző tanulmányköteté­ben („Minta a szőnyegen”) is Kosztolányi az egyik főszereplő. Több témával kapcsolatban szolgál kiindulópontul e számtalan irányba kite­kintő, szerteágazó tájékozottságéi, mégis rendkí­vül egységes könyv gondolatmenetei számára, ezekből itt most röviden a kánoniságra térnék ki. A bevezető írás (A művészetek egyetemessé­ge és viszonylagossága) első bekezdése e prob­lémakört tekintve négy név segítségével jelöli ki azokat a pólusokat, amelyek közé a szerző saját pozícióját beírja. A négy név kétszer két párosra oszlik, az egyik tagjai a „nyugati” irodalomtudo­mány képviselői, Harold Bloom és Paul de Man, a másiké két nyugatos költő, Babits és Kosztolányi. A párosok másfelől a kánoniságról vallott nézeteik mentén rendeződnek: Bloom Babits, de Man pedig Kosztolányi mellé kerül, az előbbiek kánonok kialakítói és védelmezői, az utóbbiak a kánonok állandóságának megkér­­dőjelezői. Szegedy-Maszák Mihály kánonokról kialakított véleménye mindkét álláspontot fi­gyelembe veszi, mind a kánonok kialakulását, mind pedig folytonos újraértelmeződésüket és lerombolódásukat szükségszerűnek tartja. Mondhatjuk, hogy felfogásában a kánonok lét­módját az újraolvasás fogalma és gyakorlata írja le és határozza meg, amely összefügg a műnek „történés”-ként, „nem jelenlét”-ként (74.) való meghatározásával. A bevezetőbeli négy szerző közül mégis Kosztolányi, pontosabban az általa így értelmezett Kosztolányi az, akinek nézetei a legközelebb állnak Szegedy-Maszákéhoz. Kosz­tolányi viszonyítási alapként, kontrollként ese­tenként olyankor is felbukkan, amikor az adott tanulmány kontextusában az összevetés talán nem egyértelműen indokolható (23., 29., 131.), a könyv egészét tekintve viszont ezek az összeve­tések éppen annak egységességét segítik elő. Ennél fontosabb azonban a kötetben központi szerepet játszó önellentmondás-fogalom szere­pe a kánoniság és Kosztolányi értelmezésében. Míg - annak ellenére, hogy A művészi értékek állandósága és változékonysága című tanul­mány végkicsengése mást sugall - Babits eseté­ben az önellentmondások sokszor logikátlan­ságnak, következetlenségnek és reflektálatlan­­ságnak minősülnek, addig Kosztolányi esetében a különböző, műveiben vagy akár egyazon írá­son belül kifejtett nézetek ellentmondásossága azért nem elmarasztalandó, sőt, pozitívum, mert ez egy másik szinten nem ellentmondás: összhangban áll azzal, hogy Kosztolányi „az ér­telmezést változtatható távlat függvényeként képzelte el” (40.), s „nem is tartotta lehetséges­nek a következetes ragaszkodást valamely állan­dónak feltételezett mércéhez” (37), vagyis mert Kosztolányi tudatában volt saját ellentmondása­inak („határozottan beismerte önellentmondá­sait”; 37.). A reflektált ellentmondásosság pedig nem lesz más, mint a viszonylagosság, a „távlat­váltás” szükségességének és elkerülhetetlensé­­gének tudata, „az újraolvasás kényszere”, a ká­noniság működési elve. Nagyon kíváncsi lennék Szegedy-Maszák Mi­hály véleményére Kosztolányi lírájáról. De Sze­gedy-Maszák Mihály sajnos konzekvensen nem ír Kosztolányi lírájáról. Azt jelenti ez vajon, hogy Kosztolányi lírája kevésbé adhat a ma poétikai, irodalomtudományi kérdéseire aktuális, sőt elő­remutató válaszokat, mint regényei, novellái és értekező prózája, újságcikkei? Kevésbé lehet ré­sze annak a kánonnak, amelyet Szegedy-Maszák Mihály (nem kis részben) éppen Kosztolányi nyelvről, kánonokról, fordításról, magyar és vi­lágirodalomról alkotott nézetei alapján körvona­laz, vagy amelynek körvonalazhatatlanságáról, változékonyságáról, történetiségnek kitettségé­ről (többek között) éppen Kosztolányit értel­mezve beszél? Bízom benne, hogy erre a kérdés­re nem igenlő a válasz. Hiszen éppen akkor vál­hat világossá, miféle aktualitása, illetve a kortárs költészettel való kapcsolódási pontjai lehetnek Kosztolányi lírájának, illetve egyes verseinek, ha éppen a Szegedy-Maszák Mihály nyújtotta értel­mezői távlat(ok)ból olvassuk. (Alföld Könyvek 1., Csokonai, 1998, 195 ol­dal, 750 Ft) Varró Dániel: Bögre az úr című kötetét fülszövege is a Kosztolányi-hagyo­­mány folytatójaként állítja elénk, s valóban úgy tűnik, hogy a számos megidézett „hang”, köl­tőelőd közül Kosztolányi szerepel legnagyobb súllyal benne. Varró Dániel kötete első kötet, s nagy sikerét részben talán annak is köszönheti, hogy erre - az első kötetekben megszokott „hangkeresésre” - maga hívja fel a figyelmet. „Azt, ami vagy te, tetteid”, olvashatjuk az Esti Kornél énekében, s Varró Dániel kötete volta­képpen ezt teszi: eljátssza azt, ami. Tudatában van annak, hogy a „saját hang” más „hangok” keverékeként, az azokkal folytatott dialógus­ban jön létre. Ez segíti hozzá ahhoz, hogy megvalósítsa a hátsó borítón kiemelt óhajt: „de bárcsak arra volna mód,­­ hogy mibenlé­tem konstatáljam.” A játék, a játékosság más vonatkozásban is fontos szerepet tölt be a ver­sekben. Ha nemcsak Varró Dánielt olvassuk Kosztolányi felől, hanem Kosztolányit Varró felől, vagyis azt vizsgáljuk, hogy milyen a Var­ró-féle Kosztolányi-kép, vagy hogy mi az, ami az előd megszólaltatásánál lezajló szelekciós műveletek eredményeként fontossá válik egy mai pályakezdő költő számára, mi mutatkozik számára hagyományként folytathatónak, úgy ezt éppen a játék, a hatásokkal való játék moz­zanatában láthatjuk. Varró így abba a mostaná­ban kibontakozó költészeti irányvonalba sorol­ható, amelyet Szilasi László például Kukorelly Endréről írva, s Kosztolányira mint elődre hi­vatkozva, a „komoly, de nem komor” kifejezés­sel illetett. Varró a híressé vált Boci-ciklusban, de más versekben is vidáman vidámra írja újra a nem vidámat. Ezzel két gesztust hajt végre: egyfelől megjeleníti saját, 20. század végi olva­sási módját, megmutatja azt, hogy az elmúlt év­századok költői nyelveiből mi látszik ma nevet­ségesnek. Szelíden, illedelmesen és tisztelettu­dóan ugyan, de parodizálja elődeit. De ebben a gesztusban nem a kinevettetés a tét, hanem éppen az, amiről Szegedy-Maszák Mihály be­szél Kosztolányi kapcsán: annak tudatosítása, hogy a kánonok, az értékek a történetiség, a nyelvi és kulturális változások függvényei, s hogy ugyanakkor olyan hagyományt jelente­nek, amely nem kerülhető meg. A kötet utolsó versében (Ének) érhető tetten leginkább a második gesztus. Itt Varró explicite fogalmaz­za meg kritikáját a megidézett hagyomány egy részével szemben: „De jaj, van úgy, hogy jóked­vű a költő, / s belső csendjét nem sértik rút neszek, / komoly tógát akkor hiába ölt ő, / hi­ába szól, a hangja csak rezeg, / kezéből ki-ki­­hull a toll, a töltő, / s ríme mind silány (akár ezek), / ezért a költők felvidulni félnek, / mert abból vers sosem lehet­­ csak ének.” Ez az Ének felfogható állásfoglalásként (ha némi­képp mentegetőző is - „az ember nem komoly húszévesen még”) a magyar versirodalom ka­nonizált, tragikus-elégikus hangon létkérdése­ket feszegető, a közösségért való felelősségvál­lalásban gyökeredző vonulatával szemben, és Baránszky László, Kosztolányi húga Baránszky László költészete nem nagyon is­mert, szükség van tehát lexikonszerű bemutatá­sára is egy kritika elején - ezzel a kijelentéssel kezdi Pomogáts Béla két írását is. Az egyik 1983- ban, a másik 1999-ben jelent meg, az első Ba­ránszky Két világ között című kötetéről, a máso­dik a Kosztolányi húgáról szól. Talán azok a kérdések, amelyeket ez a mostani könyv vet fel, illetve olyan olvasási stratégiák, amelyek a kötet­eimet iránymutatónak, a Kosztolányihoz fűződő viszony feltérképezésére való felhívásnak tekin­tik, változtathatnak ezen a tizenhat év alatt, úgy tűnik, nem sok elmozdulást mutató helyzeten. Még annak tudatában is, hogy a Kosztolányi hú­ga (melynek első hat verse a költő előző köteté­ben, a Menetközbenben külön ciklusként szere­pelt) elsősorban azt hagyja meg olvasójában megoldatlan kérdésként, hogy miért éppen ez a címe. Feladatául pedig azt nyújtja, hogy vizsgál­ja, hogyan kapcsolódhat Kosztolányihoz ez a neoavantgárd felől érkező, létrejöttének alaku­lására folyamatosan reflektáló, a „rontott” része­ket a szöveg elemének tekintő („ezt­­ a szót én csináltam helyettesíteni ha van valami jobb”, XXIV.), a szavak, mondatok, sorok és versek „normális” tagolását felbontó, és ezzel az olva­sót folyton az olvasás megakasztására, az előz­ményekhez való újbóli visszaugrásra késztető versnyelv. Hiszen ebben a családi, kulturális, történelmi, irodalmi, képzőművészeti stb. utalá­sokból összeálló kötetben Kosztolányinak (és „húgának”) valójában nem jut explicite kitünte­tett hely. Kosztolányi fel-feltűnik, kevés a „költő­­séggel” kapcsolatos mozzanat egyikében („és ez egy / költői túlzás ami nékünk megengedtetik merthogy költők lennénk mint / kosztolányi vagy legalábbis valami ilyen”, XIII.), valamint bizonyos témák, szókapcsolatok esetében, az ol­vasó előzetes tudásának függvényében intertex­­tuálisan felismerhetően (például: „rossz házi­­zumtól beálló dehidrált hajnali másnaposság”, IX.) de ugyanígy áll a helyzet számtalan más szerzővel is, Horatiussal, Berzsenyivel, Szabó Lő­­rinccel stb. Három szempontból kísérlem meg Baránszkyt Kosztolányival összefüggésbe hozni. Szegedy-Maszák Mihály sokszor hangsúlyozza a jelentő” fontosságát Kosztolányi számára a je­lentettel” szemben, ebből vezeti le például a fordításról való nézeteit (désir-vágy-vezér). A neoavantgárd számára is elsődleges a jelentő, egyszerűsítve, a szavak hangzása. S Baránszky kötetében is az olvasó számára sokszor követhe­tetlen asszociációk szövevényének egyik szerve­ző elve a jelentő („szemüvegre van szükségem pápaszemre a pápa megint / remekelt a kará­csonyi misén”, II.; „hol lennénk mi ha nem len­nénk szó szó / szónoki kérdés dadogva válaszol­ja önmagát”, XII.). A jelentő elsőbbségének el­képzelése a jelentett viszonylagosítását, a nyelv­től való függését is jelenti, de a viszonylagosság nemcsak ebben a vonatkozásban működteti a kötetet. A nézőpontok viszonylagossága kiemelt probléma, a kultúrák, otthonok, hagyományok, nyelvek tekintetében. A kötet ugyan két részre oszlik, New York és Dunakeszi címmel, de mindkét rész verseiben keverednek az amerikai és magyar mozzanatok. Folyamatosan felvető­dik az itt-ott, innen-oda, onnan-ide, átfogób­ban a honnan-hova kérdése, hogy vajon léte­zik-e olyan nézőpont, amely mindkét - vagy mindegyik - helyet, nyelvet megítélheti, lehet­­séges-e az egyik révén, az egyik felől a másikat szemlélni, értelmezni, vagy pedig - és a könyv efelé hajlik - egyik és másik csak egymás függ­vényében értelmezhető, nincs olyan nézőpont, amely a folyamatosan a hasonlítgatás szituáció­jában levő beszélő számára az összehasonlítást lehetővé tenné („new york meg mintegy álom (...) el se hinném (...) holott mindezek a he­lyek benne­­ a mozdulataimban és sajnos be­szédemben is”, XXXII.). Ezzel kapcsolatban szinte természetszerűleg felmerül a kultúrák át­járhatóságának és a fordíthatóságnak a kérdése is. A „kínos témákról mindig könnyebb egy má­sik nyelven” (TV.) mondat „egy másik” kifejezé­se a fordítás tekintetében is viszonylagosítja az egyik-másik viszonyt. Az a verspár pedig (XXXVII.-XXXVIII.) amelynek egyik tagja an­golul, a másik pedig magyarul mondja (nem) ugyanazt, úgy, hogy közben a magyar szöveg­ben bizonyos szavak angolul hangzanak el, és viszont, a két szöveg közötti apró elcsúszások­kal, az előzetes kulturális ismereteket igénylő részek nem egybeesésével a fordítás lehetetlen­ségéről és szükségességéről, eredeti és fordítás egymást értelmezéséről, egymáshoz képesti el­sőbbségük viszonylagosságáról beszél. (Jelenkor, 1998. 74 oldal, 880 Ft) Kosztolányi Dezső: Válogatott versei Térey János összeállításában és utószavával je­lentek meg. A kötet mennyiségi arányait tekint­ve úgy tűnik, összhang alakult ki a különböző mai irodalomtudományi iskolák és e válogatás költő-szerkesztője között abban, hogy a Szám­adás verseit becsülik legtöbbre. Térey ennek a meggyőződésének utószavában hangot is ad. Az utószó a Nem a cukrász címet viseli, és négy részből áll. Az első részben (Best of­ D.) Térey arról ír, hogy nem kedveli a Best of albumokat, amelyek „az illető előadó slágerlistára került da­lait sorakoztatják fel”, hiszen az „agyonjátszott” „számokból idővel kopottas antológiadarabok lesznek”, sokkal inkább a ritkaságokat tartalma­zó remixeke. Ez a válogatás sajnos mégis Best of jellegű, mondja Térey. Ez a döntés nyilván a pi­ac igényeihez igazodik, erre utal már az utószó fiatalokat megcélzó, könnyűzenei hívószavakat bevető stílusa is. Ami ebben érdekes, az az, hogy vajon Térey ebből a célból honnan olvassa Kosz­tolányit, miféle előfeltevések alapján válogatja ki a biztos befutó, kétségtelen kánoni rangú verse­ket, hiszen a költészet esetében a népszerűséget adatokkal dokumentáló slágerlisták nincsenek. És a Kosztolányi-recepció főbb irányvonalait is­merve Térey döntése tulajdonképpen nem meglepő: az utószó második, Téli sport címet vi­selő részének tanúsága szerint (amelynek szöve­ge nyilvánvalóan kiemelt fontosságú a kötet koncepciójában, hiszen a mellékelt kis könyvjel­zőn is ezt idézik) József Attila felől. Térey eluta­sítja a „cukrászt”, a „zsonglőrt”, a „bohócot”, s József Attila Kosztolányiról szóló írásából idézve a téli sportokat nagyszerűen űző „síelőt” választ­ja. A síelőt, aki elsősorban is siklik, vagyis ele­gáns, elegánsan kezeli a nyelvet s a komoly problémákat. A kései Kosztolányinak a kései Jó­zsef Attilára tett hatását gyakran tárgyalja a szak­­irodalom, s az is nyilvánvaló, hogy e kölcsönha­tás a recepciót tekintve kétoldalú, József Attila kánoni rangjából következően értelmezésének irányultsága komolyan befolyásolta a Kosztolá­­nyi-kötetek kánoni helyzetét. Térey választása te­hát az adott célt tekintve nagyon is jónak mond­ható. De afeletti sajnálkozása, hogy e kötet nem lehetett remix, sejtetni engedi, hogy más értel­mezést, más előfeltevéseken alapuló szelekciót és kánont is el tudna képzelni, ez utóbbi pedig nyilván többet árulna el Kosztolányi és a mai költészet kapcsolatáról. (Összeállította Térey János, Palatínus, 1999, 216 oldal, 996 Ft) Halmy József munkája 1999. NOVEMBER 12. egyben utalásként is (hangnemében, rímei­ben, önreflexivitásában) Kosztolányi játékos­komoly ének­verseire. (Magvető, 1999, 96 oldal, 999 Ft) A Fókusz Könyváruház (Budapest VII., Rákóczi út 14.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Závada Pál: Jadviga párnája (Magvető) 2. Jókai Anna: Ne féljetek (Széphalom) 3. Márai Sándor: Ami a naplóból kimaradt 1949 (Vörösvári) 4. Romain Gary: Előttem az élet (Cicero) 5. David Guterson: Hó hull a cédrusra (Magvető) 6. Oscar Wilde: A boldog herceg és más mesék (Magvető) 7. Günter Grass: A bádogdob (Európa) 8. Agatha Christie: Feketekávé (Magyar Könyvklub) 9. Salman Rushide: Szégyen (Európa) 10. Bohumil Hrabal: Macska-maszkabál, avagy gyónás feloldozás nélkül (Európa) ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM

Next