Élet és Irodalom, 1999. július-december (43. évfolyam, 26-52. szám)

1999-09-24 / 38. szám - Háy János: • irodalom | Visszanéző • Weöres Sándor: Nem szándékom… (23. oldal)

Ilyen hangulatban látott hozzá, hogy megke­resse a fecnit, amire Manyi telefonszámát írta. Kétszer is próbálkozott a hívással. Nem vet­te fel. Unokák, dédunokák - sosincs otthon. Hiába törte a fejét, semmi se jutott az eszé­be. „Gondolkozz, te szerencsétlen vénség!”, is­mételgette magának félhangosan, és totyogott föl-alá a Televízió épületének halljában. Újra előhúzta a kis kartonlapokat, és odalépett a biztonsági őrhöz. - Elnézést, uram! - udvariasra váltott, hátha így célba ér. - Nem látta egész vélet­lenül március 14-én, délután fél hatkor a műsort azon a rádi...öö...mi a fenénk a té­vén, amin régen a Brinkmann professzor is volt? - Hogy mikor mit, kezicsókolom? Március 14-e már jó régen volt, már vagy egy hete - vá­laszolt az őr udvariasan, mintha megbánta vol­na az iménti túlzott fellépést. - Nekem meg kell tudnom - mondta a né­ni, és egy könnycsepp gurult ki a szeméből. A biztonsági őr ettől végleg ellágyult: megsi­mogatta a reményvesztett Teri néni vállát, és nyugalomra intette - nem kell sírni, elintéz­zük, amit el lehet. Kézbe vette az ügyet. A telefonhoz sietett, és szólt egy addig uzsonnázó kollégának, kelljen fel és vegye át a belépőkártyák ellenőrzését. Néhány perc múlva visszajött, és diadalma­san közölte: - El lett intézve, kezicsókolom! Máris jön a közönségszolgálatis kollegina... tetszik látni, el lehet itten intézni a dolgokat, csak egy kis nyugalom kell. Meg én­­ röhögött egy nagyot. Teri néni mosolyra húzta lefelé görbülő szá­ját, akár egy kisgyerek, aki vattacukrot kap. Megköszönte, és a lépcső aljához totyogott. - Innen jön majd a kisasszony? - kérdezte, immár nyoma se volt a kétségbeesésnek. - Onnan, kezicsókolom - válaszolta a biz­tonsági őr, mosolygott a bajsza alatt, és kacsin­tott egyet. Teri néni büszkén tűzte föl magára a „ven­dég” státust jelölő műanyag lapocskát, és kö­vette a középkorú hölgyet - csatát nyert. Kipárnázott ajtó, rajta felirat: Közönségszol­gálat. Ez volt a papíron is, jó helyen jár. Ásványvízzel kínálták Teri nénit, aki inkább egy kis konyakot ivott volna az izgalmakra. Rö­vid, semmitmondó udvariaskodás után a kö­zönségszolgálatos hölgy kezdte az érdemi be­szélgetést: - Nos, miben segíthetek? Nem volt mese, ki kell tárulkoznia, vége a köntörfalazásnak, Új-Zéland, Tanzánia elfe­lejtve. Mielőtt belekezdett volna, megígértette a hölggyel, hogy semmit sem árul el senkinek abból, amit itt hallani fog; meg is kérdezte, ki­­hallatszik-e a beszélgetés a folyosóra. - Eurotanzánia vagy mi a szösz, amiről szó volt a műsorban - mesélte Teri néni, bár be­vallotta, nem száz százalékig biztos az elneve­zésben, mert hát manapság minden euro­val kezdődik, pénz, unió meg ki tudja, még, lehe­tetlenség ezeket mind megjegyezni. Az, ami őt érdekli, igen, az is valami ilyesmi, eurotanzá­nia, kissé furcsa, mert hát Tanzánia Afrikában van, nem Európában, annak utánanézett a le­xikonban, és különben meg fogalma sincs, miért pont így hívják azt, amikor az embert örökre elaltatják. - Eutanázia - javította ki a tévés hölgy, nem bírta elrejteni mosolyát. - Tudom, melyik mű­sorra gondol, nemrégiben adtuk le. - Na, végre valaki... — nevetett fel Teri néni boldogan. - Meséljen nekem, meséljen, mi ez, nagyon érdekel. - Nem én készítettem az anyagot, de nagy­jából tudom, miről szól. Néhány holland or­vos véleményét kérték ki az eutanáziáról, olya­nokét, akik maguk is alkalmazzák a mód­szert. .. - És itt, Magyarországon, kihez kell fordul­ni? - vágott közbe izgatottan Teri néni. - Hogyhogy kihez kell fordulni? - kérdezte a hölgy. - Hát ha ilyen eutantániát akarok. - Miért, a néni gyógyíthatatlan beteg? - kérdezte sajnálkozva a tévés nő. - Nem. Semmi bajom. Kicsit magas a vér­nyomásom, az igaz, de semmi egyéb - mondta némi büszkeséggel Teri néni. - Csak hát még­is szeretnék egy ilyet. -Eutanázia, ha jól tudom, csakis Hollandiá­ban engedélyezett, ott is csak azok a kórházi páciensek kérhetik, akik gyógyíthatatlan bete­gek és óriási fájdalmaik vannak, azért, hogy a haláltusa gyötrelmeit enyhítsék. - Csak Hollandiában? - Igen, úgy tudom. - Sehol másutt? - Nem. - És csak súlyos betegeket? - Igen. Megköszönte az információt, elbúcsúzott, és elindult az ajtó felé. A biztonsági őr taxit hívott. Hazament, és rendbe szedte a lakást: kipor­szívózott, elmosogatott, letörölte a port a könyvespolcokról, éjjeliszekrényről. Aztán az estére előírt gyógyszerek helyett bevett húsz tabletta altatót. Horvát Helen Sára rajza Csíki azt suttogja fülembe: álmodozzunk! Felelek: jaj, Csíki, ez az álmodozás most olyan, mintha nem is szartunk volna, és még­is a kútba akarnánk lökdelni, és mert nincs szar, igen göcsörtös a közérzet, és fájós a ben­ső. Na, ezt lehadartam, mi, sebtiben? Mégis az a helyzet, hogy hazaköltöztem ide a borgő­zös faluba, és oly zugivó vagyok, hogy délu­tánra sehol sincs két deka svédcsepp. Lenya­­kalom előre a hetit, mert az egésség fontos. Végül is, tudod, Csíki, idehaza nincs baj, csak úgy érzem, mintha beletorkollana a szobám­ba az utca, én meg húzok mellvértet, síp­csontvédőt, ami ez esetben szintén fém, sisak­rostélyom aztán ezüst, mégis úgy érzem ma­gam, mint aki teremtette pucér, és ezt nem csak álmodja, hanem tényleg bejön ide az ut­ca, ráadásul mindig hangya mászik ilyenkor a hátamon, mert ehelyütt mindig valami régi­vágású bogárfajzat mereng rajtam, szóval bár­mikor beköszönhet ide nekem Marika néni és nekem szegez gáttalan (hóna alatt véres vekni), hogy még mindig, Istenem, tényleg még mindig iskolás lennék, és akkor hogyan, még nincs nekem egy gyerekem se? Csíki mondja: gyerünk inkább, igyunk vala­mit! Képzeld, Csíki, ugyanezt mondta nekem egy volt kollega is az általános tagozatból, és azt is kérdezte, mi van már a családjaimmal, ettől azonban láthatóan bedugult a fülem, akárha forró ólomtól, hát mi is, mi is, vacil­­láltam, és rájöttem, hogy nincs bennem egy pofányi helyzetfelismerő képesség se. Meg­mondom, Csiki, mit mondtam: na, de kolle­ga, nem volt nekem kurva kölköm egy darab se, sose. Azt kérdezte kerek szemmel erre: tényleg? Mondom: fejemet rá, kezemet tűzbe érte. Annyit füllenthettem volna, amennyit csak akarok, mondjuk, hogy három és meg­vagyunk valahogy, a feleségem, a gyerekek, meg én, csak bejön a szobánkba közvetlen já­rattal az utca. A Jóistentől ezen törekvéseimhez segedel­met kérek! Ilyen törekvés, bárány külsőm bélelje far­kas, mint a tiéd, Csiki, a farkas meg keresztül­megy mindenen, ami a száján, annak annyi, nem totojáz. (*A farkast úgy hívjuk: félelem az újtól...) No de a téma, igazad van, kollega néz, én meg somolygok óvatosan, mint egy tu­bus boksz, és majdnem széjjel szakadok, mi­kor azt kérdezi, hogy akkor ki is vagyok én, amiről azért azt sejtettem eddig, hogy ez a fel­állás ebben a formában nem lehet igaz. Nem lehet igaz, de még hogy igaz lehet! Van értel­mezhető tartománya annak, hogy falusi kolle­gád rádkérdez: illetőségileg, mert feje lyukas has, mondja, nagyon sajnos, aztán meg, hogy ő Attila, zárásul. (Miért lehet, legyen ez ke­resztkérdés, nem emlékezni?) Azt feleltem neki: én azt tudom, Attila, rög­tön láttam, ezért ez csevely, folyamatos vára­kozás, hogy egyik lábam nem a másik után, noha különben én, ahogy mondják, rohanok, kivételesen vert gyökeret a lábam. Ne kacagj, Csiki, mert a helyzetek, mint a lúdlábak, fordulnak. Holnap átmész a város­ba, lótifuti, jön egy kollega, és mondja, hogy ő az. Aki. Történt vele egynéhány valami, ami nem elhanyagolható tényező, bármi is az, él­munkás, a mi mércénkkel mérve. Különben a hangyákról akartam veled ko­molyabban beszélgetni. Akkor kezdődött, mikor napközben elment a nap egy rövid időre, és szurkoltunk a kakasoknak, hogy kukorékoljanak már tényleg, ahogy a tévébe mondták. Kussba voltak, egyébként, mint il­lik kakasoknak napközben, de nem akarok mindig tévelyegni. Szóval este hangyákkal ál­modtam. Azt, hogy nemesfémet hordanak föl, a kanálisparton garmadával áll a­ bam­bán néző fekete földből előkerült arany. Te­lik az idő, a halom meg dagad, egész kis té­gely, mint az aranyérkenőcsé. Ami a kérdésem: lehet-e összefüggés ezen álmom között és aközött, a már emlegetett tény között, hogy folyton rajtam lebzsel sok ef­féle munkás egyén? Mondjál már valamit, Csiki, nem elég az, hogy vállrándítás, amitől nekem, tudod, heró­­tom van, egész kiver a zűrzavaros veríték! Ha arra lecsámborgunk, felkutatni, tényleg így van-e, akkor a birtokos, Kádár Dezsőné, szüle­tett Róka Jolán lándzsát tör felettünk, megírja holnap a faliújság, mi voltunk a bajkeverők! Csiki szeme nevet. Azt mondja Csiki, ezt nézd! Ez meg micsoda, Csiki, ne mondd, hogy onnan csented azt a tégelyt tényleg, és tulaj­donképpen beleolvasol az álmaimba, eset­leg te is párhuzamos vagy velem, és te csak­ugyan leszánkáztál oda? Borzasztó, ha ez igaz, és erről is lemaradtam, te meg bir­tokolsz egy diónyi aranyat csak úgy, ám az különben az államé, hadd tegyem hozzá. Csiki óvatosan nyitja a dobozt, mint aki most is lop éppen. Te, tolvaj bitang, micso­da érzékeny kézimunka! Belenézek, és lá­tom, hogy sima marosi homok, Innye, innye, ráfaragtunk. Mert homok itt van mennyiségileg sok, ami pedig elég ok arra, hogy lehervadjunk. Nem lehet-e, hogy a frigyládára bukkantam, kérdezi Csiki. Nemtom, Csiki, de nem túl sok erre a reális esély, még ha jól is esne, hogy kö­zénk ért végre valami vadregény, és nem enne itt bennünket a penészes unalom. Erre fellobban Csiki: nem tartom-e inkább valószínűnek azt a feltételezést, hogy ez em­beri hamu, egészen konkrétan azé a gyógy­szerészlányé, akit a falunkban meggyilkol­tak, és teteméből kifolyattak minden vért? A zsidó lány hamvai, kérdezem. Hát igen, igen azé, mereng, és látja ő is, hogy ez hü­lyeség. Oly sok esztendő után, negyven év, vagy mennyi, hogy? Azt mondom, gurítsuk le inkább a maradékot és lépjünk ki, szerin­tem már kezdődik az esti film, és ha előtte még tépni is akarunk, már­pedig, ugye, ak­kor jó lenne igyekezni. Emlékszem-e, arról faggat Csiki a követke­ző módon: emlékszel, mikor itt, a könyves­polc helyén még egy nyamvadt akvárium volt, és cövekeltünk mellette sokat, szánk sarkában herpesz? Nézzük, hogyan úszkál­nak hátrafelé a hamarjában párzó guppik, és éppen akkor is ott őrködtünk (­a hónunk alatt véres vekni), mikor az egyik vitorláshal meglassított, növelte a mélységet, aztán annyira, de annyira finoman az akvárium al­jára ereszkedett, hogy libabőrzés. Leért, de oly mód, ahogy az elegáns negyvenes nők érkeznek lehelet popójukkal az ülőgarnitú­ra műbőréhez, tehát egyáltalán nem hup­pant, és óvatosan: mint aki véresre virrasz­­totta a szemét, annyira fáradt, az akvárium falának dőlt. Úgy ránk jött az álom, emlékszel, Csiki, majdnem elestünk! És akkor megvilágosodtunk, hogy megdög­lött, teljesen elhagyta az erő, ez az egész nem egy színijáték itten, hanem megadta magát a legdrágább halacska, aki miatt havonta cserél­ni kellett a lét, oda az erő, az igazság, és egy kicsit a szeretet is, hiszen, ha nyálkás is, meg üvegszemű, szeretni azért lehet. Mit felelhetnék: nem emlékszem? Vagy másfelől, hogy ironikusan: nem em­lékszem? És, ha már akkor úgy is mindegy, Csiki hü­lyének tart, hát vizenyős komolysággal: nem emlékszem? Nem emlékszem, és csak legyen ez most keresztkérdés? Megmondom: nem emlékszem, ezt most találod ki, Csiki, mert itt­hon csak a talpadról tudod vakarászni a kemé­­nyedést, annyira unatkozol, és akkor felhizla­lod a múltat, mintha jegyzettömb lennél, vagy határidőnapló! Csiki kicsit hátrahőköl egy araszt, erre azért nem számított. Erre azért nem számítottam, mondja, és annyira felzakla­tó, hogy akár akkor is trécselhetnénk, ha nem lenne itt egyikünk se, csak ezek az összefogdo­­sott falak, meg az a festett rák, amit idén kap­tam a horvát tengerpartról. Na jó, nem akartam, de most már kényszerí­­tesz, mondja. Ó, te velem ne acsarkodj, vizeskugli! Tény, világosan dokumentálható, méghozzá, hogy így már régen sértegettünk, de a varas lélek, tudja ezt Csiki is jól, olyan könnyen felszakad, mint a tejeszacskó. Szóval az az igazság, érzem én már ekkor, hogy jó volna elhagyni ezt a nyomvonalat, vályú ez, vagy hát még inkább árok. (‘Árok, árok, de mély árok, nem gon­doltam, hogy így járok.) Csiki, szóval kezdem. Ez a marosi homok, az a marosi homok, és akkor most mondjad, hogy nem emlékszel! Akkor gyűjtöttem, mi­kor rájöttünk, hogy döglött, mert hal így nem alhat, bármilyen fáradt is, nem, és ak­kor most mondjad, hogy te nem emlékszel! Lekullogtál a vécére, és én meg tapintatos néztem apádat a kertben, mert tudtam, hogy most te bőgőmasina, és mire te felhő­könnyű, én már kitakarítottam, és akkor most már mondjad, hogy nem emlékszel! Ezek itt a halhamvak, veszed? Nézd, mondom és csönd. De Csiki alig fi­gyel, mit? Balra már, balra, nyögök, figyeld már, hát nem megmondtam, hogy ha nem vigyázunk, egyszerűen nem hiszem el, hát tényleg igazam volt, megmondtam, bejön ide a szobába, bejön. GRECSÓ KRISZTIÁN: Hal hamvak 1999. SZEPTEMBER 24. ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM

Next