Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-02-11 / 6. szám - Gellért Kis Gábor: Ráhel, a törvénytevő • Dajkaanyaság (6. oldal)

„És látá Rákhel, hogy ő nem szüle Jákobnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákobnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. 2. Felgerjede azért haragja Rák­hel ellen, és monda: Avagy Isten va­­gyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét. 3. És monda ez: Amhol az én szol­gálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szüljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa. 4. Adá tehát néki az ő szolgálóját Bilhát feleségül, és beméne ahhoz Jákob. 5. És teherbe esek Bilha, és szüle Jákobnak fiat. 6. És monda Rákhel: ítélt felőlem az Isten, és meg is hallgatta szava­mat, és adott énnékem fiat; azért nevezé nevét Dánnak. ” (Mózes I. 30. 1-6.) Jól jegyezzük meg: a Dán név je­lentése a héberben bíró, törvény, íté­let. A szó töve a „din” ige, amely ere­detileg annyit tesz, mint megkülön­böztetni, szétválasztani - ilyen érte­lemben törvényt tenni, ítélni. Vagyis Dán születésével Ráhel törvényt alko­tott: a szülés rendjének sajátos, Isten által jóváhagyott törvényét. Ráhel nem azt mondja - miként az a Szent­írás számos helyén olvasható -, hogy meghallgatott az Isten, nem is azt, hogy Isten elfogadta áldozatomat. Nem. Azt mondja, „ítélt felőlem az Isten”. Az Örökkévaló tehát mérleg­re tette az asszony kívánságát, majd helybenhagyta eljárását. Dán, a szol­gálótól született saját fia a megteste­sült törvény, Ráhel törvénye. „ Korunk hajlamossá tesz bennünket arra - mint minden kor a maga nem­zedékeit -, hogy elhiggyük, ereden­dően új dolgokat találunk ki. Olykor ez igaz, többnyire azonban ránk pirít a múlt. Esetenként a nagyon régmúlt 1997 végén, négy hónapon keresz­tül birkóztunk a parlamentben az új egészségügyi törvénnyel. Azon belül külön belharc bontakozott ki a dajka­anyaság ügyében. Ez az a jogintéz­mény, amely a különféle okokból megfoganni vagy gyermeket kihorda­ni képtelen anyák kétségbeejtő hely­zetére adna törvényes választ. Vala­mennyien úgy tekintettünk rá, mint­ha valami egészen eredetit adtak vol­na a kezünkbe. Aztán - mint a beve­zető idézet tanúsítja - a Biblia fejünk­re olvasta oktalanságunkat. A dajka­anyaságot az Ószövetség népe is is­merte. Törzsi, nemzetségi környezet­ben, egy réges-régi kor kultúrájában, gondolkodásmódjában ugyan, de té­­vedhetetlenül ráismerhetünk arra a jelenségre, amelyet mi három-négy­ezer évvel később szabályozni szándé­koztunk. Ők a maguk észjárása sze­rint találtak megoldást a meddő fele­ség anyává tételére, s cseppet se cso­dálkozhatunk azon, hogy az eljárás szimbolikus. Bilka, a dajkaanyának kiszemelt szolgáló Ráhel ölén szül, miáltal Ráhel valóságosan is átéli a szülés gyötrelmes szépségét. S végül ezen a jogon, no meg az úrnő jogán, magáénak tudja a gyermekek Jól tudjuk, az ókori civilizációk­ban nem válik el egymástól a szim­bolikus és a valóságos cselekvés. A szimbólum és a jelképezett tárgy, cselekvés részint úgy viszonyul egy­máshoz, mint a teljesség két fele, ré­szint egymásnak egyenértékű, fel­cserélhető tükörképei. Még korlátaiban is hasonlatos Rá­hel dajkaanyasága a mi törvényünk­ben megjelenő fogalomhoz. Ráhel figyelme, érdeklődése nem terjed­hetett a családon túl­­ a családhoz sorolva a szolgálók népes gárdáját, legföljebb azok lentebb helyezked­tek el a szigorú családi hierarchiá­ban. Neki olyan dajkaanya kellett, aki egyértelműen férjétől, Jákobtól fogan meg, ám a célra idegen nő a rigorózus vallási előírások miatt szó­ba sem jöhetett. Mi pedig a törvény­ben a dajkaanyaságot csakis a csalá­don belül - a hozzátartozók köré­ben, lásd Ptk. - tennénk elérhetővé. ,A mi volt, ugyanaz, a­mi ezután is lesz, és a íra történt, ugyanaz, a­mi ezután is történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt. ” (A prédikátor könyve I. 9.) Nem egyszerűen költői, de a lénye­get is érintő kérdés: tudtunk-e olyan, a mi korunknak, viszonyainknak megfelelő, adekvát választ adni a szó­ GELLÉRT KIS GÁBOR: Ráhel, bályozandó tárgyat illetően, aminőt Ráhel adott a maga idejében, s kö­rülményei közepette. (Kivált, hogy ezt a választ, a dajkaanyaságról szóló szakaszokat a mostani kormányzat, olajozottan működő többsége révén, kicsupálta a törvényből a múlt év vé­gén­­ a horgászatról szóló törvény módosításának keretein belül.) Ne hamarkodjuk el, tehát most a bevezető végén nem írunk se kate­gorikus igent, se kategorikus nemet. A szöveg Mindössze két szakasz nyolc pontja foglalkozik a dajkaanyasággal és a dajkaterhességgel. Nem mellékesen, akárki volt a kodifikátor, a lelemény telitalálat. A dajkaanya kifejezés hi­bátlanul pontos, szép és magyar. Jó ízlelgetni a szót. A jelenség abszolút pozitv tartalmát ragadja meg, nincs benne semmi erőltetettség, olyan, mintha mindig is használatos lett vol­na. Túlmutat dajka szavunk jelentés­­tartományán, amely csak a születés utáni gondoskodást foglalja magába, az anya szó hozzáragasztásával pedig olyan szintagmatikus egységet hoz létre, amely újdonságában is min­denki számára világosan jelzi: a szó­­összetétel más minőséget hordoz. El­különül a dajka és az anya szavunktól egyaránt; a dajkaanya nem azonos immár a dajkával, s nem tekinthető - jogi értelemben - anyának sem. Az anya fogalom egy speciális esetét je­löli meg. Hogy miért van, volna szük­ség a jogban érvényesíteni ezt a spe­ciális esetet, arról a későbbiekben bőven esik szó. Kérdések, kétségek, konfliktusok Mármost az volna a feladat, hogy áttekintsük, mi is az a társadalmi je­lenség, amelyet ilyen elképesztő fe­lemássággal igyekeztünk - de már nem igyekszünk - szabályozni. Egyáltalán, szükséges-e azt szabá­lyozni, továbbá, hogy most vagy ké­sőbb kell törvényi formába önteni? A válaszokhoz sorra kell venni törté­neti, demográfiai-szociológiai, egészségügyi, jogi, politikai és társa­dalomlélektani szempontokat, hogy azután a külön-külön mérlegelt meggondolások együttesen vezesse­nek el az egyetlen válaszhoz. Tudvalévő, hogy hosszú évek óta a halálozások száma Magyarországon meghaladja­­ egyre növekvő mérték­ben - a születések számát. Most ne vegyük figyelembe a nemzethalál ví­ziójával operáló ostoba politikusokat, akik még annyi fáradságot sem vet­tek maguknak, hogy szakmai tájékoz­tatást kérjenek a több mint száz éve észlelt folyamatról. (Ha az akkori sta­tisztikusok már észlelték, bizonnyal nem akkor kezdődött.) Sajnálatos, hogy a magyar történelmi valóságból eredeztethető jelenséget a politika az észleléstől mind a mai napig aktuál­­politikai fegyverként használta, s meg sem kísérelte racionális, higgadt elemzéssel és cselekvéssel megelőzni vagy korrigálni a következményeket. Különös, már-már absztrakt korfa a miénk: talán fentről lefelé enyhén karcsúsodik. A mulasztások nem teg­nap és nem is húsz éve kezdődtek... Belátható közelségbe került az az állapot, midőn az aktív korúak olyan kisebbségben lesznek az inaktív kor­osztályokhoz képest, hogy azt még egy dinamikusan működő és fejlődő gazdaság sem képes ellensúlyozni. Hát még ha nem is olyan dinamikus és nem is olyan fejlődő gazdaság elő­terében bomlik ki mindaz a társadal­mi konfliktus, amely az állami elosz­tórendszerektől kezdve a családokig elkerülhetetlenül megérint mindent és mindenkit. 1998-ban 97 700 újszülöttet regiszt­ráltak, akik közül hatszázan nem élve születtek, s további csaknem négyszáz a születés után meghalt. Ezek az ará­nyok alig-alig változnak az évtizedes statisztikákban. A felsorolás csupán azért szükséges, mert annak adataival összevetve lehet a dajkaanyaság szere­pét megítélni. Évente az ország hét intézetében rendszerint 2000 beülte­tést - „embriótranszfer” - végeznek. Ami nem azt jelenti, hogy ennyi páci­ense van a szakcentrumoknak, hiszen gyakran ugyanazzal az anyajelölttel megismétlik az eljárást. A beavatkozá­sok - a nemzetközi átlagnak megfele­lően - húsz százalékban sikeresek, az­az évente négyszáz gyermek születik embrióbeültetés révén. Véletlen ta­lán az egybeesés, mégis úgy van, hogy egy évben annyi lombikbébi születik, ahány újszülött meghal születése után. Más összevetésben: az újszülöt­tek teljes körének csaknem fél száza­lékát teszik ki a beültetések révén szü­letett gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez az egészségügy kapacitásainak, no meg a jogi környezetnek a függvényé­ben tovább növekedhet. Amióta mérik, állandó a viszony­szám: eszerint a nők tizenöt százaléka meddő. A fogyatékosság okai sokfé­lék lehetnek, mindazonáltal az esetek kilencven százalékában gyógyítható. Igencsak bíztató, hogy a lombikbébi­programba eddig évente háromezer anya kapcsolódott be, és a kezdetek óta ugyancsak háromezer gyermek született a program keretében. De ezek a beavatkozások csakis a házas­párok,élettársak kettősén belül ma­radnak; zömmel a férj és a feleség ivarsejtjeit „hozzák össze” mestersége­sen, testen kívül, s ültetik be az asz­­szony méhébe az embriót. Kisebb részben­­ erre nézve nincsenek ada­tok a spermabankból ,javítják föl­ a férj gyengébb állományát. A donor kiléte ilyenkor rejtve van. Harmadik személy a maga valóságában nem je­lenhetik meg. A meddőségnek elég gyakori válfaja, hogy az asszony pete­sejtjei egészségesek, képesek lenné­nek megfoganni, de valami akadá­lyozza a magzat megmaradását. A kezdőpont, hogy a magzat meg sem tud tapadni a méhfalon, a vég­pont pedig a néhány hónap után me­netrendszerűen bekövetkező spon­tán vetélés. Aztán - ahogy az elvetett törvényszöveg is jelzi - olykor a gyer­mek vagy az anya, néha mindkettő életét veszélyezteti a terhesség. Ezek­re az esetekre ma nincs törvényes megoldás. A szülőképes korúak tel­jességére vetítve ezrekről lehet szó, olyanokról, akik mindent megadná­nak, csak hogy gyermekük legyen. A dajkaanyaságot Európában hol szabályozzák, hol nem szabályozzák. Nincsenek kialakult normák, ami jel­zi, hogy kiforratlan a dolog. A kifor­ratlanság azonban figyelmeztető is. Ha valamelyik országban a jog libera­lizálja a más által kihordható gyer­mekáldást, az a hely lesz a béranya­­turizmus központja. (Miként Íror­szágból Angliába tart az abortusztu­rizmus.) Ezzel azonban megint csak a vagyonos kiváltságosak részesülhet­nének a tudomány ezen áldásából. Félve kérdem: nem lehetne éppen a mi kis hazánk az a hely, ahová mások jönnek és­­ fizetnek? Nem másért, csak a beavatkozás elvégzéséért. További kérdés, volt-e, van-e olyan társadalmi nyomás, amely rákénysze­ríti a törvényalkotót, hogy foglalkoz­zék az üggyel. Ismereteim szerint ilyesmi nincs. Nagyon kedves jelene­teket látni a televízióban arról, hogy lombikbébis családok összejönnek, a gyerekek rohangálnak, hadonásznak, a szülők pedig kedélyesen diskurál­­nak, és meghallgatnak egy-egy előa­dást. Ez azonban még nem társadalmi nyomás, inkább életkép - súlyos te­hertől szabadult anyák és apák idillje. Egészen mély civilizációs rétegeket mozgat meg viszont a dajkaanyaság mint fenomén, mert napnál világo­sabban láttatja, hogy revideálnunk kell a köznapi és a jogi szóhasználat­ban az anyaság fogalmát. A természet­­jog számára az anya szó magától értő­dő és egyértelmű tartalmat hordoz. A Ráhel óta elmúlt néhány ezer esz­tendő nem kezdte ki a természetjogi tartalmat, nem úgy a legutóbbi két év­tized. A biológia, a géntechnológia és az orvosi technika olyan jövővel bíztat és fenyeget egyszerre, amely rémké­pekben és csodákban egyaránt meg­testesülhet. A rémképekre válaszként a géntechnológiáról szóló törvényben kategorikusan tiljuk a humán kísérle­teket — átvéve a közös európai jogal­kotás rendelkezéseit —, ám ezzel még nincsenek szabályozva a géntechnoló­giát nem alkalmazó humán repro­dukciós eljárások. Jelenvalóság, és nem a valamikori jövő, hogy a termé­szetes anya - aki a petesejtet adja - nem feltétlenül azonos a szülőanyá­val, sőt elvben az is lehetséges, hogy a természetes anyának semmiféle gene­tikai vagy családi kapcsolata nincs a szülőanyával. Ezzel megkezdődött a természetjog idevágó és évezredes alapelvének - az anya mindig biztos - eróziója. Válófélben van egymástól a természetes anya, a szülőanya, a daj­kaanya, a nevelőanya és a béranya fo­galma. Nem túl bonyolult feladat vé­giggondolni, hogy a felsorolásban sze­replő anyák és a köréjük szerveződött emberi kapcsolatok mennyire sérülé­kenyek. Hány és miféle konfliktus ke­rekedhet a tisztázatlanságok miatt ember és ember, ember és intéz­mény, intézmény és intézmény kö­zött. Egészségügyi, szociális, társada­lombiztosítási, családjogi, polgárjogi, büntetőjogi vonzata van vagy lehet a mai jogi helyzet megváltoztatásának. Az egészségügyi vonatkozásokról már volt szó. A szociális törvényben kellene szabályozni, hogy a rászo­rultság elvét kiterjesztik-e a dajka­anyaságra is, vagy az egész kérdés­kört a társadalombiztosításhoz utal­ják. Aztán: ki menne szülési szabad­ságra, a dajkaanya vagy a természe­tes anya? S ki kapná a szülési se­gélyt? A szociális és társadalombizto­sítási juttatásokat föltehetően az el­látott szerep szerint, mindenki szá­mára nyilvánvaló rendszerbe kelle­ne megosztani az érintettek között. Ma minden humán reprodukciós eljárás költségeiből háromszázezer forintot fizet az Országos Egészség­­biztosítási Pénztár, amely öt keze­lést hajlandó finanszírozni egy há­zaspár esetében. A fennmaradó és egyre növekvő részt a pár kénytelen kifizetni. De vajon fizetne az OEP a dajkaanyának? Kötelezhető-e tör­vényben a társadalombiztosítás olyan kezelések, eljárások finanszí­rozására, amelyeket sem életmentő­nek, sem az alapellátásba tartozó­nak nem lehet nevezni? Mindazál­­tal luxusnak sem mondhatók ezek a beavatkozások, demográfiai szem­pontból viszont felette kívánatosak. De még az is furcsa, hogy a hozzá­tartozó minden további nélkül ad­hatja egészséges veséjét valamelyik családtagjának - ilyenkor az OEP katonásan fizet -, viszont nem te­kinti azzal egyenértékűnek adott esetben a dajkaanyaságot. Van-e kü­lönbség a családon belüli donorság minőségei között? A családjogi törvényben az anyafo­galmakat kellene újraírni. Módosí­tásra szorulna a polgári törvénykönyv is, hiszen a közeli hozzátartozó foga­lomkörét ki kellene terjeszteni az élettársra is - ennek számos egyéb el­ágazása okozhat jogi problémákat, miképpen ki kellene egészíteni a büntető törvénykönyvet is. A felsoro­lás jelzésszerű, érzékeltetendő a probléma szerteágazó jogi hátterét. Végezetül: a törvény bizonytalansá­got hagy afelől, hogy visszakövetelhe­­tő-e a megszületett gyermek a termé­szetes szülők által, és ha igen, milyen eszközökkel, amennyiben a dajka­anya meggondolja magát, és a szülés után nem akarja odaadni az újszülöt­tet. Kötnek ugyan egy közokiratba foglalt egyezséget, de ha az mégsem teljesül, legföljebb rohangálhatnak a bíróságra, bár korántsem biztos, hogy a végén megkapják a gyereket. Két év, amely megrengette a semmit 1997 őszén az egészségügyi tör­vény még csak javaslat formájában volt a kezünkben, amikor nyilvánva­lóvá vált, alapvetően a tárca kon­cepciója döntötte el, hogy foglal­koznunk kell a dajkaanyasággal. A koncepció ugyanis - helyesen - a jelenben és távlatokban egyszerre igyekezett az egészségügy helyzetét elemezni és modellezni, ennek megfelelően a kodifikáció mindkét dimenzióra kitért. Az eredeti terve­zetben még szerepelt a dajkaanya­ság, ám a kormányvitát megelőző tárcaegyeztetés során kikerült a szö­vegből. Mint kiderült, az Igazság­ügyi Minisztériumban pontosan fel­mérték, milyen kiterjedt, s főként az ő munkájukat igénylő törvény­­módosításokkal jár, ha a szövegben megjelenik a dajkaanya jogintézmé­nye. Mivel az érintett törvények megváltoztatása felette időigényes­nek ígérkezett, a legegyszerűbbnek az tetszett, ha kiemelik a szövegből a két kritikus szakaszt. Ezzel csaku­gyan elhárult a kollízió veszélye, ám ezzel komoly hiányosság maradt a törvény szövetében. Ez többekben keltett hiányérze­tet. Míg zajlott a törvény vitája, sű­rű tárgyalások, hosszas telefonálá­sok és alapos szakértői konzultáci­ók végén - egy módosító javaslat formájában - visszakerült az erede­ti szöveg a törvénybe, de méltányol­va az igazságügyi tárca és más civil szakértők javaslatait, amelyek kivé­tel nélkül a megváltoztatandó jogi környezet komplikációira utaltak. Akkor, 1998 elején az a kompro­misszum született, hogy a dajka­anyaság kétéves halasztással lép ha­tályba 2000. január 1-jén. Ezt fo­gadta el az Országgyűlés. Két évvel ezelőtt úgy nyilatkoztak az igazságügyiek, hogy két év elég lesz kidolgozni a módosítások teljes körét. Mára pedig kitörölték a tör­vényből a dajkaanyaságot úgy, ahogy van. Mi történt? Az történt, hogy nem történt sem­mi. A dajkaanyaság nem politikai kérdés, nem kötődik párthoz, esz­meáramlathoz. Feladat. Nem mon­dom, bonyolult jogtechnikai lecke, de nem több. Még az is elfogadha­tó, sőt kívánatos a bíráskodás szem­pontjából, hogy a törvények ne vál­tozzanak túl gyakran. Hogy a jog ál­tal használt terminológiák törvény­ről törvényre ugyanazt jelentsék. Minden belátható, csak az nem, hogy nem történt semmi, hogy ezt a feladatot az apparátusok klassziku­san elszabotálták. Mert - tudomá­som szerint - ami történt, az csak arról szólt, miért nem lehet vagy nem szabad a dajkaanyaságot bent hagyni a törvény szövegében. Egyet­len nyom vagy vázlat nincs, amely arra utalna, hogy miként akarnák megoldani a feladatot. Ha mégis volna ilyen dokumentum, azt körül­tekintő gondossággal zárták el min­den érdeklődő elől. Biztosan nem államtitok, mert akkor már rég megjelent volna valahol. Akár úgy is emlékezhetnék a tör­ténet kezdetére, hogy két miniszté­rium öklelőzött egymással, és nem döntetlenre végeztek. Ha így lett volna, akkor ez a mostani jobb csa­pat nem egyéb visszavágónál. Ilyes­mi előfordul a közéletben. Meg az is, hogy kormánytisztviselőket, par­lamenti képviselőket mozgósítanak apparátusi érdekek érvényesítésé­re, akik - nem látván az adott ügy mélységeibe - viszonylag könnyen megnyerhetők, mi több, manipu­lálhatók. Mint a dajkaanyaság ügyében. A mélységek azonban most más minőséget képviselnek. A dajka­anyaság messze több önmagánál. A szaktudomány által kínált ismere­tek birtokában arra tett a törvény kí­sérletet, hogy azoknak is megadas­sák a gyermekáldás, akiktől a termé­szet megvonta annak lehetőségét. A hajdaniak számára az utódok nemzése kötelezettség volt. Ezt dik­tálja a mindannyiunkban munkáló genetikai parancs is. Hogy is ne vol­na természet adta jog a saját gyer­mek? Physis physei krater - ahogy a görögök mondták. A természet ural­kodik a természet felett. Olykor egy szűk társaság rossz természete ural­kodik az egész természet felett. Csúf gesztussal megvonták a gyermekál­dás lehetőségét, holott nem is ők kí­nálták azt fel a bajban lévőknek. Ha rajtuk múlik, Dán és a törvény ma meg sem születik. Ráhel bölcsebbnek és civilizál­tabbnak bizonyult minden mai ma­gyar törvényhozónál. És asszonyabb volt és emberebb volt. a törvénytevő ÉLET ÉS­+ IRODALOM 2000. FEBRUÁR 11.

Next