Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
2000-02-11 / 6. szám - Gellért Kis Gábor: Ráhel, a törvénytevő • Dajkaanyaság (6. oldal)
„És látá Rákhel, hogy ő nem szüle Jákobnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákobnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. 2. Felgerjede azért haragja Rákhel ellen, és monda: Avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét. 3. És monda ez: Amhol az én szolgálóm Bilha, menj be hozzá, hogy szüljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa. 4. Adá tehát néki az ő szolgálóját Bilhát feleségül, és beméne ahhoz Jákob. 5. És teherbe esek Bilha, és szüle Jákobnak fiat. 6. És monda Rákhel: ítélt felőlem az Isten, és meg is hallgatta szavamat, és adott énnékem fiat; azért nevezé nevét Dánnak. ” (Mózes I. 30. 1-6.) Jól jegyezzük meg: a Dán név jelentése a héberben bíró, törvény, ítélet. A szó töve a „din” ige, amely eredetileg annyit tesz, mint megkülönböztetni, szétválasztani - ilyen értelemben törvényt tenni, ítélni. Vagyis Dán születésével Ráhel törvényt alkotott: a szülés rendjének sajátos, Isten által jóváhagyott törvényét. Ráhel nem azt mondja - miként az a Szentírás számos helyén olvasható -, hogy meghallgatott az Isten, nem is azt, hogy Isten elfogadta áldozatomat. Nem. Azt mondja, „ítélt felőlem az Isten”. Az Örökkévaló tehát mérlegre tette az asszony kívánságát, majd helybenhagyta eljárását. Dán, a szolgálótól született saját fia a megtestesült törvény, Ráhel törvénye. „ Korunk hajlamossá tesz bennünket arra - mint minden kor a maga nemzedékeit -, hogy elhiggyük, eredendően új dolgokat találunk ki. Olykor ez igaz, többnyire azonban ránk pirít a múlt. Esetenként a nagyon régmúlt 1997 végén, négy hónapon keresztül birkóztunk a parlamentben az új egészségügyi törvénnyel. Azon belül külön belharc bontakozott ki a dajkaanyaság ügyében. Ez az a jogintézmény, amely a különféle okokból megfoganni vagy gyermeket kihordani képtelen anyák kétségbeejtő helyzetére adna törvényes választ. Valamennyien úgy tekintettünk rá, mintha valami egészen eredetit adtak volna a kezünkbe. Aztán - mint a bevezető idézet tanúsítja - a Biblia fejünkre olvasta oktalanságunkat. A dajkaanyaságot az Ószövetség népe is ismerte. Törzsi, nemzetségi környezetben, egy réges-régi kor kultúrájában, gondolkodásmódjában ugyan, de tévedhetetlenül ráismerhetünk arra a jelenségre, amelyet mi három-négyezer évvel később szabályozni szándékoztunk. Ők a maguk észjárása szerint találtak megoldást a meddő feleség anyává tételére, s cseppet se csodálkozhatunk azon, hogy az eljárás szimbolikus. Bilka, a dajkaanyának kiszemelt szolgáló Ráhel ölén szül, miáltal Ráhel valóságosan is átéli a szülés gyötrelmes szépségét. S végül ezen a jogon, no meg az úrnő jogán, magáénak tudja a gyermekek Jól tudjuk, az ókori civilizációkban nem válik el egymástól a szimbolikus és a valóságos cselekvés. A szimbólum és a jelképezett tárgy, cselekvés részint úgy viszonyul egymáshoz, mint a teljesség két fele, részint egymásnak egyenértékű, felcserélhető tükörképei. Még korlátaiban is hasonlatos Ráhel dajkaanyasága a mi törvényünkben megjelenő fogalomhoz. Ráhel figyelme, érdeklődése nem terjedhetett a családon túl a családhoz sorolva a szolgálók népes gárdáját, legföljebb azok lentebb helyezkedtek el a szigorú családi hierarchiában. Neki olyan dajkaanya kellett, aki egyértelműen férjétől, Jákobtól fogan meg, ám a célra idegen nő a rigorózus vallási előírások miatt szóba sem jöhetett. Mi pedig a törvényben a dajkaanyaságot csakis a családon belül - a hozzátartozók körében, lásd Ptk. - tennénk elérhetővé. ,A mi volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és a íra történt, ugyanaz, ami ezután is történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt. ” (A prédikátor könyve I. 9.) Nem egyszerűen költői, de a lényeget is érintő kérdés: tudtunk-e olyan, a mi korunknak, viszonyainknak megfelelő, adekvát választ adni a szó GELLÉRT KIS GÁBOR: Ráhel, bályozandó tárgyat illetően, aminőt Ráhel adott a maga idejében, s körülményei közepette. (Kivált, hogy ezt a választ, a dajkaanyaságról szóló szakaszokat a mostani kormányzat, olajozottan működő többsége révén, kicsupálta a törvényből a múlt év végén a horgászatról szóló törvény módosításának keretein belül.) Ne hamarkodjuk el, tehát most a bevezető végén nem írunk se kategorikus igent, se kategorikus nemet. A szöveg Mindössze két szakasz nyolc pontja foglalkozik a dajkaanyasággal és a dajkaterhességgel. Nem mellékesen, akárki volt a kodifikátor, a lelemény telitalálat. A dajkaanya kifejezés hibátlanul pontos, szép és magyar. Jó ízlelgetni a szót. A jelenség abszolút pozitv tartalmát ragadja meg, nincs benne semmi erőltetettség, olyan, mintha mindig is használatos lett volna. Túlmutat dajka szavunk jelentéstartományán, amely csak a születés utáni gondoskodást foglalja magába, az anya szó hozzáragasztásával pedig olyan szintagmatikus egységet hoz létre, amely újdonságában is mindenki számára világosan jelzi: a szóösszetétel más minőséget hordoz. Elkülönül a dajka és az anya szavunktól egyaránt; a dajkaanya nem azonos immár a dajkával, s nem tekinthető - jogi értelemben - anyának sem. Az anya fogalom egy speciális esetét jelöli meg. Hogy miért van, volna szükség a jogban érvényesíteni ezt a speciális esetet, arról a későbbiekben bőven esik szó. Kérdések, kétségek, konfliktusok Mármost az volna a feladat, hogy áttekintsük, mi is az a társadalmi jelenség, amelyet ilyen elképesztő felemássággal igyekeztünk - de már nem igyekszünk - szabályozni. Egyáltalán, szükséges-e azt szabályozni, továbbá, hogy most vagy később kell törvényi formába önteni? A válaszokhoz sorra kell venni történeti, demográfiai-szociológiai, egészségügyi, jogi, politikai és társadalomlélektani szempontokat, hogy azután a külön-külön mérlegelt meggondolások együttesen vezessenek el az egyetlen válaszhoz. Tudvalévő, hogy hosszú évek óta a halálozások száma Magyarországon meghaladja egyre növekvő mértékben - a születések számát. Most ne vegyük figyelembe a nemzethalál víziójával operáló ostoba politikusokat, akik még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy szakmai tájékoztatást kérjenek a több mint száz éve észlelt folyamatról. (Ha az akkori statisztikusok már észlelték, bizonnyal nem akkor kezdődött.) Sajnálatos, hogy a magyar történelmi valóságból eredeztethető jelenséget a politika az észleléstől mind a mai napig aktuálpolitikai fegyverként használta, s meg sem kísérelte racionális, higgadt elemzéssel és cselekvéssel megelőzni vagy korrigálni a következményeket. Különös, már-már absztrakt korfa a miénk: talán fentről lefelé enyhén karcsúsodik. A mulasztások nem tegnap és nem is húsz éve kezdődtek... Belátható közelségbe került az az állapot, midőn az aktív korúak olyan kisebbségben lesznek az inaktív korosztályokhoz képest, hogy azt még egy dinamikusan működő és fejlődő gazdaság sem képes ellensúlyozni. Hát még ha nem is olyan dinamikus és nem is olyan fejlődő gazdaság előterében bomlik ki mindaz a társadalmi konfliktus, amely az állami elosztórendszerektől kezdve a családokig elkerülhetetlenül megérint mindent és mindenkit. 1998-ban 97 700 újszülöttet regisztráltak, akik közül hatszázan nem élve születtek, s további csaknem négyszáz a születés után meghalt. Ezek az arányok alig-alig változnak az évtizedes statisztikákban. A felsorolás csupán azért szükséges, mert annak adataival összevetve lehet a dajkaanyaság szerepét megítélni. Évente az ország hét intézetében rendszerint 2000 beültetést - „embriótranszfer” - végeznek. Ami nem azt jelenti, hogy ennyi páciense van a szakcentrumoknak, hiszen gyakran ugyanazzal az anyajelölttel megismétlik az eljárást. A beavatkozások - a nemzetközi átlagnak megfelelően - húsz százalékban sikeresek, azaz évente négyszáz gyermek születik embrióbeültetés révén. Véletlen talán az egybeesés, mégis úgy van, hogy egy évben annyi lombikbébi születik, ahány újszülött meghal születése után. Más összevetésben: az újszülöttek teljes körének csaknem fél százalékát teszik ki a beültetések révén született gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez az egészségügy kapacitásainak, no meg a jogi környezetnek a függvényében tovább növekedhet. Amióta mérik, állandó a viszonyszám: eszerint a nők tizenöt százaléka meddő. A fogyatékosság okai sokfélék lehetnek, mindazonáltal az esetek kilencven százalékában gyógyítható. Igencsak bíztató, hogy a lombikbébiprogramba eddig évente háromezer anya kapcsolódott be, és a kezdetek óta ugyancsak háromezer gyermek született a program keretében. De ezek a beavatkozások csakis a házaspárok,élettársak kettősén belül maradnak; zömmel a férj és a feleség ivarsejtjeit „hozzák össze” mesterségesen, testen kívül, s ültetik be az aszszony méhébe az embriót. Kisebb részben erre nézve nincsenek adatok a spermabankból ,javítják föl a férj gyengébb állományát. A donor kiléte ilyenkor rejtve van. Harmadik személy a maga valóságában nem jelenhetik meg. A meddőségnek elég gyakori válfaja, hogy az asszony petesejtjei egészségesek, képesek lennének megfoganni, de valami akadályozza a magzat megmaradását. A kezdőpont, hogy a magzat meg sem tud tapadni a méhfalon, a végpont pedig a néhány hónap után menetrendszerűen bekövetkező spontán vetélés. Aztán - ahogy az elvetett törvényszöveg is jelzi - olykor a gyermek vagy az anya, néha mindkettő életét veszélyezteti a terhesség. Ezekre az esetekre ma nincs törvényes megoldás. A szülőképes korúak teljességére vetítve ezrekről lehet szó, olyanokról, akik mindent megadnának, csak hogy gyermekük legyen. A dajkaanyaságot Európában hol szabályozzák, hol nem szabályozzák. Nincsenek kialakult normák, ami jelzi, hogy kiforratlan a dolog. A kiforratlanság azonban figyelmeztető is. Ha valamelyik országban a jog liberalizálja a más által kihordható gyermekáldást, az a hely lesz a béranyaturizmus központja. (Miként Írországból Angliába tart az abortuszturizmus.) Ezzel azonban megint csak a vagyonos kiváltságosak részesülhetnének a tudomány ezen áldásából. Félve kérdem: nem lehetne éppen a mi kis hazánk az a hely, ahová mások jönnek és fizetnek? Nem másért, csak a beavatkozás elvégzéséért. További kérdés, volt-e, van-e olyan társadalmi nyomás, amely rákényszeríti a törvényalkotót, hogy foglalkozzék az üggyel. Ismereteim szerint ilyesmi nincs. Nagyon kedves jeleneteket látni a televízióban arról, hogy lombikbébis családok összejönnek, a gyerekek rohangálnak, hadonásznak, a szülők pedig kedélyesen diskurálnak, és meghallgatnak egy-egy előadást. Ez azonban még nem társadalmi nyomás, inkább életkép - súlyos tehertől szabadult anyák és apák idillje. Egészen mély civilizációs rétegeket mozgat meg viszont a dajkaanyaság mint fenomén, mert napnál világosabban láttatja, hogy revideálnunk kell a köznapi és a jogi szóhasználatban az anyaság fogalmát. A természetjog számára az anya szó magától értődő és egyértelmű tartalmat hordoz. A Ráhel óta elmúlt néhány ezer esztendő nem kezdte ki a természetjogi tartalmat, nem úgy a legutóbbi két évtized. A biológia, a géntechnológia és az orvosi technika olyan jövővel bíztat és fenyeget egyszerre, amely rémképekben és csodákban egyaránt megtestesülhet. A rémképekre válaszként a géntechnológiáról szóló törvényben kategorikusan tiljuk a humán kísérleteket — átvéve a közös európai jogalkotás rendelkezéseit —, ám ezzel még nincsenek szabályozva a géntechnológiát nem alkalmazó humán reprodukciós eljárások. Jelenvalóság, és nem a valamikori jövő, hogy a természetes anya - aki a petesejtet adja - nem feltétlenül azonos a szülőanyával, sőt elvben az is lehetséges, hogy a természetes anyának semmiféle genetikai vagy családi kapcsolata nincs a szülőanyával. Ezzel megkezdődött a természetjog idevágó és évezredes alapelvének - az anya mindig biztos - eróziója. Válófélben van egymástól a természetes anya, a szülőanya, a dajkaanya, a nevelőanya és a béranya fogalma. Nem túl bonyolult feladat végiggondolni, hogy a felsorolásban szereplő anyák és a köréjük szerveződött emberi kapcsolatok mennyire sérülékenyek. Hány és miféle konfliktus kerekedhet a tisztázatlanságok miatt ember és ember, ember és intézmény, intézmény és intézmény között. Egészségügyi, szociális, társadalombiztosítási, családjogi, polgárjogi, büntetőjogi vonzata van vagy lehet a mai jogi helyzet megváltoztatásának. Az egészségügyi vonatkozásokról már volt szó. A szociális törvényben kellene szabályozni, hogy a rászorultság elvét kiterjesztik-e a dajkaanyaságra is, vagy az egész kérdéskört a társadalombiztosításhoz utalják. Aztán: ki menne szülési szabadságra, a dajkaanya vagy a természetes anya? S ki kapná a szülési segélyt? A szociális és társadalombiztosítási juttatásokat föltehetően az ellátott szerep szerint, mindenki számára nyilvánvaló rendszerbe kellene megosztani az érintettek között. Ma minden humán reprodukciós eljárás költségeiből háromszázezer forintot fizet az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, amely öt kezelést hajlandó finanszírozni egy házaspár esetében. A fennmaradó és egyre növekvő részt a pár kénytelen kifizetni. De vajon fizetne az OEP a dajkaanyának? Kötelezhető-e törvényben a társadalombiztosítás olyan kezelések, eljárások finanszírozására, amelyeket sem életmentőnek, sem az alapellátásba tartozónak nem lehet nevezni? Mindazáltal luxusnak sem mondhatók ezek a beavatkozások, demográfiai szempontból viszont felette kívánatosak. De még az is furcsa, hogy a hozzátartozó minden további nélkül adhatja egészséges veséjét valamelyik családtagjának - ilyenkor az OEP katonásan fizet -, viszont nem tekinti azzal egyenértékűnek adott esetben a dajkaanyaságot. Van-e különbség a családon belüli donorság minőségei között? A családjogi törvényben az anyafogalmakat kellene újraírni. Módosításra szorulna a polgári törvénykönyv is, hiszen a közeli hozzátartozó fogalomkörét ki kellene terjeszteni az élettársra is - ennek számos egyéb elágazása okozhat jogi problémákat, miképpen ki kellene egészíteni a büntető törvénykönyvet is. A felsorolás jelzésszerű, érzékeltetendő a probléma szerteágazó jogi hátterét. Végezetül: a törvény bizonytalanságot hagy afelől, hogy visszakövetelhető-e a megszületett gyermek a természetes szülők által, és ha igen, milyen eszközökkel, amennyiben a dajkaanya meggondolja magát, és a szülés után nem akarja odaadni az újszülöttet. Kötnek ugyan egy közokiratba foglalt egyezséget, de ha az mégsem teljesül, legföljebb rohangálhatnak a bíróságra, bár korántsem biztos, hogy a végén megkapják a gyereket. Két év, amely megrengette a semmit 1997 őszén az egészségügyi törvény még csak javaslat formájában volt a kezünkben, amikor nyilvánvalóvá vált, alapvetően a tárca koncepciója döntötte el, hogy foglalkoznunk kell a dajkaanyasággal. A koncepció ugyanis - helyesen - a jelenben és távlatokban egyszerre igyekezett az egészségügy helyzetét elemezni és modellezni, ennek megfelelően a kodifikáció mindkét dimenzióra kitért. Az eredeti tervezetben még szerepelt a dajkaanyaság, ám a kormányvitát megelőző tárcaegyeztetés során kikerült a szövegből. Mint kiderült, az Igazságügyi Minisztériumban pontosan felmérték, milyen kiterjedt, s főként az ő munkájukat igénylő törvénymódosításokkal jár, ha a szövegben megjelenik a dajkaanya jogintézménye. Mivel az érintett törvények megváltoztatása felette időigényesnek ígérkezett, a legegyszerűbbnek az tetszett, ha kiemelik a szövegből a két kritikus szakaszt. Ezzel csakugyan elhárult a kollízió veszélye, ám ezzel komoly hiányosság maradt a törvény szövetében. Ez többekben keltett hiányérzetet. Míg zajlott a törvény vitája, sűrű tárgyalások, hosszas telefonálások és alapos szakértői konzultációk végén - egy módosító javaslat formájában - visszakerült az eredeti szöveg a törvénybe, de méltányolva az igazságügyi tárca és más civil szakértők javaslatait, amelyek kivétel nélkül a megváltoztatandó jogi környezet komplikációira utaltak. Akkor, 1998 elején az a kompromisszum született, hogy a dajkaanyaság kétéves halasztással lép hatályba 2000. január 1-jén. Ezt fogadta el az Országgyűlés. Két évvel ezelőtt úgy nyilatkoztak az igazságügyiek, hogy két év elég lesz kidolgozni a módosítások teljes körét. Mára pedig kitörölték a törvényből a dajkaanyaságot úgy, ahogy van. Mi történt? Az történt, hogy nem történt semmi. A dajkaanyaság nem politikai kérdés, nem kötődik párthoz, eszmeáramlathoz. Feladat. Nem mondom, bonyolult jogtechnikai lecke, de nem több. Még az is elfogadható, sőt kívánatos a bíráskodás szempontjából, hogy a törvények ne változzanak túl gyakran. Hogy a jog által használt terminológiák törvényről törvényre ugyanazt jelentsék. Minden belátható, csak az nem, hogy nem történt semmi, hogy ezt a feladatot az apparátusok klasszikusan elszabotálták. Mert - tudomásom szerint - ami történt, az csak arról szólt, miért nem lehet vagy nem szabad a dajkaanyaságot bent hagyni a törvény szövegében. Egyetlen nyom vagy vázlat nincs, amely arra utalna, hogy miként akarnák megoldani a feladatot. Ha mégis volna ilyen dokumentum, azt körültekintő gondossággal zárták el minden érdeklődő elől. Biztosan nem államtitok, mert akkor már rég megjelent volna valahol. Akár úgy is emlékezhetnék a történet kezdetére, hogy két minisztérium öklelőzött egymással, és nem döntetlenre végeztek. Ha így lett volna, akkor ez a mostani jobb csapat nem egyéb visszavágónál. Ilyesmi előfordul a közéletben. Meg az is, hogy kormánytisztviselőket, parlamenti képviselőket mozgósítanak apparátusi érdekek érvényesítésére, akik - nem látván az adott ügy mélységeibe - viszonylag könnyen megnyerhetők, mi több, manipulálhatók. Mint a dajkaanyaság ügyében. A mélységek azonban most más minőséget képviselnek. A dajkaanyaság messze több önmagánál. A szaktudomány által kínált ismeretek birtokában arra tett a törvény kísérletet, hogy azoknak is megadassák a gyermekáldás, akiktől a természet megvonta annak lehetőségét. A hajdaniak számára az utódok nemzése kötelezettség volt. Ezt diktálja a mindannyiunkban munkáló genetikai parancs is. Hogy is ne volna természet adta jog a saját gyermek? Physis physei krater - ahogy a görögök mondták. A természet uralkodik a természet felett. Olykor egy szűk társaság rossz természete uralkodik az egész természet felett. Csúf gesztussal megvonták a gyermekáldás lehetőségét, holott nem is ők kínálták azt fel a bajban lévőknek. Ha rajtuk múlik, Dán és a törvény ma meg sem születik. Ráhel bölcsebbnek és civilizáltabbnak bizonyult minden mai magyar törvényhozónál. És asszonyabb volt és emberebb volt. a törvénytevő ÉLET ÉS+ IRODALOM 2000. FEBRUÁR 11.