Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
2000-04-28 / 17. szám - Litván György: Demokratikus antikommunizmus • könyvkritika • Borsody István: Amerikai évek. Egy magyar föderalista írásaiból (Osiris, 2000.) (19. oldal) - Károlyi Csaba: „Nem lehetett letenni” • könyvkritika • J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája (Animus, 2000.) (19. oldal)
■ Borsody István: Amerikai évek. Egy magyar föderalista írásaiból. Osiris 2000. 472 oldal, 1480 Ft A múlt és a jelen demokratikus értékei körül zajló folyamatos viták idején különösen hasznos és megnyugtató egy sokszorosan kipróbált, megbízható demokrata szavát hallani. A 89 éves Borsody István élete annak példája, hogy a rettenetes XX. századot mégiscsak lehetett tiszteletre méltóan, becsületesen végigélni, sőt, megérteni és tanulságait is levonni. Borsody Eperjesen született, ahol magába szívhatta a soknemzetiségű régi Magyarország levegőjét. Csehszlovákiában járt középiskolába és a prágai Károly Egyetemre, ahol megérthette a közép-európai térség problematikáját, élt és írt a háborús időszak Magyarországán, ahol megtanulta gyűlölni a nacionalizmust, majd diplomáciai feladatot vállalt az Egyesült Államokban, amelytől politikai menedéket és új otthont kapott, amikor itthon eltűnt a demokratikus fejlődés reménye. De pittsburghi egyetemi tanárként sem szakadt el ifjúsága színterétől és vezérlő eszméitől: a világ nagy folyamatait megismerve is elsősorban Közép-Európa jelene és jövője foglalkoztatta, s ez a gondolati közösség teremtett igaz barátságot és szoros együttműködést Jászi Oszkárral, aki művének folytatóját látta benne. Töprengései és a változó világhelyzet formálták élete fő művét, amely első kiadásaiban a Közép-Európa tragédiája szomorú címet kapta, utolsó angol és magyar nyelvű alakjában viszont már Az új Közép-Európa bizakodóbb címen jelent meg. Borsody alapos történész és igen tájékozott, vérbeli publicista, a szó legnemesebb értelmében. Nem napi eseményekről írt a múltban sem, hanem fontos jelenségeket elemzett, lényeges folyamatokról tájékoztatott, sorsdöntő problémák megoldására buzdított. Mint a csehszlovákiai viszonyok és politika jó ismerője, a háború előtt, alatt és után feladatának tekintette, hogy a magyar közvéleményt ezekről tájékoztassa, a lehetőségekre és a veszélyekre figyelmeztesse, előmozdítsa a népek közti megértést. Ezeket a régebbi írásait, beleértve a Magyar—szlovák kiegyezés című jó százoldalas tanulmányt, majd egy évtizeddel ezelőtt Európai évek cím alatt adta ki az akkor még Századvégnek nevezett kiadó, s emlékszem, a kötet bemutatójára eljött a fiatal demokraták két első embere is. A folytatás nem következett be olyan gyorsan, mint azt 1991-ben képzeltük, de végül is — hála a szerkesztő Sükösd Miklós munkájának, a kiadó áldozatkész elkötelezettségének, a Soros Alapítvány támogatásának és Borbándi Gyula kitűnően eligazító előszavának megjelent. Nem csupán megjelent, de roppant érdekes könyv lett belőle. Még a mi idősebb korosztályunk számára is - a fiatalokat nem is említve - nélkülözhetetlen ismeretpótlást nyújt a rendszerváltás előtti 40 évről. Néhány erre szakosodott történésztől és idősebb, világot járt külpolitikai újságírótól eltekintve kevés fogalmunk volt azokban az évtizedekben arról, hogy mi történik a vasfüggöny túlsó oldalán. Borsody kötetéből, talán inkább, mint bármilyen történelemkönyvből, szemléletes képet kapunk az akkori amerikai kül- és belpolitika irányzatairól csakúgy, mint a magyar és egyéb kelet-európai emigráció csoportjairól és politikájáról, az 56-os magyar forradalom nyugati visszhangjáról, valamint - nem utolsósorban - az akkoriban keletkezett föderációs tervekről és elképzelésekről, s ezekkel összefüggésben Jászi Oszkár sokirányú amerikai tevékenységéről. Borsody 1947-ben a magyarországi kommunista hatalomátvétel miatt lett emigráns, és egész életében antikommunista maradt. De, mint ez a kötet egész sor írásából kiderül, mindig a demokratikus antikommunizmus híve és képviselője volt, és semmi közösséget nem vállalt - sem amerikai, sem emigráns vonatkozásban - a kommunistaellenesség ókonzervatív, jobboldali maccarthista vagy habsburgiánus hangadóival. Az akkor fiatal és friss emigránsnak, Joh Lukácsnak is azt ajánlja, hogy az Amerikában éppen divatos újkonzervativizmus után próbálja meg felfedezni az ország történetében mélyebben elültetett progresszív hagyományvonalat is. Sehol nem olvastam még olyan világos párhuzamos elemzést az amerikai politikáról és a magyar esélyekről, mint Az amerikai külpolitika és a magyar emigráció politikája és a Harminc év után: a demokratikus politikai emigráció évfordulója című tanulmányokban. Elég kíméletlen élességgel mutatja ki — nem utólag, hanem ott és akkor! -, hogy az ötvenes évek amerikai magyar emigrációjának vezérkara, amelyben az egységre törekvés következménye a progresszív hang sajnálatos elnémulása volt, egy nem létező amerikai külpolitikához igyekezett alkalmazkodni, s erre légvárakat épített. Mert az Eisenhower 1952-es elnökválasztási kampányában megszületett jelszó, „arab népek felszabadítása”, írja, csupán deklaráció volt, s nem politika. Borsody kétszer is - 1956-ban és 1977-ben - vállalta az emligáció kijózanításának népszerűtlen feladatát. Ugyanez a józanság, realizmus és szilárd demokratikus megalapozottság jellemzi a magyar történelmi kérdéseket és a kelet-közép-európai - a magyar nemzeti érdekeket is közvetlenül érintő - nemzetiségi, etnikai problémákat tárgyaló írásait. Antinacionalizmusa sohasem fordul át a nacionalizmusba, nemzeti ellenségbe - ellenkezőleg, atyai barátjához, Jászihoz hasonlóan tudja átérezni az egymással történelmi perben álló szomszédos népek hazaszeretetét. Nála ezek nem jutnak egymással összeütközésbe. „Nem akarjuk magunkat szomszédainknál jobb színben feltüntetni - írja a közép-európai nemzeti államok kialakulásáról szóló cikkben. - Csak a párhuzam tisztázására törekszünk, mert a »bűnös magyar« nézet annyira elterjedt, hogy a tények elsikkasztásával fenyeget.” A magyar nemzeti sérelmeket ugyanolyan határozottsággal teszi szóvá, mint a másokat sértő magyar bűnöket, mint például a kitelepítések, lakosságcserék ügyében. Kossuthról és a XX. század magyar politikusairól sem beszél nagyobb elfogultsággal, mint Masarykról, Hodzáról, Benesről, akiket egy-egy „belülről”, de erős kritikával is készített, remek portré mutat be a kötetben. Mai, telhetetlen nacionalista hőseinket és vitézeinket, akik hetente megpróbálják utólag megnyerni mindkét világháborút s visszaállítani a történelmi Magyarországot, nem fogja kielégíteni ez a könyv. Annál is kevésbé, mert a fél évszázada emigráns Borsody választékosan szép magyar nyelven, fordulatosan és jól ír. De bizonyára szép számmal lesznek - talán fiatalok is -, akik felfedeznek egy számukra eddig ismeretlen szerzőt, aki végre megnyugtató rendet teremt a mai historizáló vitáktól zúgó fejükben. LITVÁN GYÖRGY: Demokratikus antikommunizmus Szüts Miklós: István utca (részlet) KÁROLYI CSABA: „Nem lehetett letenni” ■ J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája. Fordította: Tóth Tamás Boldizsár. Animus, 2000. 316 oldal, 1390 Ft „...egy vén boszorkánynak pedig volt egy olyan könyve, amit nem lehetett letenni! Aki beleolvasott, annak utána a könyvvel az orra alatt kellett járkálnia, és fél kézzel kellett csinálnia mindent” - olvashatjuk az új Harry Potter 218. oldalán, az egyik gyerekszereplő, Ron meséli ezt barátjának - a főhős Harrynek - az egyik izgalmas epizódban. Ez a regény adott pontján teljesen helyénvaló szöveg egyben önreflexív kijelentésként is értelmezhető. A regény tudja magáról, hogy nem lehet letenni. A második Harry Potter-mű megismétli az elsőt. Ugyanolyan kalandos a történet, ugyanolyan elbűvölő a mese, ugyanolyan fantasztikus és egyben emberléptékű a kitalált varázslóvilág. És ugyanazokra a jól bevált klisékre épül megint az egész. A varázslótanoncok újra útra kelnek a londoni King’s Crossról a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ott aztán a tanítás mellett beindul a félelmetes és kiszámíthatatlan események sora, természetesen Harry és barátai rögvest a tűz közelébe kerülnek, a házirendet naponta megszegve nyomozni kezdenek a rejtélyes események után, kalandok, balesetek, sőt merényletek közepette halad előre a Harry-féle bombabiztos akció, felbukkannak az éppen csak ijesztő óriáspókok, sőt egy óriáskígyó is (vele szemben egy főnixmadár segít Harrynek). Van itt az ágait mozgató, gyereket és autót fojtogató fúriafűz, mindenféle kísértet, százfűléfőzet, visszaíró és megelevenedő nagyon titkos napló, és van egy Dobby nevű furcsa kis manó, kinek jelenléte szinte keretet ad a történetnek. Minden jó, ha a vége jó, Harryéket régen ki lehetne már csapni az iskolából a sok rendbontásért, ők mégis hősként térnek haza a tanév végén: legyőzik a gonoszt, megmentik az iskolát, az okos és jóságos Dumbledore professzor visszakerül igazgatói állásába, a sarlatán tanárt kirúgják, a csaló és fondorlatos szülőt kizárják a felügyelőbizottságból, nagyképű gyereke megszégyenül, Ron és Harry a kicsapás helyett megkapja az „Önzetlenül az iskoláért” különdíjat, és ráadásul az év végi vizsgák is elmaradnak. Ja és Hermione is meggyógyul. „Senki sem szenvedett maradandó sérülést - erősítette meg Dumbledore.” Naná. Kell-e ennél jobb vég? Ebben a könyvben valóban minden elem a helyén van ahhoz, hogy a siker garantált legyen. Erre mondják azt, hogy nagyon profi munka. Tehetséggel, színes lélekkel és ugyanakkor pontos számítással megírt mesekönyv. Egészen kivételes tudása van arról, hogyan lehet a lankadó figyelmet újra felcsigázni, s hogyan lehet a váratlan és a várható fejleményeket a legügyesebben vegyíteni annak érdekében, hogy az olvasó közönséges izgalmi állapota mindig éppen a megfelelő legyen. Az első könyvből már ismerős elemek is szerencsésen ötvöződnek az újakkal: ugyanazt a világot kapjuk másként. Vajon hány bőrt lehet még Harry Potterrel lehúzni? - kérdezhetnénk, és ez a kérdés nemcsak a már ismert ajzószer megszokásának melankóliájából fakad, hanem azt is mutatja, hogy mégiscsak egyértelműen jelentős munka kell legyen az, amelyiket ilyen kérdés közepette kezdünk éppen egy kicsit megunni. Mire a harmadik regény is meglesz magyarul, addigra elszáll majd a nagy sikerű munkák második részénél általában ránk törő enyhe fanyalgás, és azt is gyorsan be fogjuk falni. A gyerekeink pedig vélhetően még hosszú évekig fogják habzsolni és megunni, majd újra habzsolni és újra megunni ezeket a történeteket. Én például az első oldalaknál kimódoltnak éreztem most mindent, aztán fokozatosan újra beleszoktam a brit varázslóvilágba. A közepénél már ugyanúgy belefeledkeztem a titkok kamrájába, mint nemrég a bölcsek kövébe. Egy varázslós könyvben mindig az a legnehezebb, hogy logikusak legyenek a mágikus jelenségek. Itt ez mintha jobban sikerült volna, mint az első regényben, mégis az első, tökéletlenebb, ám hamvasabb történet marad most már számomra a meghatározó. Most például az ezüsttárgyakat azért kell a két kezével tisztogatnia Ronnak, ahelyett, hogy varázslattal tenné ezt, mert rossz fát tett a tűzre, és tanára ezzel bünteti meg. Logikus magyarázatot kapunk tehát, mégsem járunk jobban. Persze a varázslások mindig izgalmas és érdekes fejleményekhez vezethetnek, de ha az égvilágon minden varázsolható, akkor bizony előbb-utóbb minden értelmetlenné válik. Megint csak a helyes arányokon múlik minden. Ebben a könyvben sem rosszak az arányok. Mellesleg két nagyon jó tanárportrét is tartalmaz ez a meseregény, melyet tulajdonképpen iskolaregénynek is nevezhetünk. Gilderoy Lockhart, a sötét varázslások kivédése nevű tantárgy tanára a beképzelt pancser remek figurája, alakja az egész könyvet végigkíséri, felnőtt fejjel is élvezhetjük minden megmozdulását. Binns professzor, a mágiatörténet tanára pedig a végtelenül unalmas és szürke tanár típusának remek példánya. Alakja csak rövid időre bukkan fel, de ő kapja ebben a könyvben az egyik legfinomabb jellemzést az alábbi bekezdésben: „A mágiatörténetet, amit mindenki a legunalmasabb tantárgynak tartott, Binns professzor, az iskola egyetlen kísértetoktatója tanította. A legizgalmasabb dolog, ami az óráján valaha történt, az volt, hogy a professzor egyszer a táblán át lebegett be a terembe. Az ősöreg, töpörödött tanerőről az a hír járta, hogy észre sem vette, amikor meghalt. Egyik reggel úgy indult el órára, hogy otthagyta földi porhüvelyét a tanári kandallója előtt álló karosszékben. A dimenzióváltás cseppet sem zavarta meg évtizedek óta megszokott napi rutinját.” Hát erről ennyit. A kiadó most újra megjelentette az első kötetet is, a Harry Potter és a bölcsek köve címűt, a tavalyi magyar borító helyett most azt is az eredeti angol borítóval. Nem mondanám, hogy rosszabb volt a magyar borítóterv... Viszont a korábban hiányzó tartalomjegyzéket végre beletették a kötetekbe. Igaz, az első kötetnél még - angolszász szokás szerint - az elejére, de a másodiknál már a végére. Menni fog ez. Mint ahogy a kötetek ára is három-, illetve négyszáz forinttal ment fel néhány hónap alatt. És még csak ezután jön majd a filmváltozat. Boldog kiadó! A szerzőről, Joanna Kathleen Rowling írónőről nemrég egy cikkből (Népszabadság, ápr. 13.) megtudhattuk, hogy harmincöt éves, szőkésbarna és karcsú. Három eddig megjelent Potter-könyvéből harmincöt nyelven több mint harmincmillió példány kelt már el. Vagyona állítólag 80 millió font. De mindez csak egy pillanatig érdekes. Annál meglepőbb, ami a nevéről kiderült: azért jegyzi a könyveit keresztnevei kezdőbetűivel - kiadója tanácsára -, „nehogy a fiú olvasók rájöjjenek női mivoltára”. Még az is lehet, hogy nekem meg amiatt tetszett kevésbé a második kötet, mert megtudtam ennek a kezdőbetűzésnek az okát. 2000. ÁPRILIS 28. . ÉLET ÉS 1991 IRODALOM