Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-04-28 / 17. szám - Litván György: Demokratikus antikommunizmus • könyvkritika • Borsody István: Amerikai évek. Egy magyar föderalista írásaiból (Osiris, 2000.) (19. oldal) - Károlyi Csaba: „Nem lehetett letenni” • könyvkritika • J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája (Animus, 2000.) (19. oldal)

■ Borsody István: Amerikai évek. Egy magyar föderalista írásaiból. Osiris 2000. 472 oldal, 1480 Ft A múlt és a jelen demokratikus ér­tékei körül zajló folyamatos viták ide­jén különösen hasznos és megnyug­tató egy sokszorosan kipróbált, meg­bízható demokrata szavát hallani. A 89 éves Borsody István élete annak példája, hogy a rettenetes XX. száza­dot mégiscsak lehetett tiszteletre mél­tóan, becsületesen végigélni, sőt, megérteni és tanulságait is levonni. Borsody Eperjesen született, ahol ma­gába szívhatta a soknemzetiségű régi Magyarország levegőjét. Csehszlováki­ában járt középiskolába és a prágai Károly Egyetemre, ahol megérthette a közép-európai térség problematiká­ját, élt és írt a háborús időszak Ma­gyarországán, ahol megtanulta gyű­lölni a nacionalizmust, majd diplo­máciai feladatot vállalt az Egyesült Ál­lamokban, amelytől politikai mene­déket és új otthont kapott, amikor itt­hon eltűnt a demokratikus fejlődés reménye. De pittsburghi egyetemi ta­nárként sem szakadt el ifjúsága szín­terétől és vezérlő eszméitől: a világ nagy folyamatait megismerve is első­sorban Közép-Európa jelene és jövője foglalkoztatta, s ez a gondolati közös­ség teremtett igaz barátságot és szo­ros együttműködést Jászi Oszkárral, aki művének folytatóját látta benne. Töprengései és a változó világhelyzet formálták élete fő művét, amely első kiadásaiban a Közép-Európa tragédi­ája szomorú címet kapta, utolsó an­gol és magyar nyelvű alakjában vi­szont már Az új Közép-Európa biza­kodóbb címen jelent meg. Borsody alapos történész és igen tájékozott, vérbeli publicista, a szó legnemesebb értelmében. Nem napi eseményekről írt a múltban sem, ha­nem fontos jelenségeket elemzett, lényeges folyamatokról tájékoztatott, sorsdöntő problémák megoldására buzdított. Mint a csehszlovákiai vi­szonyok és politika jó ismerője, a há­ború előtt, alatt és után feladatának tekintette, hogy a magyar közvéle­ményt ezekről tájékoztassa, a lehető­ségekre és a veszélyekre figyelmez­tesse, előmozdítsa a népek közti megértést. Ezeket a régebbi írásait, beleértve a Magyar—szlovák kiegye­zés című jó százoldalas tanulmányt, majd egy évtizeddel ezelőtt Európai évek cím alatt adta ki az akkor még Századvégnek nevezett kiadó, s em­lékszem, a kötet bemutatójára eljött a fiatal demokraták két első embere is. A folytatás nem következett be olyan gyorsan, mint azt 1991-ben képzeltük, de végül is — hála a szer­kesztő Sükösd Miklós munkájának, a kiadó áldozatkész elkötelezettségé­nek, a Soros Alapítvány támogatásá­nak és Borbándi Gyula kitűnően eli­gazító előszavának­­ megjelent. Nem csupán megjelent, de rop­pant érdekes könyv lett belőle. Még a mi idősebb korosztályunk számára is - a fiatalokat nem is említve - nél­külözhetetlen ismeret­pótlást nyújt a rendszerváltás előtti 40 évről. Né­hány erre szakosodott történésztől és idősebb, világot járt külpolitikai újságírótól eltekintve kevés fogal­munk volt azokban az évtizedekben arról, hogy mi történik a vasfüggöny túlsó oldalán. Borsody kötetéből, ta­lán inkább, mint bármilyen történe­lemkönyvből, szemléletes képet ka­punk az akkori amerikai kül- és bel­politika irányzatairól csakúgy, mint a magyar és egyéb kelet-európai emigráció csoportjairól és politiká­járól, az 56-os magyar forradalom nyugati visszhangjáról, valamint - nem utolsósorban - az akkoriban keletkezett föderációs tervekről és elképzelésekről, s ezekkel összefüg­gésben Jászi Oszkár sokirányú ame­rikai tevékenységéről. Borsody 1947-ben a magyarorszá­gi kommunista hatalomátvétel miatt lett emigráns, és egész életében anti­­kommunista maradt. De, mint ez a kötet egész sor írásából kiderül, mindig a demokratikus antikommu­nizmus híve és képviselője volt, és semmi közösséget nem vállalt - sem amerikai, sem emigráns vonatkozás­ban - a kommunistaellenesség ókonzervatív, jobboldali maccarthis­­ta vagy habsburgiánus hangadóival. Az akkor fiatal és friss emigránsnak, Joh Lukácsnak is azt ajánlja, hogy az Amerikában éppen divatos újkon­zervativizmus után próbálja meg fel­fedezni az ország történetében mé­lyebben elültetett progresszív hagyo­mányvonalat is. Sehol nem olvastam még olyan világos párhuzamos elemzést az amerikai politikáról és a magyar esélyekről, mint Az amerikai külpolitika és a magyar emigráció politikája és a Harminc év után: a demokratikus politikai emigráció év­fordulója című tanulmányokban. Elég kíméletlen élességgel mutatja ki — nem utólag, hanem ott és ak­kor! -, hogy az ötvenes évek ameri­kai magyar emigrációjának vezérka­ra, amelyben az egységre törekvés következménye a progresszív hang sajnálatos elnémulása volt, egy nem létező amerikai külpolitikához igye­kezett alkalmazkodni, s erre légvára­kat épített. Mert az Eisenhower 1952-es elnökválasztási kampányá­ban megszületett jelszó, „a­rab né­pek felszabadítása”, írja, csupán dek­laráció volt, s nem politika. Borsody kétszer is - 1956-ban és 1977-ben - vállalta az emligáció kijózanításának népszerűtlen feladatát. Ugyanez a józanság, realizmus és szilárd demokratikus megalapozott­ság jellemzi a magyar történelmi kér­déseket és a kelet-közép-európai - a magyar nemzeti érdekeket is közvet­lenül érintő - nemzetiségi, etnikai problémákat tárgyaló írásait. Antina­­cionalizmusa sohasem fordul át a na­­cionalizmusba, nemzeti ellenségbe - ellenkezőleg, atyai barátjához, Jászi­­hoz hasonlóan tudja átérezni az egy­mással történelmi perben álló szom­szédos népek hazaszeretetét. Nála ezek nem jutnak egymással összeüt­közésbe. „Nem akarjuk magunkat szomszédainknál jobb színben fel­tüntetni - írja a közép-európai nem­zeti államok kialakulásáról szóló cikkben. - Csak a párhuzam tisztázá­sára törekszünk, mert a »bűnös ma­gyar« nézet annyira elterjedt, hogy a tények elsikkasztásával fenyeget.” A magyar nemzeti sérelmeket ugyan­olyan határozottsággal teszi szóvá, mint a másokat sértő magyar bűnö­ket, mint például a kitelepítések, la­kosságcserék ügyében. Kossuthról és a XX. század magyar politikusairól sem beszél nagyobb elfogultsággal, mint Masarykról, Hodzáról, Benesről, akiket egy-egy „belülről”, de erős kritikával is készített, remek portré mutat be a kötetben. Mai, telhetetlen nacionalista hő­seinket­ és vitézeinket, akik hetente megpróbálják utólag megnyerni mindkét világháborút s visszaállítani a történelmi Magyarországot, nem fogja kielégíteni ez a könyv. Annál is kevésbé, mert a fél évszázada emigráns Borsody választékosan szép magyar nyelven, fordulatosan és jól ír. De bizonyára szép számmal lesznek - talán fiatalok is -, akik fel­fedeznek egy számukra eddig isme­retlen szerzőt, aki végre megnyugta­tó rendet teremt a mai historizáló vitáktól zúgó fejükben. LITVÁN GYÖRGY: Demokratikus antikommunizmus Szüts Miklós: István utca (részlet) KÁROLYI CSABA: „Nem lehetett letenni” ■ J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája. Fordította: Tóth Tamás Boldizsár. Animus, 2000. 316 oldal, 1390 Ft „...egy vén boszorkánynak pedig volt egy olyan könyve, amit nem le­hetett letenni! Aki beleolvasott, an­nak utána a könyvvel az orra alatt kellett járkálnia, és fél kézzel kellett csinálnia mindent” - olvashatjuk az új Harry Potter 218. oldalán, az egyik gyerekszereplő, Ron meséli ezt barátjának - a főhős Harrynek - az egyik izgalmas epizódban. Ez a regény adott pontján teljesen he­lyénvaló szöveg egyben önreflexív kijelentésként is értelmezhető. A regény tudja magáról, hogy nem lehet letenni. A második Harry Potter-mű megismétli az elsőt. Ugyanolyan kalandos a történet, ugyanolyan elbűvölő a mese, ugyan­olyan fantasztikus és egyben ember­­léptékű a kitalált varázslóvilág. És ugyanazokra a jól bevált klisékre épül megint az egész. A varázslótanoncok újra útra kel­nek a londoni King’s Crossról a Roxfort Boszorkány- és Varázsló­képző Szakiskolába, ott aztán a ta­nítás mellett beindul a félelmetes és kiszámíthatatlan események so­ra, természetesen Harry és barátai rögvest a tűz közelébe kerülnek, a házirendet naponta megszegve nyomozni kezdenek a rejtélyes ese­mények után, kalandok, balesetek, sőt merényletek közepette halad előre a Harry-féle bombabiztos ak­ció, felbukkannak az éppen csak ijesztő óriáspókok, sőt egy óriáskí­gyó is (vele szemben egy főnixma­dár segít Harrynek). Van itt az ága­it mozgató, gyereket és autót fojto­gató fúriafűz, mindenféle kísértet, százfűléfőzet, visszaíró és megeleve­nedő nagyon titkos napló, és van egy Dobby nevű furcsa kis manó, kinek jelenléte szinte keretet ad a történetnek. Minden jó, ha a vége jó, Harryé­­ket régen ki lehetne már csapni az iskolából a sok rendbontásért, ők mégis hősként térnek haza a tanév végén: legyőzik a gonoszt, megmen­tik az iskolát, az okos és jóságos Dumbledore professzor visszakerül igazgatói állásába, a sarlatán tanárt kirúgják, a csaló és fondorlatos szü­lőt kizárják a felügyelőbizottságból, nagyképű gyereke megszégyenül, Ron és Harry a kicsapás helyett megkapja az „Önzetlenül az iskolá­ért” különdíjat, és ráadásul az év vé­gi vizsgák is elmaradnak. Ja és Her­mione is meggyógyul. „Senki sem szenvedett maradandó sérülést - erősítette meg Dumbledore.” Naná. Kell-e ennél jobb vég? Ebben a könyvben valóban min­den elem a helyén van ahhoz, hogy a siker garantált legyen. Erre mondják azt, hogy nagyon profi munka. Tehetséggel, színes­ lélek­­kel és ugyanakkor pontos számítás­sal megírt mesekönyv. Egészen ki­vételes tudása van arról, hogyan le­het a lankadó figyelmet újra felcsi­gázni, s hogyan lehet a váratlan és a várható fejleményeket a legügye­sebben vegyíteni annak érdekében, hogy az olvasó közönséges izgalmi állapota mindig éppen a megfelelő legyen. Az első könyvből már isme­rős elemek is szerencsésen ötvöződ­nek az újakkal: ugyanazt a világot kapjuk másként. Vajon hány bőrt lehet még Harry Potterrel lehúzni? - kérdezhet­nénk, és ez a kérdés nemcsak a már ismert ajzószer megszokásának melankóliájából fakad, hanem azt is mutatja, hogy mégiscsak egyér­telműen jelentős munka kell le­gyen az, amelyiket ilyen kérdés kö­zepette kezdünk éppen egy kicsit megunni. Mire a harmadik regény is meglesz magyarul, addigra elszáll majd a nagy sikerű munkák máso­dik részénél általában ránk törő enyhe fanyalgás, és azt is gyorsan be fogjuk falni. A gyerekeink pedig vélhetően még hosszú évekig fog­ják habzsolni és megunni, majd új­ra habzsolni és újra megunni eze­ket a történeteket. Én például az első oldalaknál ki­­módoltnak éreztem most mindent, aztán fokozatosan újra beleszoktam a brit varázslóvilágba. A közepénél már ugyanúgy belefeledkeztem a titkok kamrájába, mint nemrég a bölcsek kövébe. Egy varázslós könyvben mindig az a legnehezebb, hogy logikusak legyenek a mágikus jelenségek. Itt ez mintha jobban si­került volna, mint az első regény­ben, mégis az első, tökéletlenebb, ám hamvasabb történet marad most már számomra a meghatáro­zó. Most például az ezüsttárgyakat azért kell a két kezével tisztogatnia Ronnak, ahelyett, hogy varázslattal tenné ezt, mert rossz fát tett a tűz­re, és tanára ezzel bünteti meg. Lo­gikus magyarázatot kapunk tehát, mégsem járunk jobban. Persze a va­rázslások mindig izgalmas és érde­kes fejleményekhez vezethetnek, de ha az égvilágon minden varázsolha­tó, akkor bizony előbb-utóbb min­den értelmetlenné válik. Megint csak a helyes arányokon múlik min­den. Ebben a könyvben sem rosszak az arányok. Mellesleg két nagyon jó tanár­portrét is tartalmaz ez a mesere­gény, melyet tulajdonképpen isko­laregénynek is nevezhetünk. Gilderoy Lockhart, a sötét varázslá­sok kivédése nevű tantárgy tanára a beképzelt pancser remek figurája, alakja az egész könyvet végigkíséri, felnőtt fejjel is élvezhetjük minden megmozdulását. Binns professzor, a mágiatörténet tanára pedig a végte­lenül unalmas és szürke tanár típu­sának remek példánya. Alakja csak rövid időre bukkan fel, de ő kapja ebben a könyvben az egyik legfino­mabb jellemzést az alábbi bekezdés­ben: „A mágiatörténetet, amit min­denki a legunalmasabb tantárgynak tartott, Binns professzor, az iskola egyetlen kísértetoktatója tanította. A legizgalmasabb dolog, ami az órá­ján valaha történt, az volt, hogy a professzor egyszer a táblán át lebe­gett be a terembe. Az ősöreg, töpö­rödött tanerőről az a hír járta, hogy észre sem vette, amikor meghalt. Egyik reggel úgy indult el órára, hogy otthagyta földi porhüvelyét a tanári kandallója előtt álló karos­székben. A dimenzióváltás cseppet sem zavarta meg évtizedek óta meg­szokott napi rutinját.” Hát erről ennyit. A kiadó most újra megjelentette az első kötetet is, a Harry Potter és a bölcsek köve címűt, a tavalyi ma­gyar borító helyett most azt is az eredeti angol borítóval. Nem mon­danám, hogy rosszabb volt a ma­gyar borítóterv... Viszont a koráb­ban hiányzó tartalomjegyzéket vég­re beletették a kötetekbe. Igaz, az első kötetnél még - angolszász szo­kás szerint - az elejére, de a máso­diknál már a végére. Menni fog ez. Mint ahogy a kötetek ára is három-, illetve négyszáz forinttal ment fel néhány hónap alatt. És még csak ezután jön majd a filmváltozat. Bol­dog kiadó! A szerzőről, Joanna Kathleen Rowling írónőről nemrég egy cikk­ből (Népszabadság, ápr. 13.) meg­tudhattuk, hogy harmincöt éves, szőkésbarna és karcsú. Három ed­dig megjelent Potter-könyvéből harmincöt nyelven több mint har­mincmillió példány kelt már el. Va­gyona állítólag 80 millió font. De mindez csak egy pillanatig érdekes. Annál meglepőbb, ami a nevéről ki­derült: azért jegyzi a könyveit ke­resztnevei kezdőbetűivel - kiadója tanácsára -, „nehogy a fiú olvasók rájöjjenek női mivoltára”. Még az is lehet, hogy nekem meg amiatt tet­szett kevésbé a második kötet, mert megtudtam ennek a kezdőbetűzés­nek az okát. 2000. ÁPRILIS 28. . ÉLET ÉS 199­1 IRODALOM

Next