Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

2000-01-28 / 4. szám - Kóczián Péter: Intés az őrzőhöz • Orbán és Surányi (4. oldal) - -kz-: Élet (4. oldal)

A KOCZIÁN PÉTER: Intés az őrzőhöz Orbán Viktor miniszterelnök tavaly ősz elején egy frakcióülésen bírálta Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, az MNB bécsi leánybankjá­nál, a CW Banknál felhalmozódott hetvenmilliárd forintos veszteség miatt. A piacgazdaságokban rendhagyó módon, a nyilvánosság előtt előadott miniszterelnöki bírálat óta kérdéses, Surányi kitöl­­ti-e mandátumát 2001-ig. Az eseményre a hazai és a nemzetközi üzleti élet tőzsdei árcsökkenéssel re­agált, s azóta is szorongva figyeli, mi lesz a gazda­sági stabilitás egyik zálogának tekintett 46 éves bankelnök sorsa. A CW Banknál felhalmozódott hi­ány okának kivizsgálására parlamenti bizottság alakult, amely e hét kedden hallgatta meg a Nem­zeti Bank korábbi és jelenlegi vezetőjét, Bod Péter Ákost és Surányi Györgyöt. A dolgok jelenlegi állá­sa szerint nem valószínű, hogy Surányi személyes felelősségét állapítják majd meg. Az Orbán-Surá­­nyi konfliktus azonban nem elsősorban a hetven­­milliárdos hiányról szól - derült ki azokból az inter­júkból, amelyeket az ÉS készített az elmúlt hóna­pokban. Érzelmek, politikai nézetek, személyes el­lentétek éppúgy keverednek a történetben, mint a múlt rendszer gazdasági kultúrájának máig velünk élő reflexei. A hiány kapóra jött Orbánnak, hogy ré­gi sérelmeit törleszthesse a bankelnökkel szem­ben, Surányi ugyanis maga is sokat tett a konflik­tus kialakulásáért. Mindenekelőtt azzal, hogy az 1998-as választási kampányban a szocialista-libe­rális kormány mellé állt, miközben mind a demok­rácia íratlan szabályai, mind a törvények semleges­séget írnak elő a jegybank elnöke számára. Surányi sokak számára a függet­len magyar szakértő típusa, aki - már a szocializmus bomlasztásával­­megreformálásával eltelt nyolcvanas évek óta - felkészült szakember­ként, politikai befolyástól mentesen tevékenykedik az ország érdekében. Ő maga is szinte minden vele ké­szült interjúban ezt a vélekedést erősítette, holott a kilencvenes évek eleje óta számos politikai csoporto­sulás, akció hőse volt, sőt, 1992-ben egy akkor ellenzékben levő párt, a Fidesz tanácsadója lett, 1998-ban pedig a szocialista párt oldalán aktí­van részt vett a választási kampány­ban. Politikai tevékenységét a sajtó nemigen firtatta. Surányi 1998 tavaszán a MNB egyik munkatársától elemzést kért az ellenzékben levő Fidesz gazdasági programjáról. A Fidesz addigra ala­posan felkavarta a hazai gazdasági és politikai életet azzal, hogy hétszáza­lékos gazdasági növekedést tűzött ki célul alig három évvel azután, hogy nemzetközi szakértők az egész vilá­got megrázó 1995-ös mexikói válság után Magyarországot emlegették a következő pénzügyi krízis valószínű helyszíneként. 1998-ra ugyan - min­denekelőtt a Bokros-csomag hatásá­ra - már növekedésnek indult a ma­gyar gazdaság, de a „hét százalék” a racionalitását újra elvesztő gazdaság­­politika szimbóluma lett. Ezt támasz­totta alá a MNB-ben készült elemzés is, mely szerint a gazdaság állapota kizárja, hogy az ország képes legyen ekkora növekedésre anélkül, hogy a pénzügyi egyensúly felborulna. Surányi a dokumentumot átküldte Horn Gyula miniszterelnöknek, aki akkor már javában kampányolt. A megkérdezettek szerint az elemzést Horn Gyula kérte, azaz a miniszterel­nök rávette a Nemzeti Bank elnökét, hogy megszegje a tőle elvárt semle­gességet, és a választási kampányban kötelezze el magát valamelyik párt mellett, illetve ellen. Surányi pedig - miközben addig elhatárolódott attól, hogy a pártok gazdasági programját minősítse - eleget tett a miniszterel­nök kérésének, s ezzel tevékeny ré­szesévé vált annak, hogy ismét csor­buljon az MNB semlegességéről kia­lakult kép. Egyébként egyetlen más párt programjáról nem készíttetett elemzést, és egyetlen más párt vezető­je sem kapta meg a Fidesz programjá­ról készült elemzést. Orbán Viktor kormányra kerülése komoly fenyegetettséget jelentett az MNB elnökének, hiszen a miniszter­­elnököt már 1998 májusában is na­gyon nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy kormányfőként majd ne Surányi azonnali menesztését ter­vezze. Orbán nagyon elszántnak tűnt. Legfontosabb érve volt, hogy nem tud együtt dolgozni olyan em­berrel, aki beállt a szocialisták mö­gé, muníciót szolgáltatva kampá­nyukhoz. Azzal mindenki egyetér­tett, hogy a bankelnök lépése meg­engedhetetlen volt, de tanácsadói elképzelhetetlennek tartották, hogy az új kormány lemondassa őt. Na­gyon határozottan védték az elnö­köt, mondván, ő a gazdasági stabili­tás szimbóluma, személye garancia a nemzetközi tőke számára, menesz­tését a tőzsdeindex zuhanása követ­né, a kisgazdákkal kötendő koalíci­ót eleve rossz szájízzel szemlélő üzle­ti élet bizalma vészesen meginogna. Úgy tartották, az új kormánynak a gazdasági növekedés ellenére is na­gyon szigorú költségvetési és pénzü­gyi politikát kell folytatnia, s ebben a helyzetben nem engedhető meg Surányi elmozdítása. Orbán vélemé­nye ugyan nem változott meg, de rá­vették, hogy ne döntsön elhamarko­dottan. Egy, a kormányfőhöz közel álló, de Surányival is jó viszonyban lévő politikus szerint a miniszterel­nök és a bankelnök első találkozó­ján Orbán biztosította őt, hogy a kormánynak szüksége van a munká­jára, számít a segítségére. Akkor úgy tűnt, békét kötöttek. Orbán Viktor és Surányi György jól ismerték egymást. 1992-1993-ban a CIB Bank társ-vezérigazgatójaként Surányi Orbán egyik legbizalmasabb tanácsadója volt. 1991-ben, miután a Magyar Nemzeti Bank elnökeként aláírta az Antall-kormányt a demok­rácia korlátozásával vádoló Demok­ratikus Chartát, Antall József nem hosszabbította meg bankelnöki man­dátumát. Ekkor került a CIB Bank­hoz, amelynek az MNB akkor még résztulajdonosa volt. Surányi ekkor­tájt a Fideszben látta a biztató jövőt, s Orbán Viktor pártelnökkel órákig beszélgetett a gazdaság helyzetéről. Zdeborsky György, a CIB akkori má­sik vezérigazgatója barátainak mesél­te, hogy egy időben folyton Orbán Viktort kellett kerülgetnie, ha átsé­tált kollégája szemközti irodájába. Surányi aktívan részt vett a Fidesz akkori gazdasági programjának kia­lakításában is, ám később, az Orbán által meghirdetett fideszes „félfordu­lat” miatt kihátrált mögüle. A pártel­nök ugyanis már akkor azt vallotta, hogy nem elég megszorítani a gaz­daságot, hanem állami eszközökkel is serkenteni kell növekedését, és Surányi ezzel nem értett egyet. Négy évvel később, 1998-ban im­máron felelős pozíciókból, de ugyanitt folytatták: Orbán az állam által erőteljesen ösztönzött, a világ leggyorsabban növekvő térségeire jellemző hétszázalékos gazdasági növekedésről beszélt, amit Surányi életveszélyes fantáziálásnak tartott. Olyannyira, hogy a két választási for­duló közt levelet írt Orbánnak, melyben kifejtette: felelős politikus nem ígérget hétszázalékos növeke­dést. Megfigyelők szerint Orbán ezt sem bocsátotta meg neki. A Hornnal való együttműködés Orbán és Surányi viszonyának egy másik mozzanatát is felszínre hozta. Orbán 1998 tavaszán azt mesélte, Surányi, amikor elfogadta 1995 ele­jén az MNB elnöki posztját, az ő vé­leményét meg sem kérdezte, holott másfél évvel korábban együtt készí­tették a Fidesz gazdasági program­ját. Surányi ugyanerről azt mesélte ismerőseinek, hogy amikor Horn Gyulával tárgyalt, felvetette: csak ak­kor vállalja az elnökséget, ha jelölé­séről a többi parlamenti párt véle­ményét is megkérdezik. Horn azt mondta, ez már megtörtént, min­denki támogatja jelölését. Ezzel elin­­tézettnek vélte a dolgot. Orbán vé­gül beszélt Surányival, megpróbálta eltántorítani őt a bankelnöki poszt vállalásától, azt ígérve, ő is jelöli, ha hatalomra kerül. Surányi aligha gon­dolkodott el érvein, hiszen ismerő­sei szerint hihetetlen sértésként élte meg, hogy Antall miniszterelnök 91- ben nem hosszabbította meg man­dátumát. Sokak szerint számára az MNB-elnöki poszt testhezálló fela­dat, ehhez ért a legjobban, ez a szen­vedélye, így nemigen létezhetett érv a szocialista miniszterelnök ajánlatá­nak elutasítására. Ráadásul Horn ak­kor kérte fel, amikor az ország a pénzügyi válság szélére sodródott. A szenvedélyes monetarista Surányi előtt élete legnagyobb kihívása állt: ki tudja-e vezetni az országot a pénz­ügyi csődből? Orbán Viktor árulás­nak tartja, és nehezen viseli, ha vala­ki úgy tesz, mintha kapcsolatuk nem is létezett volna, így értékelte Surá­nyi igenjét az MNB-elnökségre. Ugyanakkor Surányi és Horn vi­szonya egyáltalán nem volt felhőt­len. 1995 és 1998 között a bankel­nök gyakran tartott attól, hogy Horn populista énje kerekedik felül, s a kormány beindítja az állami pénz­költést. 1997-től lazult is a kormány gazdaságpolitikája, de Horn számos, Surányi által elengedhetetlennek tartott ügy rendezését tette lehetővé, így a privatizáció nagyarányú folyta­tását, a költségvetési hiány lefaragá­sát, a nyugdíjreform bevezetését. Surányi 1998 tavaszára eldöntöt­te, hogy Orbánnal szemben Hornt választja - állítják ismerősei, akik szemében döntése érthetetlen volt. Amikor mondták neki, hogy szerin­tük nem lett volna szabad Horn mellé állnia, hiszen ez összeegyez­tethetetlen posztjával, azzal védeke­zett, hogy egy miniszterelnök kéré­sének nem állhat ellen. Környezete szerint szakmai ügyekben korábban sosem volt annyira tisztelettudó a mindenkori miniszterelnökökkel szemben, mint ebben a nyilvánvaló­an politikai indíttatású esetben. Amikor bírálták, vagy dühösen hall­gatott, vagy hosszan magyarázko­dott. Akkoriban nem ismerte el, hogy hibázott volna. Barátai, kollé­gái, ismerősei szerint azóta alaposan megbánta akkori döntését. „Surányi politikai érzéke csapniva­ló” - állítják a jóindulatú érveket ke­resők. „Surányi átállt Hornhoz” - fo­galmaznak azok, akik kritikusan szemlélik döntését. De döntése mindkét csoport szerint védhetetlen. Sokak szerint Surányi hajlamos beleártani magát politikai ügyekbe. Még a vele szimpatizálók jelentős része is úgy véli, hogy a Demokrati­kus Chartát sem lett volna szabad aláírnia. Egyrészt, mert MNB-elnök­­ként még a demokráciát valósan ve­szélyeztető ügyeket sem kifogásol­hatná, másrészt, mert sokak szerint a Demokratikus Charta valójában nem egyszerű civil mozgalom volt, hanem a szocialista párt 1994-es győzelmét elősegítő politikai moz­galom, melynek előjelei már 1991- ben is látszottak. Még ha ez utóbbi feltételezést többen vitatják is, az sem a megkérdezett Surányi-hívők, sem a tevékenységét kritikusan szemlélők szerint nem kétséges, hogy Surányi egyszerre akarja fenn­tartani a független értelmiségi­ szak­értő státusát és annak lehetőségét, hogy a háttérben egyfajta szürke eminenciásként, királycsinálóként beleszóljon a politikába. Sorsának alakulása már csak azért sem lényegtelen, mert a rendszer­­váltás óta eltelt tíz évben rajta kívül nem akadt olyan szakértő értelmisé­gi, aki olyan széles társadalmi-politi­kai támogatottságot élvezne, mint ő, és aki ráadásul itthon és külföldön is megkérdőjelezhetetlen szakmai teljesítménnyel bír. Minden esélye megvolt egy olyan pozícióra, ahol szakmai integritása miatt pártpoliti­kusok csak jelentős presztízsvesztés­sel nyúlhatnak hozzá. Személye a pártoktól való függetlenség példája lehetett volna - ehelyett ma csupán egy vitathatatlanul magas szakmai teljesítményt és egy politikai vitáktól megcibált közéleti tevékenységet tudhat magáénak, melyben elvesz­tette semlegességét. Gyengeségét ezekben a konfliktu­sokban barátai hiúságával, elhiva­tottságával, önhittségével és hihetet­lenül rossz politikai érzékével ma­gyarázzák. Meggyőződése, ő az MNB elnöki posztjára való, s ezt tel­jesítményével bizonyította is. Mind­ezek mellett azonban alig van, aki vitatná, hogy a szocialista-liberális értelmiség értékrendje áll közel hozzá. Az, hogy 1995-ben, egy pénz­ügyi válság idején elvállalta a Ma­gyar Nemzeti Bank elnöki posztját, még magyarázható szakmai-közéleti elhivatottságával. 1998-as döntése Horn mellett azonban már nem. Surányi sorsa 1998-ban komolyan foglalkoztatta a miniszterelnököt, de döntést nem hozott. Azt sem használ­ta ki, amikor év vége felé a kisebbik koalíciós párt támadta meg Surányi személyén keresztül a Magyar Nemze­ti Bankot. Az egykor MNB-s bankár, ma tárca nélküli miniszter, Torgyán pártelnök tanácsadója, Boros Imre az MNB ellenőrizetlenségét, a több mil­liárd forint veszteséget okozó pénzü­gyi döntéseket és a megszorító gazda­ságpolitikát bírálta. Támadásai azon­ban, kormányfői támogatás híján, el­lanyhultak, hiszen a kisgazdapárt bár­mely, pénzpiacra vonatkozó kritikáját fenntartással kezeli az üzleti élet, azt a párt populizmusának tulajdonítják. 1999 szeptemberében a Fidesz frakcióülésén Horváth János képvi­selő az eltelt egy évet elemezte. Több ügyben bírálta a kormány tel­jesítményét, kifogásolta a nyugdíj­­emelések mértékét és azt, hogy a program számos eleme nem való­sult meg. A miniszterelnök válaszul azt mondta, könnyebb lenne meg­valósítani a programot, ha az or­szágnak nem kellene évi 800—900 milliárd forintot a hitelek törleszté­sére fordítania, illetve, ha nem len­nének olyan ügyletek, mint a Ma­gyar Nemzeti Bank bécsi bankjának hetvenmilliárdos vesztesége. Ezzel kezdődött a Surányi elleni nyilvános kormányzati fellépés. A bécsi CW Bank veszteségei azon­ban meglehetősen nagy mértékűek (lásd erről a Kémek a bankfészek­ben című írásunkat). Volt tehát mi­ért lépnie a miniszterelnöknek, fel­lépése mégis esetlegesnek tűnt. Min­denekelőtt azért, mert létezik egy dokumentum, amely azt bizonyíja, hogy Orbán és Surányi 1999 tava­szán még egyetértett a CW Bank ügyében. Az MNB kiadott egy sajtó­­közleményt, mely szerint mind a mi­niszterelnök, mind a pénzügyminisz­ter „kellő mélységben" megismerte a kialakult helyzetet, „egyetértenek” az MNB lépéseivel, és szerintük „az MNB jelenlegi vezetését a CW Bank helyzetéért sem erkölcsi, sem szak­mai felelősség nem terheli”. A sajtó­­közlemény 1999. május 12-én, azaz három hónappal azelőtt született, hogy Orbán Viktor nyilvánosan bí­rálta az MNB-t a CW Bank miatt. Amikor Orbánt a sajtó a Surányi elleni fellépés indokairól kérdezte, rendre közölte: nem tekinthet el egy hetvenmilliárd forintos veszte­ségtől. Szűkebb körben azonban mindig bevallotta, nem bízik az MNB-elnökében. Úgy tartotta, Surá­nyi előbb beszéli meg az ügyeket szocialista-liberális barátaival, politi­kusokkal, mint vele, a hivatalban lé­vő kormányfővel. Tanácsadói győz­ködték, hogy erről szó nincs, hiszen ha így lenne, arról már biztos infor­mációik lennének, valaki már rég elpletykálta volna Surányi hűtlensé­gét. Ezzel szemben Surányi minden tanácskozáson a kormány iránti lo­jalitását bizonyítja, nem bírálja a A Fidesz - kedd óta tudni - nem száll be az állam­főjelöléssel kapcsolatos össznépi totójátékba, majd alkalmas időben nyilatkozik a kérdésről. Január 24-én kora délután ez az érvényes Fidesz-ál­­láspont a legmagasabb közjogi méltóság köteles vá­lasztását illetően, és ez így egészen elegánsan hang­zik. Okos politikus nem beszél összevissza, nem tip­­pelget - azt amúgy is a fogadó­irodában kell -, csakis azzal fog­lalkozik, amivel aktuálisan szük­séges. A Miniszterelnöki Hivatal vezetése például országimázs­­központot hoz létre és arculatot javít föl. Várhegyi Attila tévényi­latkozatban száll síkra egy szél­hámos plébános lopási ügyében, ami pedig például a Ház mun­káját illeti, a szigorúan joghézagok mentén politizáló fiatal erő sikerrel ráncigálja vissza újabb szavazásra az egyszer már elbukott praxistörvényt, miközben a Ház működése maga is alkotmányos mulasztással ter­helt. Mindez azok után, hogy a koronázási ékszerek sikerrel kerültek a miniszterelnök szerinti legjobb helyre - ez is múlhatatlanul fontos ügy -, igaz ugyan, hogy a legutóbbi hírek szerint a legfőbb koronaőr szerint a legeslegjobb helye mégiscsak a Várban len­ne, úgyhogy rövidesen megint meg lehet látogatni a pesti rokonokat kedvezményes vasúti jeggyel. A Fidesz tehát nem tippelget, megjegyzem, sok tip­­pelnivalója nincs is, ez a párt nagyjából akkor tette le a voksát, amikor választási paktumot kötött a kisgaz­dákkal, az államfői tisztség közelébe emelve ezzel a rendszerváltás utáni hazai politikai élet egyik legpo­pulistább hordszónokát, Torgyán Józsefet. (Ez is egy politikai tett, egyszer majd ezzel is el kell számolni.) Vagyis a Fidesz azt a politikust támogatja majd, akit a kisgazdák jelölnek, ellenkező esetben a Fidesz fölrúgja a saját maga által kötött szerződést - egyik megoldás rosszabb, mint a másik, ezen sok tippelni­­való tényleg nincsen. Torgyán politikai karrierje egyébként végső szaka­szához közeledik. Ez nem pusztán kora miatt van így, hanem elsősorban a populista politizálás természete miatt. Gondolatok soha nem voltak, s egyszer elfogy­nak az ezerszer ismételt szavak is. Populista szövegeknek látszó­lagosan új dimenziót és értelme­zést legföljebb az időnkénti föl­­jebblépés adhat, az utolsó lépést azonban Torgyán aligha teheti majd meg. Helyzetét mondhat­juk akár drámainak is: ha mégis államelnök lesz, szétesik a párt­ja, ez ugyanis nem a kisgazda­­párt, hanem Torgyán József pártja. Ha nem lép föl­jebb, akkor Torgyán maga esik szét, mert nem kapta meg azt, amihez pedig már ijesztően közel volt. A párt majd csak utána.­­ De azért keserűen jegyezzük meg, hogy az a merí­tés, amit a magyar politikai élet kínál, alapjában véve súlyos. Valamelyik szocialista politikus megjártatta Szili Katalin nevét, ezt most kíméleti okok miatt nem kommentálnám. Aztán ott van Glatz Ferenc, Horn Gyula tengelyes beforgatása a magyar tudományos életbe. És akkor a tamási kolléganő, Dávid Ibolya. Kevéssé integratív típus, s csakis a tökéletlen magyar választási törvényeknek köszönhetően egyben maradt pártja szétesőben. Reményt adhat, hogy váratlanul fölvetődött Németh János neve, de ahogy ismerem ezt a bús magyar népet, a ritkán adódó ziccereit vagy nem ismeri föl, vagy miután fölismerte, rendre el is rontja. Egyszer persze lehetne már máshogy is. -Az­­ ELET ÉLET És­# IRODALOM 2000. JANUÁR 28.

Next