Élet és Irodalom, 2000. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
2000-01-28 / 4. szám - Kóczián Péter: Intés az őrzőhöz • Orbán és Surányi (4. oldal) - -kz-: Élet (4. oldal)
A KOCZIÁN PÉTER: Intés az őrzőhöz Orbán Viktor miniszterelnök tavaly ősz elején egy frakcióülésen bírálta Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, az MNB bécsi leánybankjánál, a CW Banknál felhalmozódott hetvenmilliárd forintos veszteség miatt. A piacgazdaságokban rendhagyó módon, a nyilvánosság előtt előadott miniszterelnöki bírálat óta kérdéses, Surányi kitölti-e mandátumát 2001-ig. Az eseményre a hazai és a nemzetközi üzleti élet tőzsdei árcsökkenéssel reagált, s azóta is szorongva figyeli, mi lesz a gazdasági stabilitás egyik zálogának tekintett 46 éves bankelnök sorsa. A CW Banknál felhalmozódott hiány okának kivizsgálására parlamenti bizottság alakult, amely e hét kedden hallgatta meg a Nemzeti Bank korábbi és jelenlegi vezetőjét, Bod Péter Ákost és Surányi Györgyöt. A dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínű, hogy Surányi személyes felelősségét állapítják majd meg. Az Orbán-Surányi konfliktus azonban nem elsősorban a hetvenmilliárdos hiányról szól - derült ki azokból az interjúkból, amelyeket az ÉS készített az elmúlt hónapokban. Érzelmek, politikai nézetek, személyes ellentétek éppúgy keverednek a történetben, mint a múlt rendszer gazdasági kultúrájának máig velünk élő reflexei. A hiány kapóra jött Orbánnak, hogy régi sérelmeit törleszthesse a bankelnökkel szemben, Surányi ugyanis maga is sokat tett a konfliktus kialakulásáért. Mindenekelőtt azzal, hogy az 1998-as választási kampányban a szocialista-liberális kormány mellé állt, miközben mind a demokrácia íratlan szabályai, mind a törvények semlegességet írnak elő a jegybank elnöke számára. Surányi sokak számára a független magyar szakértő típusa, aki - már a szocializmus bomlasztásávalmegreformálásával eltelt nyolcvanas évek óta - felkészült szakemberként, politikai befolyástól mentesen tevékenykedik az ország érdekében. Ő maga is szinte minden vele készült interjúban ezt a vélekedést erősítette, holott a kilencvenes évek eleje óta számos politikai csoportosulás, akció hőse volt, sőt, 1992-ben egy akkor ellenzékben levő párt, a Fidesz tanácsadója lett, 1998-ban pedig a szocialista párt oldalán aktívan részt vett a választási kampányban. Politikai tevékenységét a sajtó nemigen firtatta. Surányi 1998 tavaszán a MNB egyik munkatársától elemzést kért az ellenzékben levő Fidesz gazdasági programjáról. A Fidesz addigra alaposan felkavarta a hazai gazdasági és politikai életet azzal, hogy hétszázalékos gazdasági növekedést tűzött ki célul alig három évvel azután, hogy nemzetközi szakértők az egész világot megrázó 1995-ös mexikói válság után Magyarországot emlegették a következő pénzügyi krízis valószínű helyszíneként. 1998-ra ugyan - mindenekelőtt a Bokros-csomag hatására - már növekedésnek indult a magyar gazdaság, de a „hét százalék” a racionalitását újra elvesztő gazdaságpolitika szimbóluma lett. Ezt támasztotta alá a MNB-ben készült elemzés is, mely szerint a gazdaság állapota kizárja, hogy az ország képes legyen ekkora növekedésre anélkül, hogy a pénzügyi egyensúly felborulna. Surányi a dokumentumot átküldte Horn Gyula miniszterelnöknek, aki akkor már javában kampányolt. A megkérdezettek szerint az elemzést Horn Gyula kérte, azaz a miniszterelnök rávette a Nemzeti Bank elnökét, hogy megszegje a tőle elvárt semlegességet, és a választási kampányban kötelezze el magát valamelyik párt mellett, illetve ellen. Surányi pedig - miközben addig elhatárolódott attól, hogy a pártok gazdasági programját minősítse - eleget tett a miniszterelnök kérésének, s ezzel tevékeny részesévé vált annak, hogy ismét csorbuljon az MNB semlegességéről kialakult kép. Egyébként egyetlen más párt programjáról nem készíttetett elemzést, és egyetlen más párt vezetője sem kapta meg a Fidesz programjáról készült elemzést. Orbán Viktor kormányra kerülése komoly fenyegetettséget jelentett az MNB elnökének, hiszen a miniszterelnököt már 1998 májusában is nagyon nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy kormányfőként majd ne Surányi azonnali menesztését tervezze. Orbán nagyon elszántnak tűnt. Legfontosabb érve volt, hogy nem tud együtt dolgozni olyan emberrel, aki beállt a szocialisták mögé, muníciót szolgáltatva kampányukhoz. Azzal mindenki egyetértett, hogy a bankelnök lépése megengedhetetlen volt, de tanácsadói elképzelhetetlennek tartották, hogy az új kormány lemondassa őt. Nagyon határozottan védték az elnököt, mondván, ő a gazdasági stabilitás szimbóluma, személye garancia a nemzetközi tőke számára, menesztését a tőzsdeindex zuhanása követné, a kisgazdákkal kötendő koalíciót eleve rossz szájízzel szemlélő üzleti élet bizalma vészesen meginogna. Úgy tartották, az új kormánynak a gazdasági növekedés ellenére is nagyon szigorú költségvetési és pénzügyi politikát kell folytatnia, s ebben a helyzetben nem engedhető meg Surányi elmozdítása. Orbán véleménye ugyan nem változott meg, de rávették, hogy ne döntsön elhamarkodottan. Egy, a kormányfőhöz közel álló, de Surányival is jó viszonyban lévő politikus szerint a miniszterelnök és a bankelnök első találkozóján Orbán biztosította őt, hogy a kormánynak szüksége van a munkájára, számít a segítségére. Akkor úgy tűnt, békét kötöttek. Orbán Viktor és Surányi György jól ismerték egymást. 1992-1993-ban a CIB Bank társ-vezérigazgatójaként Surányi Orbán egyik legbizalmasabb tanácsadója volt. 1991-ben, miután a Magyar Nemzeti Bank elnökeként aláírta az Antall-kormányt a demokrácia korlátozásával vádoló Demokratikus Chartát, Antall József nem hosszabbította meg bankelnöki mandátumát. Ekkor került a CIB Bankhoz, amelynek az MNB akkor még résztulajdonosa volt. Surányi ekkortájt a Fideszben látta a biztató jövőt, s Orbán Viktor pártelnökkel órákig beszélgetett a gazdaság helyzetéről. Zdeborsky György, a CIB akkori másik vezérigazgatója barátainak mesélte, hogy egy időben folyton Orbán Viktort kellett kerülgetnie, ha átsétált kollégája szemközti irodájába. Surányi aktívan részt vett a Fidesz akkori gazdasági programjának kialakításában is, ám később, az Orbán által meghirdetett fideszes „félfordulat” miatt kihátrált mögüle. A pártelnök ugyanis már akkor azt vallotta, hogy nem elég megszorítani a gazdaságot, hanem állami eszközökkel is serkenteni kell növekedését, és Surányi ezzel nem értett egyet. Négy évvel később, 1998-ban immáron felelős pozíciókból, de ugyanitt folytatták: Orbán az állam által erőteljesen ösztönzött, a világ leggyorsabban növekvő térségeire jellemző hétszázalékos gazdasági növekedésről beszélt, amit Surányi életveszélyes fantáziálásnak tartott. Olyannyira, hogy a két választási forduló közt levelet írt Orbánnak, melyben kifejtette: felelős politikus nem ígérget hétszázalékos növekedést. Megfigyelők szerint Orbán ezt sem bocsátotta meg neki. A Hornnal való együttműködés Orbán és Surányi viszonyának egy másik mozzanatát is felszínre hozta. Orbán 1998 tavaszán azt mesélte, Surányi, amikor elfogadta 1995 elején az MNB elnöki posztját, az ő véleményét meg sem kérdezte, holott másfél évvel korábban együtt készítették a Fidesz gazdasági programját. Surányi ugyanerről azt mesélte ismerőseinek, hogy amikor Horn Gyulával tárgyalt, felvetette: csak akkor vállalja az elnökséget, ha jelöléséről a többi parlamenti párt véleményét is megkérdezik. Horn azt mondta, ez már megtörtént, mindenki támogatja jelölését. Ezzel elintézettnek vélte a dolgot. Orbán végül beszélt Surányival, megpróbálta eltántorítani őt a bankelnöki poszt vállalásától, azt ígérve, ő is jelöli, ha hatalomra kerül. Surányi aligha gondolkodott el érvein, hiszen ismerősei szerint hihetetlen sértésként élte meg, hogy Antall miniszterelnök 91- ben nem hosszabbította meg mandátumát. Sokak szerint számára az MNB-elnöki poszt testhezálló feladat, ehhez ért a legjobban, ez a szenvedélye, így nemigen létezhetett érv a szocialista miniszterelnök ajánlatának elutasítására. Ráadásul Horn akkor kérte fel, amikor az ország a pénzügyi válság szélére sodródott. A szenvedélyes monetarista Surányi előtt élete legnagyobb kihívása állt: ki tudja-e vezetni az országot a pénzügyi csődből? Orbán Viktor árulásnak tartja, és nehezen viseli, ha valaki úgy tesz, mintha kapcsolatuk nem is létezett volna, így értékelte Surányi igenjét az MNB-elnökségre. Ugyanakkor Surányi és Horn viszonya egyáltalán nem volt felhőtlen. 1995 és 1998 között a bankelnök gyakran tartott attól, hogy Horn populista énje kerekedik felül, s a kormány beindítja az állami pénzköltést. 1997-től lazult is a kormány gazdaságpolitikája, de Horn számos, Surányi által elengedhetetlennek tartott ügy rendezését tette lehetővé, így a privatizáció nagyarányú folytatását, a költségvetési hiány lefaragását, a nyugdíjreform bevezetését. Surányi 1998 tavaszára eldöntötte, hogy Orbánnal szemben Hornt választja - állítják ismerősei, akik szemében döntése érthetetlen volt. Amikor mondták neki, hogy szerintük nem lett volna szabad Horn mellé állnia, hiszen ez összeegyeztethetetlen posztjával, azzal védekezett, hogy egy miniszterelnök kérésének nem állhat ellen. Környezete szerint szakmai ügyekben korábban sosem volt annyira tisztelettudó a mindenkori miniszterelnökökkel szemben, mint ebben a nyilvánvalóan politikai indíttatású esetben. Amikor bírálták, vagy dühösen hallgatott, vagy hosszan magyarázkodott. Akkoriban nem ismerte el, hogy hibázott volna. Barátai, kollégái, ismerősei szerint azóta alaposan megbánta akkori döntését. „Surányi politikai érzéke csapnivaló” - állítják a jóindulatú érveket keresők. „Surányi átállt Hornhoz” - fogalmaznak azok, akik kritikusan szemlélik döntését. De döntése mindkét csoport szerint védhetetlen. Sokak szerint Surányi hajlamos beleártani magát politikai ügyekbe. Még a vele szimpatizálók jelentős része is úgy véli, hogy a Demokratikus Chartát sem lett volna szabad aláírnia. Egyrészt, mert MNB-elnökként még a demokráciát valósan veszélyeztető ügyeket sem kifogásolhatná, másrészt, mert sokak szerint a Demokratikus Charta valójában nem egyszerű civil mozgalom volt, hanem a szocialista párt 1994-es győzelmét elősegítő politikai mozgalom, melynek előjelei már 1991- ben is látszottak. Még ha ez utóbbi feltételezést többen vitatják is, az sem a megkérdezett Surányi-hívők, sem a tevékenységét kritikusan szemlélők szerint nem kétséges, hogy Surányi egyszerre akarja fenntartani a független értelmiségi szakértő státusát és annak lehetőségét, hogy a háttérben egyfajta szürke eminenciásként, királycsinálóként beleszóljon a politikába. Sorsának alakulása már csak azért sem lényegtelen, mert a rendszerváltás óta eltelt tíz évben rajta kívül nem akadt olyan szakértő értelmiségi, aki olyan széles társadalmi-politikai támogatottságot élvezne, mint ő, és aki ráadásul itthon és külföldön is megkérdőjelezhetetlen szakmai teljesítménnyel bír. Minden esélye megvolt egy olyan pozícióra, ahol szakmai integritása miatt pártpolitikusok csak jelentős presztízsvesztéssel nyúlhatnak hozzá. Személye a pártoktól való függetlenség példája lehetett volna - ehelyett ma csupán egy vitathatatlanul magas szakmai teljesítményt és egy politikai vitáktól megcibált közéleti tevékenységet tudhat magáénak, melyben elvesztette semlegességét. Gyengeségét ezekben a konfliktusokban barátai hiúságával, elhivatottságával, önhittségével és hihetetlenül rossz politikai érzékével magyarázzák. Meggyőződése, ő az MNB elnöki posztjára való, s ezt teljesítményével bizonyította is. Mindezek mellett azonban alig van, aki vitatná, hogy a szocialista-liberális értelmiség értékrendje áll közel hozzá. Az, hogy 1995-ben, egy pénzügyi válság idején elvállalta a Magyar Nemzeti Bank elnöki posztját, még magyarázható szakmai-közéleti elhivatottságával. 1998-as döntése Horn mellett azonban már nem. Surányi sorsa 1998-ban komolyan foglalkoztatta a miniszterelnököt, de döntést nem hozott. Azt sem használta ki, amikor év vége felé a kisebbik koalíciós párt támadta meg Surányi személyén keresztül a Magyar Nemzeti Bankot. Az egykor MNB-s bankár, ma tárca nélküli miniszter, Torgyán pártelnök tanácsadója, Boros Imre az MNB ellenőrizetlenségét, a több milliárd forint veszteséget okozó pénzügyi döntéseket és a megszorító gazdaságpolitikát bírálta. Támadásai azonban, kormányfői támogatás híján, ellanyhultak, hiszen a kisgazdapárt bármely, pénzpiacra vonatkozó kritikáját fenntartással kezeli az üzleti élet, azt a párt populizmusának tulajdonítják. 1999 szeptemberében a Fidesz frakcióülésén Horváth János képviselő az eltelt egy évet elemezte. Több ügyben bírálta a kormány teljesítményét, kifogásolta a nyugdíjemelések mértékét és azt, hogy a program számos eleme nem valósult meg. A miniszterelnök válaszul azt mondta, könnyebb lenne megvalósítani a programot, ha az országnak nem kellene évi 800—900 milliárd forintot a hitelek törlesztésére fordítania, illetve, ha nem lennének olyan ügyletek, mint a Magyar Nemzeti Bank bécsi bankjának hetvenmilliárdos vesztesége. Ezzel kezdődött a Surányi elleni nyilvános kormányzati fellépés. A bécsi CW Bank veszteségei azonban meglehetősen nagy mértékűek (lásd erről a Kémek a bankfészekben című írásunkat). Volt tehát miért lépnie a miniszterelnöknek, fellépése mégis esetlegesnek tűnt. Mindenekelőtt azért, mert létezik egy dokumentum, amely azt bizonyíja, hogy Orbán és Surányi 1999 tavaszán még egyetértett a CW Bank ügyében. Az MNB kiadott egy sajtóközleményt, mely szerint mind a miniszterelnök, mind a pénzügyminiszter „kellő mélységben" megismerte a kialakult helyzetet, „egyetértenek” az MNB lépéseivel, és szerintük „az MNB jelenlegi vezetését a CW Bank helyzetéért sem erkölcsi, sem szakmai felelősség nem terheli”. A sajtóközlemény 1999. május 12-én, azaz három hónappal azelőtt született, hogy Orbán Viktor nyilvánosan bírálta az MNB-t a CW Bank miatt. Amikor Orbánt a sajtó a Surányi elleni fellépés indokairól kérdezte, rendre közölte: nem tekinthet el egy hetvenmilliárd forintos veszteségtől. Szűkebb körben azonban mindig bevallotta, nem bízik az MNB-elnökében. Úgy tartotta, Surányi előbb beszéli meg az ügyeket szocialista-liberális barátaival, politikusokkal, mint vele, a hivatalban lévő kormányfővel. Tanácsadói győzködték, hogy erről szó nincs, hiszen ha így lenne, arról már biztos információik lennének, valaki már rég elpletykálta volna Surányi hűtlenségét. Ezzel szemben Surányi minden tanácskozáson a kormány iránti lojalitását bizonyítja, nem bírálja a A Fidesz - kedd óta tudni - nem száll be az államfőjelöléssel kapcsolatos össznépi totójátékba, majd alkalmas időben nyilatkozik a kérdésről. Január 24-én kora délután ez az érvényes Fidesz-álláspont a legmagasabb közjogi méltóság köteles választását illetően, és ez így egészen elegánsan hangzik. Okos politikus nem beszél összevissza, nem tippelget - azt amúgy is a fogadóirodában kell -, csakis azzal foglalkozik, amivel aktuálisan szükséges. A Miniszterelnöki Hivatal vezetése például országimázsközpontot hoz létre és arculatot javít föl. Várhegyi Attila tévényilatkozatban száll síkra egy szélhámos plébános lopási ügyében, ami pedig például a Ház munkáját illeti, a szigorúan joghézagok mentén politizáló fiatal erő sikerrel ráncigálja vissza újabb szavazásra az egyszer már elbukott praxistörvényt, miközben a Ház működése maga is alkotmányos mulasztással terhelt. Mindez azok után, hogy a koronázási ékszerek sikerrel kerültek a miniszterelnök szerinti legjobb helyre - ez is múlhatatlanul fontos ügy -, igaz ugyan, hogy a legutóbbi hírek szerint a legfőbb koronaőr szerint a legeslegjobb helye mégiscsak a Várban lenne, úgyhogy rövidesen megint meg lehet látogatni a pesti rokonokat kedvezményes vasúti jeggyel. A Fidesz tehát nem tippelget, megjegyzem, sok tippelnivalója nincs is, ez a párt nagyjából akkor tette le a voksát, amikor választási paktumot kötött a kisgazdákkal, az államfői tisztség közelébe emelve ezzel a rendszerváltás utáni hazai politikai élet egyik legpopulistább hordszónokát, Torgyán Józsefet. (Ez is egy politikai tett, egyszer majd ezzel is el kell számolni.) Vagyis a Fidesz azt a politikust támogatja majd, akit a kisgazdák jelölnek, ellenkező esetben a Fidesz fölrúgja a saját maga által kötött szerződést - egyik megoldás rosszabb, mint a másik, ezen sok tippelnivaló tényleg nincsen. Torgyán politikai karrierje egyébként végső szakaszához közeledik. Ez nem pusztán kora miatt van így, hanem elsősorban a populista politizálás természete miatt. Gondolatok soha nem voltak, s egyszer elfogynak az ezerszer ismételt szavak is. Populista szövegeknek látszólagosan új dimenziót és értelmezést legföljebb az időnkénti följebblépés adhat, az utolsó lépést azonban Torgyán aligha teheti majd meg. Helyzetét mondhatjuk akár drámainak is: ha mégis államelnök lesz, szétesik a pártja, ez ugyanis nem a kisgazdapárt, hanem Torgyán József pártja. Ha nem lép följebb, akkor Torgyán maga esik szét, mert nem kapta meg azt, amihez pedig már ijesztően közel volt. A párt majd csak utána. De azért keserűen jegyezzük meg, hogy az a merítés, amit a magyar politikai élet kínál, alapjában véve súlyos. Valamelyik szocialista politikus megjártatta Szili Katalin nevét, ezt most kíméleti okok miatt nem kommentálnám. Aztán ott van Glatz Ferenc, Horn Gyula tengelyes beforgatása a magyar tudományos életbe. És akkor a tamási kolléganő, Dávid Ibolya. Kevéssé integratív típus, s csakis a tökéletlen magyar választási törvényeknek köszönhetően egyben maradt pártja szétesőben. Reményt adhat, hogy váratlanul fölvetődött Németh János neve, de ahogy ismerem ezt a bús magyar népet, a ritkán adódó ziccereit vagy nem ismeri föl, vagy miután fölismerte, rendre el is rontja. Egyszer persze lehetne már máshogy is. -Az ELET ÉLET És# IRODALOM 2000. JANUÁR 28.